Marxista és Osztrák osztályelemzés | Jobboldali libertarianizmus

Ebben a tanulmányban a következőkről lesz szó: Először ismertetni fogom a marxista történelem-elmélet kemény magját képező tételeket. Leszögezem, hogy lényegében mindegyikük helyes. Aztán meg fogom mutatni, miként származtatják ezeket az igaz tételeket a marxizmusban hamis kezdőpontból. Végül be fogom mutatni, miként adhat az osztrák közgazdaságtani iskola a Mises-Rothbard hagyomány alapján helyes, de kategorikusan különböző magyarázatot érvényességükre.

Hadd kezdjem a marxista hitrendszer kemény magjával:¹

„Az emberiség történelme osztályharcok története.”² Az emberiség történelme egy viszonylag apró uralkodó osztály és a kizsákmányoltak nagyobb osztálya közötti harcok története. A kizsákmányolás fő formája gazdasági: Az uralkodó osztály eltulajdonítja a kizsákmányoltak produktumát, vagy ahogyan azt a marxisták mondják, „elsajátítja a társadalmi többletterméket és saját fogyasztási céljaira használja fel azt”.
Az uralkodó osztályt a kizsákmányoló helyzetének fenntartására és a kizsákmányolással eltulajdonított többlettermék maximalizálására törekvő közös érdeke egyesíti. Sosem adja fel szándékosan hatalmát vagy kizsákmányolásból származó jövedelmét. Ehelyett harcokkal kell elérni hatalmának vagy jövedelmének bármely csökkenését, e harcok kimenetele pedig végső soron a kizsákmányoltak osztálytudatától függ, azaz attól, hogy tudatában vannak-e vagy sem, illetve mennyire vannak tudatában saját helyzetüknek, valamint szövetkeznek-e tudatosan osztályuk más tagjaival a kizsákmányolás közös ellenzése céljából.
Az osztályuralom főképp a tulajdonjogok kiosztásának bizonyos elrendezésében, vagy marxista terminológiával bizonyos „termelési relációkban” ölt testet. Ezen elrendezés vagy ezen termelési relációk védelmezése céljából az uralkodó osztály megalkotja és uralja az államot, a kényszer és erőszak apparátusát. Az állam az „osztályigazság” rendszerének fenntartásával érvényre juttat és segít újratermelni egy adott osztálystruktúrát és hozzájárul egy ideológia megalkotásához és támogatásához, amelyet arra terveztek, hogy legitimálja az osztályuralom létét.
Az uralkodó osztályon belüli versengés folyamata megteremti az egyre növekvő koncentráció és központosítás hajlamát. A kizsákmányolás többpólusú rendszerét idővel lecseréli egy oligarchikus vagy monopolisztikus rendszer. Egyre kevesebb és kevesebb kizsákmányoló központ marad működésben, és amelyek megmaradnak, egyre inkább hierarchikus rendbe olvadnak. Kívülről pedig - tehát az internacionális rendszerben - ez a belső központosító folyamat (minél előrehaladottabb, annál intenzívebben) imperialista államközi háborúkhoz, illetve a kizsákmányoló uralom területi terjeszkedéséhez fog vezetni.
Végül pedig, ahogyan a kizsákmányoló uralom központosítása és terjeszkedése fokozatosan megközelíti végső célját, a világuralmat, az osztályuralom egyre inkább összeegyeztethetetlenné válik a „termelőerők” további fejlődésével és előmenetelével. Egyre jellemzőbbé válik a gazdasági stagnálás, megsokasodnak a krízisek, és megteremtik a kizsákmányoltak forradalmi osztálytudatának kiemelkedéséhez szükséges „objektív viszonyokat”. A helyzet megérik az osztály nélküli társadalom felállításához, „az állam elhalásához,” ahhoz, hogy „a személyek feletti kormányzás helyébe dolgoknak az igazgatása”³ lépjen, és következményképp a sosem látott gazdasági bőséghez.

Ezek a tételek tökéletesen igazolhatók, ahogy azt meg fogom mutatni. Viszont sajnálatosan a marxizmus - amely mindegyiket vallja - az, ami bármely más ideológiai rendszernél többet tett azért, hogy hiteltelenítse érvényességüket azzal, hogy egy nyilvánvalóan abszurd kizsákmányolás-elméletből vezeti le őket.

Mi ez a marxista kizsákmányolás-elmélet? Marx szerint a kizsákmányolás jellemzi az olyan pre-kapitalista társadalmi rendszereket, mint a rabszolgaságot és a feudalizmust. Ez nem vitatott. Végtére is a rabszolga nem szabad munkás, és nem mondható, hogy nyer abból, hogy rabigába hajtják. Ehelyett a rabszolga hasznossága csökken a rabszolgatartó által kisajátított vagyon növekedésének érdekében. A rabszolga és a rabszolgatartó érdekei valóban ellentétesek. Ugyanez igaz a hűbérúrra, aki bérleti díjat csikar ki a parasztból, aki eredetileg birtokba vett⁴ földön dolgozik. A földesúr haszna a paraszt vesztesége. És ugyanúgy nem vitatott, hogy mind a rabszolgaság, mind a feudalizmus gátolják a termelőerők kifejlődését. Sem a rabszolga, sem a jobbágy nem lesz olyan termelékeny, mint amilyen a rabszolgaság vagy a jobbágyság nélkül volna.

A ténylegesen új marxista elképzelés az, hogy a kizsákmányolással kapcsolatban lényegében semmi sem változott a kapitalizmusban - tehát akkor, ha a rabszolga szabad munkássá válik, vagy ha a paraszt úgy dönt, más által eredetileg birtokba vett földet gondoz, és bérleti díjat fizet ezért cserébe. Marx A Tőke első kötetének híres 24. „Az úgynevezett eredeti felhalmozás” című fejezetében történelmi beszámolót ad a kapitalizmus megjelenéséről, amiben úgy érvel, hogy a kezdeti kapitalista tulajdon számos vagy akár a legtöbb része rablás, bekerítés és hódítás eredménye. Hasonlóképp a 25., a „Gyarmatosítás modern elméletéről” szóló fejezetben erősen kihangsúlyozásra kerül a szerep, amit az erő és az erőszak kapott a kapitalizmus – mai szóhasználattal – harmadik világba történő exportálásában. Kétségkívül mindez általánosságban helyes, és mindeddig semmi vita nincs arról, hogy az efféle kapitalizmus a kizsákmányoló jelzőt kapja. Viszont fel kell figyelni arra, hogy itt Marx egy trükkhöz folyamodik. Azzal, hogy történelmi vizsgálódásokba kezd, és felébreszti az olvasó felháborodását a számos tőkés vagyon képződése mögött meghúzódó brutalitás iránt, valójában átlépi a jelen kérdést, és kikerüli a tényt, hogy tétele valójában egy teljesen különböző tétel: méghozzá az, hogy még az úgymond „tiszta” kapitalizmusban (tehát egy olyan rendszerben, ahol a tőke eredeti felhalmozása kizárólag eredeti birtokbavétel, munka és megtakarítás eredménye) is kizsákmányolást folytat a tőkés, aki munkaerőt bérel fel arra, hogy a tőkéjével foglalkozzon. Valójában Marx e tétel bizonyítását tartotta a legfőbb hozzájárulásának a gazdasági elemzés területén.

