1
A közgazdaságtanról elmélkedő amatőr írók mindig „igazságos” árakat és „igazságos” béreket követelnek. A gazdasági igazságosság efféle homályos fogalmait a középkorból hagyták ránk. A klasszikus közgazdászok ehelyett egy másik fogalommal álltak elő – a funkcionális árak és funkcionális bérek fogalmával. A funkcionális árak azok, amelyek a legnagyobb mértékű termelést és a legnagyobb mennyiségű eladást bátorítják. A funkcionális bérek azok, amelyek általában a legnagyobb volumenű foglalkoztatottságot és összesítve a legtöbb kifizetett bért teszik lehetővé.
A funkcionális bérek fogalmát megrontott formában átvették a marxisták és tudattalan tanoncuk, a vásárlóerő-iskola. Mindkét csoport faragatlanabb elmékre hagyja a kérdést, hogy „igazságosak-e” a jelenlegi bérek. A valódi kérdés – bizonygatják - hogy működni fognak-e vagy sem. És az egyetlen bérszint, ami működik - mondják nekünk - az egyetlen, amely megakadályozhatja a közelgő gazdasági összeomlást az, amelyik lehetővé teszi a munkásoknak, hogy „visszavegyék a termékeket, amit létrehoznak.” A marxisták és a vásárlóerő-iskola a múlt minden válságát annak tulajdonítják, hogy előtte nem efféle béreket fizettek. És függetlenül attól, mikor beszélnek, biztosak abban, hogy a bérek még mindig nem elég magasak a termékek visszavásárlásához.
Ez a tan kiváltképp hatékonynak bizonyult a szakszervezeti vezetők kezében. Kétségbeesve attól, hogy képtelenek felkelteni a publikum altruista érzületeit, vagy rábeszélni a munkaadókat (akik definícióból adódóan bűnösek), hogy „igazságosak” legyenek, átvették az érvet, amelyet arra terveztek, hogy a publikum önös érdekeire apelláljon, míg végül a nagyközönség kényszeríti rá a munkaadókat, hogy teljesítsék a szakszervezetek követeléseit.
Viszont miből tudjuk pontosan, mikor van a munkásoknak „elegendő ahhoz, hogy visszavegye a terméket?” Vagy mikor van nekik több, mint ami elég? Hogyan határozzuk meg, mekkora a helyes összeg? Mivel úgy tűnik, a tan bajnokai nem erőltették meg magukat annyira, hogy megválaszolják az efféle kérdéseket, nekünk magunknak kell megtalálni a válaszokat.
Úgy tűnik, az elmélet néhány támogatója burkoltan arra céloz, hogy minden iparág munkásainak eleget kellene kapnia ahhoz, hogy meg tudja venni az adott terméket, amit gyárt. De nyilván nem érthetik úgy, hogy az olcsó ruhák készítőinek annyit kellene keresniük, hogy visszavásárolhassák az olcsó ruhákat, a szőrmekabátok készítőinek pedig annyit, hogy szőrmekabátokat vehessenek; vagy az embereknek a Ford gyárban eleget kellene kapniuk ahhoz, hogy Fordokat vehessenek, a Cadillac gyár dolgozóinak pedig ahhoz, hogy Cadillaceket.
Viszont tanulságos visszaemlékezni, hogy az autóipar szakszervezetei, noha legtöbb tagjuk máris az ország jövedelemkeresőinek felső harmadába tartozott, és heti bérük – az állami számadatok szerint – máris 20%-kal magasabb volt, mint a gyárakban kifizetett átlagbérek, illetve majdnem kétszer akkora, mint a kiskereskedelemben kifizetett bérek - 30 százalékos emelést követeltek, hogy – egyik szóvivőjük alapján – „megtámogassák az egyre csökkenő képességünket arra, hogy elnyeljük a javakat, amelyeket képesek vagyunk megtermelni.”
