A tizenkilencedik század vége felé, amikor az emberek kezdték felismerni, hogy valami nem stimmel a hitelexpanzióval kapcsolatban, e politika védelmezői új mentséget találtak. Azt állították, hogy a hitelexpanzió működhet egy olyan elszigetelt országban, amely az aranystandard közvetítésével nincs kapcsolatban a világ többi részével. Szerintük az aranystandard eltörlésével és egy aranyfedezet nélküli valuta, vagyis fiat pénzrendszer bevezetésével lehetővé válna a hitelexpanzió, a kamatláb csökkentése, és az ország örökké virágozhatna. Ez a szemléletmód a német junkerek körében volt jellemző, akik az 1880-as és 1890-es években az amerikai gabonaimport miatt szenvedtek. Azonban szerencsétlenségüket nem a gyenge talajuknak és az alacsony hektárhozamnak, hanem az aranystandardnak tulajdonították, mondván, ha nem lenne aranystandard, alacsony kamatláb mellett élvezhetnék a jólétet.
Ezen elképzelések hatása akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az olasz pénzügyminiszter bejelentette, hogy szükség van a bankok konferenciájának összehívására. A második világháború vége felé ezek az eszmék vezettek a Nemzetközi Valutaalap (IMF) létrehozásához. A brit állam egy nemzetközi bankot javasolt, és hogy kedvező közvéleményt alakítson ki egy „Nemzetközi Elszámoló Unió” számára, kiadott egy Lord Keynes által írt pamfletet. Ez a röpirat – amelyet a brit propagandaosztály terjesztett ebben az országban – azt hirdette, hogy a hitelexpanzió a lehető legkívánatosabb. Ahogy Keynes fogalmazott, a hitelexpanzió már nemzeteken belül is véghezvitte azt a csodát, hogy „kövekből kenyeret” csinált, és ezt most nemzetközi szinten is meg kell tenni. Egy nemzetközi pénzügyi egységet szerettek volna. A Bretton Woods-i konferencia eredményeként született egy dokumentum, valamint egy intézmény is, tagokkal, igazgatótanáccsal és így tovább. De köztudott, hogy egyébként semmit sem produkáltak. A konferencia kezdettől fogva kudarcra volt ítélve és hasztalan.
Miért nem valósítható meg a hitelexpanzió nemzetközi szinten? A hitelexpanzió kudarca nem annak tudható be, hogy csak nemzeti szinten zajlott, hanem annak, hogy nem lehet nem létező termelési javakat papírpénzzel helyettesíteni. Nem ismerték fel, hogy a gazdasági fellendüléshez több termelési javakra, azaz nagyobb korábbi megtakarításokra van szükség. Igaz, a múltban egyes országok hitelexpanziója azért ért véget, mert a bővülés üteme nem volt azonos a többi országéval. De ettől függetlenül is véget ért volna.
Az a valódi ok, amiért egy ilyen nemzetközi bank nem lehet sikeres, az a megválaszolhatatlan kérdés, hogy "Ki húzzon hasznot rövid távon ebből a hitelexpanzióból?". Tegyük fel, hogy van egy központi bank – feltételezzük, hogy minden politikai rivalizálás a múlté. Egy ilyen nemzetközi bank megnövelhetné a rendelkezésre álló hitel mennyiségét akár további bankjegyek kibocsátásával, akár további bankhitelek folyósításával, csekkpénz formájában. Ekkor azonban felmerül az a megoldhatatlan probléma, hogy kinek ajánlják fel ezt az új hitelt, a "könnyű pénzt"?
Tegyük fel, hogy a teljes többletösszeget egyetlen országnak kölcsönzik. Ez az ország fog elsőként részesülni a konjunktúra előnyeiből. Az ottani embereknek több pénzük lesz, és felhajtják a megvásárolni kívánt dolgok árát. Mivel több pénz áll a rendelkezésükre, abban a kedvező helyzetben lesznek, hogy olyan országoktól is vásárolhatnak, amelyek még nem alkalmazkodtak a hitelexpanzióhoz. Így ez az első ország lesz a nyertes, a többiek pedig a vesztesek. A többi országnak továbbra is a régi árakon kell majd eladnia, de már az új, magasabb árakon kell vásárolnia.
