A cselekvő ember és a közgazdaságtan

Az emberek általában úgy vélik, hogy a közgazdaságtan csupán az üzletemberek, a bankárok és a hasonlók számára érdekes, illetve hogy van egy külön közgazdaságtan csoportról csoportra, társadalmi szegmensről társadalmi szegmensre vagy országról országra. Mivel a tudományok közül a közgazdaságtan fejlődött ki legutoljára, nem csoda, hogy megannyi tévképzet uralkodik ennek az ismeretágnak a jelentőségéről és tartalmáról.

Órákba telne felfedni, hogy miként alakultak ki a népszerű félreértések, melyik írók voltak a felelősek, és hogyan járultak hozzá a politikai körülmények. Azonban ennél fontosabb felsorolni a félreértéseket és megvitatni, milyen következményekkel jár, ha a nyilvánosság elfogadja őket.

Az első félreértés a hit, miszerint a közgazdaságtan nem azzal foglalkozik, ahogyan az emberek valójában élnek és cselekednek, hanem egy kísértettel, amit a közgazdaságtan teremtett; egy fantommal, aminek nincsen megfelelője a valóságban. A kritika úgy szól, hogy a valódi ember más, mint a „közgazdaságtani ember” fantomja.

Amikor ez a félreértés szertefoszlik, felbukkan egy második – a hit, miszerint a közgazdaságtan feltételezi, hogy kizárólag egyetlen ambíció és szándék vezérli az embereket: hogy javítsanak az anyagi körülményeiken és saját jólétükön. A kritikusok, akik ezt a hitet vallják, azt mondják, hogy nem minden ember egoista.

Egy harmadik félreértés szerint pedig a közgazdaságtan feltételezi, hogy minden ember észszerű, racionális, és mindenkit egyedül az értelem vezérel, míg valójában – mondják a kritikusok – az embereket „irracionális” erők is vezérelhetik.

Ez a három félreértés teljesen hamis feltételezéseken alapszik. A közgazdaságtan nem feltételezi, hogy a közgazdaságtani ember különböző volna annál, amilyen az ember a mindennapi életben. A közgazdaságtan egyetlen feltételezése az, hogy vannak olyan állapotok a világban, amelyek iránt az ember nem közömbös, és hogy szeretné célzatos cselekvéssel megváltoztatni a helyzetet. Amennyiben az ember közömbös, semleges, elégedett, akkor nem cselekszik. Viszont amikor az ember különbséget tesz a különböző állapotok között és lehetőséget lát arra, hogy – a saját nézőpontjából – javítson a helyzeten, cselekszik.

A cselekvés a körülmények javítására törekvés a szóban forgó egyén személyes értékítéletének nézőpontjából. Ez nem egy metafizikai szempontból vagy Isten szempontjából vett javítást jelent. Az ember célja helyettesíteni egy kevésbé kielégítő állapotot azzal, amit jobb állapotnak tart. Arra törekszik, hogy egy kielégítőbb állapottal helyettesítse a kevésbé kielégítő állapotot. És e vágya megvalósítása során boldogabb lesz, mint előtte. Ez semmit nem mond a cselekvés tartalmáról, sem arról, hogy egoista vagy altruista okokból cselekszik-e.

 Hogy feloldjuk a félreértést, ami abból fakad, hogy megpróbálják megkülönböztetni a „racionalizmust” és az „irracionalizmust”, meg kell értenünk, hogy amit az ember tudatosan csinál, azt egy bizonyos erő vagy hatalom befolyása alatt teszi, amit mi rációnak – értelemnek – nevezünk. Minden cselekvés, ami egy bizonyos célra törekszik, ilyen értelemben „racionális”. A népszerű megkülönböztetés a „racionális” és az „irracionális” között teljességgel értelmetlen. Az „irracionalizmusra” gyakran olyan példákat hoznak, mint a patriotizmus, esetleg egy új kabát vagy egy hangversenyjegy vásárlása, amikor észszerűbb cselekedetnek tűnt volna valami más. Az emberi cselekvés elméleti tudománya csupán egyvalamit feltételez – hogy létezik cselekvés, avagy az egyének tudatos törekvése arra, hogy eltöröljék a kellemetlenséget, és a kevésbé kielégítő állapotot kielégítőbb állapotra cseréljék. Semmilyen értékítéletet nem hoz a cselekvés értelme vagy tartalma kapcsán. A közgazdaságtan értéksemleges. A közgazdaságtan az értékítéletek eredményével foglalkozik, de maga a közgazdaságtan semleges.

