23. fejezet: Támadás a megtakarítás ellen

1

A közmondásos bölcsesség időtlen idők óta a megtakarítás erényeire tanít; a tékozlás és a pazarlás következményeire figyelmeztet. Ez egyszerre tükrözte az emberiség erkölcsi ítéletét és praktikus megfontolásait. De mindig voltak pazarlók; és látszólag mindig voltak teoretikusok, akik racionalizálták a pazarlásukat.

A klasszikus közgazdászok napjaik tévedéseit cáfolva megmutatták, hogy az egyén érdekét leginkább szem előtt tartó megtakarítási irányelvek a nemzet legfőbb érdekeivel is összhangban állnak. Megmutatták, hogy amikor a racionális megtakarító a saját jövőjéről gondoskodik, nem károsítja, hanem segíti a teljes közösséget. De ma a takarékosság ősi erényét – akárcsak a klasszikus közgazdászok érveit, amelyek védelmezik - ismét támadják; ezúttal állítólag új okokból, miközben az ellentétes, költekezésre buzdító tan éli divatját.

Azt hiszem, a legjobb lesz a Bastiat klasszikus példájával kezdenünk, hogy a lehető legjobban rávilágítsunk az alapvető problémára. Tehát képzeljünk el egy testvérpárt, akik évente ötvenezer dollárt kapnak egy örökségből - az egyikük könnyelmű, a másik körültekintő ember. Most eltekintünk a jövedelemadótól, és az olyan kérdésektől, mint hogy kellene-e a két testvérnek dolgoznia a megélhetéséért, mert ezek a célunk szempontjából irrelevánsak.

Az első testvér, Alvin tehát szórja a pénzt. Nem csak szeszélyből, hanem elvből költekezik. Rodbertustól tanult, - hogy ne menjünk régebbre - aki a tizenkilencedik század közepén kijelentette, hogy a tőkéseknek „az utolsó fillérig luxuscikkekre és kényelemre kell költeniük a jövedelmüket,” mert hogyha „a megtakarítás mellett döntenek […] felgyülemlenek a javak, és a dolgozók egy részének nem lesz munkája.”¹ Alvint folyton éjszakai klubokban látni, szép borravalót ad; fellengző rezidenciát tart fenn számtalan cseléddel; van néhány sofőrje, az autói számát illetően sem fogja vissza magát; versenyistállót tart; yachtot üzemeltet; utazik; gyémántkarkötőkkel és bundákkal halmozza el a feleségét; drága és haszontalan ajándékokat ad barátainak.

Ahhoz, hogy mindezt megtehesse, bele kell túrnia a tőkéjébe. De mi van akkor? Ha a takarékosság bűn, a túlköltekezésnek erénynek kell lennie; és egyébként is mindössze jóváteszi a kárt, amit minden fillérjével fukarkodó bátyja, Benjamin okoz.

Mondani sem kell, hogy Alvin a ruhatároslányok,  pincérek,  vendéglősök, prémkereskedők, ékszerészek és mindenféle luxusintézmények nagy kedvence. A köz nagy jótevőjének tartják. Bizonyára mindenki előtt nyilvánvaló, hogy munkahelyeket biztosít és elterjeszti a pénzét.

Testvére, Benjamin sokkal kevésbé népszerű. Ritkán látják az ékszerésznél, a prémkereskedőnél vagy az éjszakai klubokban, és nem szólítja keresztnevén a főpincéreket. Miközben Alvin nem csupán teljes, ötvenezer dolláros jövedelmét költi el minden évben, hanem amellett még egyéb tőkéjébe is belemarkol, Benjamin sokkal szerényebben él, és évente csak huszonötezer dollár körül költ. Nyilvánvaló - gondolják az emberek, akik csak azt látják, ami a szem előtt van – hogy kevesebb, mint feleannyi munkahelyet biztosít, mint Alvin, a másik huszonötezer dollárja pedig olyan haszontalan, mintha nem is létezne.

