1.
Ma nincs elszántabb és befolyásosabb hit a világon, mint az állami költekezésbe vetett hit. Mindenhol úgy tüntetik fel az állami költekezést, mintha gyógyír lenne minden gazdasági panaszunkra. Részlegesen stagnál a magánipar? Megjavíthatjuk állami költekezéssel. Munkanélküliség van? Az nyilvánvalóan az „elégtelen magán vásárlóerő” következménye. Az orvosság éppoly nyilvánvaló. Csak elég állami költekezés kell, hogy pótolja a „hiányt.”
Hatalmas terjedelmű irodalom alapul ezen a tévedésen, és - mint ahogy az olyan gyakran előfordul az efféle tanokkal - az egymást támogató tévedések szövevényes hálózatának részévé vált. Ezen a ponton nem járhatjuk be az egész hálózatot; másik ágaira később térünk vissza. De megvizsgálhatjuk az anya-tévedést, ami életet adott ezeknek az utódoknak, a hálózat fő szárát.
Mindent, amit kapunk – a természet ingyenes ajándékait leszámítva – valahogyan ki kell fizetni. A világ tele van úgynevezett közgazdászokkal, akik pedig tele vannak elképzelésekkel arról, hogyan lehet valamit kapni a semmiért. Azt mondják, hogy az állam költekezhet és költekezhet anélkül, hogy egyáltalán adóztatna; hogy folyamatosan felhalmozhatja a tartozásokat anélkül, hogy valaha is visszafizetné, mert „magunknak tartozunk.” Később visszatérünk az efféle rendkívüli tanokhoz. Itt, attól tartok, dogmatikusnak kell lennünk, és rá kell mutatnunk arra, hogy az efféle kellemes álmokat mindig darabokra szaggatta az államcsőd vagy a hiperinfláció. Itt egyszerűen azt kell mondanunk, hogy idővel minden állami kiadást ki kell fizetni adókon keresztül; hogy a probléma elnapolása pusztán növeli azt, és maga az infláció is csak az adóztatás egyik – kiváltképp alattomos - formája.
Félretéve a krónikus állami hitelfelvételen és infláción nyugvó tévedések hálózatát későbbi vizsgálatra, jelen fejezetben adottnak vesszük, hogy azonnal vagy végül minden dollárnyi állami kiadást egy dollárnyi adóztatással kell fedezni. Amikor így tekintünk az ügyre, az állami költekezés állítólagos csodái más fényben fognak feltűnni.
Bizonyos mennyiségű közkiadás szükséges az állam alapvető funkcióinak ellátásához. Bizonyos mennyiségű közmunka – utaknak és utcáknak és hidaknak és alagutaknak, fegyvertáraknak és haditengerészeti dokkoknak, a jogalkotókat, rendőrséget és tűzoltóságot elszállásoló épületeknek – szükséges az alapvető közszolgáltatások biztosításához. Az ilyen, önmagáért szükséges és egyedül ezen az alapon védett közmunkával itt nem foglalkozom. Itt azzal a közmunkával foglalkozom, amit a „munkahely-biztosítás” eszközének tartanak, vagy amiről úgy vélik, olyan értéket biztosít a közösség számára, amire máskülönben nem tenne szert.
Megépítenek egy hidat. Ha azért építették, hogy kielégítse az emberek sürgető követelését, ha megold egy egyébként megoldás nélküli forgalmi problémát, röviden, ha még szükségesebb, mint a dolgok, amikre az adófizetők költötték volna a pénzüket, ha nem adóztatták volna azt el tőlük, akkor nem lehet ellenvetés. De egy híd, amit főként a „munkahely biztosításáért” építettek, másfajta híd. Amikor a munkahely biztosítása lesz a cél, a szükség alárendelt megfontolássá válik. Ki kell találni „projekteket.” Ahelyett, hogy kizárólag arra gondolnának, hova muszáj hidakat építeni, az állami költekezők elkezdik azt kérdezni maguktól, hova lehet hidakat építeni. Ki tudnak találni hihető okot arra, miért kellene egy további hídnak összekötnie Keletföldet és Nyugatföldet? Hamar abszolút létfontosságúvá válik. Akiknek kétségeik vannak a szükségszerűségét illetően, azokat obstrukciósnak és reakciósnak nevezve elhajtják.
Két érvet adnak elő a híd mellett, amelyből az egyiket főképp azelőtt hallani, mielőtt megépítik, a másikat pedig főképp miután végeztek vele. Az első érv az, hogy foglalkoztatást fog biztosítani. Biztosítani fog mondjuk 500 munkahelyet egy évig. Ennek implikációja az, hogy ezek a munkahelyek máskülönben nem jöttek volna létre.
