Az a kérdés, amit ma este meg szeretnék vizsgálni, kiválóan szemlélteti az egyik ismeretelméleti előadásban kifejtett gondolatot: a gazdasági eszmék és az értékítéletek közötti különbséget. Magánemberként nekem is határozott elképzelésem van a szóban forgó politikai kérdésről. A fontos az, hogy aki ilyen értékítéletet akar alkotni, az legyen tisztában annak okaival, és értse a cselekedeteinek következményeit.
A kérdés az, hogyan térjünk vissza az aranyalaphoz, és milyen paritáson térjen vissza az Egyesült Államok. Abban egyetértünk, hogy vissza kell térnünk az aranyalaphoz, hiszen a fedezetlen pénzrendszer nem tartható fenn örökké, egyszer véget kell érnie. A jelenlegi helyzetben az aranyalap az egyetlen olyan rendszer, amely a pénz vásárlóerejének meghatározását függetleníti a politikai pártok, az államok és az érdekcsoportok változó elképzeléseitől. A kérdés az, hogy hogyan történjen ez a visszatérés: elfogadjuk az unciánkénti 35 dolláros aranyárat, vagy az arany unciájának árát az átmenet időpontjában fennálló piaci viszonyok alapján határozzuk meg?
Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy miért fontosak ezek a problémák. Azért fontosak, mert a pénzegység vásárlóerejének változásai szükségszerűen társadalmi következményekkel járnak a társadalom különböző tagjainak jövedelmére és vagyonára nézve. Ha a pénzviszonyok változása – vagyis a pénzkínálatnak az árukhoz és szolgáltatásokhoz viszonyított növekedése vagy csökkenése – minden egyes árut és szolgáltatást azonos mértékben és egyidejűleg érintene, akkor a következmények csupán a korábban kötött, halasztott fizetésekre, kölcsönökre és hasonlókra vonatkozó szerződésekre gyakorolt hatásaira korlátozódnának.
Vizsgáljuk meg az infláció vagy defláció okozta vásárlóerő-változás egyenetlenségeiből és időbeli eltolódásaiból eredő társadalmi következményeket. Ha ezek a változások mindenhol egyszerre és azonos mértékben következnének be, az emberek egy reggel arra ébrednének, hogy a pénzegység vásárlóereje egyik napról a másikra megváltozott. De ezen kívül semmi sem változna, hiszen az általuk nyújtott szolgáltatások árai is ugyanilyen mértékben, ugyanabba az irányba változnának.
Infláció esetén a megnövekedett pénzmennyiség meghatározott személyek vagyonán vagy jövedelmén keresztül kerül a gazdasági rendszerbe. Ha az állam nyomtatja a pénzt, akkor elsőként az állam jut hozzá az új pénzhez. A megnövekedett kereslet és kínálat felhajtja az állam által megvásárolni kívánt termékek árát. Azok a személyek, akik az állam által keresett árukat és szolgáltatásokat értékesítik, magasabb áron adják el azokat. Ezt követően a hadiipari munkások, a hadiipari vállalkozók és a katonák is többet kapnak, mint korábban. Ezek az emberek – akiknek a készpénztartalékában ez a többletpénz megjelenik – több pénzt kínálhatnak a vásárlásaik során. Mivel több pénzük és nagyobb jövedelmük van, következésképpen többet költhetnek, és magasabb árat kínálnak az általuk vásárolt termékekért. De nem vásárolnak meg mindent; lehet, hogy italt vesznek, könyvet viszont nem.
Most pedig van egy második csoport is, amely számára a pénzmennyiség növekedése előnyös: például az italgyártók, akik többet kapnak az általuk kínált szolgáltatásokért és termékekért. Ennek a második csoportnak a tagjai azért vannak kedvező helyzetben, mert az általuk megvásárolni kívánt szolgáltatások és termékek árai még nem emelkedtek. Mások viszont – például tanárok és lelkészek – továbbra is a régi fizetésüket kapják; és bár az általuk nyújtott szolgáltatások díját a megnövekedett pénzkínálat még nem érintette, többet kell fizetniük azokért a termékekért, amelyek árát mások már felhajtották.