De lássuk, mit tesz Benjamin valójában a másik huszonötezer dollárral. Átlagosan ötezer dollárt jótékonyságra szán, beleértve a rászoruló barátoknak nyújtott segítséget. A családok, akiket ez a pénz segít, ételre, ruhára vagy lakhatásra költik el. Tehát a pénz ugyanannyi munkahelyet teremt, mintha Benjamin közvetlenül önmagára költötte volna. A különbség az, hogy több embert tesz boldoggá fogyasztóként, és a termelés létfontosságúbb javak felé terelődik a luxuscikkek és a feleslegességek helyett.

Ez utóbbi sokszor aggodalommal tölti el Benjamint. Lelkiismerete néha még amiatt a huszonötezer dollár miatt is furdalja, amit költ. Az olyan vulgáris fitogtatás és vakmerő költekezés, amit Alvin művel – gondolja - nem csak elégedetlenséget és irigységet szül azokban, akik nehezen tudnak megélni, hanem tulajdonképpen fokozza a nehézségeiket. Ahogy Benjamin látja, a nemzet tényleges termelőereje mindenkor limitált. Minél többet fordítanak hasztalanságok és luxuscikkek termelésére, annál kevesebb marad a létfontosságú dolgok előállítására azok számára, akiknek szüksége van rájuk.² Minél kevesebbet von ki a meglévő vagyonkészletből saját használatára, annál több marad másoknak. Úgy érzi, a takarékosság a fogyasztási kiadásokban csökkenti a vagyon és a jövedelem egyenlőtlensége által felvetett problémákat. Tudja, hogy a fogyasztás efféle visszafogását túlzásba is lehet vinni; de úgy érzi, valamilyen mértékben mindenkinek így kellene viselkednie, akinek a jövedelme jelentősen magasabb az átlagosnál.

Most nézzük meg - félretéve Benjamin gondolatait - mi történik a húszezer dollárral, amit se nem költ, se nem ajándékoz el. Nem hagyja a zsebkönyvében, az irodai fiókjában vagy a széfjében felhalmozódni. Elhelyezi egy bankban, vagy befekteti. Ha kereskedelmi bankba vagy takarékpénztárba rakja, az vagy vállalkozásoknak adja kölcsön rövidtávú működőtőke gyanánt, vagy arra használja, hogy értékpapírokat vásároljon. Más szóval Benjamin vagy közvetlenül, vagy közvetve befekteti a pénzét. Amikor befektetik a pénzt, arra használják, hogy tőkejavakat vásároljanak – házakat, irodaépületeket, gyárakat, hajókat, teherautókat vagy gépeket. Ezek közül bármelyik projekt ugyanannyi pénzt helyez keringésbe és ugyanannyi munkahelyet biztosít, mint a közvetlenül fogyasztásra költött, egyenlő összegű pénz.

Röviden, a „megtakarítás” a modern világban csupán a költekezés egy másik formája. Általában az a különbség, hogy a befektetett pénzt arra adják át valakinek, hogy a termelés kiterjesztéséhez szükséges eszközöket vásároljon. Ami a munkahelyteremtést illeti, Benjamin „megtakarítása” és költekezése együtt ugyanannyit biztosít, mint Alvin puszta költekezése; ugyanannyi pénzt helyez keringésbe. A fő különbség az, hogy az Alvin költekezése által biztosított foglalkoztatást mindenki láthatja, akinek van akár egy szeme; de szükséges kicsit alaposabban szemlélődni és egy pillanatra elgondolkodni ahhoz, hogy észrevegyük: Benjamin megtakarításának minden dollárja ugyanannyi munkahelyet biztosít, mint minden dollár, amit Alvin szór el.

Eltelik egy tucatnyi év. Alvin csődbe ment. Nem látni többé az éjjeli klubokban és a divatos boltokban; akiket egykor támogatott valami bolondként hivatkoznak rá, mikor szóba kerül. Könyörgő leveleket ír Benjaminnak. Benjamin pedig, aki még mindig körülbelül ugyanakkora arányban költ és takarít meg, több munkát biztosít, mint valaha - hiszen a befektetései által jövedelme növekedett.  Tőkevagyona is nagyobb. Továbbá befektetései miatt nőtt a nemzeti vagyon és jövedelem; több gyár üzemel és felgyorsult a termelés.