Mi tehát a bizonyítéka a tiszta kapitalizmus kizsákmányoló jellegére?

Ez a bizonyítás abból a megfigyelésből áll, hogy a tényezők árai, különösképpen a tőkés által a munkásoknak fizetett bérek alacsonyabbak, mint a kibocsátás ára. Például a munkásnak akkora bért fizetnek, amely három nap alatt megtermelhető fogyasztói javakat képvisel, de valójában öt napot dolgozik a béréért, és több fogyasztói cikket termel, mint amennyit fizetségként kap. A két extra nap termelését - marxista terminológiával az értéktöbbletet - elsajátította a tőkés. Tehát – Marx szerint – kizsákmányolás történik.⁵

Mi a baj ezzel az elemzéssel?⁶ A válasz nyilvánvalóvá válik, amint felmerül a kérdés, milyen elképzelhető okból fogadna el a munkás egy ilyen egyezséget! Azért fogadja el, mert a bérfizetése jelenlegi javakat képvisel – míg saját munkaszolgáltatása csak jövőbeli javakat – és magasabbra értékeli a jelent. Elvégre úgy is dönthetne, hogy nem adja el a munkaszolgáltatását a tőkésnek, hogy önmaga arassa le kibocsátása „teljes értékét”. De ez természetesen azt jelentené, hogy többet kellene várnia arra, hogy bármilyen fogyasztói jószág elérhetővé váljon a számára. Munkaszolgáltatása árusításával azt demonstrálja, hogy előnyben részesíti a kisebb mennyiségű fogyasztói jószágot a jelenben a lehetségesen nagyobb mennyiségűnél egy jövőbeli időpontban. Másrészt viszont, miért akarna a tőkés egyezségre lépni a munkással? Miért ajánlana jelen javakat (pénzt) a munkásnak olyan szolgáltatásokért cserébe, amelyek csak később teremnek gyümölcsöt? Nyilvánvalóan nem szeretne kifizetni mondjuk 100 dollárt most, ha ugyanennyit kapna egy év múlva. Ebben az esetben, miért ne tartaná meg a pénzt egyszerűen egy évig, miközben élvezheti annak az extra hasznát, hogy ténylegesen birtokolja azt a teljes idő alatt? Ehelyett arra kell számítania, hogy a 100 dollárnál nagyobb összeget kap a jövőben ahhoz, hogy feladja a 100 dollárt most a munkásnak kifizetett bér formájában. Arra kell számítania, hogy képes profitot, vagy pontosabban kamatos megtérülést keresni. Illetve másféleképpen is megköti őt az időpreferencia, azaz a tény, hogy egy cselekvő változatlanul a korábbi javakat részesíti előnyben a későbbiekkel szemben. Hiszen ha az ember képes nagyobb összegre szert tenni a jövőben azzal, hogy feláldoz egy kisebbet a jelenben, miért nem eszközöl több megtakarítást a tőkés, mint amennyit valójában? Miért nem bérel több munkást, ha mindegyikük további kamatos megtérülés reményével kecsegtet? A válasznak ismét nyilvánvalónak kell lennie: mivel a tőkés fogyasztó is, és ezen nem változtathat. Megtakarításának és befektetésének mennyiségét korlátozza az, hogy a munkáshoz hasonlóan neki is szüksége van a jelenlegi javak kínálatára, amely „elegendő ahhoz, hogy biztosítsa az összes olyan igénye kielégülését, amelyet a várakozási időben sürgetőbbnek vél, mint az előnyöket, amelyet a termelési periódus még nagyobb hosszabbítása biztosítana.”⁷

Tehát az a baj Marx kizsákmányolás-elméletével, hogy nem érti az időpreferencia, mint az emberi cselekvés egyetemes kategóriája jelenségét.⁸ Annak, hogy a munkás nem kapja meg „teljes értékét,” semmi köze nincs a kizsákmányoláshoz, pusztán tükrözi a tényt, hogy egy ember sehogy máshogy nem képes elcserélni a jövőbeli javakat jelenbeli javakra, csak kedvezménnyel. A rabszolga és a rabszolgatartó esetével ellentétben - ahol az utóbbi az előbbi kárára jut előnyhöz - a szabad munkás és a tőkés közötti kapcsolat kölcsönösen előnyös. A munkás azért lép az egyezménybe, mert időpreferenciáját tekintve előnyben részesíti a kisebb mennyiségű jelenlegi jószágot a nagyobb jövőbelivel szemben; a tőkés pedig azért egyezik bele, mert időpreferenciáját tekintve fordított a preferencia-sorrendje, és magasabbra sorolja a nagyobb mennyiségű jövőbeli jószágot, mint a kisebb mennyiségű jelenlegit. Érdekeik nem ellentétben, hanem összhangban állnak. Ha a tőkés nem várna kamatos megtérülést, a munkás rosszabbul járna, mert többet kellene várnia, mint amennyit szeretne; és ha a munkás nem részesítené előnyben a jelenlegi javakat, a tőkés rosszabbul járna, mivel hosszadalmasabb úthoz és kevésbé hatékony termelési módszerekhez kellene folyamodnia, mint amiket szeretne használni. És a kapitalista bérrendszer sem tekinthető a termelőerők további fejlődése korlátozójának, ahogy azt Marx állítja. Ha a munkásnak nem engednék, hogy eladja munkaszolgáltatását, a tőkésnek pedig, hogy megvegye azt, a termelés nem magasabb, hanem alacsonyabb volna, mivel a termelésnek viszonylag kisebb szintű tőkefelhalmozással kellene történnie.

Marx kijelentéseivel éppen ellentétesen, a társadalmasított termelés rendszerében a termelőerők fejlődése nem új magasságokba érne, hanem drámaian lezuhanna.⁹ Hiszen a tőkefelhalmozást nyilvánvalóan meghatározott egyéneknek meghatározott időben és térben kell végezniük eredeti birtokbavétellel, termeléssel és/vagy megtakarítással. Mindegyik esetben annak reményével hajtják végre, hogy a jövőbeli javak termelésének növekedéséhez fog vezetni. Az érték, amit egy cselekvő a tőkéjének tulajdonít, azt az értéket tükrözi, amit az összes a tőkének betudható jövőbeli jövedelemnek tulajdonít, időpreferenciájának fokával diszkontálva. Ha – mint a kollektívan birtokolt termelési tényezők esetén – egy cselekvőnek többé nem biztosítják az általa felhalmozott tőke feletti exkluzív uralmat, hanem részleges uralmat kapnak a nem eredeti birtokba vevők, nem-termelők és nem-megtakarítók, csökken számára a várt jövedelem és tehát a tőkejavak értéke. Emelkedni fog időpreferenciája effektív rátája. A szűkös erőforrások kevesebb eredeti birtokbavétele fog történni, illetve kevesebb megtakarítást fognak eszközölni a már meglevő tőkejavak karbantartásához és az új tőkejavak termeléséhez. A termelési periódus, a termelési struktúra lépcsőzetessége lerövidül, és viszonylagos elszegényedés fog következni.