Egy ilyen inflációs időszakban vannak nyertesek és vesztesek. A hadiipari munkások és mindazok a nyertesek, akik olyan termékeket adnak el, melyek ára hamarabb emelkedik, mint a beszerzett árucikkeké. Amíg ez tart, addig nap mint nap problémák adódnak. A nyertesek elégedettek és hallgatnak; nem írnak levelet a szerkesztőségnek, hogy ez milyen nagyszerű dolog. A szórakoztatóiparban tevékenykedők, italárusok és mások jó üzleteket bonyolítanak – ők a nyertesek –, nem beszélnek róla, de élvezik a jólétet és költekeznek. A vesztesek a másik oldalon vannak. Ők érzik a hátrányát. Különösen nehéz helyzetben van az a háziasszony, akinek a férje még mindig ugyanazt a fizetést kapja, miközben sok gyermeket kell eltartania. Az infláció végéig, és még utána is sokáig lesznek nyertesek és vesztesek, mert ilyen torzulások alakulnak ki. A nyilvánosságban azonban csak a vesztesek hangja hallatszik.
Defláció esetén ugyanez történik, csak épp fordítva. A pénz mennyisége csökken. Azok járnak rosszul, akiknél elsőként esnek az eladási árak, és azok jól, akiknél az árak csökkenése a legvégén következik be.
Az árakban bekövetkező változások a pénzmennyiség inflációs és deflációs változásainak legszembetűnőbb hatásai.
Az infláció egy másik jellemzője, hogy a halasztott fizetések értéke megváltozik. Ha az infláció kezdetekor kölcsönvettél 100 dollárt, ami akkor még tíz A termékre volt elég, de hat hónap múlva az infláció miatt ugyanez a 100 dollár már csak öt A terméket ér, akkor a hiteleződnek visszafizetett összeg kevesebbet ér, mint korábban. Tehát kölcsönözhetsz pénzt, vehetsz tíz A terméket, vársz hat hónapot, majd eladhatsz öt A terméket 100 dollárért, hogy visszafizesd a kölcsönödet; így a tiszta inflációs nyereséged öt A termék lesz, ami 100 dollárt ér – vagyis adósként te profitálsz. Az infláció a megtakarítónak, a hitelezőnek viszont árt. A mai problémák kezeléséhez ezt észben kell tartanunk.
Nagy-Britannia és Napóleon háborúja előtt, a tizenkilencedik század elejétől 1815-ig, Angliában a klasszikus aranyalap volt érvényben: aranyérmék forogtak közkézen, és a Bank of England bankjegyei pénzhelyettesítőként funkcionáltak. A Bank of England bankjegyei bármikor, azonnal aranyra voltak válthatók; a papírpénz tehát az aranyat helyettesítette. Mivel az emberek késlekedés nélkül hozzájuthattak az aranyhoz, az angolok habozás nélkül elfogadták a bankjegyeket. Ez azután az államnak azt az ötletet adta, hogy kölcsönöket vegyen fel a Bank of Englandtől; az angol állam ugyanis ebben látta a legkönnyebb pénzszerzési módot. Ennek a kölcsönzésnek következtében megnőtt a belföldi pénzkínálat, ami az árak emelkedéséhez vezetett. Mivel az árak Nagy-Britanniában emelkedtek, de a külföldi országokban nem, a kereskedők számára az import vált előnyössé. Az importot pedig aranyexporttal kellett finanszírozni, ezért egyre többen követelték a bankjegyek aranyra váltását. A Bank of England vezetői megijedtek, mert a csődtől tartottak. Az állam erre egy rendkívül egyszerű megoldást javasolt: törvényt hoztak, amely felmentette a Bank of Englandet a bankjegyeinek aranyra váltási kötelezettsége alól, azaz felfüggesztették a nemesfémmel történő fizetést. A törvény következtében a bankjegyeken szereplő beváltási ígéret elvesztette a jelentőségét.
