A pénzhelyettesítők megjelenésének kezdete közismert. Nagy-Britanniában az emberek korábban a londoni ötvösöknél helyezték el letétként az aranyukat. Később a tranzakcióik során és a készpénztartalékaiként az ötvösöktől kapott elismervényeket kezdték pénzhelyettesítőként használni. Abban különbözik egy meghatározott pénzösszegre szóló utalvány egy bizonyos mennyiségű kenyérre szóló utalványtól, hogy míg a kenyeret csak a kenyérjegy beváltásával lehet megszerezni, addig a pénzutalványt maga a pék is elfogadhatja kenyérért cserébe, feltéve, hogy a pék értékesnek tartja azt, és készpénztartalékként kívánja használni.
Az aranyművesek hamar rájöttek, hogy több pénzjegyet, azaz pénzhelyettesítőt is kibocsáthatnak, mint amennyi aranytartalékkal rendelkeznek. Ezzel megnövelték az ország pénzkínálatát a bizalmi eszközök és pénzjegyek formájában, az aranytartalékok mennyiségén felül. A probléma abból adódik, hogy a bizalmi eszközök a semmiből teremthetők; elméletileg nincs felső határ – legalábbis elsőre így tűnik.
A bizalmi eszközök létrehozása áremelkedést eredményez. Amennyiben a bizalmi eszközök a hitelpiacon jelennek meg, a hitelpénz kínálatának további bővüléseként, egy másik hatás is érvényesül: a megnövekedett kínálat azonnali, de átmeneti kamatlábcsökkenést okoz. Nem vitatható, hogy a kamatláb valós piaci jelenség, amely az egyének időpreferenciáiból ered; nem pusztán monetáris jelenség. A kamatlábat azonban befolyásolja a hitelpiacon megjelenő pénzmennyiség növekedése. A hitelpiacon megjelenő pénzmennyiség növekedése a monetáris kamatláb csökkenéséhez vezet. Hogyan megy végbe ez a korrekció? Ez a konjunktúraciklus problémája.
A pénzhelyettesítőkkel és a bizalmi eszközökkel kapcsolatban – vagyis a bankok tartalékait meghaladó bizalmi eszközök mennyiségével – soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az ilyen bizalmi eszközöket kibocsátó bank vagy bankár helyzete igen kényes. A bankár csak akkor számíthat arra, hogy az emberek hajlandóak lesznek megtartani ezeket a többlet-pénzhelyettesítőket, és nem váltják be azokat – ami a bank csődjéhez vezetne –, ha élvezi a közbizalmat. De még ennél is fontosabb felismerni, hogy kezdetben nem volt egyszerű rávenni az embereket arra, hogy a pénzhelyettesítőket pénzként fogadják el. Eredetileg bizalmatlanul tekintettek a pénzhelyettesítőkre, és nem szívesen fogadták el azokat arany helyett. Ez a mai ember számára nehezen elképzelhető, hiszen az utóbbi években az állam által védett pénzhelyettesítők jelentek meg, amelyeket az állam kényszerített rá az emberekre. Ráadásul ezeket a pénzhelyettesítőket ma már törvényes fizetőeszközzé is nyilvánították, így ha egy adós a tartozását akarja rendezni, a hitelező törvényileg köteles elfogadni a pénzhelyettesítőket, mintha azok valódi pénzek lennének.
A pénzhelyettesítők kibocsátásában az államot vezető szerephez juttatni kívánó propagandisták számos történetet terjesztettek a magánpénzhelyettesítőkről. E történeteket egy névtelen amerikai foglalta össze, akinek a közmondássá vált szállóigét tulajdonítják: „A banki szabad verseny a csalás szabad gyakorlása.” A közgazdászok azonban másként gondolkodnak; szerintük a szabad bankrendszer az egyetlen védelem az állam által kibocsátott rossz bankjegyek ellen.
