Ahogyan az megszokott, minden a görögökkel kezdődött. Az ókori görögök alkották az első olyan civilizált népet, akik az értelmüket használva szisztematikusan gondolkodtak a körülöttük levő világról. A görögök voltak az első filozófusok (philo sophia – a bölcsesség szeretői), az elsők, akik mélységesen átgondolták és kidolgozták, hogyan lehet megszerezni és érvényesíteni a világról alkotott tudást. Más törzsek és népek hajlamosak voltak az istenek önkényes szeszélyeinek tulajdonítani a természeti eseményeket. Egy heves viharról például azt tartották, olyasvalami okozta, ami felhergelte a villámok istenét. Az eső előidézésének vagy a vihar csillapításának a módja tehát kitalálni, milyen emberi tettek elégítik ki az eső istenét vagy engesztelik ki a villámok istenét. Az efféle népek ostobaságnak tartották volna megpróbálni meglelni a villámlás vagy az esőzés természetes okait. A teendő ehelyett kideríteni, mit akarnak az érintett istenek, majd megpróbálni kielégíteni a vágyaikat.
A görögök ezzel ellentétben örömmel használták az értelmüket – az érzéki megfigyeléseiket és a logika feletti uralmukat – hogy megvizsgálják és megértsék a világot. Ezzel fokozatosan alábbhagyott az isteni szeszélyek iránti aggodalmuk és vizsgálni kezdték a köröttük fellelhető valódi entitásokat. A görögök, főként a nagy athéni filozófus, Arisztotelész vezetésével (Kr. e. 384-322) – ki egy nagyszerű és kreatív rendszerező volt, és akit a későbbi korokban A Filozófus néven ismertek – kidolgoztak egy okfejtési és tudományos elméletet és módszert, amit később a természeti törvénynek kereszteltek.
1.1 A természeti törvény
A természeti törvény azon a kulcsfontosságú meglátáson alapszik, miszerint lenni szükségszerűen azt jelenti, hogy valaminek lenni, azaz egy bizonyos dolognak vagy entitásnak. Nincsen Lét az absztrakt, elvont értelemben. Minden, ami van, az egy konkrét dolog, legyen az egy kő, egy kandúr vagy egy fa. Empirikus tény, hogy több mint egyféle dolog van az univerzumban; ami azt illeti, ezer és millió különböző dolog létezik. Mindegyik saját tulajdonságokkal vagy attribútumokkal, saját természettel rendelkezik, ami megkülönbözteti a többi dologtól. Egy kő, egy kandúr, egy tölgyfa; mindegyik saját, egyedi természettel bír, amit az ember felfedezhet, tanulmányozhat és azonosíthat.
Az ember tehát úgy tanul a világról, hogy megvizsgálja az entitásokat, azonosítja a hasonló dolgokat és kategóriákba sorolja őket, melyek más-más tulajdonságokkal és természettel bírnak. Ha meglátunk egy macskát az utcán, azonnal besorolhatjuk a ’macska’ nevezetű dolgok vagy állatok osztályába, aminek a természetét már előzetesen felfedeztük és analizáltuk.
Ha felfedezzük és megismerjük X és Y entitás természeteit, akkor azt is fellelhetjük, mi történik, amikor ez a két entitás kapcsolatba lép egymással. Tegyük fel például, hogy amikor egy adott mennyiségű X kapcsolatba lép egy adott mennyiségű Y-nal, egy másik, Z dologból kapunk egy bizonyos mennyiséget. Mondhatjuk, hogy Z hatást X és Y interakciója okozta. Tehát a vegyészek felfedezhetik, hogy amikor két hidrogénmolekula kapcsolatba lép egy oxigénmolekulával, az eredmény egy molekulányi új entitás, víz. Ezek az entitások – hidrogén, oxigén, víz – sajátos, felfedezhető tulajdonságokkal vagy természettel rendelkeznek, ami azonosítható.
