Az egyik probléma, amellyel egy közgazdásznak meg kell küzdenie, az, hogy az üzleti szaknyelv a gazdaságelmélet kialakulása előtt jött létre, így nem igazán alkalmas közgazdasági kérdések tárgyalására. Ennek egyik jellemző példája, ami valódi bonyodalmakat eredményezett, a pénzpiac esete.
A tizennyolcadik század végén a brit közgazdászok felfedezték a „pénzpiacot”, amely a vállalkozásoknak történő pénzkölcsönzéssel foglalkozott. A „pénzkereslet” és a „pénzkínálat” kifejezéseket már akkor is használták a hitelek iránti kereslet és azok kínálatának jelölésére. Ezek a kifejezések olyannyira meggyökeresedtek, hogy nem lehetett őket monetáris problémák tárgyalására, vagyis a pénz mint olyan keresletével és kínálatával kapcsolatos kérdések elemzésére használni. Épp ellenkezőleg, a közgazdászoknak ki kellett hangsúlyozniuk, hogy a kamatláb és a piaci hitelkereslet nem függ a forgalomban lévő pénz mennyiségétől. Rá kellett mutatniuk, hogy létezik a hitelkereslettől független pénzkereslet - készpénzkereslet - is. Mivel az emberek az újsághírekből egyre jobban megismerték a tőzsdét és a pénzpiacot, ezt nehezen értették meg. Szinte minden újság ezt az üzleti terminológiát használta a pénzpiac, azaz a hitelpiac állapotáról szóló tudósításaiban.
A közgazdászok rámutattak, hogy a piacon ugyanúgy létezik a pénz iránti kereslet és kínálat, mint bármely más árucikk esetében. Zárójelben azonban meg kell jegyezni, hogy ennek a pénz iránti keresletnek és kínálatnak semmi köze sincs a hitelek iránti kereslethez és kínálathoz. Az is jelentős különbség, hogy míg a legtöbb áru iránti kereslet fogyasztási célú, addig a pénz iránti kereslet nem fogyasztásra irányul; a pénz iránti kereslet nem emészti fel vagy semmisíti meg az egyes pénzegységeket. A pénz iránti kereslet önmagában a pénz tartására irányuló kereslet, vagyis készpénztartalék tartásának igénye.
Mivel a jövőbeli körülmények szükségszerűen bizonytalanok, az embereknek maguknál kell tartaniuk egy bizonyos mennyiségű készpénzt. Ha minden biztos lenne, minden pénzüket befektethetnék egy bizonyos időre. Ha pontosan tudnák, mikor lesz szükségük készpénzre, befektetéseiket úgy időzíthetnék, hogy azok akkor járjanak le. Mivel azonban nem lehet pontosan megbecsülni, mikor lesz szükség pénzre, egy bizonyos összeget készpénzben vagy folyószámlán kell tartani; nem lehet minden készpénzt kölcsönadni vagy befektetni.
A forgalomban lévő pénz nem más, mint az embereknél lévő készpénztartalékok teljes összege. Az egyes pénzegységek történetét tekintve minden pénzegység mindig valakinek a birtokában van, azaz minden készpénz szükségszerűen része valaki készpénztartalékának. A pénz az egyik személy készpénztartalékából a másikéba vándorol, és nincs átmenet e két állapot között egy adott pénzegység esetében. Nem létezik olyan pénz, amely ne lenne valakinek a tulajdona, és amelynek bármilyen módon – például tűz általi – megsemmisülése ne károsítaná azt a személyt, akié volt.
A pénz hamis definíciói, helytelen magyarázatai és értelmezései két csoportba sorolhatók: vagy (1) többnek tekintik a pénzt, mint egy áru, vagy (2) kevesebbnek annál. Valójában azonban a pénz sem nem több, sem nem kevesebb annál: minden tekintetben áru. Mint bármely más áru esetében, a rendelkezésre álló kínálata befolyásolja piaci értékét, és akárcsak a többi árunál, az emberek azért támasztanak iránta keresletet, mert hasznosnak találják.