A fő probléma az, hogy sajnos még a liberalizmus és a klasszikus közgazdászok korában is a kamatlábat mindenki monetáris jelenségnek tekintette, nem pedig piaci jelenségnek. A klasszikus közgazdászok az árakat és a béreket piaci jelenségként értelmezték, de nem hangsúlyozták eléggé, hogy a kamatláb is az. Ez Adam Smith A nemzetek gazdagsága című művének egyik gyengéje. Ugyan cáfolta azt az elképzelést, hogy a pénzhiány árthat az üzleti életnek, arra már nem volt kész, hogy megtámadja a magas kamatok elleni, ősrégi, „uzsora” elleni törvényeket. Jeremy Bentham az Uzsoravédelem (Defense of Usury [1787]) című, ma is használatos művében elsőként cáfolta meg a kamatra vonatkozó ezen régi nézeteket.[1787]
Az emberek a magas kamatlábakat a gazdasági kereskedelem és fejlődés gátjának tekintették, és áldásként fogadtak minden intézkedést, ami a kamatláb csökkenéséhez vezethet. Ennek következtében a pénzhelyettesítők mennyiségének növekedését is kedvezőnek ítélték, mert ez a kamatláb mérséklődésével járt. Ha – minden egyéb tényező változatlansága mellett – a pénzt kibocsátó személy, vagyis a kibocsátó bank további kölcsönöket kínál, a hitelezőnek csökkentenie kell a kamatlábat, hogy több hitelfelvevőt találjon. Ezt előnyösnek tartották, és a közvélemény lelkesen fogadta.
Tragikus és végzetes, hogy nem minden liberális ismerte fel, hogy a kamatláb gazdasági, és nem monetáris jelenség. Ezek a liberálisok nemcsak hogy nem harcoltak a különleges kiváltságokkal felruházott újabb állami központi bankok létrehozása ellen, hanem még támogatták is azt, mert azt hitték, hogy ezek a bankok majd csökkentik a kamatlábat. Ennek az lett a következménye, hogy rövid távon csökkent a kamatláb, amit egy rövid fellendülés követett, de ezt elkerülhetetlenül, idővel egy gazdasági válság, egy depresszió követte. Az emberek a periodikus depressziókat és a konjunktúraciklust a kapitalizmus velejárójának kezdték tekinteni. Ebből lett a szocializmus egyik fő érve, és az egyik fő oka annak, hogy az emberek kapitalizmus-ellenessé váltak. Az 1929-es válság hatása ebben az országban még ma is megmutatkozik abban, ahogyan az emberek tévesen értelmezik az akkori tapasztalatokat.
Az alacsony kamatlábak előnyeibe vetett hit következtében a hitelexpanzió igen népszerűvé vált – kezdetben azokban az országokban, ahol kapitalizmus és bankrendszer volt. A tizennyolcadik század végén Nagy-Britannia már az ismétlődő gazdasági válságok következményeitől szenvedett. Később ezek a válságok más országokra is átterjedtek – először a kapitalizmusban élen járó európai országokra, például Hollandiára, Franciaországra, valamint a legfejlettebb német városállamokra, Hamburgra és Brémára. A rendszeresen visszatérő válságok a kapitalizmus terjedésével érték el a többi országot. Például az 1857-es válság idején Ausztria még meglehetősen elmaradott volt a kapitalista fejlődésben, ezért az csak enyhe mértékben érintette. Az osztrák állam akkoriban egy, a maga nemében példátlan lépésre szánta el magát. Politikai okokból segíteni akarta Hamburgot, ezért egy teljes szerelvény ezüstöt küldött erős katonai kísérettel a hamburgi bankrendszer támogatására. Akkoriban Ausztria még a világ perifériáján volt. Ám amikor 1873-ban beköszöntött a következő válság, Ausztria már annyira érintett volt, hogy Bécs vált a krízis központjává.
A közgazdászok vizsgálni kezdték, hogy mi okozza ezeket a válságokat. Say törvénye csupán azt mutatta meg, hogy mi nem lehet az ok: a túltermelés. Nem sokkal később angol közgazdászok és bankárok egy csoportja felismerte, hogy a konjunktúra és válság váltakozása jelenti a problémát, és a válság, vagyis a depresszió oka az azt megelőző konjunktúra. Ahhoz, hogy a depressziót kiküszöböljük, meg kell szüntetni a megelőző konjunktúrát és a bankok hitelexpanzióját.
