Az emberiség nagy könyvei között rejlenek a görög filozófus, Platón halhatatlan írásai. A Törvények és az Állam – melyek 2300-2400 évvel ezelőtt íródtak – nem csupán filozófiával, ismeretelmélettel avagy episztemológiával, hanem társadalmi ügyekkel is foglalkoztak. Ahogyan Platón művei tárgyalták ezeket a témákat, az jellemző volt a módszerre, amivel a filozófiai és szociológiai kérdéseket – az államról, a kormányzatról és a hasonló témákról szóló kérdéseket – taglalták az azt követő több mint kétezer évben.
Bár számunkra ismerős ez a módszer, az elmúlt száz évben azonban egy új nézőpontból is vizsgálni kezdték a társadalomfilozófiát, a tudományokat, a közgazdaságtant és a praxeológiát. Platón azt mondta, hogy egy vezetőt arra késztet a „gondviselés” vagy saját kiválósága, hogy úgy szervezze át és építse fel a világot, ahogyan egy építész felépít egy épületet – anélkül, hogy ügyet vetne embertársai kívánságaira. Platón filozófiája szerint a legtöbb ember „eszköz” és „kő”, amit felhasználhat a hatalmon levő „felsőbbrendű” vezető egy új társadalmi entitás megalkotásához. Az „alattvalók” együttműködése lényegtelen a terv sikeréhez. Az egyedüli követelmény, hogy a diktátor rendelkezzen az emberek kényszerítéséhez kellő hatalommal. Platón önmagát jelöli ki arra a feladatra, hogy tanácsadója legyen a diktátornak, a szakembernek, a „társadalommérnöknek”, aki a terve szerint építi újra a világot. Ezt napjainkban az egyetemi professzor pozíciójához hasonlíthatnánk, aki Washingtonba utazik.
A platóni minta mintegy kétezer éven át változatlan maradt. Annak a kornak minden könyvét ebből a nézőpontból írták. Minden szerző meg volt győződve arról, hogy az emberek csupán bábok a fejedelmek és a hatóságok kezében. Minden lehetséges, ha az állam elég erős hozzá. Az erőt tekintették az állam legfőbb eszközének.
Láthatjuk, mekkora sikereket ért el ez a gondolkodásmód, ha elolvassuk Télemakhosz kalandjait Fénelon érsek [François de Salignac de la Mothe-Fénelon, 1651–1715] tollából. Fénelon érsek – XIV. Lajos francia király kortársa – egy kiemelkedő és nagy filozófus, az államhatalom kritikusa, Burgundia hercegének és a francia trónörökösnek az oktatója volt. Télemakhosz történetét, amit a fiatal herceg tanítására írt, egészen a közelmúltig felhasználták a francia iskolákban. A könyv egy világot átívelő utazást mesél el. Minden meglátogatott országban a rendőrségnek tulajdonítanak minden jót; minden értéket az állam javára írnak. Ezt „políciatudományként” vagy „rendőr-tudományként” – németül Polizeiwissenschaft néven – ismerik.
A tizennyolcadik század megélt egy új felfedezést – a társadalmi kérdések egy másféle megközelítésének a felfedezését. Kialakult a gondolat, miszerint szabályszerűség fedezhető fel a társadalmi jelenségek sorrendjében, mint ahogyan a természeti jelenségek sorrendjében is szabályszerűségre bukkanhatunk. Az emberek megtanulták, hogy a törvényerejű rendeletek és végrehajtásuk önmagában nem fognak orvosolni egy problémát. A társadalmi jelenségek szabályszerű sorozatát vagy láncolatát kell tanulmányozni annak kiderítéséhez, hogy mit lehet, és mit kell tenni. Bár a természettudományok területén már előtte felfedezték a szabályszerűséget, a társadalmi kérdések területén egészen addig nem bukkantak a rend és a szabályszerű sorozatok létére.
Úgy vélték, a természetes állapot utópisztikus körülményeit – ahogyan azt Jean-Jacques Rousseau [1712–1778] leírta – átalakították a „bűnös” emberek és gonosz társadalmi intézményeik, hogy megteremtsék a nélkülözést és a szenvedést. Úgy hitték, hogy a legboldogabb emberek – akik a legkielégítőbb körülmények között élnek – az észak-amerikai indiánok voltak. Abban az időben idealizálták az észak-amerikai indiánokat az európai irodalomban; boldognak gondolták őket, mivel számukra ismeretlen volt a modern civilizáció.