A következő kérdéseket kell feltennünk: „Ki kapja a hiteleket? Hogyan osztják szét a többletpénzt?” Minden országcsoport javasolni fog valamilyen elosztási rendszert. A Távol-Kelet a népességarányos elosztást preferálja majd. A fejlett országok például az éves össztermelés vagy a nemzeti jövedelem szerinti elosztást fogják javasolni. Ezért az ilyen tervek többé-kevésbé használhatatlanok. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyetlen értéke – amely az elmúlt húsz év világpolitikájának egyik legszembetűnőbb kudarca volt – az, hogy irodákat foglal el Washingtonban.
Miután mindezek hasztalannak bizonyultak, a hitelexpanzió védelmezői – vagyis azok, akik Marxszal és a banki iskola teoretikusaival együtt nem hiszik, hogy a válság forrása az azt megelőző hitelexpanzió – kidolgozott anticiklikus módszereket javasoltak a válságok minimalizálására. Mivel a válságokat elkerülhetetlennek tartják, állami beavatkozással a lehető legenyhébbé és zökkenőmentesebbé kívánják tenni azokat. Meggyőződésük, hogy a ciklusok az üzleti életből vagy a laissez faire elvéből erednek, ezért az államnak anticiklikus programokkal kell beavatkoznia a mérséklésük érdekében. Pedig épp az ellenkezője a helyzet.
Az anticiklikus intézkedések alapgondolata az, hogy válság idején, amikor romlanak az üzleti kilátások és megnő a munkanélküliség, az államnak közmunkákkal kell közbeavatkoznia. A Népszövetség és az Egyesült Nemzetek Szervezetének bizottsági tagjai azt hiszik, valami újat találtak fel, pedig ez nem új keletű dolog.
A fellendülés azért ér véget, mert a termelési tényezőket rosszul fektették be. A kihasználatlan kapacitás a válság idején a rossz befektetések jele, mivel a múltban hibás döntéseket hoztak. Az lenne a megoldás, ha hagynánk, hogy a bérek és az árak addig csökkenjenek, amíg a dolgok újra be nem indulnak. De ekkor valaki azt javasolja, hogy az állam közmunkákkal lépjen közbe. De miért vonja el az állam a termelési tényezőket a magánszektortól, ahol szükség van rájuk? Erre az a válasz, hogy a fellendülés idején az államnak vissza kell fognia a kiadásait, majd amikor beköszönt a válság, bele kell vágnia nagyszabású projektekbe. Ezek a jelentések eléggé naiv módon mindig azt mondják, hogy a technológusoknak számos, már kidolgozott projektet kell "polcon" tartaniuk. Amint megjelenik a válság, az államnak le kell vennie ezeket a polcról, és munkához kell látnia.
Ez az elképzelés azért hibás, mert az egyén helyzetét a teljes nemzet helyzetével hasonlítja össze. Az egyén óvatos: takarékoskodik a nehezebb napokra; tudja, hogy most éppen jól megy, de nem felejti el, hogy a vállalkozása nem biztos, hogy a jövőben is sikeres lesz. Amikor eljön a nehéz idő, és fogyasztani szeretne, el kell adnia a megtakarításait másoknak, akik azt felhasználják.
Mit kezdjen az állam a beszedett adókkal, ha egy ilyen közmunkaprogramot helyez kilátásba? Előre felhalmozza a pénzt? Adóztatás útján vonjon ki pénzt a rendszerből, semlegesítve ezzel a hitelexpanziót? A közmunkák támogatói szerint a fellendülés idején az államnak tartózkodnia kell a költekezéstől, fel kell halmoznia a pénzt, hogy a válság beköszöntével aztán elkölthesse, új inflációt gerjesztve ezzel. Talán – érvelik – így néhány héttel meg lehetne hosszabbítani a konjunktúrát. De az is megeshet, hogy a gazdasági rendszer nem működik együtt, és a gazdaságélénkítés kudarcot vall, ahogyan a New Deal korai szakaszában is történt.
Egy másik javaslat szerint az állam nem a pénzt, hanem a termelési javakat – gépeket, szerszámokat és nyersanyagokat – halmozná fel. Ez azt jelentené, hogy a fellendülés során az állam még tovább fokozná a konjunktúrát azáltal, hogy a piacon termelési javak vásárlójaként jelenik meg.