Ez azonban nem volt teljes körű magyarázat, csupán Nagy-Britannia és azon kevés ország helyzetét világította meg, ahol akkoriban már működött hasonló bankrendszer. Az a feltételezés vezette, hogy a világ többi részében nem történik hitelexpanzió. A Valuta Iskola például azt az érvet hozta fel, hogy ha Angliában hitelexpanzió következik be, ami Nagy-Britanniában konjunktúrát és áremelkedést idéz elő, miközben a világ más részein az árak stabilak maradnak, akkor a kivitel visszaesik, és a fizetési mérleg oly módon alakul, hogy aranyat szállítanak ki Angliából más országokba. A bankjegytulajdonosok be akarják váltani bankjegyeiket. A brit bankok tartalékai csökkennek, ezért a bankoknak saját fizetőképességük védelme érdekében korlátozniuk kell a bankjegykibocsátást. Ez recesszióhoz vezet. Ez így helyes, de nem veszi figyelembe, hogy az összes ország egyszerre is végrehajthatja a pénzkínálat növelését, ami megszüntetné a pénzkiáramlás okát.
A Valutaiskola elmélete egy nagy hibát vétett: nem ismerte fel, hogy az inflációt bankjegyek vagy csekkpénz idézi-e elő, az teljesen mindegy. Az 1844-es Peel-törvény Angliában és más, hasonló törvényeket bevezető országokban lehetetlenné tette a pénzkínálat bankjegyek útján történő bővítését. A bankjegyeket korlátozó törvénykezés azonban a csekkpénzről nem szólt. Ennek következtében az 1844-es törvény nem állította meg a konjunktúrákat. Már a rákövetkező évben megjelent egy újabb, csekkpénzre épülő fellendülés, ami miatt sokan az egész elméletet értéktelennek érezték.
A Currency School ezen elmélete szolgált a Banking School pénzmennyiség-elméletének alapjául. A brit Banking School azt az elméletet fejlesztette ki, mely szerint az üzleti életben bizonyos pénzkereslet mutatkozik. Azt állították, hogy ha a bank a bankpénz, a csekkpénz és a bankjegyek teremtését az „üzleti igényekhez” igazítja, akkor az soha nem idézhet elő inflációt. Tegyük fel, hogy a kibocsátó bank kizárólag olyan váltókat diszkontál, amelyek tényleges üzleti tranzakció eredményeként jöttek létre. A gyapotkereskedő elad egy bizonyos mennyiségű gyapotot egy fonógyárnak, amelynek pénzre van szüksége, hogy azt kifizethesse. A fonógyár ezután váltót állít ki, amelyet a bank diszkontál, és ezzel további pénzt teremt. Három hónap elteltével, amikor a nyers gyapotot fonalra dolgozták fel és értékesítették, a kölcsönt visszafizetik, és a pénz eltűnik. Ebben a rendszerben úgy vélték, hogy az „üzleti szükségletek” automatikusan megteremtik az üzleti élet által igényelt pénzmennyiséget.
Ez az elmélet a tizenkilencedik század második felében éppolyan népszerű volt, mint amennyire hamis. Az a gondolat, hogy az „üzleti igények” automatikusan korlátoznák a további pénzkínálat létrehozását, téves. A gyakorlati alkalmazása időről időre inflációs konjunktúrákhoz vezetett. A konjunktúrákat senki sem bánta, de az ezeket követő depressziókat már nem szerették az emberek.
Ebben a témában ötven évig semmilyen előrelépés sem történt. Majd a tizenkilencedik század végén megjelent Knut Wicksell [1851–1926] svéd közgazdásznak a Geldzins und Güterpreise [1898, angol fordításban: Interest and Prices, 1936] című könyve. Wicksell rámutatott, hogy az ilyen ügyletek nagysága nem független a bankok viselkedésétől. Ha ugyanis a bank csökkenti a diszkontrátáját, a vevő kevesebbet kell fizessen a nyersanyagért, és az ügylet így a valóságosnál jövedelmezőbbnek tűnik. A bankok tehát a kamatláb csökkentésével növelhetik az "üzleti igényeket". Alacsonyabb kamatláb mellett pedig a bankok hitelexpanziót hajtanak végre, ami inflációt okoz. Tehát ennek az elméletnek a megdöntése Wicksellnek köszönhető. Ezt követően, 1912-ben jelent meg A pénz és a hitel elmélete című könyvem. Ennek az elméletnek az alapjai a kamatelmélet olyan úttörőitől származnak, mint W. Stanley Jevons és Böhm-Bawerk. Ez a konjunktúraciklus monetáris elmélete, a forgalmi elmélet, vagy más néven az osztrák konjunktúraelmélet.