Aztán eljött Thomas Robert Malthus [1766–1834] azzal a felfedezéssel, hogy a természet nem biztosítja mindenkinek a túléléshez szükséges eszközöket. Malthus rámutatott arra, hogy minden embert egyaránt sújt a túléléshez szükséges javak szűkössége. Minden ember egymással versenyez a létfenntartáshoz szükséges eszközökért és a világ vagyonának egy részéért. Az ember célja eltörölni a szűkösséget és lehetővé tenni, hogy többen túlélhessenek.
A versengés munkamegosztáshoz és az együttműködés kialakulásához vezet. Annak a felfedezése, hogy a munkamegosztás termelékenyebb, mint az elszigetelt munka, egy örömteli véletlen volt, ami lehetővé tette a társadalmi együttműködést, a társadalmi intézményeket és a civilizációt.
Ha minden megtermelt jószágot azonnal elfogyasztanának, lehetetlen volna a körülmények bárminemű javulása. A fejlődés, a haladás kizárólag annak köszönhető, hogy a megtermelt javak egy részét megtakarítják, hogy a későbbi termelés során felhasználják őket – tehát a tőkeképződésnek. A megtakarítások fontosak!
Az ország a Platónhoz hasonló összes reformer szemében képtelen működni a felülről jövő beavatkozás nélkül. Szerintük elengedhetetlen a „király”, a kormány és a rendőrség beavatkozása, hogy elérjék a célokat. Emlékezzünk, hogy ez volt Fénelon elmélete is; úgy írta le az utcákat, a gyárakat és minden fejlődést, hogy azok a rendőrségnek köszönhetők.
A tizennyolcadik században felfedezték, hogy az emberek még a rendőrség nélkül is – ha senki nem parancsol – természetes módon úgy viselkednek, hogy végül megjelennek a termelés gyümölcsei. Adam Smith [1723–1790] a cipészt használta példának. A cipész nem önzetlenségből, hanem saját önös érdekéből lát el bennünket cipőkkel. A cipészek azért gyártanak cipőket, mert szeretnék megkaparintani mások termékeit, amiket a cipőkért cserébe kapnak. Minden ember szükségszerűen másokat is szolgál, amikor önmagát szolgálja. A „királynak” nem kell parancsokat adnia. A tevékenységeket tehát a piac szereplőinek autonóm cselekvései idézik elő.
A társadalmi kérdésekkel kapcsolatos tizennyolcadik századi felfedezések elválaszthatatlanul kapcsolódtak a kor a politikai változásaihoz – amelyek az autokrata kormányzatot reprezentatív kormányzatra cserélték, a protekciót szabadkereskedelemre cserélték, nemzetközi békével helyettesítették az agresszivitást, eltörölték a jobbágyságot és a szolgaságot, és így tovább. Az új politikafilozófia ahhoz is vezetett, hogy a szabadsággal helyettesítették a monarchizmust és az abszolutizmust. Továbbá változásokat idézett elő az ipari és a társadalmi életben, amelyek nagyon rövid idő alatt átalakították a világot. Ezt az átalakulást szokás Ipari Forradalomnak nevezni. És ez a „forradalom” megváltoztatta a világ teljes szerkezetét, megsokasodtak a népességek, megnövekedett az átlagélettartam, az egekbe szökött az életszínvonal.
A népesség kapcsán: az napjainkban [1951] négyszer nagyobb, mint több mint 250 évvel ezelőtt. Ha eltekintünk Ázsiától és Afrikától, a növekedés ennél is megdöbbentőbb. Nagy-Britannia, Németország és Olaszország – három olyan ország, amelyet teljesen belaktak, és amelyekben 1800-ra már minden földterületet használatra fogtak – 1925-re képes volt helyet találni további 107 millió ember számára. (Ez még inkább figyelemreméltó, ha hozzávesszük, hogy az Egyesült Államok – mely területe sokszorosan meghaladja e három ország területét – csupán 109 millió fővel emelte a népességét egyazon periódusban.) Ugyanebben az időben mindenhol megnövekedett az életszínvonal az Ipari Forradalomnak, a tömegtermelés bevezetésének köszönhetően.
Természetesen mind a mai napig vannak kifogásolható körülmények; még mindig vannak olyan dolgok, amiken lehet javítani. Erre a következőt válaszolja az új filozófia: Egyedül egy módon növelhető a népesség életszínvonala – ha növekedik a tőkeképződés a népességnövekedéshez képest. Növekednie kell az egy főre eső befektetett tőke mennyiségének.