Svédország azzal dicsekedett, hogy anticiklikus intézkedéseivel megoldotta a gazdasági válság problémáját. Az 1930-as években a helyzete valóban sajátos volt. Pontosan azokat a termékeket exportálta – vasat, fát, gépeket és hasonlókat –, amelyekre Németországnak a fegyverkezéshez szüksége volt. Ebben a felfegyverkezési konjunktúrában Svédország helyzete ahhoz volt hasonló, mintha Pittsburgh vagy a Broadway szórakoztató negyede a háború alatt független országok lettek volna. Acélt adhattak volna el, szórakoztathatták volna a katonákat és a hadiüzemek munkásait; a fellendülés minden előnyét élvezhették volna, anélkül, hogy annak bármilyen hátránya érintette volna őket. A nyugati félteke legvirágzóbb részeivé váltak volna. Ilyen helyzetben volt Svédország. De azt mondani, hogy mindez a nagyszerű politikájának köszönhető, már egészen más dolog. A háború után pedig a világ többi részéhez képest a semlegességének köszönhette az előnyét. Tudja, egészen másképp alakult volna a történet, ha Hitler bevonul Svédországba. Az egyik svéd közgazdászt nevezték ki Európa újjáépítésének élére, ami aztán meglehetősen szerencsétlen kísérletnek bizonyult.
Hitelexpanzió nélkül nincs fellendülés, a hitelexpanzió pedig elkerülhetetlenül katasztrófához vezet. Amikor a fellendülés véget ér, és a válság elkezdődik, az emberek pszichéje a kelleténél jobban is elnyújthatja a válságot. (Az 1929-es válság például részben azért húzódott el ennyire, mert a szakszervezetek nem voltak hajlandóak jelentős bércsökkentést elfogadni. Ez a fellendülés alatt kialakult fontos költségtényező sokáig fennmaradt, és csak egy újabb inflációval lehetett orvosolni a helyzetet.) A fellendülés illuzórikus; azon a téves feltételezésen alapul, hogy valójában gazdagabbak vagyunk, mint amilyenek valójában vagyunk. A fellendülés olyan projekteket indít el, amelyek eleve kivitelezhetetlenek. A válság a körülmények valós helyzethez való igazítását jelenti. A válság idején a vállalkozások fő tevékenysége az, hogy a fellendülésből minél többet mentsenek, ami menthető. A válság addig tart, amíg új megtakarításokból össze nem gyűlik annyi tőke, amennyi a fellendülés során indult vállalkozások lehető legtöbbjének folytatásához szükséges. A válság nem jelenti az ország elszegényedését, sőt, valójában pontosabb képet tükröz, mint az azt megelőző fellendülés. Az árak esése és a termelés visszaesése által kiváltott pszichológiai okok, valamint a válság okozta politikai helyzet miatt azonban a helyreállítás a szükségesnél tovább is mehet.
A konjunktúraciklusokról szóló szakirodalom, különösen a korábbi írások, szinte szadista élvezettel részletezte a válság minden egyes jelenségét. Időnként paradox jelenségek is felbukkannak. De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a válság a valósághoz való visszatérést jelenti, és kísérlet arra, hogy lehetőség szerint orvosoljuk az előző fellendülés okozta hiányosságokat.
A tizenkilencedik században a fellendülések és a válságok szinte rendszeresen ismétlődtek. Ezt nevezték „konjunktúraciklusnak”. Amint a helyzet normalizálódni kezd, a közvélemény és az állam újabb hitelexpanziót sürget, és a fellendülés ismét elkezdődik.
Az emberek a konjunktúraciklust elkerülhetetlen gazdasági jelenségnek kezdték tekinteni, és a ciklus hosszát vizsgálni. A konjunktúraciklus hosszának megbecslésére tett kísérletek többé-kevésbé a fantázia szüleményei. Mivel egyes közgazdászok azt állították, hogy a ciklus tizenegy évig tart, felmerült az az elképzelés, hogy nem társadalmi és emberi események, hanem kozmikus jelenségek okozzák. Ebből született a napfolt-elmélet. Az ilyen elméletek azonban puszta találgatások. Egyrészt a ciklus nem tizenegy évig tart. Másrészt, ha ez igaz lenne, a gazdasági élet, amely egyébként is alkalmazkodik a természethez, az éghajlathoz, a termékenységhez és egyéb feltételekhez, miért nem veszi észre ezt, és miért nem igazítja a tevékenységét a napfoltokhoz? A ciklusok és a napfoltok egybeesésére a legcsekélyebb empirikus bizonyíték sincs.
