Mindennek fényében jobboldali libertáriusként először természetesen azt mondanám gyermekeimnek és tanítványaimnak: mindig tiszteld, és sose sértsd meg mások magántulajdon-jogait, és lásd az Államot a magántulajdon ellenségeként, valójában annak antitéziseként. De nem hagynám ennyiben. Nem mondanám (vagy nem utalnék némán arra), hogy amint ennek a követelménynek megfelelően viselkedsz, „bármi elfogadható.” Hozzáadnám: légy és tedd azt, ami boldoggá tesz, de mindig tartsd észben, hogy mindaddig, amíg a világszintű munkamegosztás része vagy, léted és jóléted döntően másokon, és kiváltképp a fehér, heteroszexuális férfiak által dominált társadalmakon, patriarchális családszerkezetükön, illetve burzsoá vagy arisztokratikus életmódjukon és magatartásukon múlik. Tehát ha nem is szeretnél abban részt venni, lásd, hogy ettől függetlenül a társadalmi szerveződés sztenderd „nyugati” modelljének haszonélvezője vagy, és következményképpen saját érdekedben ne tegyél olyat, ami aláássa azt, hanem helyette támogasd, mint ami méltó a tiszteletre és a védelemre.

Az „áldozatok” hosszú sorának pedig azt mondanám: tedd a saját dolgod, éld a saját fekete, barna, feminista, zsidó, homoszexuális életedet mindaddig, amíg békésen teszed, mások magántulajdon-jogainak megsértése nélkül. Ha és amennyiben a nemzetközi munkamegosztás része vagy, nem tarozol kárpótlással senkinek, és senki sem tartozik neked kárpótlással. Az állítólagos ’elnyomóiddal’ való együttélésed kölcsönösen kedvező. De tartsd észben, hogy míg az ’elnyomók’ meg tudnak élni és lenni nélküled – bár alacsonyabb életszínvonallal – ennek fordítottja nem igaz. Az ’elnyomók’ eltűnése veszélyeztetné a létezésedet is. Tehát ha nem is szeretnéd követni a fehér férfiak kultúrája által felállított modellt, tudd, hogy csak e modell folytatólagos létének köszönhető, hogy fenntarthatók alternatív kultúrák a jelen életszínvonallal, illetve hogy e ’nyugati’ modell, mint globálisan hatékony Leitkultur eltűnése veszélyeztetné számos, ha nem az összes ’áldozattársad’ életét.

Az Ember rövid történelme nagyszerű bepillantás a ma élő legzseniálisabb libertárius – Murray N. Rothbard egykori tanítványa és közeli barátja – Hans-Hermann Hoppe elméjébe. A könyv három esszéje új fényben világítja meg az emberi történelmet: szembemenve az uralkodó pozitivista nézetekkel, Hoppe felismeri, hogy bármilyen érvényesnek vallott történelmi magyarázatnak összhangban kell lennie más tudományok, név szerint a gazdaságtan és az etika – a praxeológia és a libertarianizmus – érvényes és igaz következtetéseivel.

Hoppe ebből a szempontból vizsgálja meg a magántulajdon és a család eredetét első esszéjében, mint a két intézményt, ami ideiglenesen felszabadította a vadászó-gyűjtögető emberiséget a legnagyobb veszélytől – amit az egyre növekvő népesség jelentett a természet adta javak meghatározott mennyiségű kínálatára, fenyegetve az ember életszínvonalát és megélhetését; permanens háborúba taszítva az emberiséget. A magántulajdon és a család intézménye által biztosított bőség viszont ideiglenes volt, és a népességnövekedés ismét fenyegetni kezdte az élelemkínálatot. A végső megoldást az Ipari Forradalom jelentette, amelyet – ahogy arra Hoppe rámutat – nem elsősorban a magántulajdon intézményes védelmének megerősödése hozott el, hanem sokkal inkább a tény, hogy a nyugati civilizáció akkorra “tenyésztette” ki a népességnövekedést folyamatosan meghaladó gazdasági növekedéshez szükséges intelligenciát.