Mivel kereslet mutatkozik a készpénztartalék tartására, és az emberek hajlandók pénzért lemondani a javaikról, ez a kereslet tovább növeli a pénzként használt tárgy értékét. Az arany értéke megemelkedett, amikor monetáris célokra kezdték használni. Hasonlóképpen az ezüst értéke is nőtt, amikor mint pénz támasztottak iránta keresletet. Amikor a tizenkilencedik században megváltoztak a pénzügyi viszonyok, és háttérbe szorult az ezüst mint fizetőeszköz, csökkenni kezdett egységenkénti értéke, azaz vásárlóereje.
Az infláció a pénzkínálat olyan növekedése, amelyet nem kísér a pénz – vagyis a készpénztartalékok – iránti kereslet megfelelő növekedése. Nem állítom, hogy az infláció önmagában ne lenne hatással a pénz iránti keresletre. A pénzkínálat és a pénz iránti kereslet nem teljesen függetlenek egymástól. A készpénztartalék iránti kereslet attól függ, hogy az egyén miként ítéli meg a jövőbeli körülményeket — a spekulációitól és a jövőről alkotott elképzeléseitől.
Amikor megkezdődik az infláció, vagyis amikor növekedésnek indul a pénzkínálat úgy, hogy közben nem emelkedik azzal arányosan a pénz iránti kereslet, az előidézi az árak emelkedését. Ha az emberek tanultak valamit az elméletből vagy a történelemből, ilyenkor számíthatnak arra, hogy tovább fognak emelkedni az árak. Ekkor - ha további áremelkedésre és a pénzegység vásárlóerejének csökkenésére számítanak - hajlamosak csökkenteni készpénztartalékaikat ahhoz képest, amekkorát egyébként, a pénz jövőbeli vásárlóerejére vonatkozó spekuláció nélkül tartanának. Mindez a lakosság spekulatív reakcióitól függ. Másfelől viszont, ha az emberek az árak csökkenésére számítanak, akkor hajlamosak lesznek növelni készpénzállományukat abban a reményben, hogy a pénz vásárlóereje emelkedni fog.
Általánosságban véve a pénz vásárlóerejének inflációs változását az okozza, hogy néhányan elég gyorsan felismerik a helyzetet, és tevékenységüket az állam inflációs politikájához igazítják. Ők nem feltétlenül kiemelkedő elmék, és nem is okosabbak másoknál – egyszerűen csak gyorsabban reagálnak. Az első világháború utáni német és osztrák infláció idején néhány „bolond spekuláns” véletlenül tőkeáttételes részvényvásárlásba kényszerült. Nem ők voltak okosak, hanem a bankárok voltak kevésbé éberek. A bankok birtokolták a törzsrészvényeket, finanszírozták az ügyleteket, és tőkeáttétellel eladták a részvényeket a spekulánsoknak. Ezek a spekulánsok rendkívül rövid idő alatt hatalmas vagyonra tettek szert. Aztán ugyanilyen gyorsan el is vesztették, amit szereztek, mivel nem értették a valódi folyamatokat.
Nem mindenki bizalmatlan az állammal szemben e tekintetben, ahogyan az a gyors reagálásúaknál tapasztalható. Az infláció addig folytatódhat, amíg kevesen látják előre, a többség pedig lassan reagál rá; amíg a háziasszony abban a hitben halogatja a vásárlást, hogy az árak csökkenni fognak, azzal nyugtatva magát, hogy mindenki, különösen az állam is azt mondja, hogy az árak esni fognak. Ez a gondolkodásmód az infláció alapja, a szikla, amelyre épül. Ahogy egyre többen fedezik fel, hogy valami „sántít” az állam közleményeiben, majd eljön a nap, amikor ez mindenki számára világossá válik, az egész rendszer összeomlik. Ez a fordulat egyik napról a másikra következik be. Akkor következik be, amikor a háziasszony úgy dönt, hogy jobb azonnal vásárolni, mint holnapig vagy jövőre várni, mert akkor az árak még magasabbak lesznek. Németországban az első világháború után ezt Flucht in die Sachwerte – menekülés a tárgyi értékekbe – néven nevezték.
Ez minden olyan inflációra jellemző, amelyet nem állítanak meg időben. Az első időszak akár évekig is elhúzódhat; ezalatt az állam diadalmaskodik. A második időszak azonban már csak nagyon rövid ideig tart. Németországban az első szakasz 1914. augusztus 1-jétől 1923. szeptember végéig tartott, a második pedig mindössze három-négy hétig. A németországi második időszakot az jellemezte, hogy a munkások minden reggel előre megkapták a fizetésüket. A feleségeik elkísérték őket a munkahelyükre; a férfi megkapta a pénzét, azonnal átadta az asszonynak, aki pedig rögtön a legközelebbi boltba sietett, hogy vegyen valamit – bármit –, csak hogy megszabaduljon a pénztől. Jobb volt bármit is vásárolni, mint megtartani a pénzt, mert az másnapra már elvesztette volna az értékét.