2

Annyi tévedés nőtte ki magát a megtakarításról az elmúlt években, hogy a két testvérről szóló fenti példánk nem elég mindegyik megcáfolásához. Szükséges további teret szentelnünk nekik. Sok közülük szinte hihetetlenül elemi hibákból fakad; még meglepőbb, hogy nagyhírű gazdasági íróknál is megtaláljuk őket. A „megtakarítás” szó alatt például sokszor a pénz puszta felhalmozását, máskor a befektetését értik, a két használat következetes, világos megkülönböztetése nélkül.

A kézről-kézre pénz puszta felhalmozása, ha irracionálisan, ok nélkül, és nagymértékben történik, a legtöbb gazdasági helyzetben káros. De az efféle felhalmozás rendkívül ritka. Valami, ami ennek tűnik - viszont amit gondosan meg kellene különböztetni tőle – gyakran fordul elő miután megkezdődött az ipar hanyatlása. Ekkor egyszerre zsugorodnak össze a fogyasztásra és befektetésre fordított kiadások. A fogyasztók csökkentik vásárlásaikat. Ezt részben tényleg azért teszik, mert attól félnek, hogy elveszíthetik a munkájukat, és szeretnék megtartani az erőforrásaikat: nem azért zsugorították vásárlásaikat, mert szeretnének kevesebbet fogyasztani, hanem mert szeretnének biztosra menni abban, hogy a fogyasztási képességük hosszabb ideig ki fog tartani, ha netán elveszítik a munkájukat.

A fogyasztók más okból is csökkentik vásárlásaikat. Valószínűleg zuhantak a termékek árai, és újabb zuhanástól tartanak. Ha elhalasztják a költekezésüket, úgy hiszik, többet kaphatnak a pénzükért. Nem olyan termékekben szeretnék tartani a vagyonukat, amelyeknek az értéke csökken, hanem olyan pénzben, amitől (relatív) értéknövekedést várnak.

Ugyanez a várakozás gátolja meg őket a befektetésben. Elveszítették az ipar nyereségességébe vetett bizalmukat; vagy legalábbis úgy hiszik, hogy ha várnak pár hónapot, olcsóbban vehetnek értékpapírokat vagy kötvényeket. Gondolhatunk rájuk úgy, mint akik nem hajlandóak olyan javakat birtokolni, aminek csökkenhet az értéke, vagy akik magát a pénzt birtokolják emelkedés reményében.

Alkalmatlan „megtakarításnak” nevezni a vásárlás efféle ideiglenes elutasítását. Nem ugyanabból a motivációból fakad, mint a normális megtakarítás. És még komolyabb hiba azt mondani, hogy az efféle „megtakarítás” a válságok okozója. Épp ellenkezőleg, ez a válságok következménye.