Végül a könyv harmadik esszéje elsöprő logikai erővel és integritással fedi fel az Állam természetét. Az arisztokráciától a monarchián át a demokráciáig c. esszé – amit kiválósága miatt különállóan is kiadtak – arra mutat rá, hogy ellentétben a szinte egyetemesen vallott tévhittel, a demokrácia a lehető legkárosabb államforma mind közül, mivel itt az államfő és a kormány pusztán a rövid időre kinevezett gondnok szerepében irányítja az államapparátust, arra ösztönözve az épp hatalmon levő uralkodókat, hogy annyit és olyan gyorsan marjanak el az adóztatással elkobozható zsákmányból, amennyit csak lehetséges. Ezzel szemben a monarchiában a király az ország hosszútávú érdekeit tartja szem előtt, hiszen egész élete során profitálni fog gazdasági teljesítményéből, majd gyermekeire hagyományozhatja. Viszont a monarchia jellegzetessége még mindig az, hogy monopolizálja a végső döntéshozatal hatalmát, ami továbbra is a monopóliumok minden káros hatásával jár – szemben a természetes úton kialakuló arisztokráciával vagy elittel, akikhez az emberek szabadon és bizalommal fordulhatnak konfliktusaikkal, hiszen az idők során kivívták maguknak igazságosságuk és bölcsességük hírnevét és elismerését.

Az Ember rövid történelme felüdítő intellektuális szórakozás; miközben olyan igazságokat tár fel, amelyek után levegőért kapkod az olvasó.

Ez az ország – és a nyugati világ zöme – jelenleg az infláció és hitelexpanzió időszakát éli. Ahogy növekedik a forgalomban levő pénzmennyiség és bővülnek a bankbetétek, emelkedni kezdenek az árucikkek és szolgáltatások árai. Fellendül a gazdaság.

Viszont a pénzkínálat bővítése és a hitelexpanzió által mesterségesen teremtett fellendülés nem tarthat örökre. Előbb vagy utóbb véget kell érnie, mivel a papírpénz és a bankbetétek nem helyettesítik a nemlétező tőkejavakat.

A gazdaságelmélet cáfolhatatlanul demonstrálta, hogy az expanziós pénz- és hitelpolitika által megteremtett bőség illuzórikus, és szükségszerűen gazdasági krízishez és válsághoz fog vezetni. Ez újra meg újra megtörtént a múltban, és ismét meg fog történni a jövőben.

Tragikus volt a nap, amikor a társadalomtudományok királynője, a közgazdaságtan átvette a természettudományok módszerét: az empirizmust és pozitivizmust. A gazdaságbölcselet eme elsöprő változása – nem véletlenül – körülbelül egyidőben történt azzal, amikor az értelmiségiek és a politikusok hinni kezdtek az állami tervezés hatékonyságában. Sikertelenségük ellenére mindkét tan korunk istentelen vallása maradt.

E rendkívüli esszében Hans-Hermann Hoppe kiterjeszti Ludwig von Mises érvét, miszerint a természettudományok módszereit nem lehet sikeresen átruházni a gazdaságelméletre. Hoppe professzor ezután az a priori tudás létezése, a tiszta elmélet érvényessége, a deduktív logika használata és a gazdasági törvény rendíthetetlensége mellett érvel, illetve a nézet mellett, miszerint a gazdaságtan pusztán része egy nagyobb diszciplínának, a praxeológiának: az emberi cselekvés tudományának.

Ha a közgazdászok szeretnék magukat felszabadítani a megbukott feltételezéstől, hogy képesek pontosan megjósolni a jövőt – és következményképpen az állam képes jobban megtervezni a gazdaságot, mint a piac – felül kell vizsgálniuk az alapvető metodológiai hibáikat. Amikor ez megtörténik, abban elengedhetetlen szerep jut Hoppe professzornak, napjaink kiemelkedő praxeologistájának.

