Hivatkoztam különböző szakszervezeti gyakorlatokra, amelyek látszatmunkából, illetve a szükségesnél több munkás foglalkoztatásából állnak. Az efféle gyakorlatok, és azok a közösségi eltűrése ugyanabból az alapvető tévedésből ered, mint a gépektől való félelem. Ez a hit, miszerint egy dolog elvégzésének hatékonyabb módja munkahelyeket pusztít, és annak szükségszerű folyománya, miszerint annak kevésbé hatékony elvégzése munkahelyeket teremt.
Ennek a tévedésnek szövetségese a hit, miszerint csak egy meghatározott számú elvégzendő munka van a földön, és ha már nem tudunk azzal hozzáadni ehhez a számhoz, hogy fáradságosabb módszereket találunk ki a munkák elvégzésére, legalább módot találhatunk annak szétosztására a lehető legtöbb ember között.
Ez a hiba rejlik a munka legaprólékosabb szétosztása mögött, amelyhez ragaszkodnak a szakszervezetek. A munka szétosztása hírhedt a nagyvárosok építőipar szakmáiban. A téglarakónak nem szabad köveket használnia egy kéményhez: az a kőműves feladata. Egy villanyszerelő nem szedhet ki majd rakhat vissza egy deszkát, hogy megjavítson egy csatlakozást: az az ács speciális feladata, legyen bármilyen egyszerű. Egy vízvezeték-szerelő nem fog eltávolítani vagy visszarakni egy csempét, ami útjában áll a szivárgó zuhany megjavításának: az a burkoló dolga.
A szakszervezetek dühödt „hatásköri” sztrájkokkal háborúznak bizonyos határvonalon lévő munkák elvégzésének kizárólagos jogáért. Egy közleményben, amit a minap címzett az amerikai vasúti szakszervezet a főügyész közigazgatási eljárással foglalkozó bizottsága számára, számtalan esetet soroltak fel, amelyben a Nemzeti Vasútigazgatási Testület úgy döntött, hogy
a vasutakon minden különálló művelet, függetlenül attól, milyen apró - mint a telefonálás, vagy egy kapcsoló át- és visszaváltása - a munkavállalók egy bizonyos osztályának kizárólagos tulajdona olyan értelemben, hogy ha egy másik osztály munkavállalója, szokásos kötelességei során elvégez egy ilyen műveletet, neki ezért nem pusztán egy extra nap bérét kell kifizetni, hanem egy időben a művelet elvégzésére jogosult osztály szabadságon levő vagy munkanélküli tagjainak is ki kell fizetni egy nap bérét, amiért nem őket kérték fel a feladat elvégzésére.
Igaz, hogy a többségünk kárára pár ember profitálhat a munka aprólékos, önkényes szétosztásából – feltéve, ha kizárólag az ő esetükben történik meg. De azok, akik ezt általános gyakorlat gyanánt támogatják, nem látják, hogy ez mindig növeli a termelési költségeket; hogy mindent összevetve kevesebb elvégzett munkát és kevesebb megtermelt jószágot eredményez. A háztulajdonos, akit arra kényszerítenek, hogy két embert alkalmazzon egy feladat elvégzéséhez, igaz, egy extra embernek adott munkát. De pont annyival kevesebb pénze maradt, amit valami olyanra költhetne, ami valaki másnak adna munkát. Mivel a fürdőszobai szivárgását dupla annyiért javították meg, mint amennyibe kerülnie kellett volna, úgy dönt, nem veszi meg a pulóvert, amit szeretett volna. A „munka” nem jár jobban, mivel egy szükségtelen csempéző egynapi munkája a pulóverkötő vagy a gépkezelő egynapi munkáját jelentette. A háztulajdonos viszont rosszabbul jár. Ahelyett, hogy volna egy megjavított zuhanyzója és egy pulóvere, most van egy zuhanyzója és nincs pulóvere. És ha a pulóvert a nemzeti vagyon részének számoljuk, az ország egy pulóverrel szegényebb. Ez szimbolizálja a törekvések nettó eredményét, amelyek célja extra munkát teremteni a feladatok önkényes szétosztásával.
