Ma este a közgazdaságtan és a gyakorlati emberi élet kapcsolatáról, valamint a gazdaságelméleet fejlődéséből eredő következményekről szeretnék beszélni.
Kipling mondta: „Kelet az Kelet, Nyugat az Nyugat, és soha nem találkozik a kettő.” A Kelet és Nyugat közötti különbségek kétségtelenül évezredek óta léteznek. Keleten soha nem alakult ki a tudományos kutatásnak – a tudás és az igazság önmagáért való keresésének – az eszméje, amelyet a görögök adtak a civilizációnak. A görögök másik vívmánya, amely mindig is idegen maradt Keleten, a politikai szabadság és a polgári felelősség eszméje volt. Ezek a Nyugaton széles körben elfogadott eszmék sosem találtak követőkre Keleten. Még ma is csupán a keleti értelmiségiek egy szűk csoportja vallja magáénak ezeket az eszméket. Mindazonáltal a világ, ezen különbségek ellenére is, többé-kevésbé egységes volt egészen mintegy 250 évvel ezelőttig.
A társadalmi viszonyok és életkörülmények világszerte többé-kevésbé azonosak voltak egészen 250 évvel ezelőttig. Alig mutatkozott különbség a Kelet és Nyugat átlagos életszínvonala között. A modern termelési módszerek és fogyasztási szokások, a technológiai ismeretek és a törvény előtti egyenlőség akkoriban még ismeretlenek voltak. Az akkori körülményeket ma már rendkívül kedvezőtlennek tartanánk. Wendell Willkie „Egy világ” kifejezése – politikai jelentésétől eltekintve – jobban illett az akkori világra, mint a maira.
A politikai nyugalom általános javulása, amely mintegy 250 évvel ezelőtt ért el egy jelentős szintet, a népesség növekedéséhez vezetett. Ez a népességtöbblet már meghaladta az akkori társadalmi rendszer kereteit. Azokban az országokban, ahol a politikai viszonyok a legkedvezőbben alakultak, elszaporodtak a rablók, tolvajok és gyilkosok – olyan emberek, akiknek a fennálló gazdasági helyzetben nem jutott hely.
Aztán valami új kezdődött Európában – először Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Hollandiában –, ami később átterjedt a nyugati világ többi részére is. Ez a folyamat teremtette meg a jelentős különbségeket Kelet és Nyugat között. A történészek ipari forradalomnak nevezik ezt a folyamatot. A gyökeres változásokat megelőző radikális szellemi változások készítették elő, nevezetesen az a szellemi áramlat, amely önálló tudományágként létrehozta a közgazdaságtant. Ezek a radikális változások megsokszorozták a népességet és átformálták a világ arculatát.
Ezen elképzelések némelyike már a korábbi generációk során kialakult. Ilyen például a Gresham-törvény, Sir Thomas Gresham [1519?-1579] „törvénye”, amely rámutat arra, hogy a törvény által túlárazott (rossz) pénz végül kiszorítja a forgalomból a törvény által alulárazott (jó) pénzt. Ezt a pénzügyi törvényszerűséget már korábban felismerte Arisztophanész [i.e. 448?-380?] görög vígjátékíró A békák című művében, valamint Nicolas Oresme [1320?-1382] francia püspök is. Azonban senki nem ismerte fel, hogy hasonló szabályszerűség uralkodik a piaci jelenségek összekapcsolódásában és egymásutániságában is. A piaci tevékenységek tágabb területén jelentkező szabályszerűségek felfedezése az emberi elme vívmánya, szellemi teljesítmény volt. A piaci szabályszerűségekről szerzett új ismeretek hatására az emberek más szemszögből kezdték vizsgálni az összes termelő tevékenységet.