A történelem során számos alkalommal történtek hasonló inflációs kalandok. Az államok többsége még a második periódus előtt megállította ezeket. A három legjelentősebb eset, amikor az infláció végigfutott, a következő: (1) az Amerikai Egyesült Államok 1781-ben a kontinentális valutával, (2) Franciaország 1796-ban, és (3) Németország 1923-ban. Más, kisebb országokban is voltak inflációk, például Magyarországon, de ezek nem voltak ilyen jelentősek.
Más kérdés volt a déli államok helyzete 1865-ben a konföderációs valutájukkal. Ez azért volt más, mert a konföderációs állam a haderejének vereségével maga is összeomlott.
A huszadik században Karl Helfferich [1872–1924] – a kiváló író és tehetséges közgazdász, akiből azonban hiányoztak azok a tulajdonságok, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy nyilvánosan is kiálljon a véleménye mellett – a következő szlogennel állt elő: a győztes nemzet pénze lesz a legjobb, és a háború után is megőrzi az értékét. A történelem azonban rácáfolt erre. Az Egyesült Államokban 1781-ben a gyarmatok győzedelmeskedtek; nemrég győzték le Nagy-Britanniát, mégis a kontinentális valuta elértéktelenedett. Franciaország 1796-ban szintén sikeres hadjáratokat folytatott, mégis infláció sújtotta. Helfferich kettős tévedést követett el Németország esetében: egyrészt azt hitte, hogy Németország győzni fog az első világháborúban, másrészt pedig azt, hogy a pénze mint győztes nemzet pénze szükségszerűen jó lesz. Helfferich nem ismerte fel, hogy az infláció szempontjából teljesen mindegy, hogy egy ország gazdag vagy szegény – az a lényeg, hogy milyen alapon bocsátanak ki további pénzt a pénzkínálatba.
Minden időben meg nem állított infláció két szakaszból áll: az egyik a katasztrofális összeomlás [1], ami rendkívül kedvezőtlen, a másik pedig a féktelen infláció. Gazdasági törvény, hogy a dolgok így történnek. Az első szakasz hossza pszichológiai tényezőktől függ – az emberek gondolkodásmódjától, ítélőképességétől, az államba vetett bizalmuktól, illetve a nézeteiktől és az álgazdaságtantól, amivel átitatták őket. Ezért lehetetlen megbecsülni, hogy az első szakasz meddig fog tartani.
A németeket kétségtelenül átitatta az állami propaganda. Bíztak az államukban. Még 1918. október 19-én is azt hitték, hogy győzni fognak a háborúban, és a pénzük is biztonságban van. A spekulánsokat okolták az amerikai dollár árfolyamának emelkedéséért. Az Egyesült Államokbeli és franciaországi tanulatlan, 18. századi földművesek jobban átlátták ezeket a kérdéseket, mint a képzett német bankárok. Ne felejtsük el, a német bankok azért mentek tönkre ebben az időszakban, mert nem ismerték az inflációval járó problémákat.
Ez vezet rá minket annak magyarázatára, hogy az árszabályozás miért nem működhet. Az állam növeli a pénzkínálatot, ami inflációt eredményez. Mindenkinek több készpénz van a készpénztartalékában, mint korábban. Emiatt az egyénnél pénzfelesleg keletkezik, amit nem költött el napi fogyasztásra; ezt többlet készpénztartaléknak tekinti. Ha az illető nem luxuscikkeket akar vásárolni, akkor a pénze egy részét befekteti. A kisember ezt az összeget megtakarítási számlára helyezi vagy biztosítást köt rá, a nagyvállalatok pedig közvetlenül vagy közvetve megjelennek ezzel az összeggel a hitelpiacon. Az államnak egy ideig sikerülhet alacsonyan tartania az árakat, de az árszabályozás nem szünteti meg a veszélyt. Sőt, azáltal, hogy az emberek könnyebben megvehetik alacsony áron azt, amit egyébként is megvennének, növeli a birtokukban, a készpénztartalékukban lévő, más vásárlásokra felhasználható pénz mennyiségét.