Ha Marx elmélete a tőkés kizsákmányolásáról, és elképzelései arról, hogyan lehet véget vetni a kizsákmányolásnak és felállítani az egyetemes bőséget, annyira hamisak, hogy már nevetségesek, nyilvánvaló, hogy bármilyen abból levonható történelemelméletnek is hamisnak kell lennie. Vagy ha igaz volna, ahhoz helytelen következtetéssel jutottak. Ahelyett, hogy hosszasan elmagyaráznánk a Marxista érv összes hibáját, ahogy az kiindul a tőkés kizsákmányolás elméletből és a fentebb leírt történelemelméletéhez ér, a rövidebb utat fogom választani. Fel fogom vázolni a lehető legrövidebb módon a helyes – Osztrák, Misesi-Rothbardi – kizsákmányolás-elméletet; felvázolom, miként lehet ezzel az elmélettel megérteni a történelem osztályelméletét; és út közben kihangsúlyozok néhány kulcskülönbséget e között az osztályelmélet között és a marxista között, illetve rámutatok néhány rokonságra az osztrákizmus és a marxizmus között, amely abból a közös meggyőződésből fakad, miszerint valóban létezik kizsákmányolás és uralkodó osztály.¹⁰

Az Osztrák kizsákmányolás-elmélet kezdőpontja egyszerű és világos, amilyennek lennie kell. Valójában az már felállításra került a marxista elmélet elemzése során: A kizsákmányolás jellemezte a kapcsolatot a rabszolga és a rabszolgatartó, a jobbágy és a hűbérúr között. De semmilyen kizsákmányolás lehetségessége nem volt fellelhető a tiszta kapitalizmusban. Mi az elvi különbség e kettő között? A válasz: az eredeti birtokbavétel elvének elismerése vagy el-nem-ismerése. A parasztot kizsákmányolják a feudalizmusban, mivel nem rendelkezik exkluzív uralommal a föld felett, aminek ő hajtotta végre eredeti birtokbavételét, mint ahogy a rabszolgát is, mivel nem rendelkezik exkluzív uralommal eredetileg birtokba vett teste felett. Ha viszont mindenki exkluzív uralommal rendelkezik saját teste felett (azaz szabad munkás) és az eredeti birtokbavétel elve alapján cselekszik, semmilyen kizsákmányolás nem lehetséges. Logikailag abszurd azt állítani, hogy egy ember, aki birtokba vesz javakat, amiket előtte senki más nem vett birtokba, vagy aki az efféle javakat a jövőbeli javak termeléséhez alkalmazza, vagy aki megtakarítja a jelenben birtokba vett vagy termelt javakat azok jövőbeli kínálatának növelése érdekében, ezzel ki tudna zsákmányolni valakit. Semmit nem vettek el senkitől e folyamat során, és valójában további javakat hoztak létre. És éppoly abszurd volna azt állítani, hogy egy megegyezés különböző eredeti birtokba vevők, megtakarítók és termelők között nem-kizsákmányolással kisajátított javaikra vagy szolgáltatásaikra vonatkozóan valahogyan gaztettet foglalhatna magába. Ehelyett akkor van kizsákmányolás, amikor bárminemű eltérés történik az eredeti birtokbavétel elvétől. A kizsákmányolás akkor történik, amikor egy személy sikeresen magának követeli az olyan szűkös javak feletti részleges vagy teljes uralmat, amit nem ő vett eredetileg birtokba, nem ő takarított meg vagy termelt, és amire nem szerződésesen tett szert egy előző termelő-tulajdonostól. A kizsákmányolás az eredeti birtokba vevők, termelők és megtakarítók kizsákmányolása a későn érkező nem-eredeti birtokba vevők, nem-termelők, nem-megtakarítók és nem-szerződők által; az olyan emberek kizsákmányolása, kik tulajdonkövetelései munkára és szerződésre alapulnak, olyan emberek által, akik követelései a semmiből származnak, és akik nem veszik figyelembe mások munkáját és szerződéseit.¹¹

Szükségtelen megjegyezni, hogy az így definiált kizsákmányolás az emberi történelem szerves részét képezi. Az ember növelheti vagyonát vagy eredeti birtokbavétellel, termeléssel, megtakarítással és szerződéssel – vagy azzal, hogy megfosztja birtokától az eredeti birtokba vevőket, termelőket, megtakarítókat vagy szerződőket. Nincs más módja. Mindkét módszer természetes az ember számára. Az eredeti birtokbavétel, termelés és szerződés mellett mindig voltak nem-termelő és nem-szerződéses tulajdonszerzések. És a gazdasági fejlődés folyamán, mint ahogy a termelők és szerződők alkothatnak társaságokat, vállalkozásokat és cégeket, úgy a kizsákmányolók is alkothattak nagyméretű kizsákmányoló vállalkozásokat: kormányokat és államokat. Az uralkodó osztály (ami ismét rétegződhet belülről) eredetileg az efféle kizsákmányoló társaság tagjaiból áll. És amint megalapul egy uralkodó osztály egy adott terület felett, és kisajátítja gazdasági erőforrásokat a kizsákmányolt termelők osztályától, minden történelem középpontja valóban a kizsákmányolók és kizsákmányoltak közötti küzdelemmé válik. Tehát a történelem, helyesen elbeszélve, lényegében az uralkodók – kik próbálják maximalizálni kizsákmányolással eltulajdonított jövedelmüket – és az uraltak – kik próbálnak ellenszegülni e tendenciának és visszafordítani azt – győzelmei és vereségei. A történelem e kiértékelése az, amiben egyetértenek az Osztrákok és a marxisták, és az oka annak, miért áll fenn egy jelentős intellektuális affinitás az Osztrák és a marxista történelmi vizsgálódások között. Mindkettő ellentétben áll azzal a történetírással, ami csak gazdaságilag vagy erkölcsileg egyenlő cselekvést vagy interakciót lát; és mindkettő ellenzi azt a történetírást, ami ahelyett, hogy egy értéksemleges álláspontot venne fel, azt gondolja, hogy saját önkényesen bevezetett szubjektív értékítéletének kell biztosítania a történelmi narratívák mércéjét. Ehelyett a történelmet a szabadság és kizsákmányolás, élősködés és gazdasági elszegényedés, a magántulajdon és annak elpusztítása függvényében kell elbeszélni – máskülönben az elbeszélés hamis.¹²

Míg a produktív vállalatok jönnek és mennek az önkéntes támogatás vagy annak hiánya folytán, egy uralkodó osztály sosem azért jön létre, mert kereslet van rá, és nem is mond le, ha lemondását kimutathatóan követelik. Bármennyire csűri-csavarja a képzeletét, az ember nem mondhatja, hogy saját kirablásukat követelték az eredeti birtokba vevők, termelők, megtakarítók és szerződők. Azt kényszerrel kell elfogadtatni velük, ez pedig perdöntően bizonyítja, hogy a kizsákmányoló társulatra egyáltalán nincs kereslet. Azt sem mondhatja az ember, hogy az uralkodó osztály megdönthető, ha az ember tartózkodik az azzal való tranzakcióktól, mint ahogyan az ember megdönthet egy produktív vállalatot. Hiszen az uralkodó osztály jövedelmére nem-termelő és nem-szerződéses tranzakciókon keresztül tesz szert, így nincsenek rá hatással a bojkottok. Ehelyett, ami lehetségessé teszi egy kizsákmányoló társulat megjelenését, és az egyetlen, ami képes ledönteni azt, az a közvélemény - vagy marxista terminológiával az osztálytudat - egy bizonyos állapota.