Felmerült a kérdés, hogy az ókori görögök például, akiknek tudományos ismeretei oly fejlettek voltak, miért nem hasznosították felfedezéseiket a gyakorlatban. Azt mondják, hogy bár rendelkeztek a vasút kifejlesztéséhez szükséges tudományos ismeretekkel, mégsem tették meg. Miért nem? Fejlődésüket bizonyos eszmék gátolták. Az egyik ilyen visszatartó eszme, amely még ma is uralkodik, a „technológiai munkanélküliség” gondolata – az a meggyőződés, hogy a fejlettebb termelési módszerek munkanélküliséghez vezetnek. Emiatt bűnnek számított eltérni a hagyományos termelési módszerektől, bármennyire is alkalmatlanok voltak a régi eljárások. Fel sem merült bennük, hogy ha csökken egy adott mennyiségű áru előállításához szükséges munkaerő mennyisége, akkor a felszabaduló anyagokat és munkaerőt más termékek gyártására lehetne fordítani.
A görögök fejlődését gátló második eszme az volt, hogy a gazdasági ügyleteket egyoldalúnak tekintették – az eladó nyer, a vevő veszít. Ez a szemlélet különösen nagy hatást gyakorolt a nemzetközi kereskedelemre. Mind a mai napig uralkodik az a régi tévhit, miszerint a külkereskedelem munkanélküliséget okoz. Sokan még mindig úgy vélik, hogy a külkereskedelem előnye nem az importból, hanem az exportból származik. Ha ez igaz lenne, akkor egy vekni kenyér megvásárlásakor az előny nem magából a kenyérből származna, hanem a pénz „exportálásából” – vagyis abból, hogy pénzt költünk a kenyérre.
Mivel a hagyományos termelési és kereskedelmi módszerektől való eltérést bűnnek tekintették – és minden változás szükségszerűen innovációt jelent –, gyakran figyelmen kívül hagyunk egy másik fejleményt, egy eddig ismeretlen új gondolatot. Nem vesszük észre azokat a jelentős változásokat, amelyek nemcsak a termelésben, hanem a fogyasztásban is végbementek. Látjuk a tömegtermelést, de nem vesszük észre, hogy ez a tömegtermelés a tömegek igényeinek kielégítésére jött létre. A középkori céhek és kézművesek a jómódúak számára termeltek. Az ipari forradalom előtt és annak kezdeti időszakában virágzott a használtruha-kereskedelem. A tehetősek számára rendelésre készített ruhákat később a szegények vették meg használtan. A használtruha-kereskedelem, amely a gazdaság roppant fontos részét képezte, a modern termelési módszerek kifejlődésével eltűnt.
Az ipari forradalom azzal kezdődött, hogy a szegények, a tömegek igényeire termelt. A tömegtermelés eleinte a legolcsóbb és legegyszerűbb termékeket állította elő. Az ipari forradalom egyik első vívmánya a gyapotipar volt. A gyapot a szegény ember anyagának számított – a felső- és a középosztályból senki sem vágyott rá. A tömegtermelés minősége csak akkor kezdett fejlődni, amikor már annyira javultak a tömegek életkörülményei, hogy ők maguk is idegenkedni kezdtek az olcsó termékektől. Nem is olyan régen még egyetlen úrhölgy vagy úriember sem vásárolt volna gyári cipőt vagy gyárban készített ruhákat. Még 100-120 évvel ezelőtt sem lehetett gyárban készült inget kapni Németországban. Mindezen iparágak az elmúlt 100-150 év során fejlődtek ki.
A nyugati ipari forradalom következtében hatalmas szakadék alakult ki, amely ma is elválasztja a Nyugatot a Kelettől. A Kelet még mindig ragaszkodik ahhoz az eszméhez, amely egykor gátolta a nyugati világ tőkefejlődését: miszerint az egyik ember gazdagsága okozza mások szegénységét. Megjelent a „fejletlen országok” fogalma, és vele az az elképzelés, hogy a technikai szaktudást, úgynevezett „know-how-t” kell átadni nekik. Nevetséges gondolat! Egyetemeinken rengeteg indiai, kínai és más országból érkezett diák tanul, akik rendkívül tehetségesek és könnyen elsajátítják ezt a szaktudást. De még ha nem így lenne is, számos amerikai örömmel menne ezekbe az országokba dolgozni és tanácsot adni. Amire valóban szükségük van, az a tőke. Ami hiányzik, az a kapitalizmus.