Igaz, hogy a vásárlás efféle elutasítása mélyítheti és elhúzhatja a válságot, ha az egyszer elkezdődött. De nem belőle származik a válság. Olyan időkben, amikor az állam szeszélyesen beavatkozik a vállalkozásba, és amikor az üzleti élet nem tudja, mit fog az állam legközelebb tenni, bizonytalanság jön létre. A profitokat nem fektetik ismét be. A cégek és az egyének hagyják, hogy felhalmozódjon a készpénz a bankjaikban. Többet tesznek félre az eshetőségek végett. Úgy tűnhet, a készpénz felhalmozása okozza az üzleti tevékenységek rákövetkező lelassulását. Viszont a valódi ok az állami rendeletek által előidézett bizonytalanság. A cégek és az egyének nagyobb készpénztartaléka csupán láncszem a bizonytalanságból fakadó okozati láncolatban. A „túlzott megtakarítást” hibáztatni az ipar hanyatlásáért olyan, mintha az almaárak zuhanásáért nem a rekordtermelést hibáztatnánk, hanem az embereket, akik nem hajlandóak többet fizetni a gyümölcsért. De miután az emberek elhatározták, hogy becsmérelni fognak egy gyakorlatot vagy intézményt, bármiféle érvet elég jónak tartanak ellene, függetlenül attól, mennyire logikátlan. Azt mondják, hogy a különböző fogyasztási iparágakat egy bizonyos kereslet reményére építik, és az emberek azzal, hogy elkezdenek megtakarítani kiábrándítják ezeket a reményeket, és elindítanak egy válságot. Ez a kijelentés elsősorban azon a tévedésen nyugszik, amit már megvizsgáltunk – amely elfelejti, hogy amit megtakarítanak a fogyasztói javakon, azt tőkejavakra költik, és hogy a „megtakarítás” egyetlen dollárnyi összezsugorodást sem jelent szükségszerűen a teljes költekezésben. Az állítás egyetlen igaz alkotóeleme az, hogy minden változás, ami váratlan, felkavaró lehet. Épp olyan felkavaró lenne, ha a fogyasztók keresletüket hirtelen az egyik fogyasztói jószágról a másikra váltanák. Még inkább, ha az eddigi megtakarítók keresletüket hirtelen átváltanák a tőkejavakról a fogyasztási javakra.

Egy másik érvet is felhoznak a megtakarítások ellen. Azt mondják, ez egyenesen butaság. A tizenkilencedik század gúnyolódás tárgya azért, mert állítólag feldajkálta a tant, mely szerint a megtakarítás olyan, mintha az embernek egyre nagyobb és nagyobb tortát kellene sütnie anélkül, hogy valaha megenné. A folyamat ilyen ábrázolása önmagában is naiv és gyerekes. A legjobban talán úgy tudunk megszabadulni tőle, ha egy valamivel valóságosabb képet festünk arról, mi történik valójában.

Képzeljünk tehát el egy nemzetet, ami kollektíven minden évben megtakarít körülbelül 20%-ot abból, amit abban az évben termel. Ez a számadat nagyban eltúlozza a nettó megtakarítások összegét, amiket a történelem során az Egyesült Államokban félretettek, de ez egy kerek szám amivel könnyű bánni, illetve biztosítja azok jóindulatát, akik úgy hiszik, hogy eddig „túl sokat takarítottunk meg."

Nos, az évi megtakarítás és befektetés következtében az ország évi össztermelése minden évben növekedni fog. (A kérdés izolációja érdekében egyelőre figyelmen kívül hagyjuk a fellendüléseket, visszaeséseket vagy egyéb ingadozásokat.) Tegyük fel, hogy ez az évi termelés-növekedés 2 százalékpont. (Százalékpontot veszünk az összetett százalék helyett pusztán a számítások egyszerűsítése végett.) A kép, amit egy tizenegy éves periódusról kapunk, mondjuk a következőképp nézne ki indexszámokban kifejezve:

Az első dolog, amit a táblázatban észre kell venni az, hogy a teljes termelés a megtakarítás miatt növekedik minden évben, és nem növekedett volna nélküle. (Kétségtelenül el lehet képzelni, hogy pusztán a lecserélt gépezetek, egyéb tőkejavak fejlesztése és az új találmányok - amelyek értéke nem nagyobb, mint az előző - növelnék a nemzeti termelékenységet; de ez a növekedés nagyon keveset tenne ki, és az érv minden esetben feltételez elegendő korábbi befektetést, ami lehetővé tette a létező gépezetet.) A megtakarítást évről évre arra használták, hogy növeljék a létező gépezet mennyiségét vagy minőségét, és hogy ebből következően növeljék a nemzet javainak kibocsátását. Igaz, (ha ezt valami furcsa okból ellenérvnek tekintjük) hogy évről évre egyre nagyobb a „torta.” Igaz, hogy nem fogyasztják el az egész tortát, amit megtermeltek az évben. De szó sincs semmi irracionálisról vagy a fogyasztás fokozódó visszatartásáról. Hiszen valójában évről évre egyre nagyobb és nagyobb tortát fogyasztanak el; míg (az illusztrációnkban) a tizenegyedik év végére az évi fogyasztói torta önmagában megegyezik az első év fogyasztói és termelői tortáinak összegével. Továbbá a tőkefelszerelés, a javak termelésének a képessége maga is 25%-kal nagyobb, mint az első évben.