Azonban bizonyos szabályszerűségeket már felismertek. Sokan úgy vélik, hogy a konjunktúraciklusok a modern bank- és pénzrendszerrel együtt jelentek meg, mint valami új fejlemény. De vajon elkerülhető-e a konjunktúraciklus? Ha a kapitalizmus fennmarad, a jövőben is számíthatunk erre a jelenségre, ahogyan a múltban is? Nem szabad összetéveszteni az emberi cselekvés tudományát a természettudományokkal. A konjunktúraciklusok emberi cselekvés – a hitelexpanzió – eredményeként jönnek létre. Vajon megszűnik a konjunktúraciklus, ha ez a tudás általánossá válik? Egyáltalán nem! Ha mindenki felismeri, hogy a hitelexpanzió okozza a következő válságot, akkor az állam és az emberek valószínűleg belátják, hogy a hitelexpanzió nem előnyös számukra, és megszüntetik.
Másfelől tegyük fel, hogy az államok és a közvélemény e felismerés ellenére időről időre makacsul ragaszkodnak a hitelexpanzió politikájához. Nem valószínű, hogy az egyes üzletemberek másként reagálnának a hitelexpanzióra? Az is lehet, hogy az üzleti szféra az állami ösztönzők ellenére olyan kiigazításokat eszközölne, amelyek stabilabbá tennék a működését. Tegyük fel, hogy az állam hitelexpanzióba kezd, de az üzletemberek ezt kockázatosnak ítélik. Ahelyett, hogy a kínálkozó lehetőség miatt bővítenék tevékenységüket, inkább óvatosak lesznek, és a lehető legkisebb mértékben terjeszkednek. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. Emlékezzünk csak a New Deal gazdaságélénkítő programjára! A New Deal fellendülést akart, de recesszió nélkül. Csupán a kezdeti lökést akarták megadni, majd leállítani a hitelexpanziót. Az üzletemberek azonban felismerték, hogy az állam leállna, amint ők terjeszkedni kezdenek, ezért nem mentek bele ebbe a csapdába.
Ez arra enged következtetni, hogy a kapitalista országokban 1780 óta tapasztalható konjunktúraciklusok idővel akár el is tűnhetnek. Ezért tévedés lenne azt állítani, hogy a konjunktúraciklus a piacgazdaság velejárója, és a piacgazdaság fennállásával együtt meg is marad. A konjunktúraciklus ugyanis nem piaci jelenség, hanem a hitelexpanzió jelensége, ami amiatt épül be a piacgazdaságba, mert az államok és a közvélemény úgy gondolják, a piacgazdaság szokásos működése nem eredményez elegendő hidat és gazdagságot. Azt hiszik, feltalálták a módját, hogyan lehet "kőből kenyeret" varázsolni. Én azt mondanám, a konjunktúraciklus talán csupán egy átmeneti jelenség, az emberi cselekvés tudománya és a természettudományok közötti különbség egyik bizonyítéka.
A fellendülés során felmerülő probléma a különböző termelési ágak közötti aránytalanságban, a termelési javak és a fogyasztási javak viszonyában keresendő. Azok, akik az általános fellendülést vagy az országos veszteségeket a vállalati termelés ezen aránytalanságaival próbálják magyarázni, rámutatnak, hogy léteznek tartós fogyasztási cikkek és termelési javak. Amikor egy új találmány, például egy hűtőszekrény megjelenik a piacon, mindenki ilyet akar vásárolni. Ez az adott iparág fellendüléséhez és bővüléséhez vezet. De felmerül a kérdés, hogy ha mindenki vett egy új hűtőszekrényt, hogyan bővülhet tovább az iparág? Szerintük ugyanez a helyzet más ágazatokban is, például az építőiparban. A kereslet visszaesik, és válság következik be, miután mindenki megvette a kívánt tartós fogyasztási és termelési javakat. Ez az elképzelés azonban teljesen légből kapott, mert a gazdasági bővülés nem így zajlik.