Bár ez az új gazdaságelméleti tan igaz, mégis számos okból népszerűtlen volt bizonyos körökben – az uralkodók, a despoták és a nemesek köreiben – mivel veszélyeztette az érdekeiket. A tizennyolcadik századi filozófia ellenzői a tizenkilencedik század és a huszadik század során kidolgoztak számos ellenvetést – ismeretelméleti ellenvetést – amelyek megtámadták az új filozófia alapjait és felvetettek megannyi komoly és fontos kérdést. A támadásuk többé-kevésbé egy filozófiai támadás volt, ami az új tudomány episztemológiai alapjaira irányult. Szinte minden kritikájukat politikai indíték vezérelte; nem az igazság keresői fogalmazták meg őket. Ez azonban nem változtatja meg a tényt, hogy komolyan tanulmányoznunk kell a tizennyolcadik századi igazságokkal – a helyes filozófiával és közgazdaságtannal – szemben felhozott ellenvetéseket anélkül, hogy a megfogalmazóik indítékaira hivatkoznánk. Néhány ellenérv igenis megalapozott volt.
Az elmúlt száz évben szárnyat bontott a helyes közgazdaságtan ellenzéke. Ez egy nagyon komoly dolog. Arra használták a megfogalmazott ellenvetéseket, hogy a teljes burzsoá civilizáció ellen érveljenek. Nem lehet egyszerűen „nevetségesnek” nevezni ezeket az ellenvetéseket és figyelmen kívül hagyni őket. Tanulmányozni és kritikusan elemezni kell őket. Támogatói közül néhányan azért pártolták a helyes közgazdaságtant, hogy igazolják vagy védelmezzék a burzsoá civilizációt. De ezek a védelmezők nem ismerték a teljes történetet. Egy nagyon apró területre korlátozták a küzdelmüket, ahhoz hasonlóan, ami napjainkban történik Koreában, ahol az egyik hadseregnek megtiltották, hogy megtámadja a másik sereg erődjeit. Az intellektuális küzdelemben is ugyanez történik; a védelmezők anélkül küzdenek, hogy megtámadnák ellenségeik valódi alapzatát. Nem szabad megelégednünk azzal, hogy elbánunk egy doktrína külsőségeivel; a filozófiai alapjait kell megtámadnunk.
A „baloldal” és a „jobboldal” közötti különbség a politikában abszolút haszontalan. Ez a megkülönböztetés már a kezdetektől elégtelen volt, és sok félreértést eredményezett. Még az alapvető filozófiával szemben megfogalmazott ellenvetéseket is ebből a nézőpontból osztályozzák.
Auguste Comte [1798–1857] volt a tizenkilencedik század egyik legbefolyásosabb filozófusa, és valószínűleg az elmúlt száz év legbefolyásosabb embere. A magánvéleményem az, hogy emellett holdkóros is volt. Bár a gondolatok, amiket megfogalmazott, még csak nem is a sajátjai voltak, foglalkoznunk kell az írásaival, mivel befolyásos volt, és kiváltképp mivel ellenségességgel viszonyult a keresztény egyházhoz. Megalkotta a saját egyházát a saját ünnepeivel. A „valódi szabadság” szószólója volt, ami – mondta – nagyobb szabadság, mint amit a burzsoázia kínál. A könyvei alapján nem volt szüksége a metafizikára, a tudományos szabadságra, a sajtószabadságra, a gondolatszabadságra. Mindezek fontos dolgok voltak a múltban, mivel biztosították számára a lehetőséget, hogy megírja a könyveit, a jövőben viszont nincs szükség ezekre a szabadságokra, mivel már megírta őket. A rendőrségnek tehát el kell fojtania ezeket a szabadságjogokat.
A szabadsággal szembeni ellenállás, a marxista attitűd a „baloldaliakra” vagy a „progresszívokra” jellemző. Az emberek csodálkoznak, amikor azt hallják, hogy az úgynevezett „liberálisok” nem pártolják a szabadságot. Georg Wilhelm Friedrich Hegel [1770–1831], a híres német filozófus két bölcseleti iskolát teremtett – a „bal-hegeliánusokat” és a „jobb-hegeliánusokat”. Karl Marx volt a legfontosabb „bal-hegeliánus”. A nácik a „jobb-hegeliánusok” soraiból származtak.
Az alapvető filozófia tanulmányozásában rejlik a probléma gyökere. Az egyik remek kérdés, hogy miért voltak tisztában a marxisták egy bizonyos fokig a nagy filozófiai harccal, míg a szabadság védelmezői nem ismerték azt. Az magyarázza a szabadság védelmezőinek a kudarcát, hogy nem ismerték fel az alapvető filozófiai kérdést. Meg kell értenünk a nézeteltérés alapjait; ha sikerül, megkapjuk a választ. Most azokat az ellenvetéseket fogjuk megvizsgálni, amiket a szabadság tizennyolcadik századi filozófiája ellen fogalmaztak meg.