1
Láttuk néhány káros következményét az arra irányuló önkényes állami törekvéseknek, hogy növeljék bizonyos előnyben részesített cikkek árát. Ugyanilyen káros hatásai vannak a minimálbér törvényeken keresztüli béremelésre irányuló törekvéseknek. Ennek nem szabadna meglepőnek lennie; hiszen a bér valójában egy ár. A gazdasági gondolkodás érthetőségére nézve sajnálatos, hogy a munkaerő szolgáltatásainak ára teljesen más nevet kapott, mint egyéb árak. Ez a legtöbb embert megakadályozta annak felismerésében, hogy ugyanazok az elvek kormányozzák mindkettőt.
A gondolkodás annyira érzelemfűtötté és politikailag elfogulttá vált a bérek témakörében, hogy a legtöbb róluk szóló beszélgetésben figyelmen kívül hagyják a legegyszerűbb alapelveket. Emberek, akik legelsőként tagadnák, hogy a mesterséges áremelés jólétet hozhat; akik legelsőként mutatnának rá arra, hogy a minimumár törvények azokat az iparágakat károsítja leginkább, akiknek a védelmére tervezték őket, fogják támogatni a minimálbértörvényeket, és aggodalom nélkül lenézni azok ellenzőit.
Viszont nyilvánvalónak kell lennie, hogy a minimálbér törvény a legjobb esetben is korlátozott fegyver az alacsony bérek elleni harcra, és az efféle törvény által esetlegesen elért pozitívumok arányosan csak akkor haladhatják meg potenciális ártalmait, ha céljai szerények. Minél ambiciózusabb egy ilyen törvény; minél több munkást szeretne lefedni és minél magasabbra szeretné emelni a bérüket, annál nagyobb valószínűséggel múlják felül káros hatásai az áldásosakat.
Az első dolog ami történik például amikor bevezetnek egy törvényt, miszerint senkinek nem fizethetnek 30 dollárnál kevesebbet egy negyven órás munkahétért az, hogy senkit sem fognak alkalmazni, aki nem ér heti 30 dollárt egy munkaadónak. Egy ember nem fog egy bizonyos összeget érni, ha illegálissá teszed, hogy bárki kevesebbet ajánljon neki. Pusztán megfosztod jogától ahhoz, hogy megkeresse azt az összeget, amit képességei és körülményei engednek neki, miközben megfosztod a közösséget még attól a mérsékelt szolgáltatástól is, amit nyújtani képes. Röviden, az alacsony bért a munkanélküliséggel helyettesíted. Minden területen kárt okozol, semmilyen összehasonlítható kompenzációval.
Az egyetlen kivétel akkor történik, amikor egy csoport munkás valóban piaci értéküknél alacsonyabb béreket kap. Ez csak különleges körülmények között vagy környékeken valószínű, ahol a kompetitív erők nem működnek szabadon és megfelelően; de szinte az összes ilyen különleges eset orvosolni lehetne ugyanannyira hatékonyan, rugalmasabban és sokkal kevesebb lehetséges kárral, ha szakszervezetbe tömörülnek.
Gondolhatnánk, hogy amikor a törvény egy magasabb bér kifizetését kényszeríti ki egy adott iparágban, az az iparág így magasabb árakat kérhet a termékéért, hogy a magasabb bérek kifizetésének terhét pusztán áthelyezzék a fogyasztóra. Az efféle váltásokat viszont nem mennek könnyen, és a mesterséges béremelés következményeit sem lehet ilyen egyszerűen megkerülni. Talán nem lehetséges a termék árát megemelni; mert a fogyasztókat pusztán valami helyettesítőhöz űzné. Vagy, ha a fogyasztók továbbá is veszik annak az iparágnak a termékeit, amelynek béreit megemelték, a magasabb árak következtében kevesebbet vásárolnak belőle. Tehát míg az iparágban néhány munkás haszonra tesz szert a magasabb bér által, másokat véglegesen elbocsátanak. Másrészt ha nem emelik a termék árát, az iparág marginális termelőit ki fogják űzni a piacról; tehát a csökkent termelés és az ebből fakadó munkanélküliség pusztán más formát fog ölteni.
Amikor rámutatnak az efféle következményekre, vannak, akik így felelnek: „Oké, ha igaz, hogy X iparág csak akkor maradhat életben, ha éhbéreket fizet, akkor nem is baj, ha a minimálbér teljesen elpusztítja azt.” De ez a merész kijelentés figyelmen kívül hagyja a realitásokat. Mindenekelőtt azt, hogy a fogyasztók fogják elszenvedni a termék elvesztését. Másodszor elfelejti, hogy pusztán munkanélküliségre ítéli az embereket, akik abban az iparágban dolgoztak. Végül pedig figyelmen kívül hagyja, hogy akármennyire is rosszak voltak az X iparágban fizetett bérek, azok voltak a legjobbak az összes alternatíva közül, ami nyitva állt az iparban dolgozóknak: különben máshova mentek volna. Ha tehát X iparágat ellehetetlenítik egy minimálbér törvénnyel, akkor az előzőleg benne foglalkoztatott munkásokat alternatív pályára kényszerítik, amelyek kevésbé vonzották őket eredetileg. A munkahelyek iránti versengésük csökkenteni fogja a fizetést, amit ezekben az alternatív pozíciókban felajánlanak. Nincs menekvés a következtetés elől, miszerint a minimálbér növelni fogja a munkanélküliséget.