Láthatjuk tehát, hogy az ok és okozat fogalmak a természettörvényi elemzés alapelemét képezik. A világ eseményei visszavezethetők bizonyos entitások közötti kapcsolatokhoz. Mivel a különböző entitások természete adott és azonosítható, a köztük fellépő kölcsönhatások azonos körülmények között megismételhetőek. Egyazon okok mindig egyazon okozatokat eredményeznek.
Az arisztoteliánus filozófusok szemében a logika nem egy elkülönített és izolált ismeretág volt, hanem a természeti törvény kulcseleme. Így a dolgok azonosításának folyamata a ’klasszikus’ vagy arisztotelészi logikában elvezetett az azonosság törvényéhez: egy dolog az, ami, és nem lehet semmi más: a azonos a-val.
Ebből következik tehát, hogy egy entitás nem lehet önmaga negációja. Vagy másképp fogalmazva, megkapjuk az ellentmondás törvényét: egy dolog nem lehet egyszerre a és nem-a; a nem, és nem lehet nem-a.
Végül, a megannyi különböző entitás által benépesített világunkban valami vagy a, vagy nem; röviden, vagy a vagy nem-a. Semmi nem lehet mindkettő. Ebből megkapjuk a klasszikus logika harmadik közismert törvényét, a kizárt harmadik törvényét: az univerzumban minden vagy a vagy nem-a.
De ha a világegyetem minden entitása – ha a hidrogén, az oxigén, a kő vagy a macska – azonosítható, osztályozható, természete megvizsgálható, akkor az ember is. Az emberi lényeknek is rendelkezniük kell egy bizonyos természettel, bizonyos tulajdonságokkal, amik tanulmányozhatók, és amiből tudást nyerhetünk. Az ember egyedülálló lény a világegyetemben, mivel tanulmányozhatja és tanulmányozza önmagát, illetve a körülötte levő világot, megpróbálja kitalálni, milyen célokra törekedjen, és milyen eszközöket használjon az elérésükhöz.
A ’jó’ (és ennélfogva a ’rossz’) fogalma kizárólag az élő entitásokra vonatkozik. Mivel a köveknek vagy a molekuláknak nincsenek céljaik vagy szándékaik, jogosan bizarrnak tekintenének bármiféle elmélkedést arról, hogy mi lehet a ’jó’ egy molekulának vagy egy kődarabnak. Azonban az, hogy mi a ’jó’ egy tölgyfának vagy egy kutyának, teljesen észszerű kérdés: a ’jó’ bármi, ami élni és virulni segíti az élőlényt. ’Rossz’ pedig mindaz, ami károsítja az entitás életét vagy jólétét. Tehát ki lehet dolgozni egy ’tölgyfa-etikát’ azzal, hogy felfedezzük a legjobb körülményeket – talaj, napfény, éghajlat, stb. – a tölgyfák növekedéséhez és fennmaradásához; illetve megpróbáljuk elkerülni a tölgyfák számára ’rossznak’ minősülő körülményeket: fabetegséget, túlzott szárazságot, és a többi. A különböző állatfajok esetén is kidolgozható egy hasonló erkölcsi tulajdonságkészlet.
A természeti törvény tehát élőlény- (vagy faj-) függőnek látja az etikát. Ami jó a káposztának, eltér attól, ami jó a nyulaknak, ami pedig különb attól, ami jó vagy rossz az embernek. Minden faj etikája különbözni fog a természetük függvényében.
Az ember az egyetlen faj, aki kidolgozhat – és bizony ki is kell dolgoznia – magának egy etikát. A növényeknek nincsen tudatuk, így nem dönthetnek úgy, hogy cselekednek. Az állatok szigorúan érzéki tudattal rendelkeznek, amiből hiányzik annak a képessége, hogy fogalmakat alkossanak és azok mentén cselekedjenek. Az ember – a híres arisztotelészi kifejezéssel élve – az egyedülállóan eszes lény – a faj, ami az értelmét használva értékeket és etikai elveket fogad el, és ami tudatosan cselekszik, hogy elérje ezeket a célokat. Az ember cselekszik; azaz értékeket és célokat választ, majd kiválasztja az elérésük módját.
