Van egy további tényező, ami valószínűtlenné teszi, hogy a kormánykiadások által létrehozott vagyon teljesen kompenzálni fogja a kiadások fedezéséért kirótt adók által elpusztított vagyont. Szemben azzal, ahogyan sokszor gondolják, a kérdés nem olyan egyszerű, hogy kiveszünk valamennyit a nemzet jobb zsebéből és berakjuk a bal zsebébe. Az állami költekezők például azt mondják nekünk, hogy ha a nemzeti jövedelem 200 milliárd dollár (mindig bőkezűek ennek a megállapítása során) akkor az évi 50 milliárd dollárnyi adók azt jelentenék, hogy a nemzeti jövedelem pusztán 25 százalékát helyeznék át magáncélokról közcélokra. Ilyenkor úgy beszélnek az országról, mintha az olyan egységes, összegyűjtött erőforrás lenne, mint egy nagy vállalat, és mintha pusztán könyvelési tranzakcióról lenne szó. Az állami költekezők elfelejtik, hogy elveszik a pénzt A-tól, hogy kifizessék azt B-nek. Vagy inkább, nagyon jól tudják; de miközben arról szónokolnak, mennyi hasznot hoz a folyamat B-nek, és az összes csodálatos dologról, amire nem tenne szert, ha nem adnák neki a pénzt, elfelejtik a tranzakció A-ra gyakorolt hatását. B látható; A-t elfelejtik.
A modern világban sosem ugyanakkora mértékű jövedelemadót vetnek ki mindenkire. A jövedelemadó nagy terhét a nemzet jövedelmének egy apró százalékára szabják ki; és ezeket a jövedelemadókat másféle adókkal kell kiegészíteni. Ezek az adók elkerülhetetlenül hatással lesznek azok tetteire és ösztönzőire, akiktől elveszik őket. Amikor egy vállalat elveszít 100 centet minden dollárból, amit elveszít, viszont csak 60 centet tarthat meg minden dollárból, amit nyer, és amikor nem tudja ellensúlyozni a vesztes éveit a nyereséges éveivel, vagy nem képes megfelelően tenni azt, akkor az hatással van az irányelveire. Nem bővítheti műveleteit, vagy csak azokat bővíti, amik minimális kockázattal járnak. Az emberek, akik meglátják ezt a szituációt, elriadnak új vállalatok létrehozásától. Tehát a régi vállalatok nem adnak új munkákat, vagy nem annyit, amennyit különben adnának; és mások úgy döntenek, hogy egyáltalán nem lesznek munkaadók. A fejlesztett gépezet és a jobban felszerelt gyárak sokkal lassabban jönnek létre, mint máskülönben tennék. Hosszú távon megakadályozzák, hogy a fogyasztók jobb és olcsóbb termékeket kapjanak, illetve lenn tartják a béreket.
Hasonló hatással jár, amikor a személyi jövedelmet megadóztatják 50, 60, 75 és 90 százalékkal. Az emberek elkezdik feltenni a kérdést, miért kellene a teljes évből hat, nyolc vagy tíz hónapon át dolgozniuk a kormánynak, és csak hat, négy vagy két hónapot maguknak és családjuknak. Ha elveszítik a teljes dollárt, amikor veszítenek, de csak tíz centet tarthatnak meg, amikor nyernek, úgy döntenek, hogy ostobaság kockáztatni a tőkéjüket. Továbbá maga a tőke, ami rendelkezésre áll a kockáztatáshoz, hatalmas mértékben összezsugorodik. Eladóztatják, mielőtt felhalmozódhatna. Röviden, először megakadályozzák, hogy létrejöjjön az új magánmunkahelyeket biztosító tőke, és azt a részét, ami pedig létrejön, elrettentik új vállalkozások beindításától. Az állami költekezők hozzák létre azt a munkanélküliség-problémát, amit állításuk szerint megoldanak.
Bizonyos mennyiségű adó, természetesen, elengedhetetlen az alapvető állami funkciók ellátásához. Az e célra kivetett ésszerű adók nem károsítják nagyon a termelést. A cserébe biztosított állami szolgáltatások, amelyek egyebek mellett védelmezik a termelést, több mint kárpótolják azt. De a nemzeti jövedelem minél nagyobb részét veszik el adókkal, annál inkább elrettennek a magántermeléstől és foglalkoztatástól. Amikor a teljes adóteher elviselhető mértéknél magasabbra nő, megoldhatatlan lesz az olyan adók megtervezésének problémája, amelyek nem bátortalanítják el és zavarják meg a termelést.