Az Egyesült Államokban a két világháború alatti infláció viszonylag enyhe volt, mert a többletjövedelemhez jutó munkavállalók jelentős része a háború alatt inkább a készpénztartalékait növelte. A kisember valóban növelte a készpénztartalékait, a háború utáni időszakra számítva, illetve azért is, mert bizonyos termékek – például rádiók, hűtőszekrények, autók stb. – nem voltak hozzáférhetők a háború alatt. Ez az infláció első szakaszának egyik jellemzője. Emlékezzünk a háziasszonyra, aki azt mondja: „Tegyük el a pénzt, jövőre olcsóbb lesz minden.” De amint az emberek ráébrednek, hogy ez nem biztos, bekövetkezhet a katasztrófa. Éppen az egyszerű emberek ilyen magyarázatai teszik a helyzetet kritikussá és veszélyessé.
Napjainkban [1951] még mindig komoly ellenállás tapasztalható az inflációval szemben. Sokat beszélnek az infláció megfékezésének szükségességéről is. Persze az ilyen beszédek kilencven százaléka csupán értelmetlen duma – például árszabályozási tervekkel próbálják leplezni az infláció elkerülhetetlen következményeit –, de amíg ez az ellenállás tart, és az állam és a Kongresszus is kénytelen elismerni az infláció veszélyét, addig még nincs nagy gond. Akkor következik be a baj, amikor az állami tisztviselőket már nem érdekli a helyzet, és attól tartanak, hogy elveszítik az irányítást.
A legutóbbi világháborúban a legtöbb országban a közgazdászok a cenzúra miatt nem mondhatták el, mi történik a saját országukban, vagy a katonai szolgálatuk akadályozta meg őket ebben. Az első világháborúba azonban nem kapcsolódott be minden ország. A semleges Svédországban élt Gustav Cassel [1866–1945] közgazdászprofesszor. Semlegesként abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy egyik héten Németországba, a következőn Angliába látogathatott, közben pedig Hollandiában és Belgiumban is megállt. Leírta, amit látott. Cassel azt mondta a németeknek: „Devalválják a valutájukat, ezért a nyereségük nem valós, hanem csupán illuzórikus.” Azt tanácsolta nekik, hogy adóztatással (1) és kölcsönökkel (2) vonják ki a többletpénzt a rendszerből. A németekben azonban nem volt elég bátorság ahhoz, hogy megadóztassák azokat, akikhez a többletpénz került. Próbálkoztak ugyan egy többletnyereségadóval, de az csak a pénz egy kis részét vonta el. A kölcsönök esetében pedig úgy jártak el, hogy egy 100 márkás kölcsön megvásárlásához a polgárnak csupán 17 márkát kellett fizetnie, a fennmaradó 83 márkát pedig az állam új bankjegyek nyomtatásával teremtette elő. Így minden új kötvénykibocsátás a pénzkínálat növekedését jelentette. Ez is jól mutatja, hogy még a legjobb tanácsok is hasztalanok az olyan emberek kezében, akik ilyen elveket vallanak.
Most pedig a második problémával szeretnék foglalkozni. A tizennyolcadik század második felében Nagy-Britannia aranystandard rendszerben volt. Ez mindenki számára nyilvánvaló volt, hiszen a mindennapi gazdasági tranzakciók során aranyérméket használtak. Emellett forgalomban voltak az Angol Bank bankjegyei, és már ekkoriban megjelent a csekkfüzetpénz használata is. A bankjegyek pénzhelyettesítőként funkcionáltak, és azonnal, késedelem vagy kifogás nélkül beválthatók voltak. Így nézett ki az aranystandard a tizennyolcadik századi Angliában, amelyet a tizenkilencedik század folyamán Európa jelentősebb kontinentális országai – Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium és a skandináv országok – is átvettek.