Az állam egyre többet kölcsönzött. Ennek következtében emelkedett az arany ára, és az aranyérmék forgalmazása további felárral történt. A napóleoni háborúk előtt az arany hivatalos árfolyama 3 font 17 shilling és 10 és fél penny volt egy unciáért. 1814-ben, röviddel a háború vége előtt a Bank of England bankjegyeiben kifejezett tényleges ár már 5 font és 4 shilling volt. Más szóval, az arany ára a brit fonttal szemben közel 50 százalékkal emelkedett, a brit font értéke pedig csökkent.
Nagy-Britannia és Franciaország háborújának végeztével Nagy-Britannia úgy határozott, hogy visszatér az aranystandardhoz. Az egyetlen számításba vett módszer az volt, hogy deflációt hajtanak végre, és visszaállítják a háború előtti paritást: 3 font, 17 shilling és 10 és fél penny/uncia arany árfolyamot. Ezért csökkentették a pénzkínálatot, megszorításokat eszközölve. Ahhoz, hogy az állam deflációt érjen el, a lakosságtól kellett kölcsön felvennie, nem a bankoktól. A befolyó összeget pedig nem költhette el, hanem meg kellett semmisítenie. Ahogy az sejthető, ez rendkívül nehéz. Ritkán akad olyan pénzügyminiszter, aki erre hajlandó. Akkoriban mégis megtörtént, mert úgy vélték, ez az egyetlen „becsületes” és „igazságos” út.
Vizsgáljuk meg most, mennyire „igazságos” és „méltányos” ez a módszer. Ha valaki 1797 előtt vett fel kölcsönt, és még nem fizette vissza, helyénvaló lett volna kimondani, hogy a háború előtti értékben kell törlesztenie. De ne feledjük, hogy sokan éppen akkor adósodtak el, amikor az Angol Bank felfüggesztette a pénzváltást. Sok brit farmer – különösen azok, akik birtokaik fejlesztésével akarták segíteni Angliát a háború átvészelésében, amikor az import nehézségekbe ütközött –, jelzálogot vett fel a földjére, és már a leértékelt, „könnyű” fontokat kapta. Aztán jött egy törvény, amely arra kötelezte őket, hogy „nehéz” fontokban fizessenek. Ez lenne a „méltányos”? Ez az „igazságos”?
A gazdálkodók számára ezt tetézte egy további nehézség is. A béke visszatérésével megnőtt az import, így a háború előtti időszakhoz képest is nagyobb importtal kellett versenyezniük. Miközben adósságaik, valamint kamat- és tőketörlesztési kötelezettségeik nőttek, termékeik ára csökkent. Ez a két tényező az 1820-as években hatalmas mezőgazdasági válsághoz vezetett Nagy-Britanniában. A válság egyik jelentős következménye a gabonatörvények szigorítása volt, amelyeket később, az 1840-es években aztán eltöröltek.
Az állam is hitelfelvevő volt, és „könnyű” fontokat vett fel. Az új törvény értelmében azonban az államnak – vagyis az adófizetőknek – „nehéz” fontokban kellett visszafizetnie azokat. Ezzel a kiváltsággal jutalmazták azokat, akik „könnyű” fontokért vásároltak államkötvényeket, és „nehéz” fontokban kapták vissza a pénzüket.
Ezzel együtt járt az árváltozások összes következménye is. Voltak nyertesek és vesztesek. Mindez egy igen erős inflációs törekvést idézett elő Nagy-Britanniában, az úgynevezett "birminghami kis shilling emberek" csoportja vezetésével. Néhány év elteltével, miután minden változás lezajlott, a válság elmúlt. A nemzet egy része meggazdagodott, mások elszegényedése árán. Végül Nagy-Britannia ismét stabil pénzhez jutott.