Peel törvényét 1844-ben hozták. A következő fellendülés 1845-ben és 1846-ban következett, amit 1847-ben válság követett. 1848-ban jelent meg a Kommunista Kiáltvány, amely szerint a kapitalista rendszer időről időre válságokhoz vezet. A Kiáltvány szerint minden egyes válság egyre súlyosabb lesz, mígnem végül a kapitalista rendszer összeomlásához vezet. A marxisták 1857-ben, 1866-ban, 1873-ban és 1929-ben is a "der Tag"-ot, a nagy napot várták. Ma pedig Moszkvában Sztálin várja a kapitalista rendszer végső válságát, abban a hitben, hogy az már a küszöbön áll. Ami még ennél is rosszabb, az az, hogy rengeteg közgazdász is így gondolkodik. Ez a Népszövetség és az Egyesült Nemzetek Szervezetének sok "egymással rivalizáló" népének a filozófiája. Nem hiszik, hogy a válságok kialakulásának bármi köze lenne a hitelexpanzióhoz; ehelyett azt gondolják, hogy a konjunktúraciklusok a kapitalista rendszer sajátosságai, és ezért egy külön bizottságot kell létrehozni a konjunktúraciklusok elleni harcra.
A hitelexpanzió kezdeti népszerűsége annak volt köszönhető, hogy az alacsony kamatlábat minden ország és az egész világ áldásának tartották. A hitelexpanziót a kamatláb csökkentésének eszközének tekintették. A politikus jólétet kívánt az országa és a népe számára. Az államok igyekeztek alacsonyan tartani a kamatlábakat; Coolidge is erre törekedett 1924-ben. Megdöbbentőnek tartom, hogy bár a bérek és árak emelésére és csökkentésére is történtek kísérletek, soha nem akadt példa arra, hogy egy állam vagy politikus a kamatlábak emelése mellett foglalt volna állást. Nem azt mondom, hogy a magas kamatláb híve vagyok – én a piaci kamatláb mellett vagyok.
Amikor az államok először központi bankokat alapítottak, az volt a céljuk, hogy a kamatláb csökkentésével jólétet teremtsenek. Később azonban azért részesítették a központi bankokat különleges kiváltságokban, mert maguk is pénzt kívántak kölcsönözni, és a központi bankokban az olcsó pénz forrását vélték felfedezni. Az államok számára ez nagyszerű felismerés volt. Mindenekelőtt törvényes fizetőeszközzé nyilvánították a központi bankok bankjegyeit, és felmentették őket azon kötelezettség alól, hogy aranyra vagy ezüstre váltsák azokat a bankjegyeket, amelyeket az emberek korábban önként elfogadtak. (Mennyire másként alakult volna I. Károly sorsa – akit 1649-ben fejeztek le –, ha a parlamenttől és az adófizetőktől függetlenül finanszírozhatta volna katonai vállalkozásait!)[]
Most a mesterségesen alacsony kamatlábak következményeit szeretném megvizsgálni. Abban mindannyian egyetértünk, hogy a probléma a konjunktúraciklus, a hitelexpanzió, és hogy tartanunk kell a fellendüléstől, ami depresszióba torkollik. A Népszövetség Gottfried Haberler professzorral [1901–1995] jelentést készíttetett a konjunktúraciklusokról. Ebben a jelentésben már az első oldalakon világosan kijelentik, hogy a későbbi depressziót okozó fellendülés nem következhetne be, ha a bankok nem hajtanának végre hitelexpanziót. Azt gondolhatnánk tehát, hogy a megoldás kézenfekvő: egyszerűen meg kell akadályozni a bankokat a hitelexpanzióban, vagy legalább tartózkodni kell azoktól az állami intézményektől és politikáktól, amelyek hitelexpanzióra ösztönzik a bankokat. De nem, ehelyett a ciklusok más magyarázatát kezdték keresni. A marxisták elismerik, hogy hitelexpanzióval a kamatot nem lehet teljesen megszüntetni, de tagadják, hogy a kamat mesterséges csökkentése káros következményekkel járna. Figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a kamatláb a jelenbeni javak és a jövőbeni javak piaci értékelése közötti különbséget tükrözi.