Mi a helyzet tehát az átlagos gyári munkással és az átlagos kiskereskedelmi munkással? Ha az autóipari dolgozóknak ilyen körülmények között 30 százalékos béremelés kellett ahhoz, hogy visszatartsák a gazdaságot az összeomlástól, elegendő lett volna a többieknek egy puszta 30 százalékos emelés? Vagy 55 és 160 százalékos emelésre lett volna szükség, hogy annyi egy főre jutó vásárlóerőt adjunk nekik, amennyit az autóipari munkásoknak? (Biztosak lehetünk abban - ha a bértárgyalás történelme az egyes szakszervezeteken belül bármiféle útmutatóul szolgálhat - hogy az autóipari dolgozók, ha ez utóbbi javaslatot hallották volna, ragaszkodtak volna a fennálló különbségek megtartásához: hiszen a gazdasági egyenlőség iránti szenvedély a szakszervezeti tagok között, akárcsak mint köztünk, többiek között is - pár ritka filantróp és szent kivételével - inkább az iránti szenvedély, hogy mi magunk annyit kapjunk, mint a gazdasági ranglétrán fölöttünk elhelyezkedők, semmint az iránti, hogy az alattunk levők kapjanak annyit, amennyit mi magunk jelenleg kapunk. De mi itt egy adott gazdasági elmélet logikájával és helyességével, nem pedig az emberi természet szomorú gyengeségeivel foglalkozunk.)
2
Az érv, miszerint a munkának elegendőt kellene kapnia ahhoz, hogy visszavásárolja a terméket, pusztán az általános „vásárlóerő” érv egy különleges formája. A munkás bére - állítják helyesen - a munkás vásárlóereje. De az épp ugyanennyire igaz, hogy mindenki más jövedelme – a boltosé, a főbérlőé, a munkaadóé – az ő vásárlóereje ahhoz, hogy megvegye, amit mások eladásra kínálnak. És az egyik legfontosabb dolog, amire másoknak vásárlókat kell találniuk, az saját munkaszolgáltatásuk.
Továbbá mindennek van egy fordított oldala is. Egy cseregazdaságban mindenki jövedelme valaki más költsége. Az órabérek minden növekedése ott, ahol az állam szabályozza az árakat és megtilt bármiféle áremelkedést - hacsak vagy mindaddig, amíg nem kompenzálja azt az óránkénti termelékenység egyenlő növekedése - a termelési költségek növekedése. A termelési költségek növekedése a marginális termelőktől veszi el a profitot, kikényszeríti őket a piacról; a termelés összezsugorodását és a munkanélküliség növekedését jelenti. Még ahol lehetséges is az áremelés, a magasabb árak elbátortalanítják a vásárlókat, összezsugorítják a piacot, és úgyszintén munkanélküliséghez vezetnek. Ha az órabérek 30%-os növekedése minden területen az árak 30%-os emelkedését kényszeríti ki, a munkások nem tudnak többet venni a termékből, mint az elején; és újra kell kezdődnie a körhintának.
Kétségtelen, hogy sokan hajlandóak lesznek vitába szállni az állítással, miszerint a bérek 30%-os növekedése ugyanakkora százalékos áremelkedést kényszeríthet ki. Igaz, hogy ez az eredmény csak a hosszútávon következhet be, és csak akkor, ha megengedi a pénz- és hitelpolitika. Ha a pénz és a hitel annyira rugalmatlanok, hogy nem növekednek, amikor felkényszerítik a béreket (és ha feltételezzük, hogy a munka fennálló produktivitása nem igazolja a magasabb béreket, dollárban kifejezve), akkor a bérek felkényszerítésének fő hatása a munkanélküliség kikényszerítése lesz.