Az első világháború alatt a brit állam ismét inflációba kezdett. A fontot devalválták az aranyhoz viszonyítva. A háború után a kormány vissza akart térni az aranystandardhoz. De ismét nem ismerték fel, hogy a font háború előtti árfolyamán történő visszatérés az aranystandardhoz a napóleoni háborúk utánihoz hasonló eseménysorozatot indítana el. Megbocsáthatatlan volt, hogy a nagy Brit Birodalom nem tudta, hogyan kell ezt végrehajtani. Sem a gazdaságelméletet nem értették, sem a történelmet nem ismerték. Volt tapasztalatuk, de nem ismerték fel annak jelentőségét. A helyzetet találóan jellemezte egy svéd ember, [Oxenstierna gróf], aki azt mondta: „Nem tudod, fiam, milyen kevés bölcsességgel kormányozzák a világot?”
Lord Keynes már 1922-ben megjelent könyvében rámutatott arra, hogy a belföldi stabilitás fontosabb a devizaárfolyamok stabilitásánál. Emlékszem, évekkel korábban egy brit bankár – nem egy szocialista agitátor – egy beszélgetésünk során azt mondta nekem: „A brit nép soha többé nem fog magasabb kamatot fizetni a világpiac aranyban spekuláló uzsorásainak azért, hogy a brit valuta paritását fenntartsa.” Ezek a nézetek uralkodtak akkoriban, mint tudjuk. És ugyanez volt a helyzet ebben az országban is.
Amikor Nagy-Britannia az első világháború után visszatért az aranyalaphoz, az akkori pénzügyminiszter, Winston Churchill [1925] a font háború előtti paritását állította vissza. Nem ismerte fel azonban, hogy Nagy-Britannia helyzete eltér a többi országétól. London az első világháború előtt a világ bankközpontja volt, ezért külföldi országok jelentős betétállományt tartottak a brit bankokban. Háború idején ezeket a külföldi betéteket "forró pénznek" nevezik, mivel a betétesek az inflációtól és a font devalválásától tartanak. Szeretnék kivenni a pénzüket, de kivárnak, ha hisznek abban, hogy Nagy-Britannia visszaállítja a háború előtti paritást.
Az angolok 1925-ben nem tudták, mit csinálnak, amikor visszatértek az aranystandardhoz. A legostobább angolnak is fel kellett volna ismernie, hogy a brit szakszervezetek hajthatatlanul követelik a magasabb béreket, és a bérek már olyan szintre emelkedtek, ami tartós munkanélküliséghez vezetett, emberek millióit hagyva munka nélkül. Mindezek ellenére a brit állam mégis növelte a font értékét. A "könnyű" fontból "nehéz" fontot csináltak, ezzel növelve a munkások reálbérét anélkül, hogy a munkahelyek száma változott volna. Ennek az lett a következménye, hogy a brit termelési költségek, amelyek a fennálló bérek mellett amúgy is túl magasak voltak a világpiac számára, még tovább nőttek.
Nagy-Britannia súlyos hibát követett el, amikor 1925-ben visszaállította a font háború előtti paritását. Ezzel megnövelte azoknak a jövedelmét, akik kötvényeket vásároltak, vagy más módon „könnyű” fontért hiteleket nyújtottak. Az államnak több adót kellett beszednie, hogy ezeket a kötvényeket „nehéz” fontban fizethesse vissza. Katasztrófa lett a vége. Az Egyesült Királyság a hazai erőforrásokból nem tudja fedezni lakossága élelmezését és ruházkodását; élelmiszert és nyersanyagokat kell importálnia, amelyeket feldolgozott termékekkel fizet ki, ráadásul ezeket a termékeket is nagyrészt importált nyersanyagokból állítja elő. Abba a helyzetbe kerültek, hogy nem tudtak eleget exportálni ahhoz, hogy megőrizzék az életszínvonalukat. A szakszervezetek a bércsökkentést sem voltak hajlandók elfogadni.
A „nehéz” fontot kölcsönzők érdekeinek védelme érdekében nem lett volna feltétlenül szükséges a háború előtti paritáshoz való visszatérés. El lehetett volna intézni, hogy az 1910-ben felvett kölcsönt nagyobb fontösszegben fizessék vissza, mint amennyi a felvételkor volt. Bár ez segíthetett volna, nem feltétlenül lett volna „igazságos” vagy „méltányos”, mivel a kötvény időközben többször is gazdát cserélhetett.