Egy kizsákmányoló áldozatokat teremt, az áldozatok pedig potenciális ellenségek. Lehetséges, hogy tartósan le lehet törni erővel ezt az ellenállást, mint például abban az esetben, amikor egy embercsoport egy körülbelül egyenlő méretű embercsoportot zsákmányol ki. Viszont az erőnél többre van szükség a kizsákmányolás kiterjesztéséhez egy nála sokkal nagyobb népesség felett. Ahhoz, hogy ezt megtörténjen, a társulatnak szert kell tennie a köz támogatására. A népesség többségének legitimnek kell tartania a kizsákmányoló tetteket. Ez az elfogadás lehet aktív lelkesedés vagy passzív beletörődés. De elfogadásnak kell lennie olyan értelemben, hogy a többségnek fel kell adnia annak gondolatát, hogy aktívan vagy passzívan ellenálljon a nem-termelő és nem-szerződéses tulajdonszerzések bármely próbálkozásának. Az osztálytudatnak gyengének, alulfejlettnek és bizonytalannak kell lennie. A kizsákmányoló társaság sikerrel járhat mindaddig, amíg ez fennáll, még akkor is, ha nincsen rájuk tényleges kereslet. Csak akkor törhető meg az uralkodó osztály hatalma, amennyiben a kizsákmányolók és kiraboltak világosan meglátják saját helyzetüket, és osztályuk másik tagjaival szövetkeznek egy ideológiai mozgalom keretein belül, amely hangot ad az osztály nélküli társadalom gondolatának, ahol eltörölnek minden kizsákmányolást. Csak akkor omolhat össze hatalmuk, amennyiben a kizsákmányolt közösség többsége tudatosan egy ilyen mozgalom részévé válik és ennek megfelelően hangot ad közösen vallott felháborodásának az összes nem-termelő vagy nem-szerződéses tulajdonszerzés ellen, megvetést tanúsít mindenki ellen, aki ilyen cselekedeteket hajt végre, és tudatosan nem járul hozzá semmivel ahhoz, hogy sikeressé tegye őket (nem említve, hogy aktívan megpróbálja akadályozni őket).

A feudális és abszolutista uralmak fokozatos eltörlése, illetve az egyre kapitalistább társadalmak felemelkedése Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ezzel együtt pedig a sosem látott gazdasági növekedés és a növekvő népességszámok a kizsákmányoltak egyre növekedő osztálytudatának eredménye volt, akiket ideológiailag egyesített a természetjogok és a liberalizmus tana. Ebben az Osztrákok és a marxisták egyetértenek.¹³ Viszont nézeteltéréseik vannak a következővel kapcsolatban: E liberalizációs folyamat visszafordulása, illetve a kizsákmányolás fokozatos növekedése ezekben a társadalmakban a tizenkilencedik század utolsó harmada óta – ami kiváltképp fokozódott az Első Világháború óta – az osztálytudat elvesztésének az eredménye. Ami azt illeti, az Osztrák nézőpontból a marxizmusnak kell viselnie a legtöbb szemrehányás e fejleményért, mivel félreirányította a figyelmet a kizsákmányolás helyes, az eredeti birtokba vevő/termelő/megtakarító/szerződő vs. nem birtokba vevő/termelő/megtakarító/szerződő modelljétől a bérkereső vs. tőkés hibás modelljére, így összezavarva a dolgokat.¹⁴

A magánjog felett álló közjog rendszerének megalkotása a legalapvetőbb intézményes kifejeződése az uralkodó osztály felállításának egy nála számtalanszor nagyobb kizsákmányolt osztály fölé kényszerrel és a közvélemény manipulációjával (azaz a kizsákmányoltak osztálytudatának alacsony szintjével). Az uralkodó osztály azzal különíti el magát és védelmezi pozícióját, mint uralkodó osztály, hogy egy alkotmányt alkalmaz társulata működésére. Egyrészről egy alkotmány bizonyos fokú jogi stabilitást teremt azzal, hogy formálissá teszi az államapparátus belső működését, illetve kapcsolatát a kizsákmányolt populációval. Minél inkább az alkotmányba és a közjogba ültetik az ismerős és népszerű magánjogot, az annál inkább hozzájárul a kedvező közvélemény megteremtéséhez. Másrészről, bármely alkotmány és közjog az uralkodó osztály kivételes státuszát is formálissá teszi az eredeti birtokbavétel elvével kapcsolatban. Formálissá teszi az állam képviselőinek jogát ahhoz, hogy nem-termelő és nem-szerződéses tulajdonszerzésben vegyenek részt, és végleg alárendeljék a magánjogot a közjognak.

A köz- és magánjog dualizmusában, illetve a közjog uralmában és annak a magánjogba való beszivárgásában érvénybe lép az osztályigazság - azaz a dualizmus, amelyben egy törvénykészlet vonatkozik az uralkodókra és egy másik az uraltakra. Nem azzal vezetik be az osztályigazságot – ahogy azt a marxisták gondolják – hogy elismeri a törvény a magántulajdonjogokat. Ehelyett az osztályigazság pontosan ott jön létre, ahol törvényes megkülönböztetés áll fenn egy osztály között, akik a közjog alatt cselekednek és akiket a közjog védelmez, illetve egy másik osztály között, akik egyfajta alárendelt magánjog alatt cselekednek és akiket az védelmez. Pontosabban tehát hibás a marxista államelmélet alapvető propozíciója. Az állam nem azért kizsákmányoló, mert védelmezi a tőkések tulajdonjogait, hanem mert ő maga kivételt képez az alól a korlátozás alól, hogy tulajdonra produktívan és szerződésesen kell szert tennie.