Figyeljünk meg néhány másik dolgot. A tény, hogy a nemzeti jövedelem 20%-át megtakarítják, a legkevésbé sem borítja fel a fogyasztói javak iparát. Ha csak azt a 80 egységet adták el, amit megtermeltek az első évben (és nem volt áremelkedés a kielégítetlen kereslet következtében) bizonyára nem lennének olyan ostobák, hogy termelési terveiket arra a feltételezésre alapozzák, hogy a következő évben 100 egységet fognak eladni. Más szóval a fogyasztói iparágak máris arra a feltételezésre épülnek, hogy a megtakarításokat illetően a múltbeli állapotok fognak folytatódni. Csak a megtakarítások váratlan, hirtelen és jelentős mértékű növekedése kavarná fel őket és hagyná őket eladatlan termékekkel.

Ahogy már megfigyeltük, ugyanez a zavarodottság uralkodna el a tőkejavak iparában a megtakarítások hirtelen és jelentős mértékű csökkenése esetén. Ha hirtelen a fogyasztási javakra kezdenék költeni azt a pénzt, amit előzőleg megtakarítottak, az nem növelné a foglalkoztatást, pusztán a fogyasztási javak árának növekedéséhez és a tőkejavak árának csökkenéséhez vezetne. Mindent összevetve első hatása a foglalkoztatás változtatásának kikényszerítése volna, így ideiglenesen csökkentené a foglalkoztatást a tőkejavak iparára gyakorolt hatásával. Hosszútávon az alá a szint alá csökkentené a termelést, amit máskülönben elértek volna.

3

Még nem végeztek a megtakarítás ellenségei. Azzal kezdik - helyesen - hogy megkülönböztetik a „megtakarítást” és a „befektetést.” Ezután azonban úgy beszélnek, mintha a kettő független változó lenne, és mintha csupán a véletlen műve volna, ha olykor egyenlőek. Ezek az írók baljós képet festenek. Az egyik oldalon ott vannak a megtakarítók, akik automatikusan, céltalanul, ostobán folytatják a megtakarítást; a másik oldalon a korlátozott „befektetési lehetőségek,” amik nem tudják elnyelni ezt a megtakarítást. A következmény, jaj, stagnálás. Az egyetlen megoldás – jelentik ki -  az, hogy az állam eltulajdonítja ezeket a buta és káros megtakarításokat, és saját projektjeibe fekteti – legyenek azok hasztalan árkok vagy piramisok, - hogy felhasználja a pénzt és foglalkoztatást biztosítson.

Ebben a képben és a „megoldásban” annyi a hiba, hogy itt csak néhány fő tévedésre tudunk rámutatni. A „megtakarítások” csak annyival tudják meghaladni a „befektetéseket,” amekkora mennyiséget ténylegesen készpénzben halmoznak fel.³ Manapság egy, az Egyesült Államokhoz hasonló modern ipari közösségeben senki nem halmoz fel érméket és bankjegyeket harisnyákban vagy a matracok alatt. Azt a kis mértéket, amiben ez előfordulhat, már tükrözik a vállalatok termelési tervei és az árszint. Ez rendszerint nem is fokozódik: a felhalmozott pénz elköltése - miután a különc remeték meghaltak, felhalmozott pénzüket pedig felfedezték és elhordták - valószínűleg ellensúlyozza az új felhalmozást. Ami azt illeti, valószínűleg a teljes szóban forgó mennyiség jelentéktelen hatást gyakorol az üzleti tevékenységre.

