Mikor az ember az élettelen világról magára az emberre és a társadalmi szerveződésre fordítja értelme figyelmét, nehéznek bizonyul a tiszta észnek elkerülni, hogy áthassák elemzését a saját korának politikai rendszerében gyökerező elfogultságok és előítéletek. Ez a görögökkel sem volt másképp, beleértve a szókratikusokat, Platónt és Arisztotelészt. A görög élet apró városállamokban (a poliszokban) zajlott, melyek közül néhány képes volt tengerentúli birodalmat is kivívni magának. A legnagyobb városállam, Athén csupán körülbelül 1000 négyzetmérföldnyi (2500 négyzetkilométernyi) területet ölelt fel, a modern Delaware területének a felét. A görög politikai élet kulcsfontosságú vonása abban keresendő, hogy a városállamokat a kiváltságos polgárok szűk oligarchiája vezette, akik többnyire nagybirtokosok voltak. A városállamok népességének többségét rabszolgák vagy a városban tartózkodó idegenek alkották; az előbbi általában a fizikai munkát, az utóbbi pedig a kereskedelmi vállalkozást végezte. Egyedül a polgárok leszármazottjai élvezhették az állampolgárság privilégiumát. A görög városok államformája többnyire megoszlott a nyílt zsarnokság és a demokrácia között, de például a leginkább ’demokratikus’ Athénban a népesség 7 százaléka élvezhette a demokratikus uralom kiváltságait, míg a többiek vagy rabszolgák, vagy a városban tartózkodó idegenek voltak. (Tehát Athénban, időszámításunk előtt az ötödik században a 400 000 lakosból körülbelül 30 000 volt polgár.)
Adókból és a szolgák terményéből élő kiváltságos földtulajdonosokként az athéni polgároknak megadatott a szabadidő a szavazáshoz, az eszmecseréhez, a művészetekhez, és – a kiemelkedően intelligensek esetében – a filozófiához. Bár a filozófus Szókratész maga is egy kőműves fia volt, a politikai nézetei ultra-elitisták voltak. Időszámításunk előtt 404-ben a despotikus Spártai állam meghódította Athént és bevezette a harminc zsarnok uralmaként ismert rémuralmat. Amikor egy évvel később az athéniak megdöntötték a tiszavirág életű rezsimet, a visszaállított demokrácia kivégezte az idős Szókratészt, javarészt a Spárta iránti szimpátia gyanúja miatt. Ez a tapasztalat megerősítette Szókratész briliáns fiatal tanítványában, Platónban, egy nemes athéni család sarjában azt, amit napjaink nyelvezetével ’szélsőjobboldali’ elköteleződésnek neveznénk az arisztokratikus és a despotikus uralom mellett.
Egy évtizeddel később Platón megalapította az egyfajta „agytrösztként” működő Akadémiáját Athén külvárosában, ami nem csupán az absztrakt filozófiai tanulmányoknak és kutatásnak adott otthont, hanem a társadalmi despotizmus politikai programjait is ontotta magából. Maga Platón háromszor is megpróbálkozott – sikertelenül – a despotikus rezsim felállításával Siracusa városállamában, és nem kevesebb mint kilenc tanítványának sikerült zsarnokká válnia görög városállamok felett.
Noha Arisztotelész politikailag mérsékeltebb volt Platónnál, a polisz iránti arisztokratikus elköteleződése semmivel sem volt kevésbé evidens. Arisztotelész egy arisztokratikus családba született a macedóniai Sztágira kikötővárosában, és 17 éves korában, időszámításunk előtt 367-ben diáknak szegült Platón Akadémiájába. Ezután húsz éven át, egészen Platón haláláig az Akadémián maradt, majd elhagyta Athént és idővel visszatért Macedóniába, ahol belépett Philipposz király udvarába és a jövendőbeli világhódító, a fiatal Nagy Sándor tanítója lett. Miután Sándor trónra került, Arisztotelész időszámításunk előtt 335-ben visszatért Athénba és megalapította saját filozófiai iskoláját a Lükeionban; innen származnak a nagy művei, amelyeket saját maga vagy a tanítványai jegyzeteltek le a beszédeiből. Mikor időszámításunk előtt 323-ban meghalt Nagy Sándor, az athéniak úgy érezték, szabadon kifejezhetik a macedónok ellen érzett haragjukat, így száműzték Arisztotelészt, aki ezután hamar meghalt.
A szókratikusok gondolkodását sokkal jobban befolyásolta az arisztokratikus hajlamuk, illetve az oligarchikus polisz mátrixában töltött életük, mint Platón különböző kicsapongásai a jobboldali kollektivista utópiák irányába, vagy tanítványainak gyakorlati törekvései a zsarnokság bevezetésére. A szókratikusok társadalmi státusza és politikai hajlama befolyásolta etikai és politikai filozófiájukat, illetve gazdasági nézeteiket. Így mind Platón, mind pedig Arisztotelész úgy vélte, hogy az ember számára a ’jó’ nem olyasvalami, amire az egyénnek kellene törekednie, és az egyén sem olyasvalaki, aki olyan jogokkal bír, amiket embertársai nem szeghetnek vagy sérthetnek meg. Platón és Arisztotelész számára a ’jóra’ természetes módon nem az egyénnek, hanem a polisznak kell törekednie. Az erény és a jó élet polisz-, nem pedig egyénorientált fogalmak voltak. Mindez azt jelenti, hogy Platón és Arisztotelész nézetei gyökeresen államisták és elitisták voltak; ez az államizmus pedig sajnálatos módon áthatotta a ’klasszikus’ (görög és római) filozófiát, illetve jelentős mértékben befolyásolta a keresztény és középkori gondolkodást. Emiatt a klasszikus ’természettörvényi’ filozófia nem juthatott el az egyén ’természetes jogainak’ később – először a középkorban, majd a tizenhetedik és tizennyolcadik században – kidolgozott gondolatához, amiket nem sérthet meg sem ember, sem állam.
Szűkebb gazdasági viszonylatban a görögök államizmusa egyet jelentett a hadművészet és a mezőgazdaság vélt erényeinek megszokott arisztokratikus dicsőítésével, illetve a munka és a kereskedelem, és ebből fakadóan a pénzcsinálás és a profithajhászat iránti megvetéssel. Így Szókratész – nyíltan megvetve a munkát, mint ami egészségtelen és vulgáris – Perzsia királyát idézi annak kapcsán, hogy ami messze a legnemesebb művészet, az a mezőgazdaság és a háború. Arisztotelész pedig azt írta, hogy egyetlen jó polgárnak ’sem szabadna megengedni, hogy bármiféle alacsonyrendű, mechanikus foglalkozást vagy kereskedelmet folytasson, mivel az alantas és káros az erényre.’
A polisz felmagasztalása az egyénnel szemben továbbá ahhoz vezetett, hogy a görögök rossz szemmel nézték a gazdasági innovációt és a vállalkozást. Elvégre a vállalkozó, a dinamikus innovátor maga az egyéni egó és kreativitás megtestesülése - és mint olyan, a zavaró társadalmi változások, a felfordulás és a fejlődés futára. A görög és a szókratikus etikai ideál azonban nem az egyén önmegvalósítása volt, hanem egy politikai teremtményhez illő élet, akit arra formáltak, hogy engedelmeskedjen a polisz követeléseinek. Az efféle társadalmi ideál célja az volt, hogy a politikailag meghatározott státusz merev társadalmát alkossa meg – nem pedig a kreatív és dinamikus egyéniségek és újítók társadalmát.