A konjunktúraciklus monetáris elmélete így magyarázza az aránytalanságot: eleinte csak néhányan veszik az új terméket, aztán egyre többen. Amikor pedig már az utolsók is megveszik, a korábban vásárlóknak csereérett lesz a termékük. Az üzletemberek nem olyan naivak, hogy azt gondolják, ami tegnap jó üzlet volt, az holnap is az lesz. Aki új vállalkozásba kezd, azt mérlegeli, hogy van-e már elég üzem az adott területen. Az emberek nem meggondolatlanul vágnak bele az üzletbe. Ez magyarázza az egyes iparágak arányos méretét, és azt, hogy miért adnak el több kenyeret a piacon, mint koporsót. Az iparágak mérete tehát a termékeik élettartamához igazodik. Nem az állam dolga megmondani az embereknek, mi lenne a túltermelés. Egy-egy üzletember számításai tévesek lehetnek, ezért csődbe is mehet. Például növelhette a termelést az autóiparban, miközben a hűtőgépiparban kellett volna. Ezzel autókból többletet, hűtőgépekből pedig hiányt idézett elő. Az üzleti életben naponta vannak vesztesek és nyertesek. Ez azt jelenti, hogy egyes vállalkozások túlzsúfoltak, mások pedig munkaerőhiányosak lesznek. De ez nem jelent általános fellendülést vagy országos veszteséget. Általános fellendülést kizárólag a hitelexpanzióban rejlő illúzió válthat ki.
Tévesek mindazon kísérletek, amelyek a válságot az üzletemberek hibáival és hiányosságaival igyekeznek magyarázni, mert figyelmen kívül hagyják, hogy ezek a hibák kiegyenlítik egymást. Ha az üzleti élet egy szektora a túlzott expanzió hibáját követi el, az szükségszerűen alultermelést és jó üzletet eredményez más ágazatokban. Kizárólag általános hitelexpanzió idézhet elő konjunktúrát.
Az az elképzelés, hogy az üzleti életben az a gond, hogy a vállalkozó nem látja a teljes képet, hanem csak egy kis szeletét, és ezért szükségszerűen hibázik, Marxnak a termelés anarchiájáról alkotott elképzeléséből származik. Adam Smith és mások már megválaszolták ezt a könyveikben. Marx nem vette figyelembe azt a tényt, hogy még ha nem is egy diktátor mondja meg az embereknek, mit tegyenek, a gazdasági rendszerben akkor is van egy olyan tendencia, hogy minden iparág pontosan annyi tőkéhez, munkaerőhöz és termékhez jut, amennyit a fogyasztók igényelnek. Akik helyesen kalkulálnak, profitot realizálnak, akik pedig tévednek, veszteséget szenvednek. Ennek eredményeként a termelési tényezők feletti irányítás végül azokhoz kerül, akik a legjobban kielégítik a fogyasztók szükségleteit.
Ha az állam a termelés megadóztatásával megpróbálja megszüntetni vagy elkobozni a profitot, hogy ezáltal megakadályozza azokat a következményeket, amelyek ezen adók nélkül bekövetkeznének, a piac működése jelentősen legyengül. Ennek eredményeként megszűnik a kapitalista rendszerben rejlő gazdasági fejlődés és a javulásra való törekvés, a rendszer pedig merevvé válik.
Példaként vegyünk egy áruházat, amelyet évekkel ezelőtt egy ambiciózus fiatalember fejlesztett fel, aki "két cipőfűzővel" [fillérekből] indította a vállalkozását. A piacgazdaság megakadályozza, hogy a régi áruház megmerevedjen, konzervatívvá és bürokratikussá váljon. Ha mégis ez történik, és az alapító unokái nem hatékonyan vezetik az üzletet, akkor a sarki kis boltok nyereséget termelnek, amelynek csak egy részét fogyasztják el, a többit pedig befektetik. Idővel a régi áruház üzlete hanyatlani kezd, míg végül vagy egy új szereplő bekebelezi, vagy új vezetésnek adják el. Majd az egyik kis boltból lesz a nagy áruház.
Ám ma már más a helyzet. A modern adóztatás megakadályozza, hogy az új belépők tőkéjük nagyobb részét visszaforgassák. Az állam jogilag és hivatalosan nem diszkriminálja az újonnan érkezőket; ha valaki 250 000 dollárt keres, ugyanúgy adózik, mint egy régi, 250 000 dollár bevételt termelő vállalkozás. De az új vállalkozó jövőbeni üzleti tőkéjét még azelőtt elvonják, hogy felépíthetné a nagy üzletet. Így a régi áruházak bizonyos fokú védettséget élveznek; kevésbé kell aktívan versenyezniük a tehetséges újoncokkal, és akár el is kényelmesedhetnek. Ezek a körülmények megnehezítik az új szereplők számára, hogy megtámadják a bejáratott cégeket, a "szerzett jogokat". Az emberek azt hiszik, hogy az adótörvények rendkívül progresszívek, de a valóságban épp ellenkezőleg, konzervatívak, mert a meglévő struktúrát védik az újonnan érkezőkkel szemben, ami merevséghez vezet. Ennek azonban semmi köze a tárgyalt témához, a hitelexpanzióhoz. Ugyanakkor, ha van hitelexpanzió, a bankok inkább a régi, mint az új cégeknek hiteleznek, ami szintén a meglévő struktúra megmerevedéséhez vezet.