Mi haszna van a közgazdaságtannak, az elméleti gazdasági értekezéseknek? A fizikai és kémiai tudományok minden vívmánya puszta „holt betű” maradt volna, a való életre gyakorolt bármiféle hatás nélkül, ha a XVIII. századi közgazdászok által terjesztett eszmék - a munkamegosztásról, a csere szabadságáról és hasonlókról - nem egyengették volna az utat e tudományos felfedezések gyakorlati alkalmazása előtt. Mégis vannak, akik ma is bizalmatlanul tekintenek az újításokra. Például egy német professzor, akit kiváló gazdaságtörténészként tartottak számon, és számos társaság tiszteletbeli tagja volt, egyik utolsó könyvében súlyos hátránynak nevezte, hogy társadalmi intézményeink mindenki számára megengedik a feltalálást és találmányának gyakorlati alkalmazását. Úgy vélte, semmi baj nem származna abból, ha a találmányokat - a katonai fejlesztések kivételével - múzeumokban állítanák ki, de nem szabadna kiengedni őket onnan. (Ez volt a Führerprinzip alapja - ami szerint a mindentudó Führernek kellene osztania a parancsokat, aki közvetlenül az Univerzum Führerétől, Istentől kapja utasításait.) A tudományos haladást egy ideig lehet ugyan hátráltatni, de teljes megállítása gyakorlatilag lehetetlen.
Egyesek „anyaginak” tekintik a tudományos fejlődést. „Materializmusnak” nevezik az élet anyagi vagy külső körülményeinek javítására - a jobb ételekre, ruházatra, lakhatásra és egyebekre - való törekvést. Szerintük az ilyen célokra törekvő emberek a mindennapi életnek csakis az „alantas” szükségleteivel törődnek. Ők viszont erkölcsösnek tartják magukat, és úgy vélik, hogy idealizmusról tesznek tanúbizonyságot, amikor becsmérlik az efféle anyagi fejlődést. De nézzük csak meg közelebbről.
Az ipari forradalom egyik következménye, hogy ma sokkal több ember él a világon, mint amennyit korábban el tudtak volna tartani. A kapitalista országokban minden egyes ember sokkal magasabb életszínvonalon él, mint azelőtt. Ez azt jelenti, hogy jelentősen megnőtt az átlagos élettartam. A népességnövekedést nem a születések számának emelkedése okozta, hanem a halálozási arány, különösen a csecsemőhalandóság csökkenése. Anna angol királynőnek, a Stuart-ház utolsó uralkodójának tizenhét gyermeke született, de egyikük sem érte meg a felnőttkort. Ez súlyos következményekkel járt Angliára nézve: előidézte a protestáns trónöröklés történelmi és vallási problémáját. A csecsemőhalandóság mértékét jól szemlélteti, hogy a Velázquez által megfestett Habsburg-családok bájos gyermekeinek többsége gyermekkorában meghalt. Nevezhetjük „materializmusnak” az ipari forradalom által elhozott életszínvonal-emelkedést. De a szülők szemszögéből gyermekeik megnövekedett életesélyei aligha tűnhettek pusztán materialista dolognak.
Engels szerint az embereknek először enniük kell, mielőtt filozófiai eszméket alkothatnának. Ezzel egyetértek. Az európaiak most azt állítják, hogy a „Coca-Cola civilizáció” ellen harcolnak, de tévedés volna azt mondani, hogy a kapitalizmus kizárólag a Coca-Colát hozta létre. A kapitalizmus kétségtelenül filozófiai és teológiai fejlődéseket is eredményezett. A tizenkilencedik és huszadik század nagy tudományos felfedezéseinek fényében aligha mondható „elfogulatlan” megállapításnak, hogy a kapitalista gazdaság mindössze „Coca-Cola civilizáció”.