2
Továbbá jó kis problémát fog felvetni a segélyprogram, amit a minimálbér törvények miatt munka nélkül maradtak megsegítésére terveznek. Tegyük fel, a 75 cent/óra minimálbérrel megtiltottuk mindenki számára, hogy heti negyven órában 30 dollárnál kevesebbért dolgozzon. Most tegyük fel, hogy csak heti 18 dollárt nyújtunk segélyként. Ez azt jelenti, hogy megtiltottuk egy embernek, hogy hasznosan foglalkoztassák mondjuk heti 25 dollárért annak érdekében, hogy aztán heti 18 dollárral támogassuk a tétlenségét. Megfosztottuk a társadalmat szolgáltatása értékétől. Megfosztottunk egy embert a függetlenségétől és az önbecsüléstől, ami - még alacsony szinten is – az önellátásból és a mások által kívánt munka elvégzéséből fakad, egy időben azzal, hogy csökkentettük, amit az ember saját erőfeszítéséből elérhet.
Ezek az eredmények mindaddig bekövetkeznek, amíg a segély egy centtel kevesebb, mint 30 dollár. Viszont minél inkább növeljük a segélyt, annál inkább rontunk a helyzeten más tekintetből. Ha felajánlunk 30 dollár segélyt, akkor számtalan embernek ugyanannyit ajánlunk azért, hogy ne dolgozzanak, mint a munkáért. Továbbá akármi is legyen a segély összege, olyan helyzetet teremtünk, ahol mindenki csak a bére és a segély mérete közötti különbségért dolgozik. Ha a segély például heti 30 dollár, a munkásokat, akiknek óránként 1 dollárt - avagy heti 40 dollárt - ajánlanak, igazából, ahogy ők látják, arra kérik, hogy mindössze heti 10 dollárért dolgozzanak – hiszen a többit megkaphatják semmittevésért.
Talán azt hihetnénk, hogy elmenekülhetünk a következmények elől, ha közmunkát ajánlunk munkanélküli segély helyett; de ezzel egyszerűen a következmények természetét változtatjuk meg. A közmunka egyszerűen azt jelenti, hogy többet fizetünk a kedvezményezetteknek, mint amennyit a piac fizetne nekik erőfeszítéseikért. Tehát a (gyakran kétséges hasznosságú munkálatok során tett) erőfeszítéseiket csak közmunka-bérük egy része jutalmazza, míg a többi csupán álcázott alamizsna.
Talán minden téren jobb lett volna, ha az állam egész egyszerűen csak támogatta volna a magán munkájuk bérét, amit végeztek. Ezen a ponton nem kell mélyebb vizsgálódásokat tennünk, mivel az olyan problémákhoz vezetne, amik közvetlenül nem relevánsak. De észben kell tartani a segély nehézségeit és következményeit, amikor a minimálbér törvények bevezetését vagy megemelését fontolgatjuk.
3
Mindez nem jelenti azt, hogy semmiféleképp nem lehet emelni a béreket. Ez pusztán annak kiemelését szolgálja, hogy az állami rendelettel történő, egyszerűnek látszó béremelés a rossz út és a legrosszabb út.
Ez a pillanat legalább olyan jó, mint bármelyik, hogy rámutassunk arra, hogy ami megkülönböztet számos reformert azoktól, akik az ő ötleteiket nem tudják elfogadni, nem az előbbiek nagyobb emberszeretete, hanem a türelmetlensége. Nem az a kérdés, hogy szeretnénk-e, hogy mindenki a lehető legjobban járjon. A jóakaratú emberek között az efféle célokat adottnak vehetjük. A valódi kérdés a cél elérésének helyes módjáról szól. És amikor megpróbáljuk megválaszolni, sosem veszíthetünk szem elől pár elemi igazságot. Nem oszthatunk el több vagyont, mint amennyit megtermeltek. Hosszútávon nem tudunk a teljes munkaerőnek többet fizetni, mint amennyit termel.
A bérek emelésének a legjobb módja tehát a munkaerő termelékenységének a növelése. Ezt számtalan módon meg lehet tenni: a tőkefelhalmozódás növekedésével, azaz a munkásokat segítő gépek növelésével; új találmányokkal és fejlesztésekkel; a munkaadók általi hatékonyabb vezetéssel; a dolgozók nagyobb szorgalmával és hatékonyságával; jobb oktatással és képzéssel. Minél többet termel az egyes munkás, annál inkább növeli a teljes közösség vagyonát. Minél többet termel, annál többet érnek szolgáltatásai a fogyasztónak, és ebből fakadóan munkáltatójának. És minél többet ér munkáltatójának, annál inkább megfizetik. A reálbérek a termelésből jönnek, nem a kormányrendeletekből.