Ez az, ami azonnal látható. De ha kiképeztük magunkat arra, hogy az azonnalin túl meglássuk a másodlagos következményeket, és túl azokon, akik közvetlen előnyre tesznek szert egy kormányprojektből észrevegyük azokat, akiket közvetetten érint, másfajta látvány tárul elénk. Igaz, hogy a hídmunkások egy bizonyos csoportja több foglalkoztatást kaphat, mint máskülönben. De a hidat adókból kell kifizetni. A hídra költött minden dollárt az adófizetőktől fognak elvenni. Ha a híd 1 millió dollárba kerül, az adófizetők elveszítenek 1 millió dollárt. Ennyit fognak elvenni tőlük, amit máskülönben olyan dolgokra költöttek volna, amire a leginkább szükségük van.
Tehát a hídprojekt során létrehozott minden közmunkahely elpusztított egy magán munkahelyet valahol máshol. Látjuk a hídon foglalkoztatott embereket. Nézhetjük, ahogy dolgoznak. Az állami költekezők foglalkoztatás-érve megelevenedik, és talán meggyőzi a legtöbb embert. De vannak más dolgok, amiket nem látunk, mert végtére is, sosem engedték meg nekik, hogy valóra váljanak. Ezek az adófizetőktől elvett 1 millió dollár által elpusztított munkahelyek. A legjobb esetben is pusztán elterelődtek a munkahelyek a projekt miatt. Több hídépítő - kevesebb autóipari munkás, rádiótechnikus, ruhaipari dolgozó, gazda.
Ám ekkor elérkezünk a második érvhez. A híd létezik. Tegyük fel, egy gyönyörű, nem pedig egy ronda híd. Az állami költekezés varázslatán keresztül jött életre. Hol lenne, ha az obstrukciósok és reakciósok nyertek volna? Nem volna híd. Az ország annyival szegényebb lenne.
Itt ismét az állami költekezőknek van jobb érvük azok szemében, akik nem látnak túl fizikai szemük azonnali hatótávolságánál. Látják a hidat. De ha megtanulják a közvetlen mellett a közvetett következmények felfedezését is, a képzelet szemével ismét láthatják a lehetőségeket, amiket sosem engedtek megvalósulni. Láthatják a megépítetlen otthonokat, a legyártatlan autókat és rádiókat, az elkészítetlen ruhákat és kabátokat, talán az eladatlan és megtermeletlen ételeket. Meglátni ezeket a megteremtetlen dolgokat olyan képzelőerőt követel, ami nincs minden embernek. Gondolhatunk ezekre a nem-létező tárgyakra egyszer, talán, de nem tarthatjuk őket lelki szemeink előtt úgy, mint a hidat, ami mellett elhaladunk minden munkanapon. Egyszerűen az történt, hogy egy dolgot hoztak létre egy másik helyett.
2.
Ugyanez az érvelés természetesen igaz a közmunka összes többi formájára. Ugyanúgy érvényes például az alacsony jövedelműek számára közpénzből felépített házra. Annyi történik, hogy pénzt vesznek el adókon keresztül a magasabb jövedelmű családoktól (és talán kicsivel többet a még alacsonyabb jövedelmű családoktól) hogy arra kényszerítsék őket, hogy támogassák a kiválasztott, alacsony jövedelmű családokat, és tegyék lehetővé, hogy jobb házban éljenek ugyanannyi vagy alacsonyabb lakbérért, mint eddig.
Nem áll szándékomban felvázolni az állami lakásprogramok pozitív és negatív oldalait. Célom pusztán rámutatni a hibára a két érvben, amivel a leggyakrabban előhozakodnak az állami lakásprogramok támogatása során. Az egyik az érv, hogy „foglalkoztatást teremt,” a másik, hogy olyan értéket teremt, amit máskülönben nem teremtettek volna elő. Mindkét érv hibás, mert nem veszik figyelembe azt, ami elveszett az adóztatás során. Az állami lakásprogramok miatti adóztatás ugyanannyi munkát pusztít el más helyeken, mint amennyit megteremt az építőiparban. Ugyanúgy megépítetlen magánlakásokat, legyártatlan mosógépeket és hűtőket eredményez, és megszámlálhatatlan egyéb árucikk és szolgáltatás hiányát.