Szeretnék szólni a bankokról és a hitelexpanzióval való kapcsolatukról. Soha nem szabad összekevernünk két, gyökeresen különböző dolgot, amelyekben – azon túl, hogy ugyanaz a személy, a bankár végzi mindkettőt – semmi közös nincs. Az egyik esetben a bankár a saját pénzét kölcsönzi; aki a saját pénzét adja kölcsön, az pénzkölcsönző. Ebben az esetben nincs hitelexpanzióról szó.
A másik esetben a bankár mások pénzét is kölcsönözheti. Az a bankár, aki betéteket fogad el ügyfeleitől, és ezt a pénzt – vagyis mások pénzét – kölcsönadja, az egy takarékpénztár, egy közvetítő. A bankár ezenkívül bizalmi eszközöket, bankjegyeket is teremthet, és ezeket is hitelezheti, általában úgy, hogy jóváírja ügyfelei folyószámláit. Mivel ez a két banki tevékenység – az ügyfelek betéteinek, illetve a bizalmi eszközök hitelezése – többnyire ugyanazon vállalatokon belül zajlik, az állam, amely a bizalmi eszközökkel való gazdálkodást szabályozza, az egész hitelezési tevékenység felett átvette az irányítást. Ezzel az állam óriási hatalomra tett szert. Ha az állam soha nem avatkozott volna be a bankok dolgaiba, ez a probléma fel sem merült volna.
Az állami beavatkozás védelmezői a bankjegyek kibocsátásába és a csekkpénz használatába azzal indokolják ezt a politikát, hogy szerintük „a banki szektorban az akadálytalan verseny a csalás akadálytalan versenye”. Azt mondják, a szegény, tudatlan embereket meg kell védeni a rossz bankjegyektől. De ha az állam nem nyilvánította volna a bankjegyeket törvényes fizetőeszközzé, senki sem lenne kénytelen azokat elfogadni. A tizenkilencedik század közepi német irodalom szükségesnek tartotta, hogy megvédjék a németeket a bankoktól. A német központi bank, a Reichsbank azonban 1914-től, amikor egy amerikai dollár még 4,20 márkát ért, 1923-ra annyira devalválta a pénzt, hogy egyetlen dollárért már 4 200 000 000 márkát kellett fizetni. Bár a helyzet ma ebben az országban nem ennyire súlyos, így is elég rossz. Azzal, hogy az állam beavatkozik a pénz- és bankügyekbe, gyakorlatilag korlátlan hatalmat kapott a pénz devalválására. A mai eredmények pedig döbbenetesen ellentmondanak azoknak az ígéreteknek és indokoknak, amelyekkel ezt a hatalmat az államnak adták. Van-e annál rosszabb, mint amikor az emberek pénze napról napra értéktelenedik?
Lord Keynes „barbár maradványnak” nevezte az aranystandardot. Sok könyv azt állítja, hogy az államnak kellett közbeavatkoznia, mert az aranystandard megbukott. Holott az aranystandard nem bukott meg! Az állam szüntette meg az aranystandardot azáltal, hogy törvénytelenné tette az aranytartást. Mindazonáltal a nemzetközi kereskedelem elszámolása még ma is aranyban történik. Ennek nem az az oka, hogy az arany sárga és nehéz, hanem az, hogy kizárólag az arany teszi lehetővé, hogy a pénzegység vásárlóerejének meghatározása független legyen az államok és a politikai pártok eszméinek változásaitól.
A piacgazdaság lényege, hogy az egyének gazdasági tevékenységét ne az állam rendelje el, hanem az önkéntesen történjen. Ez megköveteli azt is, hogy a pénz, mint csereeszköz, független legyen a politikai befolyástól. Ellenkező esetben a következő évek nem hoznak mást, mint az állami monetáris és hitelpolitikák sorozatos kudarcait. Ennek elkerülése érdekében tudatosítani kell mindenkiben, hogy nincsenek keynesi csodák, és hitelexpanzióval nem lehet javítani az emberek helyzetén.
Köszönöm.