A kialakult problémák miatt az állam 1931-ben kapitulált, és a fontot négyszer nagyobb mértékben devalválta, mint 1925 előtt. Ez azt jelentette, hogy Nagy-Britannia, amely akkor még mindig jelentős hitelező ország volt, több száz fontot ajándékozott a külföldi adósoknak, akik 1931 után már "könnyű" fontban fizethették meg tartozásaikat. Milyen államférfiak voltak ezek? Winston Churchill, akkori pénzügyminiszterként, rossz tanácsokat kapott.
Az Egyesült Államokban most az a kérdés, hogyan térjünk vissza az aranyalaphoz. Véleményem szerint az, hogy erre szükség van, nem is lehet kérdés. Az viszont igen, hogy milyen paritáson térjünk vissza. Vajon stabilizációval kellene ezt meghatározni, megszüntetve az aranytartást tiltó törvényeket, és megállítva a pénzkínálat növekedését? Rövid időn belül, némi alkudozás után többé-kevésbé kialakulna egy olyan aranyár, amely nem befolyásolná a vásárlóerőt. Ekkor vissza lehetne térni az aranyalaphoz. A régi adósságok problémáját figyelmen kívül hagyva ez nem változtatna semmin – nem döntené romba az egész gazdasági rendszert.
Ugyanakkor az aranystandardhoz való visszatérést támogató kisebbségben is vannak igen tekintélyes személyek, akik az aranyalapú fizetés helyreállítását szorgalmazzák unciánként 35 dolláros árfolyamon. Szerintük ez az egyetlen „becsületes” megoldás. Nem tudom, miért éppen a 35 dolláros árfolyamot tartják megfelelőnek. A pénzt a jelenlegi aranyértékén kellene stabilizálni, defláció nélkül. Ha unciánként 35 dolláros árfolyamon térnénk vissza az aranystandardhoz, az deflációt idézne elő, hiszen napjainkban [1951-ben] 35 dollár már nem tekinthető egy uncia arany értékének. Az arany ára ennél jóval magasabb, ahogy az az amerikai dollár svájci és más semleges országokban jegyzett árfolyamából is kitűnik. Ha az amerikai állam 35 dollárért váltaná vissza a dollárt, hatalmas aranykivonás indulna meg az országból, ami az egész elképzelést rendkívül népszerűtlenné tenné.
Ha valaki a defláció rengeteg hátrányát mérlegelve mégis deflációt akar, ha vissza akar térni egy régi, de csak elméleti értékkel bíró valutaértékhez, akkor miért pont a New Deal idején meghatározott értékhez térne vissza, ami sosem volt több a törvénykönyvekben szereplő illúziónál, és soha nem is bírt valós jelentőséggel az amerikaiak számára? Miért nem inkább az eredeti, régi amerikai dollárhoz térünk vissza – a 20,67 dollárhoz? Miért pont a New Deal dollárjához? Azt mondják, törvényben rögzítették. Persze, a 35 dollár csak a külföldiekre vonatkozik – amerikaiak számára bűncselekmény az arany birtoklása –, és ezen az árfolyamon bonyolítják a nemzetközi állami ügyleteket. [Az arany birtoklásának tilalmát azóta hatályon kívül helyezték az Egyesült Államokban. 1975 januárjában az amerikai állampolgárok visszanyerték a jogot, hogy aranyat vásároljanak és birtokoljanak.] Sok aranytermelőt kényszerítettek arra, hogy eladják az aranyukat. De a 35 dollár nem az arany valódi piaci paritása. Nem értem, miért akarna bárki is belevágni egy deflációs folyamat katasztrófájába. A defláció rendkívül népszerűtlen. Noha a népszerűtlensége eltúlzott, az emberek ellenállása miatt nem is működhetne.
Én egyetlen módot látok az aranyalaphoz való visszatérésre: el kell törölni az aranytartást tiltó törvényeket, újra kell teremteni az aranypiacot, és meg kell nézni, milyen árfolyam alakul ki. Ez okozná a legkisebb felfordulást. Az arany nagyobb része az országon kívül van. Az USA állam egy ideig csendben maradhatna, és nem lépne be az aranypiacra. Az arany feketepiaci ára esne. Senki sem tudhatja előre, hogy mennyi lesz a szabadpiaci arany ára – de én valahol 38 és 40 dollár közé becsülném. Akkor már lehetne aranyalapunk.