Viszont eme alapvető tévhit ellenére a marxizmus megközelít néhány fontos meglátást az állam műveleteinek logikája kapcsán, mivel helyesen kizsákmányolóként látja az államot (ellentétben például a Public Choice iskolával, amely egy normális társulatként látja azt a többi mellett).¹⁵ Egyrészt felismeri az újraelosztó állami politika stratégiai funkcióját. Kizsákmányoló társulatként az államnak minden pillanatban érdeke az alacsony szintű osztálytudat az uraltak között. A tulajdon és jövedelem újraelosztása – a divide et impera politikája – az állam eszköze, amellyel megosztja a közösséget és elpusztítja a kizsákmányoltak egyesítő osztálytudatának kialakulását. Továbbá magának az államhatalomnak az újraelosztása is a kizsákmányolás elleni ellenállás csökkentésének az eszköze – azzal, hogy demokratizálják az állam alkotmányát, megnyitnak minden uralkodói pozíciót mindenki előtt, és mindenkit felruháznak a joggal ahhoz, hogy részt vegyen az állami személyzet és politika meghatározásában. Aztán pedig, az állam valóban – ahogy azt a marxisták látják – az ideológiai propaganda és misztifikáció nagy központja: a kizsákmányolás valójában szabadság; az adó valójában önkéntes hozzájárulás; a nem-szerződéses kapcsolatok valójában „fogalmilag” szerződésesek; senki sem uralkodik senki felett, hanem mindannyian önmagunk felett uralkodunk; az állam nélkül nem volna sem törvény sem biztonság; a szegények elpusztulnának, satöbbi. Mindez a gazdasági kizsákmányolás legitimálására tervezett ideológiai építmény része.¹⁶ És végül a marxistáknak úgyszintén igazuk van, amikor meglátja a szoros kapcsolatot az állam és a vállalatok, kiváltképp a banki elit között – bár az erre adott magyarázatuk hibás. Az oka nem az, hogy a burzsoá réteg úgy látja az államot, mint ami biztosítja magántulajdonjogokat és a szerződéseket, és ezért támogatja azt. Épp ellenkezőleg, helyesen annak látják, ami valójában, tehát a magántulajdon teljes ellentétének, és emiatt érdekli őket annyira. Minél sikeresebb egy vállalkozás, annál nagyobb az állami kizsákmányolás potenciális veszélye, de úgyszintén annál nagyobb a lehetséges nyereség, ami elérhető, ha képes megkaparintani a kormány speciális védelmét, és ezzel felszabadíthatja magát a kapitalista verseny terhe alól. Ezért érdekelt az üzleti réteg az államban és az abba való beszivárgásban. Az uralkodó elit pedig érdekelt az üzleti réteggel való közeli együttműködésben annak pénzügyi ereje miatt. A banki elit különleges fontossággal bír, mivel az állam - kizsákmányoló társulatként - természetes módon szeretné birtokolni a pénzhamisítás teljes autonómiáját.

Az állam könnyen elérheti e célját és felállíthatja a központi bank által irányított államilag monopolizált pénz és kartellizált bankolás rendszerét, ha felajánlja a saját pénzhamisításából származó zsákmány egy részét a banki elitnek, és nekik is megengedi a pénzhamisítást a saját hamis bankjegyei mellett a részleges tartalékolású bankrendszer rezsimében. És az uralkodó osztály tulajdonképpen sokkal hatalmasabbra növeli az államapparátust ezzel a közvetlen pénzhamisítási kapcsolattal közte, a bankrendszer, és közvetetten a bank nagy kliensei között, egészen a polgári társadalom idegközpontjáig – ami nem nagyon különbözik, legalábbis látszólag – a képtől, amit a marxisták szeretnek lefesteni a banki és üzleti elit illetve az állam közötti együttműködésről.¹⁷

Az uralkodó osztályon belüli illetve a különböző uralkodó osztályok közötti versengés előidézi az egyre nagyobb koncentráció hajlamát. Ebben igaza van a marxizmusnak. Viszont hibás kizsákmányolás-elmélete ismét ahhoz vezeti, hogy rosszul állapítsa meg e tendencia okát. A marxizmus úgy látja, hogy ez a hajlam a kapitalista verseny velejárója. Viszont a versengés épp hogy nem a zéró összegű interakció egy formája mindaddig, amíg az emberek tiszta kapitalizmusban vesznek részt. Az eredeti birtokba vevő, a termelő, a megtakarító és a szerződő nem mások kárára tesznek haszonra szert. Nyereségük vagy teljesen érintetlenül hagyja mások fizikai birtokát, vagy valójában kölcsönös haszonnal jár (mint minden szerződéses csere esetében). Tehát a kapitalizmus számlájára írhatók az abszolút vagyon növekedései. De e rendszer alatt nem mondható semmilyen viszonylagos koncentrációra irányuló szisztematikus tendencia léte.¹⁸ Ezzel szemben nem csak az uralkodók és az uraltak, hanem a versengő uralkodók közötti kapcsolatot jellemzik a zéró összegű kapcsolatok. A kizsákmányolás - a nem-termelő és nem-szerződéses tulajdonszerzés – csak addig lehetséges, amíg van valami, amit el lehet tulajdonítani. Viszont ha szabad verseny volna a kizsákmányolás bizniszében, nyilvánvalóan nem maradna semmi eltulajdonítható. Tehát a kizsákmányolás megköveteli a monopóliumot egy adott terület és népesség felett; és a kizsákmányolók közötti verseny természetéből fakadóan eliminatív, és szükségszerűen előidézi a kizsákmányoló társulatok viszonylagos koncentrációjára irányuló tendenciát, illetve a mindegyik kizsákmányoló társulaton belüli központosítás hajlamát. A kapitalista vállalatok helyett az államok kifejlődése nyújtja e tendencia legfőbb illusztrációját: Most jelentősen kevesebb állam rendelkezik kizsákmányoló uralommal jóval nagyobb területek felett, mint az előző évszázadokban. És minden államapparátusban folyamatosan jelen van a központi kormány hatalma növelésének tendenciája a területi és helyi parcellák kárára. Viszont ugyanezen oknál fogva az államapparátuson kívül is láthatóvá vált a viszonylagos koncentráció hajlama. Nem – ahogy annak mostanra világosnak kell lennie – a kapitalizmus bármely természetes vonása miatt, hanem azért, mert az uralkodó osztály kiterjesztette hatalmát a polgári társadalom felett az állam-bank-biznisz szövetség megteremtésével, és kiváltképp a központi bank rendszerének felállításával. Ha tehát lezajlik az államhatalom koncentrációja és központosítása, teljesen természetes, hogy ezt a bankok és az ipar viszonylagos koncentrációjának és kartelleződésének párhuzamos folyamata fogja kísérni. Az államhatalom növekedésével növekszik a társult banki és üzleti réteg azon hatalma, amellyel eltörölheti vagy hátrányos helyzetbe hozhatja a gazdasági versenytársakat a nem-termelő és/vagy nem-szerződéses eltulajdonításokkal. Az üzleti koncentráció a gazdasági élet „állam-izációjának” tükörképe.”¹⁹