Az ipari forradalommal kibontakozott számos jog és szabadság: a bel- és a külkereskedelemben érvényesülő gazdasági szabadság, a stabil pénz és az állami beavatkozástól való tartózkodás politikája. Ezek nem tudományos igazságok, hanem olyan politikai alapelvek, amelyek a megszerzett tudásból származó értékítéletekre alapulnak. Meg kell értenünk a tudás és az értékek közötti kapcsolatot.
Könnyebb megérteni ezt a különbséget az orvostudomány vagy a kémia területén. A tudósok megállapíthatják például azt a tényt, hogy az „X” gyógykészítmény valójában méreg, de nem alkotnak róla értékítéletet. A patológia és a kémia nem mondja meg, hogyan kell egy vegyi anyagot felhasználni. Feladatuk akkor teljesül, amikor megállapítják, hogy az adott anyag meghosszabbítja-e az emberi életet vagy sem. Hogy használjuk-e a mérget, és ha igen, hogyan, az nem a vegyész vagy a patológus döntése – ennek értékítéleten kell alapulnia. Ha az orvos nem tudja megmenteni mind az anya, mind a gyermek életét, felmerül a dilemma: kinek az életét kellene megmenteni? A válasz nem az orvostudományból, hanem egy értékítéletből származik.
A társadalmi kapcsolatok és az emberi magatartás területén a tudomány egzisztenciális propozíciókat biztosít bizonyos okok következményeiről. Alapvető különbség van az efféle ténymegállapítások és azon értékítéletek között, amelyek kimondják, hogy mely alternatíva kívánatosabb vagy előnyösebb. Egy értékítélet azt fejezi ki, hogy minek kellene lennie azok nézőpontjából, akik azonos értékrendet vallanak.
Bár úgy tűnhet, hogy a közgazdaságtan csekély jelentősséggel bír a mindennapi életben, ez nem igaz. Valójában rendkívül fontos a gazdaságelmélet. Ahhoz, hogy megtehessük a helyes lépéseket egy adott cél eléréséhez, először ismernünk kell a dolgok tényleges állását – az egzisztenciális helyzetet. A döntéshozatalhoz, a cselekvéshez és az értékítéletek meghozatalához azonban gazdasági ismeretekre, a gazdaság megértésére van szükségünk. A gazdasági ismeretek fontosságát jól szemlélteti Irán esete. Amikor Irán nemrégiben elkobozta az Angol–Iráni Olajtársaság vagyonát és államosította az olajipart, népe helyzetén kívánt javítani.1 A kérdés az, hogy az általa követett politika valóban eléri-e ezt a hatást.
A klasszikus közgazdászok bevezették a „jól felfogott érdekek” fogalmát. Különböző időtávlatokkal kell számolnunk. A „jól felfogott érdekek” meghatározásához minden lehetőséget mérlegelni kell, mivel a rövid távú következmények gyakran eltérnek a hosszú távúaktól. A közgazdaságtant érő egyik leggyakoribb bírálat szerint a közgazdászok csak a hosszú távú hatásokkal foglalkoznak, figyelmen kívül hagyva a rövid távúakat. Ez azonban nem igaz. A közgazdászok mindössze arra mutatnak rá, hogy különbség van a kettő között.
Bár az ember hajlamos a rövid távú érdekeket előnyben részesíteni a hosszú távúakkal szemben, ez nem jelenti azt, hogy kizárólag azokat kellene szem előtt tartani. A gazdasági nehézségeket különféle beavatkozásokkal orvosolni próbáló állam nem feltétlenül pusztítja el azonnal a kapitalista országokat. Ahogy egyes mérgek gyorsan hatnak, mások pedig lassabban, úgy az állami beavatkozások is okozhatnak hosszú távon katasztrofális következményeket – még azok szemszögéből is, akik eredetileg ezen intézkedések mellett kardoskodtak.