De vannak a „munka szétosztására” irányuló más tervek is, amiket gyakran előterjesztenek a szakszervezeti szóvivők és a törvényhozók. Ezek leggyakoribbja a munkahét lerövidítése, gyakran törvényen keresztül. A hit, hogy ez „szétosztaná a munkát” és „több munkahelyet adna” volt az egyik fő oka annak, hogy belefoglalták a túlóra büntetését a jelenlegi szövetségi órabér-törvényekbe. A tagállamok előző törvénye, amely megtiltotta a nők vagy fiatalkorúak alkalmazását több mint, mondjuk, heti 48 órára, azon a meggyőződésen alapult, hogy a hosszabb órák károsak az egészségre és a közérzetre. Néhány közülük azon hiten alapult, miszerint a hosszabb órák károsan befolyásolták a hatékonyságot. De a szövetségi törvény kikötése, miszerint egy munkáltatónak 50%-os prémiumot kell fizetnie a szokásos órabér mellé minden óráért, amit egy alkalmazott bármelyik héten 40 óra munkán túl ledolgozott, nem azon a hiten alapult elsősorban, hogy mondjuk a negyvenöt órás munkahetek károsak az egészségre vagy a hatékonyságra. Főképp a dolgozó heti jövedelmében volt érdekelt, és részben remélte, hogy ha elrettenti a munkaadót attól, hogy bárkit rendszeresen alkalmazzon heti 40 óránál több munkaidőre, akkor ő arra kényszerül, hogy további munkásokat foglalkoztasson helyette. E sorok megírása pillanatában számos tervezet szeretné „elhárítani a munkanélküliséget” egy harminc órás munkahét bevezetésével.
Mi az ilyen tervek valódi hatása, függetlenül attól, hogy az egyéni szakszervezetek vagy a törvényhozás kényszeríti őket ki? Tisztázni fogja a problémát, ha két esetet vizsgálunk meg. Az egyik az alapértelmezett munkahét csökkentése 40 óráról 30-ra az órabér változása nélkül. A másik a munkahét csökkenése 40 óráról 30-ra, de elegendő órabér-növekedéssel, hogy a már foglalkoztatott dolgozók megtartsák ugyanazt a heti fizetésüket.
Vegyük az első esetet. Tételezzük fel, hogy a munkahetet lecsökkentik 40 óráról 30-ra, az órabér pedig nem változik. Ha jelentős munkanélküliség áll fenn, amikor hatályba lép ez a terv, akkor kétségtelenül biztosítani fog további munkahelyeket. Viszont nem feltételezhetjük, hogy az újabb munkahelyek megfelelőek ahhoz, hogy a kifizetett bérek és a munkaórák száma ugyanannyi maradjon, mint előzőleg, hacsak nem fogadjuk el azt a valószínűtlen feltételezést, hogy minden iparágban pontosan ugyanakkora százalékú munkanélküliség volt, és a foglalkoztatott új férfiak és nők átlagosan nem végzik kevésbé hatékonyan speciális feladataikat, mint azok, akiket már alkalmaztak. De fogadjuk el ezeket a feltételezéseket. Tegyük fel, hogy valóban rendelkezésre áll a megfelelő számú és képesítésű új munkás, és hogy az új munkások nem növelik a termelési költségeket. Mi lesz a következménye annak, hogy a munkahetet 40 óráról 30-ra csökkentik (az órabér növelése nélkül)?
Bár több munkást fognak alkalmazni, mindegyikük kevesebb órát fog dolgozni, és tehát a nettó munkaóra nem fog növekedni. A termelés bármilyen jelentős növekedése valószínűtlen. A teljes fizetés és a „vásárlóerő” nem lesz nagyobb. Egyedül az történt, még a legkedvezőbb körülmények között is (ami ritkán lesz valós) hogy az előzőleg foglalkoztatott dolgozók gyakorlatilag pénzelni fogják a korábban munkanélküli dolgozókat. Hiszen ahhoz, hogy az új munkások hetente megkapják annak háromnegyedét, amennyit a régi munkások kaptak, maguknak a régi munkásoknak kell hetente csak háromnegyedannyit kapniuk, mint előzőleg. Igaz, hogy a régi munkások most kevesebb órát dolgoznak; de ez, a több szabadidő magas áron történő megvásárlása valószínűleg nem olyan választás, amit önmagáért választottak volna, hanem egy áldozat annak érdekében, hogy másoknak munkát biztosítsanak.