Mi történik valójában egy hitelexpanzió során? Miért mondjuk azt, hogy bizonyos dolgok nem valósíthatók meg, mert nincs hozzájuk elegendő tőke? Bizonyos, ma még nem kivitelezhető projektek megvalósíthatóvá válnának, ha a jelenlegi fogyasztást eléggé visszafognánk ahhoz, hogy több termelő állítson elő tartósabb termelési javakat. Mindenki hozzájárul annak meghatározásához, hogy mennyit fogyasszunk és mennyit fektessünk be. A kamatláb révén az egyéni vállalkozó tisztában van ezzel a ténnyel. Ha az emberek takarékoskodni szeretnének, a kamatláb csökken. Ezzel szemben, ha szívesebben költenek, a kamatláb emelkedik. A vállalkozó a tervezés során megbecsüli a várható költségeket és árakat, figyelembe véve a munkaerő és az anyag költségeit, valamint a kamatlábat. Ha úgy ítéli meg, hogy egy bizonyos projekt nem lenne nyereséges, akkor nem fog belevágni. Mindig vannak olyan projektek, amelyek azért nem valósulnak meg, mert a pénzt inkább fogyasztásra fordítják.
A hitelexpanzió mesterségesen csökkenti a kamatlábat, ezért egy olyan projekt, amely tegnap még kivitelezhetetlennek tűnt, ma már nyereségesnek látszhat. A hitelexpanzió és a kamatláb csökkentésének az a következménye, hogy most olyan projekteket kezdenek el, amelyekbe egyébként bele sem fogtak volna. Ha belegondolunk, rájövünk, hogy ez nem jó. Nem történt az anyagi javak mennyiségének növekedése. A különbség csupán annyi, hogy a bank a semmiből teremtett további bankjegyeket vagy számlapénzt.
Ennek az a következménye, hogy az üzletember gazdasági kalkulációja meghamisul. Míg azelőtt pontosan tükrözte a rendelkezésre álló termelési tényezők helyzetét, és megmutatta, mi az, ami megvalósítható, és mi az, ami nem, most meghamisul, mert megnövekedett a pénzhelyettesítők és a bizalmi eszközök mennyisége. A mesterségesen alacsony kamatlábak arra ösztönzik az üzletembert, hogy olyan projektekbe kezdjen, amelyekhez nem áll rendelkezésre elegendő termelési javak mennyisége. (Tegyük fel, hogy valakinek korlátozott mennyiségű építőanyaga van. A kivitelező hibásan becsüli fel a szükséges mennyiséget, ezért az alap túl nagy lesz a ténylegesen rendelkezésre álló anyagmennyiséghez képest. Már korábban fel kellett volna ismernie, hogy az anyag nem lesz elég. Ez válságot idéz elő az építőmester számára.)
Az életben ez bonyolultabb. Azon projektek iránti többletkereslet, amelyeket korábban nem indítottak volna el, felhajtja az alapanyagok árát. Bár a kamatláb alacsonyabb, az árak viszont magasabbak. Az egész folyamat leáll, ha a bankok hitelexpanziója véget ér. A banki hitel azonban rugalmas, ezért a bankok még több hitelt nyújtanak.
A bérek emelkedésével a fogyasztási javak iránti kereslet is nő. De mivel a fellendülés általánosnak látszik, a vállalkozó mégis úgy dönt, hogy belevág a projektbe. Ennek következtében a termelési tényezők – beleértve a munkaerőt is – árai emelkednek. Ez pedig a fogyasztás további növekedését idézi elő.
Fontos az is, hogy a bankok, amikor ezzel a megnövekedett kereslettel szembesülnek, emelni kezdik a kamatlábaikat. A válságok idején az óvatos emberek rendre figyelmeztetik a bankárokat: „Ez túlzott hitelexpanzió. Vissza kell fogni a terjeszkedést, és nem szabad ilyen könnyelműen hitelt nyújtani.” Erre a bank így reagál: „Nézze, magasabbak a kamatlábaink, és ennek ellenére is többletkereslet mutatkozik. Tehát nem lehet azt állítani, hogy a fellendülésért a mi olcsó pénzpolitikánk a felelős.”