Az államhatalom kiterjesztésének és a rivális kizsákmányolási központok elpusztításának fő eszköze a háború és a katonai uralom. Az államközi versengés magába foglalja a háborúra és imperializmusra irányuló hajlamot. Kizsákmányolási központokként érdekük természetükből fakadóan antagonisztikus. Továbbá azzal, hogy – belsőleg – mindegyikük irányítása alatt áll az adóztatás és az abszolút pénzhamisítás eszköze, lehetségessé válik az uralkodó osztály számára, hogy mások fizessenek a háborúikért. Természetesen ha az embernek nem magának kell fizetnie kockázatos ügyleteiért, hanem másokat kényszeríthet arra, hajlamosabb lesz nagyobb kockázatokat vállalni és gyorsabban meghúzni a ravaszt, mint máskülönben.²⁰ A marxizmus, az úgynevezett burzsoá társadalomtudományokkal ellentétben helyesen látja a tényeket: a történelemben valóban ügyködik az imperializmus hajlama; és a legfőbb imperialista hatalmak valóban a legelőrehaladottabb kapitalista nemzetek. Viszont magyarázatuk ismét hibás. Az állam, mint egy intézmény, ami kivételt képez a tulajdonszerzés kapitalista szabályai alól az, ami természetéből adódóan agresszív. A kapitalizmus és az imperializmus közötti szoros korreláció történelmi bizonyítéka pedig csak látszólag mond ennek ellent. Igen könnyen megmagyarázza a tény, hogy egy államnak (viszonylagos értelemben) elegendő gazdasági erőforrással kell rendelkeznie ahhoz, hogy győzedelmesen emelkedjen ki az államközi háborúkból. Ceteris paribus, a bőségesebb erőforrásokkal rendelkező állam fog nyerni. Kizsákmányoló társulatként az állam természetéből fakadóan pusztító hatással van a vagyonra és a tőkefelhalmozásra. A vagyont kizárólag a polgári társadalom termeli; és minél gyengébb az állam kizsákmányoló ereje, annál több vagyont és tőkét halmoz fel a társadalom. Tehát bármennyire is ellentmondásosnak hangozzon elsőre, minél gyengébb vagy liberálisabb az állam belügyeiben, annál fejlettebb a kapitalizmus; az államot gazdagabbá teszi, ha egy fejlett kapitalista gazdaságból vonhat el; és egy gazdagabb állam tehát egyre sikeresebb és sikeresebb terjeszkedő háborúkat folytat. Ez a kapcsolat az, ami megmagyarázza, miért volt kezdetben Nyugat-Európa, és kiváltképp Nagy-Britannia a vezető imperialista hatalom, és miért került át ez a szerep a 20. században az Egyesült Államokhoz.

És adható egy hasonló viszont ismét teljesen nem-marxista magyarázat arra a megfigyelésre, amire mindig rámutatnak a marxisták, miszerint a banki és üzleti elit általában a katonai hatalom és a birodalmi terjeszkedés leglelkesebb támogatója. Ez nem azért van, mert szükséges a kizsákmányolás a kapitalista piacok terjeszkedéséhez, hanem mert szüksége van az állam által védelmezett és privilegizált üzleteknek arra, hogy külföldön is élvezhessék ezt a védelmet, és hogy nem-szerződéses és nem-termelő tulajdonszerzésekkel akadályozzák a külföldi versenytársakat a belföldi versenyhez hasonlóan – vagy talán annál is jobban. A banki és üzleti elit akkor támogatja kifejezetten az imperializmust, ha ez annak ígéretével kecsegtet, hogy saját szövetséges államuk katonai uralmat fog gyakorolni egy másik felett. Hiszen akkor, a katonai erőfölény pozíciójából lehetségessé válik az, amit monetáris imperializmusnak nevezhetünk. Az uralkodó állam hatalmát a nemzetközileg koordinált infláció politikájának kikényszerítésére fogja használni. Saját központi bankja fogja meghatározni a pénzhamisítás sebességét, az uralt államok központi bankjainak pedig megparancsolják, hogy az uralkodó állam pénznemét használják tartalékvalutának, és azt alapként használva infláljanak. Így az uralkodó állammal együtt a banki és üzleti elit, mint akik legelsőnek kapják kézhez a hamis tartalékvalutát, szinte költségtelenül ki tudja fosztani a külföldi tulajdonosokat és jövedelemtermelőket. Ez a nemzeti állam és elit feletti külföldi állam és külföldi elit kettős kizsákmányolását eredményezi, ami hosszú gazdasági függőséget és az uralkodó nemzethez viszonyítva gazdasági stagnálást okoz. Ez a – nagyon un-kapitalista – helyzet jellemzi az Egyesült Államok illetve az amerikai dollár státuszát, és ad okot az amerikai gazdasági kizsákmányolás és dollár-imperializmus – helyes – vádjára.²¹

Végül a kizsákmányoló erők egyre növekvő koncentrációja és centralizációja gazdasági stagnáláshoz vezet, és ebből fakadóan megteremti az objektív viszonyokat azok végső pusztulásához és egy osztály nélküli társadalom felállításához, amely képes példátlan gazdasági bőséget megteremteni.

Viszont a marxista állításokkal ellentétben ez nem valamiféle történelmi törvény eredménye. Valójában semmiféle rendíthetetlen történelmi törvény nem létezik, ahogy azt a marxisták képzelik. Nem is a profitráta csökkenésének az eredménye a szerves összetételű tőke növekedésével (azaz a konstans tőke arányának növekedése a variábilissal szemben), ahogy azt Marx gondolja. Mint ahogy a munkaérték-elmélet is rendbehozhatatlanul hibás, úgy a profitráta süllyedő tendenciája is, ami azon alapszik. Az érték, kamat és profit forrása nem a munkaráfordítás, hanem a cselekvés, azaz a szűkös eszközök felhasználása célok elérése végett olyan cselekvők által, akiket szorít az időpreferencia és a bizonytalanság (tökéletlen tudás). Nincs ok feltételezni tehát, hogy a szerves összetételű tőke változásai bármilyen szisztematikus kapcsolatban állnak a kamat és profit változásaival.