És annak sincs semmi értelme, ha megpróbáljuk megkülönböztetni a „gazdasági” és „nem-gazdasági” cselekvéseket. Bizonyos cselekvések arra törekednek, hogy létfontosságú szükségletekről – étel, menedék, stb. – gondoskodjanak. Másokat „magasabb” motivációk vezérelnek. De az érték, amit ezeknek a különböző céloknak tulajdonítanak, emberről emberre változik, és egyazon ember esetén is változik a különböző időpontokban. A közgazdaságtan csupán magával a cselekvéssel foglalkozik; a cselekvések céljai közötti különbségek leírása a történelem feladata.

A közgazdaságtani törvényekről alkotott ismeretünk az értelemből származik, és nem lehet történelmi tapasztalatból szert tenni rá, mivel a történelmi tapasztalat mindig összetett, és nem lehet úgy tanulmányozni, mint egy laboratóriumi kísérletet. A közgazdaságtani tények forrása az ember saját értelme, tehát az, amit az ismeretelmélet területén a priori tudásnak nevezünk: amit már előzetesen tud az ember; az a priori ismeretet megkülönböztetjük az a posteriori ismerettől – a tudástól, ami tapasztalatból származik.

Az a priori ismeret kapcsán, az angol filozófus, John Locke [1632-1704] kidolgozott egy elméletet, miszerint az emberi elme születéskor egy tabula rasa, amire aztán ír a tapasztalat. Azt mondta, hogy nem létezik inherens tudás. Gottfried Wilhelm von Leibniz [164-1716], egy német filozófus és matematikus szerint ez alól kivételt képez maga az intellektus. Leibniz szerint a tapasztalat nem az emberi elme üres, fehér lapjaira ír; jelen van egy mentális apparátus az emberi elmében, ami nem létezik az állatok elméjében, és ami lehetővé teszi, hogy emberi tudássá alakítsuk a tapasztalatot.

Nem fogom részletezni a vitát a „racionalizmus” és az „empirizmus” között, a különbséget a tapasztalat között és a tudás között, amit a brit filozófus és közgazdász, John Stuart Mill [1806-1873] a priorisztikus tudásnak nevezett. Azonban még Mill és az amerikai pragmatisták is úgy hitték, hogy az a priorisztikus tudás valamiféleképpen a tapasztalat útján jön létre.

Az, ahogyan a közgazdaságtani tudás, a gazdaságelmélet, satöbbi, kapcsolatban áll a gazdaságtörténelemmel és a mindennapi élettel, az ugyanaz, mint ahogyan a logika és a matematika kapcsolódik a természettudományokról alkotott felfogásunkhoz. Tehát megszaba­dulhatunk ettől az anti-egoizmustól és elfogadhatjuk a tényt, hogy a gazdaságelmélet tanításai az értelemből fakadnak. Úgyszintén az értelemből fakad a logika és a matematika; nincsen kísérletezés és laboratóriumi kutatás a matematika területén. Egy matematikus azt mondta egyszer, hogy az egyetlen felszerelés, amire egy matematikusnak szüksége van, az egy ceruza, egy darab papír és egy szemetes – az eszközei mentális eszközök.

De feltehetjük a kérdést: miként lehetséges, hogy a matematika –  valami, amit színtisztán az emberi elméből dolgoztak ki a külvilágra és a valóságra való hivatkozás nélkül – alkalmazható az elménken kívül létező és működő fizikai univerzum megértéséhez? Erre a kérdésre megfogalmazott egy választ a francia matematikus, Henri Poincaré [1854–1912] és a fizikus, Albert Einstein. A közgazdászok ugyanezt kérdezhetik a közgazdaságtannal kapcsolatban. Hogyan lehetséges, hogy valami, ami kizárólag a saját elménkből került kidolgozásra, alkalmazható arra, hogy megértsük, mi történik a piacon és a világban?

Minden egyén tevékenysége – minden cselekvés – az értelemből fakad; ugyanabból a forrásból, ahonnan az elméleteink is jönnek. Az ember cselekvéseit a piacon, az államigazgatásban, a munkában, szabadidejében, vásárláskor és eladáskor mind az értelem vezérli, a választás aközött, amit az ember előnyben részesít, és aközött, amit nem részesít előnyben. Az értelem a módszer, amivel elérünk egy megoldást – legyen az jó vagy rossz. Minden cselekvés nevezhető cserének olyan értelemben, hogy az egyik állapotot egy másikkal hivatott helyettesíteni. Remélhetőleg a cselekvőnek sikerül egy preferált állapottal helyettesí­teni azt, amit kevésbé kedvel.