Céljait és az elérésük módjait kutatva tehát az embernek fel kell fedeznie a természeti törvényt – a saját tulajdonságait, illetve más entitások, és a közöttük lévő kapcsolatok tulajdonságait – majd ennek megfelelően kell munkálkodnia.
A nyugati civilizáció sok tekintetben görög; és az ókori görögök két nagy filozófiai hagyománya azóta formálja a nyugati elmét, amióta Arisztotelész, illetve nagy tanára és ellenfele, Platón (Kr. e. 428-347) elméjét is formálta. Azt mondják, hogy mélyen belül mindenki vagy platonista vagy arisztoteliánus, és a különbségek áthatják gondolkodásunk minden területét. Platón volt az úttörője annak a természettörvényi megközelítésnek, amit Arisztotelész kidolgozott és rendszerezett; az alapjaik azonban merőben különböztek. Arisztotelész és követői szemében az ember léte, mint bármely másik teremtményé, ’esetleges,’ azaz nem szükségszerű és örök. Egyedül Isten léte szükségszerű és haladja meg az időt. Az emberi lét esetlegessége egyszerűen a természetes rend egy megváltoztathatatlan része, amit el kell fogadni.
A platonisták számára azonban – főleg ahogyan azt az egyiptomi Plótinosz (i.sz. 204-270) kifejtette – az ember természetes állapotának eme kérlelhetetlen korlátai elfogadhatatlanok, és meg kell haladni őket. A platonisták számára a tényleges, konkrét, időbeli, valódi emberi lét túlságosan is korlátozott. Ehelyett ez a lét (ami mindaz, amit bármelyikünk valaha látott) egy bukott állapot, bukás az eredeti nem-létező, eszményi, tökéletes, örök emberi létből, egy tökéletes - és ennélfogva korlátlan - isteni lény állapotából. A platonisták egy bizarr nyelvi csavarral élve ezt a tökéletes és sosem-létező állapotot tartották a valójában létezőnek, az ember valódi lényének, amitől mindannyian elidegenültünk és elszakadtunk. Az ember (és minden más entitás) természete a világban lenni valami és létezni az időben; de a platonisták szemantikai csavarja szerint a valóban létező ember örökkévaló, az időn kívül áll és nem kötik korlátok. Szerintük tehát az ember földi állapota az elidegenedés és az elkorcsosulás, célja pedig visszajutni a ’valódi’, korlátlan és tökéletes énhez, ami állítólag az eredeti állapota. Állítólag, persze mellőzve bármi bizonyítékot – sőt, bizony maga a bizonyítás is azonosít, korlátoz, így a platóni elme szerint megront.
Platón és Plótinosz nézetei az ember állítólagos elidegenített állapotáról jelentős befolyással bírtak, ahogyan azt látni fogjuk, Karl Marx és követői írásaira. Egy másik görög filozófus, aki határozottan eltér az arisztotelészi hagyománytól – Hegel és Marx előfutára – a korai pre-szókratikus filozófus, az Epheszoszi Hérakleitosz volt (kb. Kr. e. 535-475). Pre-szókratikus volt olyan értelemben, hogy megelőzte Platón nagy tanárát, Szókratészt (Kr. e. 470-399), aki semmit sem írt, azonban Platón és számos más követője interpretációjából ismerhetjük. Hérakleitosz, aki a találó „homályos” jelzőt kapta a görögöktől, azt tanította, hogy az ellentétek, a és nem-a azonosak lehetnek, vagy más szóval a lehet nem-a. Az elemi logikával való szembeszegülés talán megbocsátható olyasvalaki esetén, mint Hérakleitosz, ki azelőtt írt, mielőtt Arisztotelész kidolgozta volta a klasszikus logikát, azonban nehéz ilyen elnézőnek maradni későbbi követői esetén.