John Maynard Keynes [1883-1946] azt mondta: „Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk”. Ez az egyetlen dolog, amiben egyetértek Keynes-szel. Bár helytálló ez a gondolat, mégsem jelent többet, mint XV. Lajos király szeretőjének, Madame de Pompadournak a megjegyzése, aki azzal vigasztalta az uralkodót, amikor seregeit veszély fenyegette: „Nincs ok az aggodalomra. Utánunk az özönvíz”. Madame de Pompadournak szerencséje volt, mivel korán meghalt. Utódja, XV. Lajos új szeretője, Madame du Barry azonban nem volt ilyen szerencsés – ő túlélte ugyan a rövid távot, de hosszú távon a vérpadon végezte.
De Keynes elképzelései még saját nézőpontjából sem állják meg a helyüket. Hitelexpanziós elméletei olyan mesterséges fellendülést idéznek elő, amely szükségszerűen válságba és depresszióba torkollik. A nemkívánatos következmények nemcsak halálunk után, hanem életünk során többször is jelentkezhetnek. Egy ma élő ember átélhette az 1907-es, 1921-es, 1929-es és 1937-es válságot, és talán még egy újabbat is meg fog érni.
A közgazdaságtan mindössze annyit állít, hogy minden döntésnek vannak rövid és hosszú távú következményei. Mindkettőt mérlegelni kell. A döntéseket az összes rendelkezésre álló ismeret fényében kell meghozni. A közgazdaságtan nem azt állítja például, hogy a szabadkereskedelem jobb a protekcionizmusnál. Mindössze rámutat a kettő következményei közötti különbségekre. A közgazdaságtan mindössze azt állítja, hogy a protekcionizmus nem alkalmas az általános életszínvonal emelésére. Ez azonban nem vonatkozik azokra az esetekre, amikor a védővámot más megfontolásból vezetik be. Amikor például az Egyesült Államok a második világháború küszöbén felismerte az ellátási láncait fenyegető veszélyt, bevezethetett volna importvámot a természetes gumira, és támogathatta volna a szintetikus gumi gyártóit. Ezt azonban védelmi kiadásként kellett volna kezelni, nem pedig gazdasági megfontolásból hozott döntésként, és a védelem szempontjából kellett volna megítélni.
A közgazdász nem értékítéleteket fogalmaz meg – hiszen ilyeneket egyetlen tudomány sem alkothat –, hanem olyan információkat szolgáltat, amelyek szükségesek az értékítéletek és döntések meghozatalához. Az értékelés és az ítéletalkotás az egyén, a nép és a választók feladata.
A tudomány semlegességének gondolatát főleg azok bírálták, akik bizonyos értékítéleteket magasabb rangra kívántak emelni, olyan kötelező szabállyá, amelynek mindenki köteles engedelmeskedni. Németországban, különösen az 1870-es háború után, a politikatudomány gazdasági aspektusait oktató német professzorok sajnálatosnak tartották, hogy türelemnek, megértésnek, békének és jóindulatnak kellene uralkodnia a nemzetek között.
A tudomány semlegességének (Wertfreiheit - értékmentesség) eszméje a tudomány legjellegzetesebb vívmánya. A közgazdaságtudomány semlegessége nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik gyakorlati kérdésekkel, csupán azt, hogy nem kutatja, milyen jelentőséget tulajdonítunk az emberi cselekvésnek. És eppen ez a semlegesség teszi lehetővé a különböző értékrendű emberek békés együttélését. Ez az egyik legfontosabb gondolat, ami az ipari forradalomból és a modern tudomány fejlődéséből született. A XVI. század legkiválóbb elméi számára még teljesen idegen volt ez a gondolat. Akkoriban csak nagyon kevesen tudták volna elfogadni azt az elképzelést, hogy különböző vallású, értékrendű és világnézetű emberek együtt élhetnek ugyanabban a városban, országban vagy világban.