Ehelyett a nagyobb fokú osztálytudat kialakulását (azaz az uralkodó osztály megdöntésének szubjektív feltételeit) stimuláló krízisek valószínűsége – Marx egyik kedvenc kifejezését használva – a kizsákmányolás dialektikája miatt növekedik, amit már érintettem az előzőek során: a kizsákmányolás pusztítóan hat a vagyonképzésre. Tehát a kizsákmányoló társulatok (államok) versengése során a kevésbé kizsákmányolók vagy liberálisabbak lesznek hajlamosak felülmúlni a kizsákmányolóbbakat, mivel bőségesebb erőforrások állnak a rendelkezésükre. Az imperializmus folyamata kezdetben viszonylag felszabadító hatással jár az uralma alá kerülő társadalmakra. Egy viszonylag kapitalistább társadalmi modellt exportálnak a viszonylag kevésbé kapitalista (kizsákmányolóbb) társadalmakba. Ez stimulálja a termelőerők fejlődését: elősegíti a gazdasági integrációt, kiterjeszti a munkamegosztást és felállít egy valódi világpiacot. Ennek hatására a népességszámok megemelkednek, és példátlan magasságokba szöknek a gazdasági jövőről alkotott várakozások.²² Viszont ahogyan feláll a kizsákmányoló uralom, az államközi versengés pedig csökken vagy akár eltűnik az imperialista terjeszkedés folyamatában, fokozatosan szertefoszlanak az uralkodó állam belső kizsákmányoló hatalmának, adóztatásának és regulációjának külső korlátai. Elkezd növekedni a belső kizsákmányolás, adóztatás és szabályozás, ahogyan az uralkodó osztály egyre közelebb jut végső világuralmi céljához. Beköszönt a gazdasági stagnálás és kielégítetlenül maradnak a – világszerte fennálló – magasabb várakozások. És ez – a magas várakozások és egy gazdasági valóság, amely egyre elmarad tőlük – a forradalmi lehetőség kiemelkedésének klasszikus helyzete.²³ Felbukkan a kiemelkedő krízisek ideológiai megoldásának kétségbeesett szüksége, azon tény széleskörű felismerésével, hogy az állami uralom, az adóztatás és a reguláció – távol attól, hogy ilyen megoldást adna – valójában azt a problémát alkotják, amit le kell küzdeni. Ha a gazdasági stagnálás, krízisek és ideológiai csalódottság e helyzetében felajánlanak egy pozitív megoldást a szisztematikus és átfogó libertárius filozófia formájában, összekapcsolva annak gazdasági párjával: az Osztrák közgazdaságtannal; és ha ezt az ideológiát elterjeszti egy aktivista mozgalom, akkor az aktivizmus számára elsöprő mértékben pozitívvá és ígéretessé válik a forradalmi lehetőség lángra lobbantása. Megszaporodnak az anti-államista nyomások, és elhozzák az uralkodó osztály és az állam, mint kizsákmányolásának eszköze hatalmának megdöntésére irányuló ellenállhatatlan tendenciát.

Viszont ha és amennyiben ez megtörténik, az a marxista modellel ellentétben nem a termelőeszközök társadalmi tulajdonlását fogja jelenteni. Valójában a társadalmi tulajdonlás nem csak gazdaságilag nem hatékony, ahogy az már kifejtésre került; inkompatibilis az állam „elhalásának” elképzelésével. Hiszen ha a termelési eszközöket kollektívan birtokolják, és ha realisztikusan feltételezzük, hogy nem egyezik mindenki véleménye (csodával egyező módon) azzal kapcsolatban, miként használják fel ezeket a termelési eszközöket, akkor pontosan a társadalmilag tulajdonolt termelési tényezők azok, amelyek megkövetelik a folytatólagos állami cselekvést, azaz egy intézményt, ami erőszakkal rákényszeríti az egyik ember akaratát egy másikra, aki nem ért vele egyet. Ehelyett az állam elhalása, és ezzel a kizsákmányolás vége és a szabadság, illetve a példátlan gazdasági bőség kezdete a tisztán magántulajdon-társadalom felállítását jelenti, amit nem szabályoz semmi, csak a magánjog.