Amint azt láthattuk, ha a pénzt takarékpénztárban vagy kereskedelmi bankban tartják, a bankok alig várják, hogy kölcsönadják és befektessék azt. Nem engedhetik meg, hogy tétlen tőkéjük legyen. Az egyetlen dolog, ami általában ráveszi az embereket arra, hogy növeljék készpénz-tartalékaikat vagy arra készteti a bankokat, hogy tétlenül tartsák a tőkéjüket és elveszítsék azok kamatát, az – amint láttuk - vagy a félelem attól, hogy esni fognak a javak árai, vagy a bankok félelme attól, hogy túl nagy kockázatot vállalnak. De ez azt jelenti, hogy máris megjelentek a válság jelei, és azok okozták a felhalmozást ahelyett, hogy a felhalmozás kezdte volna a válságot.

A készpénz elhanyagolható felhalmozásától eltekintve (és még erre a kivételre is gondolhatunk úgy, mint magába a pénzbe fektetett közvetlen „befektetés”), a „megtakarítás” és a „befektetés” pont ugyanúgy kerül egyensúlyba, mint ahogy bármelyik termék kereslete és kínálata egyensúlyba kerül. Hiszen definiálhatjuk a „megtakarítást” és a „befektetést” úgy, mint az új tőke iránti kereslet és kínálat. Mint ahogyan minden egyéb árucikk keresletét és kínálatát egyensúlyba állítja az ár, úgy a tőke keresletét és kínálatát is egyensúlyba állítják a kamatráták. A kamatráta pusztán a kölcsönadott tőke árának speciális neve. A kamatráta ugyanolyan ár, mint bármelyik másik.

Ezt a témát az elmúlt években oly’ megdöbbentő mértékben összezavarták a komplex szofizmusok és a rájuk alapozott katasztrofális kormánypolitikák, hogy az ember szinte kétségbeesve szeretné visszakapni a rájuk vonatkozó józanészt és épelméjűséget. Lelkibeteg módon rettegnek a „túlzott” kamatrátáktól. Úgy érvelnek, hogy ha a kamatráták túl nagyok, nem lesz nyereséges az ipar számára kölcsönvenni és új gyárakba, gépekbe fektetni. Ez az érv olyan hatásos volt, hogy az elmúlt évtizedekben az államok mindenhol az „olcsó pénz” politikáját folytatták. De az érv - miközben annyit foglalkozik a tőke iránti kereslet növelésével - figyelmen kívül hagyja ennek a politikának a tőke kínálatára gyakorolt hatását. Ez csupán egy újabb példája a tévedésnek, amely csak azt figyeli, milyen hatást gyakorolt egy rendelet egy bizonyos csoportra, és elfelejti a másikra gyakorolt hatásait.

Ha a kamatrátákat a kockázathoz viszonyítva mesterségesen túl alacsonyan tartják, nem fogják se megtakarítani, se kölcsönadni a tőkét. Az olcsó-pénz támogatói azt hiszik, hogy a megtakarítás automatikusan, a kamatrátától függetlenül történik, mivel a kielégült gazdagok nem tudnak mást kezdeni a pénzükkel. Nem állnak meg elmondani nekünk, pontosan mekkora személyi jövedelem esetén takarít meg egy meghatározott minimum mennyiséget az ember tekintet nélkül a kamatrátára vagy a kockázatra, amellyel kölcsönadhatja. A tény az, hogy - bár a gazdagok megtakarításainak volumenét arányosan kétségtelenül sokkal kevésbé befolyásolja a kamatráta változása - gyakorlatilag minden megtakarítást befolyásol valamilyen szinten. Egy extrém hasonlat tükrében azzal érvelni, hogy a valódi megtakarítások volumenét nem fogná vissza a kamatráta jelentős mértékű csökkentése olyan, mintha azt állítaná valaki, hogy a cukor teljes termelése nem fog csökkenni az ár jelentős mértékű zuhanása következtében, mivel a hatékony, alacsony költségű termelők ugyanannyit állítanának belőle elő, mint korábban. Az érv figyelmen kívül hagyja a marginális megtakarítókat, sőt, valójában a megtakarítók hatalmas többségét.