A következő, gazdaságtanról, politikáról illetve a szocializmus és a kapitalizmus erkölcséről szóló tanulmány egy szisztematikus politikaelméleti értekezés. Mint interdiszciplináris okfejtés, a politikai gazdaságtan és a politikafilozófia központi kérdéseit fogja taglalni: miként szervezzék a társadalmat a vagyonteremtés elősegítése és a szegénység eltörlése érdekében, illetve miként alakítsák, hogy igazságos társadalmi rendet eredményezzen.

Nevezetesen egy tulajdon- és tulajdonjog-elmélet kerül kidolgozásra. Bemutatásra kerül, hogy a szocializmust – ami semmi esetre sem a tizenkilencedik századi marxizmus találmánya, hanem sokkal régebbi – úgy kell felfogni, mint a magántulajdon és magántulajdon-követelések elleni intézményesített beavatkozás vagy agresszió. Ugyanekkor a kapitalizmus a magántulajdon elismerésére illetve a magántulajdon-birtokosok közötti nonagresszív, szerződéses cserére alapuló társadalmi rendszer. Ez magába foglalja – ahogyan az világossá válik az értekezés folyamán – hogy különböző fokai vannak a szocializmusnak és a kapitalizmusnak, a magántulajdonjogok tiszteletének vagy figyelmen kívül hagyásának. A társadalmak nem egyszerűen kapitalisták vagy szocialisták. Valójában bizonyos fokig minden létező társadalom szocialista. (Még az Egyesült Államok is – ami viszonylag kétségtelenül kapitalistább az összes többinél – elképesztően szocialista, és idővel egyre inkább azzá vált, ahogy azt látni fogjuk.)

Az egyik cél tehát demonstrálni, hogy a szocializmus teljes mértéke, tehát a magántulajdonjogokba való beavatkozás egy bizonyos országban fennálló mértéke, magyarázatot ad az ország teljes vagyonára. Minél szocialistább egy ország, annál jobban akadályozzák az új vagyon termelését illetve a régi, létező vagyon megtartását, és annál szegényebb marad vagy szegényebbé válik. A tény, hogy az Egyesült Államok hozzávetőlegesen gazdagabb, mint Nyugat-Európa, Nyugat-Németország pedig sokkal gazdagabb, mint Kelet-Németország, megmagyarázható a szocializmus alacsonyabb mértékével, mint az a tény is, hogy Svájc virágzóbb, mint Ausztria, vagy az, hogy Anglia, a tizenkilencedik század leggazdagabb országa, most arra a szintre zuhant, amit találóan alulfejlett országnak neveznek.

De itt nem kizárólag a teljes vagyoni hatással, illetve nem egyedül a kérdés gazdasági oldalával fogunk foglalkozni. Viszont a szocializmus különböző fajtáinak elemzése során – melyeknek van valós, történelmi példája (amiket persze sokszor nem szocializmusnak, hanem jóval megkapóbb neveken neveztek) – fontos megmagyarázni, miért és hogyan gyakorol pusztító hatást minden beavatkozás mindenhol – legyen az nagy vagy kicsi, történjen itt vagy ott – a társadalmi szerkezetre, amit talán nem vesz észre egy felszínes, elméleti tekintetben képzetlen megfigyelő, akit megvakít a beavatkozás azonnali „pozitív” következménye. De ez a negatív hatás ettől függetlenül létezik, és valamennyi késlekedéssel egyre több vagy súlyosabb problémákat fog okozni a társadalmi szövet egy másik területén, mint amiket eredetileg megoldott a beavatkozással. Tehát például a szocialista politika szembetűnő pozitív hatásai – mint az „olcsó ételárak,” az „alacsony lakbér,” az „ingyen” ez meg „ingyen” az – nem pusztán a semmiben lógó pozitív dolgok, amik nem kapcsolódnak semmi máshoz, hanem olyan jelenségek, amikért valahogy fizetni kell: kevesebb és rosszabb minőségű étellel, lakáshiánnyal, hanyatlással és nyomornegyedekkel, sorban állással és korrupcióval, továbbá alacsonyabb életszínvonallal, a tőkefelhalmozódás csökkenésével és/vagy a tőkefelélés megnövekedésével.