És valószínű, hogy az összesített bérkifizetések - mind dollármennyiségben mind valós vásárlóerőben - alacsonyabbak lesznek, mint előzőleg. Hiszen a foglalkoztatás zuhanása (amelyet szakszervezeti politika okoz, nem pedig a technológiai fejlődés átmeneti következménye) szükségszerűen azt jelenti, hogy kevesebb jószágot termelnek mindenki számára. És valószínűtlen, hogy a munkások kompenzálni fogják a termelés abszolút zuhanását, ha nagyobb viszonylagos részesedést kapnak a megmaradt termelésből. Hiszen Paul H. Douglas Amerikában és A.C. Pigou Angliában, - az első a statisztikák hatalmas tömegének analíziséből, a második szinte tisztán deduktív módszerrel - függetlenül arra a következtetésre jutott, hogy a munkaerő iránti kereslet rugalmassága valahol -3 és -4 között van. Ez azt jelenti, kevésbé technikai nyelvezettel, hogy „a reál bérráta 1%-os csökkenése valószínűsíthetően nem kevesebb mint 3%-kal terjeszti ki a munkaerő iránti aggregált keresletet.”1 Vagy másképp fogalmazva, „ha a béreket a marginális produktivitás pontjánál feljebb tolják, a foglalkoztatás csökkenése normális esetben háromszor vagy négyszer akkora volna, mint az órabérek növekedése,"2 így ennek megfelelően csökkenne a munkások teljes jövedelme.
Még ha ezeket az adatokat csak úgy értelmezzük is, mint amik csak a múlt egy adott periódusában fejezik ki a munkaerő iránti kereslet rugalmasságát, és nem vetítik szükségszerűen elő a jövőbelit, megérdemlik, hogy a legkomolyabban átgondoljuk őket.
3
De most tegyük fel, hogy a bérek növekedését a pénz és a hitel elégséges növekedése kíséri ahhoz, hogy lehetővé tegye a bérnövekedést anélkül, hogy komoly munkanélküliséget eredményezzen. Ha feltételezzük, hogy a bérek és az árak közötti előző kapcsolat maga is „normális” hosszútávú kapcsolat volt, akkor teljesen elképzelhető, hogy a bérek mondjuk 30%-os kényszerített növekedése végső soron körülbelül megegyező százalékú áremelkedéshez vezet.
A hit, miszerint az áremelkedés ennél jelentősen kisebb lenne, két fő tévedésen nyugszik. Az egyik, hogy kizárólag egy adott gyár vagy iparág direkt munkaköltségeit nézik, és feltételezik, hogy az jelenti az összes szóba jövő munkaköltséget. De ez összekeveri a részt az egésszel, ami egy elemi hiba. Egyik „iparág” sem csak „horizontális” tekintetben képviseli a produktív folyamatok részét, hanem „vertikális” tekintetben is. Tehát magukban az autógyárakban történő autógyártás közvetlen munkaköltsége talán kevesebb, mint a teljes költség mondjuk harmada; és ez a figyelmetlent ahhoz a következtetéshez vezetheti, hogy a bérek 30%-os növekedése csupán 10%-kal vagy kevesebbel növelné az autóárakat. De ez figyelmen kívül hagyja a nyersanyagok és a megvásárolt részek, a szállítási díjak, az új gyárak vagy új gépeszközök, vagy az autókereskedő haszonkulcsának a közvetett bérköltségeit.
Az állami becslések azt mutatják, hogy az 1929 és 1943 közötti 15 évben a bérek és a fizetések az Amerika Egyesült Államokban átlagosan a nemzeti jövedelem 69%-át tették ki. Ezeket a béreket és fizetéseket természetesen a nemzeti termékből kell kifizetni. Noha ezekből az értékekből le is kellene vonni és hozzájuk is kellene adni, hogy a „munka” jövedelmének tisztességes becslését adják, mégis feltételezhetjük, hogy a munkaköltség nem lehet kevesebb, mint a teljes termelési költség körülbelül kétharmada, és talán a háromnegyede felé is felkúszik (a „munka” definíciójától függően). Ha az alacsonyabbat vesszük a két becslés közül, és azt is feltételezzük, hogy dollárban kifejezve változatlanok maradnak a profitok, világos, hogy a bérköltségek 30%-os, mindent átfogó növelése az árak közel 20%-kos emelkedését vonná maga után.