A természettudományok kezdőpontja a tapasztalat által megállapított tények. Ezekre a tényekre alapozva egyre elvontabb és elvontabb, egyre általánosabb és általánosabb elméleteket építenek. A végső elméletek olyannyira elvontak, hogy gyakorlatilag érthetetlenek a sokaság számára. Ez nem teszi őket kevésbé értékessé; elég, ha néhány tudós érti őket.

Egy a priorisztikus tudományban egy általános előfeltevéssel kezdünk – azért cselekednek, hogy az egyik állapotot egy másikkal helyettesítsék. Ez az elmélet – ami sokaknak jelentéktelen – más gondolatokhoz vezet, amelyek egyre érthetőbbé és érthetőbbé, és egyre kevésbé elvonttá válnak.

A természettudományok a kevésbé általánostól az általánosabb felé haladnak; a közgazdaságtan az ellentétes utat járja be. A természettudományoknak lehetőségében áll megállapítani konstans nagysági vagy mennyi­ségi kapcsolatokat. Az emberi cselekvés területén nincsenek ilyen konstans kapcsolatok, tehát nem nyílik lehetőség a mérésekre. Az értékítéletek, amik cselekvésre késztetik az embert, amik az árakhoz és a piaci tevékenységekhez vezetnek, nem mértékek; fokozati különbségeket állapítanak meg; osztályoznak. Nem azt mondják, hogy „X” egyenlő, több vagy kevesebb, mint „Y”. Azt mondják, hogy „Előnyben részesítem X-et Y-nál.” Nem ítéletet hoznak. Ezt 2000 éven át félreértették. Még napjainkban is vannak sokan – még kiemelkedő filozófusok is – akik ezt teljesen félreértik. Az értékek és preferenciák rendszeréből alakul ki a piac árrendszere.

Arisztotelész – sok más mellett – írt a férfiak és nők különböző tulajdonságairól. Gyakran tévedett. Ha megkérdezte volna Arisztotelésznét a nőkről, rádöbbent volna, hogy bizonyos kérdésekben tévedett; másképp látta volna a dolgokat. Abban is tévedett, amikor kijelentette, hogy ha két dolgot elcserélnek a piacon, akkor lennie kell valami közös vonásnak, ami mindkettőt jellemzi; hogy azért cserélik el őket, mert egyenlőek. Na most, ha egyenlőek volnának, miért kellene elcserélni őket? Ha neked is van egy tízcentesed és nekem is van egy tízcentesem, nem fogjuk elcserélni őket, mivel ugyanazok. Ebből az következik, hogy ha valami csere történik, akkor az elcserélt dolgoknak valamiféleképpen egyenlőtleneknek, nem pedig egyenlőknek kell lenniük.

Karl Marx [1818-1883] erre a tévedésre építette az értékelméletét. Olvassák el erről Eugen von Böhm-Bawerk [1851-1914] Capital and Interest művét, amely XII. fejezete („The Exploitation Theory” a History and Critique of Interest Theories című első kötetben) Marxszal foglalkozik. Jóval Marx után Henri Bergson, a vallásos erkölcs két forrásáról szóló nagyra becsült könyvében elfogadta ugyanezt a tévedést – ha két dolgot elcserélnek a piacon, akkor azoknak valamilyen módon egyenlőnek kell lenniük. De azokat a dolgokat, amik „egyenlőek”, nem cserélik el; csak azért történik csere, mert a dolgok egyenlőtlenek. Azért fárad el az ember a piacra, mert magasabbra értékeli a vekni kenyeret, mint a pénzt, amit odaad érte. Az emberek azért cserélnek dolgokat, mert a csere pillanatában előnyben részesítenek a másik dolgot, mint a pénzt. Egy csere sosem történik a veszteség szándékával. A cselekvő ember sosem pesszimista, mert a cselekvését az a gondolat inspirálja, hogy javítani lehet a körülményeken.

A cselekvés célja egy a cselekvő számára megfelelőbb állapottal helyettesíteni az előző helyzetet. A cselekvő helyzetében bekövetkező változás értékét „nyereségnek” nevezik, ha pozitív, és „veszteségnek”, ha negatív. Ez az érték tisztán pszichikai, nem lehet mérni. Csak annyit lehet mondani róla, hogy nagyobb vagy kevesebb. Csak akkor válik mérhetővé, ha a piacon pénzre cserélnek dolgokat. Ha önmagában vesszük a cselekvést, nincs matematikai értéke.