Az ármozgások és a kamatláb közötti összefüggést Irving Fisher fejtette ki. Emelkedő árak idején a pénzkölcsönző úgy növelheti a hasznát, ha nem hitelez, vagyis tartózkodik a kölcsönadástól, és inkább maga vásárolja meg, majd adja el az árukat. Ezzel szemben a hitelfelvevő azért profitálhat többet, mert amikor visszafizeti a kölcsönt, a kölcsönből előállított termékek ára már magasabb lesz. Következésképpen, amikor az árak emelkedni kezdenek, a kamatláb a tényleges kamatlábnál nagyobb mértékben emelkedik. A kamatláb ezen többletemelkedését nevezik „árprémiumnak”. Ezért a korábbi kamatlábhoz képest matematikailag magasabbnak tűnő kamatláb valójában még mindig alacsonyabb annál, mint amekkora a kamatláb és az árprémium együttes figyelembevétele alapján indokolt lenne. (A német Reichsbank 1923-ban a példátlan 90 százalékra emelte a diszkontrátát, de az akkori árprémium miatt a diszkontrátának valahol 10 000 százalék körül kellett volna lennie.)
A spekuláció időszakában a tőzsdei árak emelkednek. Mindenkit lelkesedés fog el, és a tőzsdére még olyanok is belépnek, akik nem értenek hozzá. Bárkinek adnak hitelt. Mindezek a tünetek jól ismertek. Az is közismert, hogyan törik meg egy ilyen fellendülés, és milyen következményekkel jár. A probléma az, hogy mi zajlik valójában, és mitől válik az egész helyzet ingataggá.
Hazánkban 1929-ben hitelexpanzió volt, és olcsó volt a pénz. Ez oda vezetett, hogy más országoknak nyújtottak kölcsönöket, ami aktívvá tette a kereskedelmi mérleget. Az Egyesült Államok többet exportált, mint importált, mert a többi országnak nem kellett fizetnie, hanem kötvényekkel fizethetett. A „gonosz” Schacht úr1 jobban átlátta a helyzetet, mint a nagy New York-i Bank. Aki csak kölcsönt akart felvenni, meg is kaphatta. Az Egyesült Államokból annyira könnyű volt pénzhez jutni, hogy például egy sziléziai kisváros még fűtött, szabadtéri tavat is építtetett a trópusi növényeinek.
Azt szokták mondani, hogy a konjunktúrát az általános túlberuházás jellemzi. Ez azonban lehetetlen. A beruházásra rendelkezésre álló összegek a következők: (1) a korábbi évek megtakarításai, és (2) az előző évi termelés azon része, amely a korábbi években elhasznált, és a kopott eszközök pótlására szolgál. (A régi gépek cseréje történhet jobb vagy más gépekkel való helyettesítéssel is. Sok termelő alakította át ilyen módon teljesen a termelését.) Mivel más nem áll rendelkezésre beruházásra, általános túlberuházás nem fordulhat elő.
Ha a rendelkezésre álló korábbi megtakarításokat és a pótlásra felhasználható tőkét egy olyan terv szerint fektetik be, amely túlbecsüli a rendelkezésre álló termelési javak mennyiségét, az az egész nemzetgazdaságban téves beruházásokhoz vezet. Több anyagra van szükség az elkezdett építkezésekhez, mint amennyi rendelkezésre áll. Úgy tartják, az 1857-es nagy-britanniai válságot az okozta, hogy túl sok vasút épült. Abban az időben ezek a vasutak nem voltak nyereségesek, és más szükségletekre nem jutott elegendő tőke. Túlságosan sok forgótőkét alakítottak át állótőkévé. A válság során a fogyasztási cikkek a túlkínálat miatt nagyon alacsony áron érhetők el.
Egy egyén valóban túlterjeszkedhet. Mondhatja valaki: „Nagyon rossz a személyes pénzügyi helyzetem, mert túl sok pénzt költöttem a vállalkozásom bővítésére, az új gyáram építésére.” A túlberuházás gondolata akkor merült fel, amikor ezt az egyénre alkalmazható helyzetet egy egész nemzetre vetítették ki. Azonban ez az egész gazdasági rendszerre nem igaz, mivel beruházásra csak azok a javak használhatók fel, amelyek erre a célra ténylegesen rendelkezésre állnak. A pénzt rossz tervekbe is be lehet fektetni, és túl sok projektet is el lehet indítani, amelyek közül aztán némelyiket nem lehet befejezni, vagy ha be is fejezik, csak veszteséggel üzemeltethetők.
Nyilvánvaló, mi történik. Az a kérdés, hogy a helyzetet miért csak hirtelen, néhány nap alatt fedezik fel, és miért tör ki a válság szinte egyik napról a másikra. Ott, ahol korábban bizalom és optimizmus volt, most depresszió és kétségbeesés uralkodik. Természetesen nem a valódi válság tör ki egyik napról a másikra, hanem csak a felismerése, hiszen az már régóta érlelődik.