A „munka szétosztását” követelő szakszervezeti vezetők általában beismerik ezt, és ebből következően olyan formában terjesztik elő a terveiket, amelyben állítólag mindenki megeheti és meg is tarthatja a tortáját. Csökkentsük a heti munkaórákat 40 óráról 30-ra – mondják - hogy több munkahelyet biztosítsunk; de kompenzáljuk a rövidebb hetet az órabérek 33%-os növelésével. A foglalkoztatott munkások, mondjuk, átlagosan 40 dollárt kaptak hetente 40 órányi munkáért; ahhoz, hogy még mindig megkapják a 40 dollárt, pusztán 30 órányi munkáért, meg kell növelni az órabért 1.33 dollárral.
Mik lennének egy ilyen terv következményei? Az első és legnyilvánvalóbb következmény a termelési költségek növekedése volna. Ha feltételezzük, hogy a munkások, amikor előzőleg 40 órára alkalmazták őket, kevesebbet kaptak, mint amit a termelési költségek, az árak és a profitok szintje lehetővé tett, akkor megkaphatták volna az órabér-növekedést a munkahét hosszának csökkentése nélkül. Más szóval dolgozhattak volna ugyanannyi órát, és egyharmaddal növekedhetett volna a teljes heti jövedelmük, ahelyett, hogy az új 30 órás munkahét keretein belül ugyanannyi heti jövedelmet kapjanak, mint ezelőtt. Viszont ha a 40 órás munkahéten a munkások máris olyan magas béreket kaptak, mint amennyit a termelési költségek és az árak szintje lehetővé tett (és maga a munkanélküliség, amit orvosolni próbálnak annak a jele lehet, hogy még ennél is többet kaptak), akkor a termelési költségek növekedése a 33%-os órabér-növekedés következtében sokkal nagyobb lesz, mint amit el tud bírni az árak, a termelés és a költségek jelenlegi állapota.
A magasabb bérszint tehát az előzőnél is nagyobb munkanélküliséget fog eredményezni. A legkevésbé hatékony vállalatok bezárják a boltot, a legkevésbé hatékony munkásokat pedig kirúgják. A termelés mindenhol le fog csökkenni. A magasabb termelési költségek és a szűkösebb kínálat az árak növekedését lesz hajlamos eredményezni, tehát a munkások ugyanakkora dollárbérrel kevesebbet vásárolhatnak; másrészt viszont a megnövekedett munkanélküliség összezsugorítja a keresletet, ezáltal hajlamos csökkenteni az árakat. Ami végső soron történik a javak áraival, az azon múlik, milyen monetáris politikát folytatnak. De ha inflációs monetáris politikát folytatnak, hogy lehetővé tegyék az árak növekedését a megnövekedett órabérek kifizetése érdekében, ez pusztán a reálbérek csökkentésének álcázott módja lesz, és a bérek, az általuk megvásárolható javakban kifejezve, visszatérnek ugyanarra a reálszintre, mint előzőleg. Ugyanaz lenne tehát a következmény, mintha az órabérek növekedése nélkül csökkentenék a munkahetet. Annak a következményeit pedig már megvizsgáltuk.
A munkaszétosztás tervezetei röviden ugyanazon az illúzión nyugszanak, amit eddig vitattunk. Az emberek, akik ilyen elképzeléseket támogatnak, csak arra a foglalkoztatásokra gondolnak, amit bizonyos személyeknek vagy csoportoknak biztosítanának; nem állnak meg, hogy figyelembe vegyék, mi lenne a teljes hatásuk mindenkire.
A munkaszétosztás tervezetei továbbá, ahogy az elején rámutattunk, azon a hamis feltételezésen is nyugszanak, miszerint csak egy meghatározott mennyiségű elvégzendő munka van. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnek. Az elvégzendő munka mennyisége korlátlan mindaddig, amíg kielégítetlenül marad bármi emberi szükséglet vagy kívánalom, amit munka teljesíthet. Egy modern cseregazdaságban a legtöbb munka akkor lesz kész, amikor az árak, költségek és a bérek a legjobb kapcsolatban állnak egymással. Később megvizsgáljuk, mik ezek a kapcsolatok.