A nagy filozófus, Arisztotelész nézetei kiemelten fontosak, mert a gondolatainak teljes szerkezete hatalmas, sőt, domináns hatást gyakorolt az Érett és a Késő Középkor gazdaságbölcseletére és társadalombölcseletére, ami arisztoteliánusnak vallotta magát.
Bár Arisztotelész – a görög hagyományokhoz hűen – megvetette a pénzcsinálást és aligha állt a laissez-faire pártján, megfogalmazott egy sziklaszilárd érvet a magántulajdon mellett. Arisztotelész – talán Démokritosz magántulajdon-párti érveinek befolyása alatt – súlyos csapást mért az uralkodó elit platóni kommunizmusára. Elvetette az állam kommunizmuson át megvalósítandó tökéletes egységességének platóni célját, mondván, hogy ez a fajta extrém egységesség ellentmondásban áll az emberiség sokféleségével és a kölcsönös előnnyel, amire mindenki szert tesz a piaci csere folytán. Arisztotelész ezután pontról pontra összehasonlította a magántulajdont és a közösségi tulajdont. Elsőként, a magántulajdon termelékenyebb, tehát fejlődéshez vezet. A sokak által, közösen tulajdonolt javak kevés figyelemben fognak részesülni, mivel az emberek elsősorban a saját önérdeküket fogják nézni és el fognak hanyagolni minden kötelességet, amit másokra háríthatnak. Ezzel ellentétben az emberek a legnagyobb figyelmet és gondoskodást fogják szentelni a saját tulajdonukra.
Másodjára, Platón egyik érve a közösségi tulajdon mellett az, hogy előidézi a társadalmi békét, mivel senki sem fog irigykedni másra, vagy próbálja majd megragadni a másik tulajdonát. Arisztotelész azzal vágott vissza, hogy a közösségi tulajdon folyamatos és súlyos konfliktushoz vezetne, mivel mindenki panaszkodni fog, amiért ő többet dolgozott és kevesebbet kapott, mint mások, akik alig tettek valamit, és többet vettek ki a közösből. Továbbá nem igaz, hogy gazdasági okok késztetnének minden bűnt vagy forradalmat. Ahogy Arisztotelész találóan fogalmazott, „az emberek nem azért lesznek zsarnokok, hogy ne fázzanak.”
Harmadjára, a magántulajdon nyilvánvalóan az emberi természet szerves része: az ember önmaga, a pénz és a tulajdon iránt érzett szeretetét világosan összekapcsolja a kizárólagos tulajdonlás iránti természetes szeretet. Negyedjére, Arisztotelész, a múlt és a jelen remek megfigyelője, rámutatott arra, hogy a magántulajdon mindig és mindenhol létezett. A közösségi tulajdon rákényszerítése a társadalomra egyenértékű volna a teljes emberi tapasztalat sutba dobásával az új és a kipróbálatlan érdekében. A magántulajdon eltörlése valószínűleg több problémát teremtene, mint amennyit megoldana.
Végül pedig Arisztotelész egybefűzte a gazdasági és erkölcsi elméleteit és megfogalmazta azt a briliáns meglátást, miszerint egyedül a magántulajdon biztosítja az embereknek a lehetőséget ahhoz, hogy erkölcsösen cselekedjenek, azaz hogy gyakorolják a jóakarat és a filantrópia erényét. A közösségi tulajdon kényszere megsemmisítené ezt a lehetőséget.
Annak ellenére, hogy sziklaszilárd érveket fogalmazott meg a magántulajdon mellett, és ellenezte, hogy kényszeralapú felső korlátot szabjanak a vagyonnak, Arisztotelész épp annyira megvetette a munkát és a kereskedelmet, mint az elődjei. Sajnos Arisztotelész előcsomagolta a gondokat a későbbi évszázadok számára, amikor megalkotta a hibás, proto-Galbraithiánus megkülönböztetést a „természetes” szükségletek – amiket ki kell elégíteni – és a „természetellenes” szükségletek között – amelyek korlátlanok, és amiket el kell fojtani. Semmilyen hihető érvet nem találunk arra, amit Arisztotelész vél, miszerint a túlélésért folytatott munka vagy a barter által kielégített vágyak „természetesek”, míg azok, amiket a sokkal termelékenyebb pénzcserék elégítenek ki, mesterségesek, „természetellenesek” és ennélfogva megvetendők. A pénzbeli nyereségért történő cseréket egyszerűen erkölcstelennek és „természetellenesnek” bélyegzi, főleg az olyan tevékenységeket, mint a kiskereskedelem, a szállítmányozás és a munkaerő felbérlése. Arisztotelésznek kimondottan a begyében volt a kiskereskedelem, ami természetesen közvetlenül a fogyasztót szolgálja, és amit szeretett volna teljesen eltörölni.
Arisztotelész közgazdaságtani irományai aligha következetesek. Hiszen miközben a pénzbeli cserét erkölcstelennek és természetellenesnek bélyegzi, egyszerre dicséri is az efféle cserék hálózatát, mivel egyben tartják a várost a kölcsönös és viszonos adok-kapokkal.
Az analitikus és a „morális” összetévesztése Arisztotelész bölcseletében úgyszintén testet ölt a pénzzel kapcsolatos okfejtésében. Egyrészről látja, hogy a pénz elterjedése jelentősen elősegítette a termelést és a cserét. Azt is látja, hogy a pénz, a csereeszköz egy általános keresletet képvisel, és „összetart minden jószágot.” A pénz továbbá megszünteti a szükségletek egybeesésének rettentő problémáját és lehetővé teszi, hogy minden kereskedő közvetlenül a másik javaira vágyjon. Immár mindenki eladhatja a javait pénzért cserébe. A pénz továbbá az értékhordozó szerepet is betölti, amit jövőbeli vásárlásokra lehet használni.
Arisztotelész azonban nagy gondot okozott a jövő számára, amikor erkölcsileg megvetette és „természetellenesnek” bélyegezte a kamatos pénzkölcsönt. Mivel a pénzt nem lehet közvetlenül használni, és csak arra használják, hogy lebonyolítsa a cseréket, így a pénz maga „meddő” és képtelen önmagában gyarapítani az ember vagyonát. Ennélfogva a kamatot – amiről Arisztotelész helytelenül azt vélte, hogy a pénz közvetlen termelékenysége – erősen megvetette, mint ami természetellenes.
Arisztotelész jobban tette volna, ha tartózkodik az efféle elhamarkodott erkölcsi ítélkezéstől, helyette pedig megpróbál rájönni arra, hogy miért van az, hogy a kamatot valójában egyetemesen megfizetik. Nem lehet, hogy mégis van valami „természetes” a kamatban? És ha felfedezte volna a kamatok követelésének – és fizetésének – gazdasági okát, akkor talán megértette volna, miért természetesek, nem pedig természetellenesek.
Arisztotelész, mint Platón, ellenségességgel viszonyult a gazdasági növekedéshez és egy statikus társadalmat pártolt, ami illik a pénzcsinálás és a vagyongyarapítás iránti ellenszenvéhez. Platón és Arisztotelész gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyta az öreg Hésziodoszt, aki a szűkös eszközök alternatív vágyak kielégítése céljából történő allokációjának gazdasági problémájáról beszélt, helyette pedig a vágyak csökkentésének erényét tanácsolták, hogy azok az elérhető eszközök készletéhez illeszkedjenek.