Mivel a múltban a hitelexpanzió nem volt egységes a különböző országokban, a hitelezés mértéke is eltérő volt. A deviza és hitel iránti kereslet miatt egyes országokból pénz vándorolt ki. A bankárok megijedtek, mire egy állami tisztviselő bejelentette: „Talán kénytelenek leszünk korlátozni a hitelezést.” Erre az üzletemberek megrémültek: „Hitelre van szükségünk! Vegyünk fel tehát hitelt, amíg csak lehetőségünk van rá!” A hitel iránti kereslet egyik napról a másikra megnőtt, ezért a bankoknak korlátozniuk kellett a hitelezést. Ha egy bank elkezdte, az összes többinek is követnie kellett. Ha egy országban elkezdődött, a többi országnak is ezt kellett tennie, így a korlátozások az egész világon elterjedtek.
Ha a bankok nem korlátoznák a hitelezést, vajon örökké fenntartható lenne-e egy ilyen fellendülés? A helyzet az, hogy a fellendülések idején az üzletemberek rendre azt állították: „Ez nem átmeneti konjunktúra, hanem az emberiség végső, nagyszerű jóléte. Ezt soha nem követi majd válság.” Ám a fellendülés nem tarthat örökké, mert papírra, bankjegyekre és csekkpénzre épül. Azon a feltételezésen alapul, hogy több áru áll rendelkezésre, mint amennyi valójában van. Ha a bankok nem állnának meg az utolsó pillanatban, a hitelexpanzió egyre gyorsabban folytatódna, mígnem bekövetkezne a valuta teljes összeomlása, ahogyan az 1923-ban Németországban történt. Az inflációs folyamatnak vagy teljes összeomlással, vagy az érintett bankok önkéntes korlátozásával kell véget érnie.
Ha az emberek nem lennének ennyire optimisták, a válság sem lenne ilyen súlyos, hiszen felkészülnének rá. A konjunktúra összeomlásához vezető okok egyedi történelmi tények. A fellendülés vége kérdésében a véletlenszerű tényezők döntenek, de ez elkerülhetetlen. És minél későbbre következik be a válság, annál több tőke veszett kárba, és annál súlyosabbak a következmények.
Szeretnék szólni az infláció és a hitelexpanzió közötti kapcsolatról. Valójában mindkettő nagyon hasonló, szinte azonos jelenség. A különbség abban áll, hogy hitelexpanzió esetén az újonnan teremtett pénz teljes többletmennyisége elsőként a hitelpiacra áramlik. Ezt nem fogyasztásra fordítják, hanem a vállalkozások kapják kölcsön. Következésképpen a hitelexpanzió elsődleges hatása az üzleti élet fellendülése, és minden további hatás ebből a gazdasági élénkülésből ered. Infláció esetén viszont a többletpénz először a költekezőkhöz kerül – például az államhoz, amely fegyverkezésre vagy más célokra használja fel. Emiatt az infláció lefolyása eltérő. Lényegét tekintve azonban a kettő ugyanaz, csupán a sorrendjük és a fellendülésük jellege különböző. De előbb-utóbb az inflációból származó pénz is eléri a beruházási piacot, ahogyan a hitelexpanzióból származó pénz is végül a fogyasztási piacra jut.
A minőségi hitelszabályozás gondolata közkedvelt. Többlethitelt szeretnénk adni jó célokra, például új ipari üzemek létesítésére és a mezőgazdaságnak, de nem rossz embereknek és rossz célokra, nem pedig haszontalan dolgokra. Végső soron az sem lényeges, hol kezdődik. Ha a többletpénz elsőként a gazdákhoz jut, a gazdák hitelkereslete csökken, és az az összeg, amelyet ők hitelexpanzió nélkül is felvettek volna, máshol teremthet alapot a fellendüléshez. A fellendülés nem irányítható. A gazdaságnak egyetlen ágazata sem különálló.
Lábjegyzetek
-
[Hjalmar Horace Greeley Schacht (1877–1970) német finanszírozó, aki 1923 és 1943 között számos pozíciót töltött be a német állami adminisztrációban, többek között a Reichsbank elnöke és gazdasági miniszter is volt. – A szerk.] ↩