Adam Smith felvetette, hogy ha minden utazás légi úton történhetne, a közutak helyén felszabaduló területeket termelékenyebb célokra lehetne fordítani, például mezőgazdasági művelésre. Ehhez hasonlóan a közgazdászok is elkezdték vizsgálni, hogy valóban szükség van-e arra, hogy az emberiség a fáradságos munkájának egy részét nemesfémek előállítására fordítsa csupán azért, hogy megfelelő pénze legyen. Előnyösebb lenne egy olcsóbban előállítható pénz. Ricardo 1819-ben azt javasolta, hogy teljes mértékben váltsák fel a forgalomban lévő aranyérméket bankjegyekkel, amelyeket nem érmékre, hanem aranyrudakra kellene beváltani. Ezek az aranyrudak aztán felhasználhatók lennének nemzetközi tranzakciókhoz. Ezzel pedig megtakarítható lenne a kisebb címletű aranyérmék verésének költsége. Ricardo javaslata több mint hatvan évig "halott betű" maradt.
Az 1870-es években azok az országok, amelyek anyagi nehézségekkel küzdöttek, de a lehető legolcsóbban szerettek volna áttérni az aranyalapra, felfedezték Ricardo ezen megoldását. Ezt „aranydeviza-standardnak” nevezték. A tizenkilencedik század vége és a huszadik század eleje között számos ország bevezette ezt az aranydeviza-rendszert, amely a klasszikus aranyalaptól csak mértékében különbözött. Az amerikai közvélemény megbízásából Jeremiah Jenks [1856–1929], a New York-i Egyetem professzora tanulmányozta ezt az aranydeviza-rendszert a Távol-Keleten – Malajziában, a Brit Nyugat-Indiákon és így tovább. Ő és asszisztense, Edwin Walter Kemmerer professzor [1875–1945] is lelkes volt. Az emberek nem láttak kivetnivalót ebben az elméletben. Én magam nem voltam túlságosan lelkes, de nem láttam akadályát a bevezetésének. Egy német közgazdász azt mondta, hogy az összes arany az állam kezében való összpontosítása háború idején megkönnyítené a helyzetet. Ezzel valójában az állam számára válik könnyebbé a valuta manipulálása, ami szinte mindig annak leértékelését jelenti, előkészítve ezzel az infláció talaját. Ha egy országban aranydeviza-rendszer van, és a napi forgalomban nincs jelen arany, senki sem érzékeli, mit jelent az, amikor az állam bejelenti, hogy a bankjegyek többé nem válthatók aranyra.
Az első világháború kitörésekor minden ország áttért az aranydeviza-rendszerre. Noha még forgalomban volt némi arany, de nem számottevő mennyiségben. Az aranyalapú rendszert alkalmazó országok is egyre inkább az aranydeviza-rendszer felé közeledtek. Hamarosan aztán mindenütt a fedezetlen pénzrendszerek váltották fel az aranydeviza-rendszert. A háború után valamennyi ország a lehető leggyorsabban igyekezett visszatérni az aranyalaphoz, de a legtöbbjük csupán úgy tért vissza az aranydeviza-rendszerre, hogy a belföldi pénznemet külföldi devizára tette válthatóvá, és arany helyett ezt adta az embereknek. Az 1929-es válság hatására azonban az emberek más megoldásokat kezdtek szorgalmazni.
A rugalmas paritású aranydeviza-rendszert rugalmas valutarendszerként emlegették. Amikor a bankok bankjegyeket bocsátottak ki, azokat ténylegesen be is váltották; a beváltási árfolyam tizedszázalékos eltérését is szégyenletesnek tartották. (Mellesleg, az 1870-es években a francia bankrendszer Párizsban összpontosult, és az arany is, a kommunisták kezén. Ám még akkor is szörnyűnek számított, ha a valuta árfolyama 5 százalékkal tért el a paritástól. Ma [1951] már az a valuta is stabilnak számít, amelyik legfeljebb 20 százalékkal tér el.) A jegybankok által kibocsátott bankjegyek beváltását a közvélemény ellenőrizte, mivel a jegybankok hetente kötelesek voltak nyilvánosságra hozni a helyzetüket.