A békés eszmecsere és a különböző eszméket valló emberek békés együttélése diadalmasan haladt előre a tizenkilencedik század elején. A fejlődés a szabadság és a béke felé tartott, különösen a gondolatszabadság kiteljesedésében, a büntetések kegyetlenségének enyhítésében, az állami kínzás büntetőeljárásokból való felszámolásában és az életszínvonal javulásában. Az emberek hinni kezdtek abban, hogy a szabadság és a béke felé tartó fejlődés elkerülhetetlen. A tizenkilencedik században szentül meg voltak győződve arról, hogy semmi sem állíthatja meg a nagyobb szabadság felé mutató folyamatot. A nagy-britanniai Manchesteri Kereskedelmi Kamara az 1820-as években még azt is kijelentette, hogy örökre letűnt a háborúk kora. Ez volt a vértelen gazdaságelmélet. Nincs szükség háborúra, ha van szabad kereskedelem és képviseleti kormányzás - vallották. Ugyanezek az emberek azonban nem vették észre, hogy már megindult a reakció. Elkezdett kibontakozni egy ellentétes irányú mozgalom.
Auguste Comte volt a szabadság eszméjének egyik ellenzője. Ez a szabadság elleni reakció az, ami napjainkban két táborra osztja a világot. Paradox módon épp azokat nevezik „haladóknak”, akik olyan csoportokat támogatnak, amelyek a bebörtönzés, a másként gondolkodók üldözése és hasonló módszerek mellett foglalnak állást.
Az „etikus közgazdászok”, akik szembeszálltak a britek vértelen gazdaságelméletének „materializmusával”, a nácizmus előfutáraivá váltak. A nácik - a marxistákat utánozva - nem tűrtek semmiféle ellenvéleményt. Szerintük egy igazi németnek csakis német eszméi lehettek; a természet törvényeinek mindenkit arra kellene kényszerítenie, hogy fajának vagy nemzetének „természetes” érdekei szerint gondolkodjon. A náciknak nehézséget okozott megmagyarázni olyanokat, mint Beethoven, Goethe vagy Kant – mind németek voltak ugyan, de nem német eszméket vallottak. Most, a későbbi események fényében feltehetjük a kérdést: vajon ezek a náci eszmék, amelyeket állítólag a német nép javára kényszerítettek rájuk, hosszú távon valóban olyan hasznosnak bizonyultak-e számukra.
Egyes modern kommunisták azt állítják, hogy előre látták a nácizmus sikerét. De nem így volt! Éppen ellenkezőleg, egyikük sem tudta megjósolni. Németországban az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején jelent meg először a náci párt. A semleges megfigyelők azt mondták: „Igaz, szereznek néhány szavazatot, de lehetetlen, hogy Németország nácivá váljon. Nézzék a statisztikákat. A németek többsége munkás és marxista. Sosem fognak a nácikra szavazni.” Ez is azt bizonyítja, hogy a történelmet nem lehet előre látni. Tehetünk ugyan jóslatokat, de hogy ezek a jóslatok beválnak-e, az már kérdéses.
Az érdekképviseleti csoportok általában kisebbségben vannak. A szarvasmarha-tenyésztők, tejtermelők, gyapottermelők, búzatermelők és a többiek mind olyan kisebbségek, amelyek sajátos érdekekkel rendelkeznek. Amikor azonban az állam beavatkozik, szövetségek jöhetnek létre e csoportok között még akkor is, ha érdekeik nem azonosak, sőt akár ellentétesek. Ugyanez figyelhető meg a munkásoknál - a ruhaipari dolgozóknál, vasútépítőknél, bányászoknál és másoknál. A politikai életben nem a természetes közös érdekek mentén szerveződő nyomásgyakorló csoportokkal állunk szemben, hanem az állam által létrehozott, több kisebbség szövetségéből álló érdekcsoportokkal.