Állampolgárként nekem is van véleményem. Nem állítom, hogy helytelen vagy nem becsületes dolog azt hirdetni, hogy vissza kellene térni az arany unciánkénti 35 dolláros árfolyamához, de aki azt hiszi, hogy az amerikai nép elfogadna egy olyan deflációs programot, amellyel a 35 dolláros árfolyamhoz való visszatérés járna, az illúziókban él. A 35 dollár nem más, mint Morgenthau úr [FDR New Dealjének pénzügyminisztere] árfolyama. Miért éppen a New Deal dollárjához kellene visszatérni? Ha ismerem ezeket a szószólókat, akkor ők maguk sem lelkes New Deal-hívők. Az arany unciánkénti 35 dolláros árfolyam 1934-ben lett bevezetve, de azóta tizennyolc év telt el.
Vannak, akik úgy vélik, hogy az inflációt deflációval lehet orvosolni. Ez olyan, mintha azt javasolnánk, hogy egy északról délre haladó autó által elgázolt embert úgy gyógyítsunk meg, hogy az autóval dél felől észak felé ismét átgázolunk rajta.
Egyetértek azzal, hogy nehéz lesz visszatérni az aranystandardhoz. Az első lépés azonban az aranypiac újbóli létrehozása. Idővel kialakul majd egy aranyár. Kezdetben az állam például azt mondhatná, hogy ezen az áron nem ad el több aranyat, mint amennyit az elmúlt tíz évben átlagosan eladott.
Az Egyesült Államok azért tért el az aranystandardtól, mert úgy vélték, hogy az infláció előnyös. Az volt a cél, hogy a standardot az árakhoz igazítsuk. Nagy-Britanniát követtük, amely 1931-ben eltávolodott a régi paritástól. Az Egyesült Államokban gazdasági válság és munkanélküliség volt, ezért a béreket lefelé kellett volna igazítani. Ez nem történt meg. Az 1931-es brit, az 1934-es amerikai, és az 1935-ös Latin Monetáris Unióbeli devalválásra azért került sor, mert a kormányok és a nép nem tudtak ellenállni a szakszervezeteknek. A szakszervezetek azt hitték, hogy minél magasabbak a bérek, annál jobb a munkavállalóknak. Azonban, ha a béreket a piaci ár fölé emelik, annak tartós munkanélküliség a következménye. Ne értsék félre, nem az alacsony bérek mellett kardoskodom. Az alacsony bérek azonban szükségszerű és elkerülhetetlen következményei voltak annak, hogy világszerte egyre több kereskedelmi akadály jelent meg, és egyre nagyobb mértékű lett a tőkefelélés. A vámok világszerte visszafogják a termelést, ezért a béreknek is csökkenniük kell. Az árak a standardhoz igazodnak. A kereskedelmi akadályok átrendeződnek. A termelés azokról a helyekről, ahol kisebb ráfordítással nagyobb kibocsátás érhető el, olyan helyekre tevődik át, ahol ennek az ellenkezője igaz.
Vegyük például a következő esetet: ha a portugál állam vámot vet ki egy olyan termékre, amelyet korábban a britek Portugáliába exportáltak, és emiatt Portugáliában létrejön egy olyan iparág, amelyre a helyi feltételek rendkívül kedvezőtlenek – ezért a termelési költségek magasabbak –, a britek pedig kénytelenek visszafogni az exportjukat, és más, Nagy-Britanniában szintén kedvezőtlen feltételekkel rendelkező iparágakat fejleszteni, akkor ennek az lesz a következménye, hogy világszerte csökken a termelékenység. Ezzel párhuzamosan kevesebbet kell fogyasztani, ami a munkavállalók számára alacsonyabb béreket jelent. Az alacsonyabb béreket pedig nem lehet sztrájkokkal megváltoztatni. A sztrájkok nem emelik a béreket.