Az államok lépésről lépésre szerezték meg a lehetőséget, hogy az aranydeviza-rendszert egy rugalmas rendszerre cseréljék, ami azt jelentette, hogy a paritást többé nem törvény, hanem esetleg egy bürokrata határozza meg. A banki tranzakciókat a bankoktól egy új intézményhez helyezték át; Nagy-Britanniában ezt Exchange Equalization Accountnak nevezték. A paritást tehát már nem a korábbi módon rögzítették, hanem titok övezte. Az újságok időről időre arról cikkeztek, hogy gyengül a valuta, ami azt jelentette, hogy a bürokraták egy kicsit módosítottak a paritáson. Országtól függően ezt a módosítást időnként nagyobb mértékben hajtották végre. A devalválás még egy látszólag demokratikus módszerekkel kormányzott országban is bekövetkezhetett. Svájcban 1936-ban, bár korábban biztosították a közvéleményt arról, hogy a svájci frankot nem fogják devalválni, a parlament egy félórás ülés alatt mégis végrehajtotta a devalválást. Valójában nem volt más választásuk – a korábbi intézkedések, például a mezőgazdaság, az óraipar és a szállodaipar támogatása hozta őket ebbe a helyzetbe. És még egy ilyen demokráciában is adminisztratív úton érték el a változást.
A rugalmas valutastandardot Keynes és követői nagyszerű dologként védték, de ez a rendszer megszűnt, amikor valami még „nagyszerűbbet” vezettek be helyette. Nagy-Britannia 1925 áprilisában 4,86 dolláros árfolyamon tért vissza az aranystandardhoz, ami magasabb importárakhoz, csökkenő exportvolumenhez és munkanélküliséghez vezetett. 1931-ben [szeptember 21-én] Nagy-Britannia elhagyta az aranystandardot, és a font sterling értékét szabadon ingadozni hagyták, aminek az lett a következménye, hogy a font leértékelődött.
A pénz éppúgy áru, mint bármely más. Ahogy Manhattan és Brooklyn között sincs vámhatár, a két városrész között az árak csak a szállítási költséggel nőnek. Vámkorlát esetén azonban más lenne a helyzet. Ugyanez a helyzet a pénzzel is. Ha Brooklynnak Manhattanétól eltérő pénzrendszere lenne, a két pénznem közti átváltási arány ott állna be, ahol már közömbös, hogy az adott árut melyik helyen, melyik pénzzel veszi meg az ember. Ha különbség mutatkozna, azonnal adódna egy lehetőség arra, hogy valaki előnyös üzletet kössön. Ez az előny addig állna fent, amíg a különbség el nem tűnik.
Hasonlóképpen beszélünk Nagy-Britannia 1931-es devalválásáról, amikor elhagyta az aranyalapot, és az 1949. szeptember 18-i, két évvel ezelőtti devalválásáról is, amikor a dollár árfolyamát 4,03-ról 2,80-ra változtatták. [ ] Ez a két dolog azonban gyökeresen különbözik egymástól, semmi közük egymáshoz. Amikor 1931-ben a britek elhagyták az aranystandardot, a brit bankjegyek tulajdonosai kevesebb külföldi valutát vagy aranyat kaphattak a pénzükért. Ezzel azt kívánták elérni, hogy a brit valuta a külföldi valutákhoz képest stabil maradjon. A brit állam monopóliumot szerzett az arany- és devizakereskedelemben, és jogot formált a devizák kisajátítására is. Az átértékelés célja pedig az volt, hogy megváltoztassák egyrészt azt az árfolyamot, amelyen a külföldi pénzzel rendelkező brit állampolgárokat kártalanítják, másrészt azt, amelyen az importőrök a brit államtól juthatnak devizához.
Nagy-Britanniában két évvel ezelőtt a 4,03 dolláros paritás egy volt a sok történelmi tény közül. De facto paritás volt – ez szolgált jogalapul a külföldi tartozással rendelkező britek vagyonának kisajátításához, és azt az árat határozta meg, amennyit a külföldi pénzért fizetniük kellett. A valóságban azonban a font a világpiacon csak mintegy 3,00 dollárt ért. Az Egyesült Államokkal kötött szerződésben a brit állam megígérte, hogy egy bizonyos időponttól kezdve újra aranyra, dollárra stb. váltja a valutáját. De a brit államnak már nem voltak éleslátó bankár-közgazdász tanácsadói. Nem gondolták végig, mit jelent majd az, ha Londonban három az négyhez arányban lehet beváltani a pénzt: a világon bárki megvehet egy fontot 3,00 dollárért az Egyesült Királyságon kívül, majd eladhatja ugyanazt a fontot Nagy-Britanniában 4,00 dollárért. Négy-hat hét elteltével aztán rájöttek, hogy ez teljesen életszerűtlen.