De – mondják – ez ellentmond a mindennapi tapasztalatunknak. Igen, mivel a társadalmi környezetünk lehetővé teszi a kalkulációt, amennyiben egy közös csereeszközre, pénzre cserélik a dolgokat. Amikor pénzre cserélik a dolgokat, lehetséges monetáris fogalmakat használni a gazdasági kalkulációhoz, de csak akkor, ha teljesül három feltétel:

1. Lennie kell magántulajdonlásnak, nem csak a termékek, hanem a termelési eszközök esetén is.
2. Lennie kell munkamegosztásnak, és ennélfogva a mások kívánalmaiért folyó termelésnek.
3. Lennie kell közvetlen cserének egy közös nevező használatával.

Ha ez a három feltétel teljesül, többé-kevésbé megállapítható néhány matematikai érték, bár nem pontosan. Ezek az értékek nem egzaktak, mert azzal foglalkoznak, ami tegnap, ami történelmileg történt. Az éves vállalati beszámolók pontosnak tűnhetnek, de még ha a leltár meg is állapít „ennyi meg ennyi” pénzben kifejezett értéket, az a jövőbeli várakozások spekulatív értéke; a felszerelésnek és más javaknak tulajdonított érték úgyszintén spekulatív. Az az infláció valódi problémája, hogy meghamisítja ezeket a számításokat és tragikus problémákat eredményez.

Monetáris kalkuláció nem létezik szükségszerűen minden egyes társadalmi szerveződés esetén. Nem létezett a közgazdaságtan hajnalán. A legkorábbi emberek is cselekedtek; az emberek mindig cselekedtek; de évezredekbe tellett, mire a munkamegosztás és egy pénzeszköz evolúciója lehetővé tette a monetáris kalkulációt. A monetáris kalkuláció lépésről lépésre fejlődött ki a középkorban. A korai fázisában hiányzott sok vonása, amit ma elengedhetetlennek tartunk. (Egy szocialista rendszerben ismét eltűnnének ezek a feltételek, és lehetetlen volna az efféle kalkuláció és mérés.)

A természettudományok kvantitatív természete lehetővé teszi, hogy a mérnökök terveket alkossanak és hidakat építsenek. Ha tudod, hogy mit kell építeni, elegendő a természettudományos ismeretekre alapuló technológia. Azonban a kérdés az, hogy mit kellene megépíteni? Mi a teendő? A szakemberek nem tudják megválaszolni ezeket a kérdéseket.

Az életben szűkösek a termeléshez szükséges anyagok. Bármit is teszünk, mindig lesznek olyan projektek, amelyekre nem lehet rászánni a szükséges termelési tényezőket. Mindig lesznek más sürgős kívánságok. Ez az a tényező, amit figyelembe vesz az üzletember, amikor kiszámolja a nyereségét és a veszteségét. Amikor egy üzletember úgy dönt, hogy nem valósít meg egy bizonyos projektet, mert túl nagyok a költségei, az azt jelenti, hogy a nyilvánosság nem hajlandó megfizetni annak az árát, hogy olyan módon használják fel a nyersanyagokat. Úgy használják fel az elérhető termelési tényezőket, hogy azzal a legsürgetőbb kívánságokat kielégítő projektek legnagyobb számát valósítják meg anélkül, hogy elpazarolnák a termelési tényezőket azzal, hogy elvonják őket a sürgetőbb szükségletek kielégítéstől a kevésbé sürgető kívánságok megvalósítására.

Ehhez elengedhetetlen, hogy az ember képes legyen összehasonlítani a különböző termelési tényezők költségét. Például tegyük fel, hogy építeni kell egy vasutat két város – A és B – között. Tegyük fel, hogy egy hegy húzódik A és B között. Három opció közül lehet választani – megkerülni a hegyet, átmenni a hegyen, vagy átmenni a hegy alatt. Kell egy közös nevező, hogy ki lehessen számítani a viszonylagos értékeket. De ezzel csak a monetáris helyzetről tudunk képet kapni; ez nem mérés. Ez egy kiértékelés a jelenlegi szükségletek és állapotok fényében. A holnapi állapotok mások lesznek. Minden üzleti projekt sikere vagy sikertelensége azon múlik, hogy sikeresen meg tudja-e jósolni a jövőbeli eshetőségeket.

Az a probléma azzal, amikor megpróbálnak kidolgozni egy kvantitatív közgazdaságtudományt, hogy sokan azt képzelik, hogy az elméleti közgazdaságtannak követnie kell a többi tudományág evolúcióját. A természettudományok kvalitatívból kvantitatívvá fejlődtek, és sokan hajlamosak azt hinni, hogy a közgazdaságtanban is ugyanennek kell megtörténnie. Azonban a közgazdaságtanban nincsenek konstans kapcsolatok, tehát nem lehetséges a mérés. És mérés nélkül nem lehetséges a kvantitatív közgazdaságtan kifejlődése. A kvantitatív tények a közgazdaságtanban a gazdaságtörténelemhez tartoznak – nem a gazdaságelmélethez.