Lábjegyzetek

A következőkről lásd Karl Marx és Friedrich Engels, A kommunista kiáltvány; A Tőke, 3 kötet; kortárs marxisták közül Ernest Mandel, Marx’s Economic Theory; ua. Late Capitalism; Paul Baran és Paul Sweezy, Monopoly Capital; egy nem-marxista szemszögből Leszek Kolakowski, Main Currents of Marxism; G. Wetter, Sovietideologie heute, 1. kötet; W. Leonhard, Sovietideologie heute, 2. kötet. ↩
Marx és Engels, A kommunista kiáltvány (1. szakasz). ↩
A kommunista kiáltvány (2. szakasz, utolsó 2 bekezdés); Friedrich Engels, Von tier Autoriät; ua. Die Entwicklung des Sozialismus von der Utopie zur Wissenschaft. ↩
[Az eredeti birtokbavétel a folyamat, amely során a cselekvő használatba vesz gazdátlan és érintetlen természeti erőforrásokat, mielőtt azt más tenné; úgy, hogy „elegyíti munkáját a földdel”, ezzel tulajdonosi kapcsolatot teremtve.] ↩
Lásd Marx, A Tőke, 1. kötet; a legrövidebb bemutatása Lohn, Preis, Profit művében olvasható. Valójában szükség volna egy másik érvre is a pontosabb marxista tétel bizonyításához, miszerint kizárólag a munkaszolgáltatás tulajdonosát zsákmányolják ki (a másik eredeti termelési tényező, a föld tulajdonosát viszont nem). Hiszen ha igaz lenne, hogy a tényezők és a kibocsátás árai közötti különbözet kizsákmányoló kapcsolatot alkot, ez csak azt mutatná, hogy a tőkés, aki munkaszolgáltatást vesz bérbe egy munkatulajdonostól és földszolgáltatást egy földtulajdonostól, kizsákmányolja vagy a munkát, vagy a földet, vagy egyszerre a munkát és a földet. Természetesen itt a munkaérték-elmélet feladata biztosítani a hiányzó láncszemet azzal, hogy a munkát tenné az érték egyedüli forrásának. Megkímélem magamat ezen elmélet cáfolatának feladatától. Mára kevesen maradtak – még a magukat marxistának vallók között is – akik nem látják a munkaérték-elmélet hibásságát. Ehelyett az érv kedvéért elfogadom a javaslatot, amit például az önjelölt „analitikus marxista,” John Roemer fogalmazott meg (A General Theory of Exploitation and Class; ua Value, Exploitation and Class) miszerint a kizsákmányolás elmélete analitikusan elválasztható a munkaérték-elmélettől; és hogy megfogalmazható egy „általánosított árucikk-kizsákmányolás elmélet,” amely igazolható függetlenül attól, hogy igaz-e a munkaérték-elmélet. Még egy általánosított árucikk-kizsákmányolás elmélet sem biztosít menekülőutat a következtetés elől, miszerint a marxista kizsákmányolás-elmélet teljesen hibás. ↩
A következőkről lásd Eugen von Böhm-Bawerk, The Exploitation Theory of Socialism-Communism; ua. Shorter Classics of Böhm-Bawerk. ↩
Ludwig von Mises, Human Action, 407. o.; lásd még Murray N. Rothbard, Man, Economy and State, 300-301. o. ↩
Az időpreferenciára alapuló kamatelmélettel kapcsolatban a 6. és 7. jegyzetben hivatkozott munkák mellett lásd még Frank Fetter, Capital, Interest and Rent. ↩
A következőkről lásd Hans-Hermann Hoppe A Theory of Socialism and Capitalism; ua. „Miért bukik meg minden szocializmus”; ua. „The Economics and Sociology of Taxation”. ↩
Mises hozzájárulásai az osztály- és kizsákmányoláselmélethez rendszertelenek. Viszont írásain át felvázol olyan szociológiai és történelmi interpretációkat, amelyek osztályelemzések, hacsak hallgatólagosan is. Itt kiváltképp említésre méltó remek elemzése a kormány és a banki elit közötti együttműködésről, amelyet annak érdekében hoztak, hogy elpusztítsák az aranystandardot, és ezzel növeljék inflációs hatalmukat, mint a saját érdeküket szolgáló tisztességtelen, kizsákmányoló vagyon- és jövedelem-elosztás eszközét. Lásd például Monetary Stabilization and Cyclical Policy; Socialism; The Clash of Group Interests and Other Essays műveit. Viszont Mises nem ad rendszerezett státuszt az osztályelemzésnek és a kizsákmányolás elméletnek, mivel végső soron félreérti a kizsákmányolást, mint ami pusztán egy szellemi hiba, amit eloszlathat a helyes gazdasági érvelés. Nem figyel fel teljes mértékben arra, hogy a kizsákmányolás éppúgy – és talán még inkább – egy morális-motivációs probléma is, ami mindenféle gazdasági érveléstől függetlenül fennáll. Rothbard hozzáadja saját meglátásait az Osztrák közgazdaságtan Misesi szerkezetéhez, és a hatalom illetve a hatalmi elit elemzését a gazdaságelmélet és a történelmi-szociológiai magyarázatok szerves részévé teszi; és szisztematikusan kiterjeszti a kizsákmányolás elleni Osztrák érvet, hogy magába foglalja az etikát is a gazdaságelmélet mellett – tehát hogy magába foglaljon egy igazságosság-elméletet is egy hatékonyság-elmélet mellett, hogy az uralkodó osztályt meg lehessen támadni, mint ami immorális. Rothbard hatalmi, osztály- és kizsákmányolás-elméletéről lásd Power and Market; For a New Liberty; The Mistery of Banking; America’s Great Depression. Az Osztrák osztályelemzés fontos tizenkilencedik századi elődjeiért lásd Leonard Liggo, Charles Dunoyer and French Classical Liberalism; Ralph Raico, Classical Liberal Exploitation Theory; Mark Weinburg*, The Social Analysis of Three Early 19th Century French Liberals*: Say, Comte and Dunoyer; Josepth T. Salerno, Comment on the French Liberal School; David M. Hart, Gustave de Molinari and the Anti-Statist Liberal Tradition. ↩
Erről lásd még Hoppe, A Theory of Socialism and Capitalism; ua. The Justice of Economic Efficiency; ua. A magántulajdon etikájának végső igazolásáról. ↩
E motívummal kapcsolatosan lásd Lord Acton, Essays in the History of Liberty; Franz Oppenheimer, System der Soziologie 2. kötet: Der Staat; Alexander Rüstow, Freedom and Domination. ↩
Lásd erről Murray N. Rothbard, Left and Right: The Prospects for Liberty. ↩
Minden ennek ellentétét állító szocialista propaganda ellenére, a tőkések és munkások, mint ellenséges osztályok marxista leírása úgyszintén zsákutcába fut bizonyos empirikus megfigyelések esetén: Logikai szempontból az emberek végtelen módon sorolhatók különböző osztályokba. Az ortodox pozitivista metodológia szerint (amit hamisnak tekintek, viszont hajlandó vagyok itt elfogadni az érv kedvéért) az az osztályozási rendszer a jobb, ami jobban segíti az előrejelzést. Viszont az emberek osztályozása mint tőkések és munkások (vagy mint a különböző fokú tőkésség és munkásság képviselői) gyakorlatilag használhatatlan annak megjóslásában, milyen álláspontot fog az ember képviselni a fundamentális politikai, szociális és gazdasági kérdésekben. Ezzel ellentétben az emberek helyes osztályzása, mint adótermelők és a szabályozottak vs. adófogyasztók és a szabályozók, valójában nagy előrejelző-erővel bír. A szociológusok e felett nagyban elsiklottak a szinte egyetemesen vallott marxista előítéleteik miatt. Viszont a mindennapi tapasztalat elsöprő mértékben megerősíti a tézisemet: Derítsd ki, közalkalmazott-e valaki (illetve rangját és fizetését), és befolyásolják-e vagy milyen mértékben befolyásolják a közszektoron kívül álló személy jövedelmét és vagyonát a közszektor vásárlásai és/vagy szabályozásai; az emberek attól függően fognak szisztematikusan eltérni a fundamentális politikai kérdésekre adott válaszukban, hogy a közvetlen vagy közvetett adófogyasztó, vagy az adótermelő osztályba tartoznak-e! ↩
Lásd James Buchanan és Gordon Tullock, The Calculus of Consent, 19. o. ↩
Lásd Hans-Hermann Hoppe, Eigentum, Anarchie, und Staat; ua. A Theory of Socialism and Capitalism. ↩
Lásd Hans-Hermann Hoppe, Banking, Nation States and International Politics; Murray N. Rothbard, The Mystery of Banking, 15-16. fejezet. ↩
Lásd erről kiváltképp Rothbard, Man, Economy and State, 10. fejezet, főképp a „The Problem of One Big Cartel” szakaszt; emellett Mises, Socialism, 22-26. fejezet. ↩
Erről lásd Gabriel Kolko, The Triumph of Conservatism; James Weinstein, The Corporate Ideal in the Liberal State; Ronald Radosh and Murray N. Rothbard, A New History of Leviathan; Leonard Loggi ans James J. Martin, Watershed of Empire. ↩
Az állam és a háború közötti kapcsolatról lásd Ekkehart Krippendorff, Staat und Krieg; Charles Tilly, „War Making and State Making as Organized Crime,” Peter Evans Bringing the State Back In kötetében; illetve Robert Higgs, Crisis and Leviathan. ↩
A katonai és monetáris imperializmus elméletének részletezett változatáért lásd Hoppe, Banking, Nation States and International Politics. ↩
Itt meg lehet említeni, hogy Marx és Engels, legfőképp Kommunista Kiáltványukban éltették a kapitalizmus történelmileg progresszív jellemét, és alig győzték dicsérni példátlan teljesítményéért. Ami azt illeti, miután áttekintette a Kiáltvány releváns passzusait, Joseph A. Schumpeter azt a következtetést vonta le: Soha, ismétlem, és kiváltképp a burzsoá civilizáció egyetlen modern védelmezője nem írt le soha semmi ilyesmit, sosem alkottak meg egy kivonatot az üzleti osztály mellett, ami ennyire alapos és ennyire széles látókörű annak kapcsán, miket ért el, és mit jelent az az emberiségnek. („The Communist Manifesto in Sociology and Economics,” az Essays of Joseph A. Schumpeter kötetben).

A kapitalizmus e nézetéből adódóan Marx egészen addig elment, hogy védelme alá vette például India a britek általi meghódítását, mint egy történelmileg progresszív fejlemény. Lásd Marx hozzájárulását a New York Daily Tribune 1853. június 25.-i, július 11.-i, augusztus 8.-i számához (Marx és Engels, Werke, 9. kötet). Mint egy kortárs marxista, ki hasonló nézeteket vall az imperializmusról, lásd Bill Warren, Imperialism: Pioneer of Capitalism. ↩
A forradalom elméletéről lásd kiváltképp Charles Tilly, From Mobilization to Revolution és As Sociology Meets History. ↩