A kiváltságok csak akkor előnyösek, ha egy kisebbségnek biztosítják azokat. Bizonyos körülmények között egyes kisebbségek szerezhetnek ugyan átmeneti kiváltságokat, de ezek előnyei idővel elenyésznek – különösen a gazdák esetében, amikor az emberek elkezdik felismerni a különféle következményeket. Nem nehéz meggyőzni a különböző kisebbségi csoportokat arról, hogy az egyik oldalon többet veszítenek, mint amennyit a másikon nyernek, ezért az ilyen szövetségek csak átmenetiek lehetnek. A képviseleti kormányzat rendszerében egy kisebbség önmagában sosem képes kiváltságokat szerezni, kizárólag más csoportokkal szövetségben. Az emberek csak akkor részesülhetnek valódi előnyökben, ha tisztában vannak a gazdasági összefüggésekkel.
A nácik előtt Németországot a költők és gondolkodók hazájának nevezték. A nácik kidolgozták a teljes körű védelem elméletét, amely minden nemzeti szervezetre és termelésre kiterjedt. Nem értették meg, hogy ha mindenkit egyformán védenek, akkor amit fogyasztóként nyer, azt termelőként pontosan ugyanannyira elveszíti. Ha ez megtörténhetett Németországban, a költők és gondolkodók hazájában, akkor mit várhatunk más országoktól? A következmények egy másik rendszer iránti vágyhoz vezetnek, így az emberek egy olyan kormányra szavaznak, amely megvédi őket saját tudatlanságuktól.
Hosszú távon minden országot a többség által vallott eszmékkel összhangban kell irányítani. Ha a kormány szembehelyezkedik a nép eszméivel, a többség előbb-utóbb forradalmi megmozdulással fog válaszolni, és eltávolítja vezetőit. David Hume „A kormányzat alapelveiről” című esszéjében kifejti, hogy hosszú távon a közvélemény az, ami hatalmat ad az államnak. Ezért előnyös a képviseleti rendszer, mivel az a közvéleményt tükrözi. A következő választás pedig feloldja az ellentéteket.
Ha a többség helytelen eszmék befolyása alatt áll, nincs más megoldás, mint megpróbálni megváltoztatni azokat. Ez az írók, szerzők, közgazdászok és hasonlók feladata. Sajnos sok a rossz író, rossz szerző és rossz közgazdász. Mégis, nincs más megoldás, mint a helyes eszmékkel helyettesíteni a helyteleneket. A kormányzat és a gazdaság területén egy-egy politikai döntés következményei csak nagyon hosszú idő után mutatkoznak meg, és akkor is csupán történelmi tényekként. Mivel bonyolult visszavezetni őket egyetlen konkrét okra, rendkívül nehéz feladat az eszmék megváltoztatása. Mégis, a helytelen eszmékkel szemben az egyetlen megoldás az, hogy megpróbáljuk őket a helyes eszmékkel helyettesíteni.
A tizennyolcadik és a korai tizenkilencedik század társadalomfilozófusait és közgazdászait mélyen áthatotta az a meggyőződés, hogy örökké fog tartani a jobb életkörülmények és a nagyobb szabadság felé haladó fejlődés. Korunk eseményeit azonban nem láthatták előre.
A jövőről kizárólag a történelmi megértés módszerei révén szerezhetünk ismereteket, ez azonban nem nyújt bizonyosságot. De a jövő bizonytalansága és az, hogy szabadon cselekvő egyének vagyunk, valójában ugyanannak a ténynek a két oldala. Ha ismernénk a jövőt, nem volnánk emberek, nem volnánk szabadok, és képtelenek volnánk döntéseket hozni vagy cselekedni. Hangyák lennénk csupán egy hangyabolyban. A mai világban ugyan vannak olyan erők, amelyek hangyává próbálják változtatni az embert, de meggyőződésem, hogy ezek a törekvések kudarcot fognak vallani!
Lábjegyzetek
-
[1951. április 30-án az iráni parlament Mohammad Moszaddeg miniszterelnök vezetésével olyan törvényt hozott – 1951. március 20-ig visszamenőleges hatállyal –, amely kisajátította az Angol–Iráni Olajtársaság vagyonát és államosította az iparágat „az iráni nemzet boldogulása és felvirágzása, valamint a világbéke biztosítása érdekében”. (A szerk.)] ↩