Egy ember, aki jelenleg az amerikai szenátus tagja – és aki talán ennél is magasabb politikai hivatalban reménykedik – Paul Douglas [1892-1976], a közelmúltban beszámolót így egy Measurement of the Elasticity of Demand [A kereslet rugalmasságának mérése] című könyvről. Douglas azt mondta, hogy a közgazdaságtannak egzakt tudománnyá kell válnia rögzített értékekkel, mint az atomtömegek a kémiában. De ez a könyv nem rögzített értékekre hivatkozik; egy bizonyos ország – az Egyesült Államok – egy bizonyos időpontjának gazdaságtörténelmére hivatkozik. Más lett volna az eredmény, ha más időpontot vagy más országot vizsgáltak volna. Az univerzumban, amiben élünk, az atomtömegek nem változnak az egyik időpontról a másikra, vagy az egyik országról a másikra. A gazdasági értékek és a gazdasági mennyiségek azonban igenis változnak térben és időben.

A közgazdaságtan az emberi cselekvés elmélete. Fontos történelmi tény például, hogy a burgonya hasznosságát a mexikói őslakosok fedezték fel, egy brit úriember vitte el a tudást Európába, és a használata elterjedt az egész világon. Ez a történelmi tény nagy hatást gyakorolt például Írországra, de a gazdaságelmélet szempontjából mellékes.

Amikor az ember számadatokat használ a közgazdaságtanban, akkor elhagyja a gazdaságelmélet területét, és a gazdaságtörténelem területére lép. A gazdaságtörténelem természetesen egy nagyon fontos terület. A statisztika az emberi cselekvés területén a történelmi tanulmányok egy módszere. A statisztika leírhat egy tényt, azonban nem bizonyíthat semmit azon a tényen túl. (Igaz, hogy néhány statisztikus „szélhámos”, és ami azt illeti, néhány statisztikust valószínűleg pontosan emiatt bérelt fel a kormány.)

Sokan félreérthetik ezeket a kijelentéseket és talán azt a következtetést vonják le, hogy a közgazdaságtan célja – mivel tisztán a priorisztikus tudomány – hogy kidolgozzon egy programot egy jövőbeli tudomány számára, és hogy a közgazdaságtan egy olyan elmélet, amit kizárólag a „fotel-úriemberek” gyakorolnak. Mindkét állítás hamis. A közgazdaságtan nem egy program egy még nem létező tudomány számára. És nem is egy tudomány a színtiszta puristáknak. Tehát el kell utasítanunk az elképzelést, amit néhányan vallanak, miszerint az embernek a történelmet kell tanulmányoznia, hogy az emberi cselekvést tanulmányozza. A történelem fontos. De nem lehetséges napjaink körülményeivel foglalkozni azzal, hogy a múltat tanulmányozzuk. A körülmények változnak.

 Hogy egy példával illusztráljam azt, amiről beszélek. A National Bureau of Economic Research [Nemzeti Gazdaságkutatási Hivatal] kiadott egy jelentést a részletekben történő vásárlás témája kapcsán, ami a Második Világháború előestéjén, az infláció és az állami hitelrestrikció előestéjén jelent meg. Abban a pillanatban, amikor megírták a tanulmányt, az máris „halott” volt; olyan dolgokkal foglalkozott, amelyek már elmúltak. Nem úgy értem, hogy haszontalan volt. Jó aggyal az ember sokat tanulhat belőle. De ne felejtsük el, hogy ez nem közgazdaságtan – ez gazdaságtörténelem. Amit valójában tanulmányoztak, az a közelmúlt gazdaságtörténelme volt.

Ezt Darwin is észrevette. Ő is látta, hogy amikor az állatokat tanulmányozzák, az állatot megölik abban a pillanatban, amikor felboncolják a tanulmányozáshoz, tehát az ember sosem tudja ténylegesen az állatot tanulmányozni – sosem tudja ténylegesen magát az életet tanulmányozni.

Ugyanez igaz a közgazdaságtanra is. Az ember nem képes leírni a jelenlegi gazdasági rendszert – csak a múltat. Nem tudja megjósolni a jövőt a múlt tanulmányozásával. A gazdaságtörténészek gyakran történelmet tanítanak a „közgazdaságtan” neve alatt. Ha az ember tud mindent a múltról, akkor sem tud semmit a jövőről.