De ez a változás azt jelenté, hogy a dollárban kifejezett profit - ami a befektetők, menedzserek és az önálló vállalkozók jövedelmét képviseli – mondjuk a korábbi vásárlóerő 84%-ával bírna. Ennek a hosszútávú következménye a befektetés és az új vállalkozás megcsappanása volna ahhoz viszonyítva, ami máskülönben lett volna, és következményképpen az alacsonyabb rangú önálló vállalkozók átvándorlása a magasabb szintű bérkeresők közé, míg megközelítőleg vissza nem állna az előző kapcsolat. De ez csupán egy másik megfogalmazása annak, hogy a bérek 30%-os emelése a feltételezett körülmények között végső fokon az árak 30%-os emelkedését is jelentené.
Nem következik szükségszerűen, hogy a bérkeresők nem tennének szert viszonylagos nyereségre. Viszonylagos nyereségre tennének szert, a populáció más elemei pedig viszonylagos veszteségeket szenvednének az átmeneti periódus alatt. De valószínűtlen, hogy ez a viszonylagos nyereség abszolút nyereséget jelentene. Hiszen az itt fontolgatott változás a költségek és az árak kapcsolatában aligha történne meg anélkül, hogy ne hozzon magával munkanélküliséget és a termelés kiegyensúlyozatlanságát, megszakadását vagy csökkenését. Tehát míg a munkások talán nagyobb szeletet kapnának egy összezsugorodott tortából az átmeneti intervallumban, amíg be nem áll az új egyensúly, kétségbe vonható, hogy ennek abszolút mérete nagyobb lenne (és könnyen kevesebb is lehet), mint a nagyobb torta előző, szűkebb szelete.
4
Ezzel eljutunk a gazdasági egyensúly általános jelenségéhez és hatásához. Az egyensúlyi bérek és árak azok a bérek és árak, amelyek kiegyenlítik a keresletet és a kínálatot. Ha állami vagy magán kényszer következtében megpróbálják az egyensúlyi szintjük felé emelni az árakat, csökken a kereslet és ebből fakadóan csökken a termelés. Ha megpróbálják az egyensúlyi szint alá nyomni az árakat, a profit ebből következő csökkenése vagy eltörlése a kínálat vagy az új termelés csökkenését fogja jelenteni. Tehát bármi erőfeszítés, ami az egyensúlyi szint (ahova egy szabad piac folyamatosan vinni igyekszik őket) alá vagy fölé próbálja kényszeríteni az árakat, az alá a szint alá fogja csökkenteni a foglalkoztatást és a termelést, ahol máskülönben lett volna.
Tehát térjünk vissza a tanhoz, miszerint a munkának „eleget kell kapnia ahhoz, hogy visszavásárolja a terméket.” A nemzeti terméket, nyilvánvalóan, nem kizárólag gyártási munkával hozzák létre, és nem is kizárólag azzal vásárolják meg. Mindenki megveszi – a fehérgalléros dolgozók, a szakemberek, a gazdák, a munkaadók, kis és nagy befektetők, boltosok, hentesek, kis gyógyszertárak és benzinkutak tulajdonosai – röviden mindenki, aki hozzájárul valamivel a termék elkészítéséhez.
Az árakkal, bérekkel és profitokkal kapcsolatban - amelyeknek a termék elosztását kellene meghatároznia - a legjobb ár nem a legmagasabb ár, hanem az, ami a legnagyobb volumenű termelést és a legnagyobb volumenű eladást teszi lehetővé. A legjobb bérek a munkaerő számára nem a legmagasabb bérek, hanem azok, amelyek lehetővé teszik a teljes termelést, a teljes foglalkoztatást, és a legnagyobb összesített bérkifizetést. A legjobb profit - nem csak az ipar, hanem a munka szempontjából - nem a legalacsonyabb profit, hanem az, ami a legtöbb embert bátorítja arra, hogy munkaadó legyen, vagy több munkát biztosítson, mint előzőleg.
Ha egyetlen csoport vagy osztály hasznára próbáljuk üzemeltetni a gazdaságot, el fogunk pusztítani vagy károsítani fogunk minden csoportot, beleértve annak az osztálynak a tagjait is, akik érdekében manipulálni próbáltuk azt. A gazdaságot mindenki számára kell üzemeltetnünk.