A kamatráták mesterséges lenn tartásának a hosszútávú hatása valójában ugyanolyan, mint amikor bármely más termék árát tartják a természetes piaci szint alatt. Növekszik a kereslet és csökken a kínálat. Nő a tőkére vonatkozó kereslet és csökken a valódi tőke kínálata. Hiányt okoz. Gazdasági torzulásokat eredményez. Kétségtelen, hogy a kamatráta mesterséges csökkentése bátorítja a kölcsönzést. Ami azt illeti, hajlamos bátorítani a magasan spekulatív vállalatokat, amik csak a nekik életet adó mesterséges körülmények között maradhatnak fenn. A kínálat oldalán a kamatráták mesterséges csökkentése elbátortalanítja a normális takarékosságot és megtakarítást. A valós tőke viszonylagos hiányát eredményezi.

A pénzkamat valójában csak akkor tartható mesterségesen alacsonyan, ha folyamatosan új pénzt vagy bankhitelt fecskendeznek a valódi megtakarítások helyébe. Ez megteremtheti a többlettőke illúzióját; mint ahogyan több tej illúzióját keltheti a vízzel való hígítás. De ez a folyamatos infláció politikája. Nyilvánvalóan olyan folyamat, ami halmozott veszélyt hordoz magában. Ha visszafordítják, megállítják, vagy akár csökkentett szinten folytatják az inflációt, emelkedni fog a pénzkamat és válság alakul ki. Röviden, az olcsó pénz politikája idővel sokkal erőszakosabb üzleti oszcillációkat eredményez, mint amiknek gyógyítására vagy megelőzésére tervezték. Ha nem babrálják a pénzkamatot inflációs kormánypolitikával, a megnövekedett megtakarítások megteremtik saját keresletüket úgy, hogy természetes módon csökkentik a kamatrátákat. A befektetésre törekvő megtakarítások nagyobb kínálata arra kényszeríti a megtakarítókat, hogy elfogadják az alacsonyabb kamatrátákat. De az alacsonyabb kamatok azt is jelentik, hogy több vállalat engedheti meg a kölcsönöket, mivel a hitelekből vásárolt új gépeik vagy gyáraik várható nyeresége valószínűleg meg fogja haladni azt, amibe a kölcsönvett tőke került.

4

Elérkeztünk a végső tévedéshez, amellyel foglalkozni szeretnék. Ez a gyakori feltételezés, miszerint az elnyelhető új tőke mennyiségének van egy meghatározott korlátja, illetve az, hogy a tőkeexpanzió korlátját máris elérték. Hihetetlen, hogy egy ilyen nézet akár csak a tudatlanok között is uralkodhat, arról nem is beszélve, hogy képzett közgazdász ezt vallhatja. A modern világ szinte teljes vagyona - szinte minden ami megkülönbözteti őt a tizenhetedik század preipari világától - felgyülemlett tőkéből áll.

Ezt a tőkét részben sok olyasmi alkotja, amit helyesebben tartós fogyasztási javaknak nevezhetnénk – autók, hűtők, bútorok, iskolák, egyetemek, templomok, könyvtárak, kórházak és mindenekfelett: magánotthonok. A világ történelmében egyszer sem volt elég ezekből. A második világháború általi elhalasztott építkezés és nyílt pusztítás miatt még mindig borzalmas hiányuk van. De még ha tisztán számszerinti értelemben lenne is elég otthon, még akkor is mindenhol lehetségesek és kívánatosak a meghatározott korlátok nélküli minőségbeli fejlesztések, a legjobb házakat kivéve.