Tehát, ha valaki azt mondja, hogy a világtörténelemben egy ország először tért le az arany standardról anélkül, hogy bármi oka lett volna rá, azt mondanám, hogy ez nem teljesen az első eset volt.
Nem az aranytartalékok mennyisége számít. Ha nincs különösebb ok a tartalékok csökkentésére, akkor az aranystandardra való áttérést olyan ütemben kell végrehajtani, hogy a folyó tranzakciók ne változtassák meg az arany mennyiségét. Az a legfontosabb, hogy megtaláljuk azt a paritást, amelyet a piac arany átutalása nélkül is fenn tud tartani.
A feketepiac egy piac, és semmi „fekete” nincs benne. A feketepiaci ár figyelembe veszi a kockázatot. Ha ez a piac megszabadul a „feketepiaci” jellegétől, az árak valószínűleg csökkenni fognak. Ugyanez lesz az arannyal is.
Nem hiszem, hogy a féktelen infláció veszélye közvetlenül fenyegetne, mert elegendő befolyásos ember akadályozza meg.
Én az aranypénz híve vagyok, mert így az egyén közvetlenül érintett, és a legkisebb inflációt is észreveszi. Az a tény ugyanis, hogy a polgár azonnal látja a helyzet változását, az alkotmány egyik legfontosabb eszköze az infláció elleni védekezésnek.
A világ aranystandard szerint működik, de az Egyesült Államok papírpénzrendszert alkalmaz. Gazdaságilag lehetséges az aranystandardhoz való visszatérés, de politikailag nem. A jelenlegi állam olyan hatalmas belföldi kiadásokra épül, hogy – amennyiben a nép aktívan nem ellenzi – az állam mindig inflációt fog gerjeszteni. Az aranystandard előnye, hogy a vásárlóerő olyan feltételektől függ, amelyekre nincsen befolyása az államoknak, a politikai pártoknak, a változó szabályoknak, hitvallásoknak és vágyaknak.
Az aranystandard nem isteni eredetű, de vannak rá racionális érvek. Az aranystandard egy emberi intézmény, amely a történelem során alakult ki. Az aranystandard megakadályozza, hogy az állam inflációval növelje a pénzkínálatot.
A fedezet nélküli pénz stabilan tartása lehetetlen. A nemrég elhunyt Irving Fisher [1867–1947] – egy kiváló, bár olykor meglehetősen fantasztikus közgazdász – meg volt győződve arról, hogy a pénz vásárlóereje mérhető. Példaként a háziasszony 10 dollár értékű termékekkel teli kosarát említette. Úgy vélte, a vásárlóerő azért kell, hogy stabil legyen, hogy a pénzegység mindig ugyanazt a különféle árukból álló választékot tudja megvásárolni. Ez nagyszerűen hangzik, feltéve, hogy a világ átlagos nőjének egy bizonyos hölgyet választunk egy adott időpontban. De ez csak rövid ideig állná meg a helyét, hiszen mindenki mást vásárol, és az is változik életünk során, hogy éppen mire van szükségünk. Mennyi benzint vásárolt például a nagymama? És mi a helyzet a bébiétellel, amikor a gyerekek már egyetemisták?
Irving Fisher figyelmen kívül hagyta az egyenetlenségeket, és kizárólag a piacokkal foglalkozott, mint a halasztott fizetések mércéjével. A monetáris stabilitásért indított mozgalmát akkor kezdte, amikor a vásárlóerő csökkenése még nem volt számottevő. Azért indította el, mert a hitelezőknek kedvezett, ami önmagában is figyelemre méltó, mivel nagyon kevesen támogatják a hitelezőket. Az emberek többsége általában a vásárlóerő egyenletes, lassú csökkenését pártolja, mert az az adósoknak kedvez.
A jó pénz az, amelynek a vásárlóereje olyan lassan változik, hogy ez ne legyen komoly hatással az üzleti életre.
Gladstone szerint még a szerelem sem tett annyi embert bolonddá, mint a pénz.