És erre nem ad feleletet az a fajta válasz, ami rámutat például arra, hogy az állami lakástámogatásokat nem szükséges átalány tőkeeltulajdonítással finanszírozni, hanem elegendő az éves lakbértámogatás. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a költséget szétosztják számtalan évre ahelyett, hogy egybe sűrítenék. Ez azt is jelenti, hogy amit elvesznek az adófizetőktől, azt szétosztják számos évre ahelyett, hogy egybe sűrítenék. Az ilyen technikai megoldások irrelevánsok a fő érvre nézve.
Az állami lakásprogram nagy pszichológiai előnye az, hogy látják az embereket dolgozni a házakon, amikor megépülnek, és látják a házakat, miután készek. Emberek élnek bennük, és büszkén végigvezetik barátaikat a szobákon. A lakásprogram miatti adók által elpusztított munkák nem láthatók, és a javak és szolgáltatások sem, amiket sosem készítettek el. A koncentrált gondolkodás erőfeszítését igényli, és új erőfeszítést minden alkalommal, amikor látják a házakat és benne a boldog embereket, hogy arra az értékre gondoljanak, amit nem hoztak létre helyette. Vajon meglepő, hogy ezt elvetik az állami lakásprogram bajnokai, mint a képzelet világa, mint a tiszta elmélet ellenvetései, miközben arra az állami lakásra mutatnak, ami létezik? Ahogy egy karakter válaszol Bernard Shaw St Joanjában, amikor elmondják neki Pitagorasz elméletét arról, hogy a föld kerek és a nap körül kering: „Micsoda bolond! Nem tudja használni a szemét?!”
Ismét ezt az érvet kell használnunk az olyan nagy projektekhez, mint a Tenessee Valley Authority. Itt a hatalmas méret miatt az optikai csalódás veszélye nagyobb, mint valaha. Itt egy hatalmas gát, az acél és beton elképesztő íve, „nagyobb mint bármi, amit a magántőke megépíthetett volna,” a fotósok fétise, a szocialisták mennyországa, az állami építkezés, tulajdonlás és működtetés csodáinak leggyakrabban használt szimbóluma. Itt vannak a hatalmas generátorok és erőművek. Itt egy teljes régió, amit magasabb gazdasági szintre emeltek, ami vonzza a gyárakat és az ipart, ami máskülönben nem létezne. És hívei dicshimnuszaikban mindezt ellensúly nélküli, nettó gazdasági nyereségnek állítják be.
Nem kell belemennünk a TVA vagy a hozzá hasonló állami projektek érdemeibe. De ez alkalommal a képzelőerő különleges erőfeszítésére van szükségünk, amire láthatólag kevesen képesek, hogy meglássuk a könyvelés terhelési oldalát. Ha adókat vesznek el az emberektől és a vállalatoktól, majd elköltik az ország egy bizonyos területén, miért okozna meglepetést, miért kellene csodának tekintenünk, ha az a terület viszonylag gazdagabbá válik? Emlékezzünk, az ország más területei akkor viszonylagosan szegényebbek. Azt, ami olyan jó, hogy „a magántőke nem tudta volna megépíteni,” valójában magántőkéből építették – az adókkal eltulajdonított tőkéből (vagy, ha kölcsönözték a pénzt, azt előbb-utóbb el kell tulajdonítani adókkal). Ismét képzeletünk erőfeszítését kell használnunk, hogy lássuk a magán erőműveket, a magánházakat, az írógépeket és rádiókat, amiknek nem engedték, hogy valaha is megvalósuljanak a pénz miatt, amiket elvettek az emberektől az ország minden táján, hogy felépítsék a fotogén Norris gátat.
3.
Direkt választottam az állami költekezés projektek legkedveltebb példáit – azokat, amiket a leggyakrabban és leghevesebben sürgetnek az állami költekezők, és amiket a legjobbnak gondol a nép. Nem beszéltem a pazarló látszatprojektek százairól, amikbe elkerülhetetlenül belevágnak, amikor „foglalkoztatást nyújtani” és „munkát adni az embereknek” a cél. Hiszen ekkor a projekt hasznossága, ahogy láthattuk, elkerülhetetlenül alárendelt megfontolássá válik. Továbbá minél pazarlóbb a munka, minél költségesebb a munkaerő, annál alkalmasabbá válik több munkahely megteremtésére. Ilyen körülmények között nagyon valószínűtlen, hogy a bürokraták által kigondolt projektek nettó ugyanannyit adnak a vagyonhoz és a jóléthez elköltött dolláronként, mint amit maga az adófizető teremtett volna, ha megengedték volna neki, hogy megvegye vagy legyártsa, amit ő maga szeretne ahelyett, hogy arra kényszerítik, hogy az államnak adja jövedelme egy részét.