A tőke második része az, amit igazi tőkének nevezhetünk. Ez a termelési eszközökből áll, beleértve mindent a legdurvább baltától, késtől vagy ekétől a legfinomabb gépeszközig, a legjobb elektromos generátorig vagy ciklotronig; a legcsodálatosabban felszerelt gyárig. Itt ismét, mennyiségben és főképp minőségben nincs korlát a lehetséges és kívánatos terjeszkedésen. Nem lesz „tőketöbblet” mindaddig, amíg a technológiailag legelmaradottabb ország is olyan jól fel nem lesz szerelve, mint a legfejlettebb; amíg Amerika legkevésbé hatékony gyára fej fej mellett nem halad a legújabb és legbonyolultabb felszereléssel rendelkező gyárral, és amíg a termelés legmodernebb eszközei el nem értek egy olyan pontot, ahol az emberi zsenialitás zsákutcába fut, és nem képes többé fejleszteni őket. Mindaddig, amíg ezek a körülmények kielégítetlenül maradnak, korlátlan tér marad az új tőke számára.

De hogyan lehet „elnyelni” a további tőkét? Hogyan lehet „fizetni érte?” Ha félreteszik és megtakarítják, elnyeli önmagát és önmagáért fog fizetni. Hiszen a termelők azért fektetnek új tőkejavakba – tehát azért vesznek jobb és ügyesebb eszközöket – mert ezek az eszközök csökkentik a termelési költségeket. Vagy olyan javakat hoznak létre, amelyet a segítség nélküli kézimunka egyáltalán nem tudna létrehozni (és ez jelenleg magába foglalja körülöttünk az összes terméket – könyvek, írógépek, autók, függőhidak); vagy hatalmas mértékben megnövelik a mennyiséget, amennyi termelhető belőlük; vagy (és ez pusztán ugyanannak más megfogalmazása) csökkenti az egységenkénti termelési költségeket. És mivel nem rendelhető korlát a mennyiséghez, amennyivel lecsökkenthetők a termelési költségek – míg mindent le nem lehet gyártani teljesen zéró költséggel – nincs hozzárendelhető korlát az új tőkéhez, amit el lehet nyelni. Az új tőke hozzáadásával történő egységnyi termelési költségek állandó csökkenése vagy az egyiket, vagy a másikat, vagy mindkettőt eredményezi. Csökkenti a javak árát a fogyasztók számára, és növeli az új gépeket használó munkások bérét, mivel növeli a termelőképességüket. Tehát az új gép egyszerre jár haszonnal azoknak, akik közvetlenül vele dolgoznak, és a fogyasztók nagy csoportjának. A fogyasztók esetében vagy azt mondhatjuk, hogy több és jobb terméket ad nekik ugyanannyi pénzért, vagy - ami ugyanaz - növeli reáljövedelmüket. Az új gépeket használó munkások esetében kétféleképp emeli a reálbérüket, hiszen a pénzbérüket is emeli. Egy tipikus példa az autóipar. Az amerikai autóipar fizeti a világon a legmagasabb béreket; még Amerikán belül is az egyik legmagasabbakat. Viszont az amerikai autógyártók alul tudják licitálni a világ többi részét, mert egységköltségük kisebb. A titok abban rejlik, hogy az amerikai autók gyártása során használt tőkemennyiség több munkásonként és autónként, mint bárhol máshol a világon.

Mégis vannak emberek, akik úgy gondolják, elértük ennek a folyamatnak a végét, és ismét mások, szerint ha nem is értük el, a világ butaságot csinál, ha megtakarít és hozzáad a tőkekészletéhez.

Elemzésünk után nem nehéz eldönteni, melyik oldalon rejlik az igazi butaság.

Lábjegyzetek

1. Karl Rodbertus, Overproduction and Crises, 51. o. ↩

2. Lásd Hartley Withers Poverty and Waste ↩

3. Sok eltérő vélemény a témáról különböző nézeteket valló közgazdászok között pusztán a definíciók eltérésének az eredménye. A „megtakarításokat” és a „befektetést” lehet úgy definiálni, hogy megegyezzenek, és tehát szükségszerűen egyenlőek legyenek. Itt a „megtakarítást” pénzben kifejezve definiálom, a „befektetést” pedig javakban. Ez nagyjából megfelel a szavak köznapi használatával, ami viszont nem mindig következetes. ↩