Az üzleti ciklus – vagyis a lázas gazdasági fellendülést követően rendszeresen megjelenő válsásgos időszakok – értelmezése, amelyet először a brit Currency School alakított ki, majd a modern közgazdaságtan tökéletesített, a következőképpen szól:
A közvélemény vonakodik elfogadni, hogy a kamat egy olyan jelenség, amely szorosan összefügg az általános gazdasági feltételekkel. Az emberek nehezen fogadják el, hogy a jövőbeli javak árengedménye a jelenlegi javakhoz képest nem a piacgazdaság sajátos jellemzője, hanem az emberi értékítélet elkerülhetetlen kategóriája, amely ugyanúgy irányítaná egy szocialista rendszer tervezőtestületének döntéseit, mint ahogyan meghatározza minden egyén magatartását egy kapitalista rendszerben.1 Sokan úgy vélik, hogy a kamatok banki hitelexpanzióval történő mesterséges csökkentése áldás mindenki számára, leszámítva a „tétlen” tőkéseket. Nem látják, hogy lehetetlen további banki hitelekkel helyettesíteni a nem létező tőkejavakat, ezért egy mesterségesen előidézett fellendülés szükségszerűen összeomlásba torkollik és válságba fordul. Üdvözlik azt a látszólagos jólétet, amelyet előidéz a hitelexpanzió a kezdeti szakaszában, és annyira előítéletesek, hogy nem hajlandók belátni: az azt követő recesszió az előző spekulációs orgia időszakának elkerülhetetlen következménye.
Soha nem fogalmaztak meg életképes ellenérveket ezzel az elmélettel szemben, amelyet általában az üzleti ciklus monetáris vagy hitelexpanziós elméletének neveznek. Még a Nemzetek Szövetsége által kiadott Prosperity and Depression című jelentés is, amelyet Gottfried Haberler készített, elismeri, hogy azok a szerzők, akik más módon próbálják magyarázni az üzleti ciklusok jelenségét, „gyakran hallgatólagosan feltételezik – vagy logikusan feltételezniük kell –, hogy a bankrendszer hajlamos és képes a hitelexpanzióra a fennálló feltételek mellett” (az új kiadás, 1939, 7. oldal). Ennek ellenére az államok makacsul ragaszkodnak ahhoz a politikához, amely hitelexpanzióval mesterségesen csökkenti a kamatlábakat. Számos szerző próbálja megvédeni ezt a politikát, hamis magyarázatokat kínálva az üzleti ciklusokra, és szándékosan mellőzve a monetáris cikluselméletet. Szerintük a gazdasági válságok ismételt megjelenése a korlátozások nélküli piacgazdaság természetéből ered.
Ez a tévedés Karl Marxtól ered. Tanításainak egyik fő dogmája az volt, hogy a kereskedelmi válságok időszakos visszatérése a kapitalizmusban a „termelés anarchiájának” szerves velejárója. Marx számos gyenge és ellentmondásos kísérletet tett ezen dogma bizonyítására; még maguk a marxista szerzők is elismerik, hogy ezek a próbálkozások teljes kudarcot vallottak. Ennek ellenére Marx, Engels és az összes tanítványuk, egészen Sztálinig és az ő csatlósaiig, arra alapozták reményeiket, hogy a válságok újra és újra visszatérnek, mindig egyre fenyegetőbben, míg végül arra kényszerítik az embereket, hogy eltöröljék a gazdasági szabadságot és megvalósítsák a szocializmust. Számtalan álközgazdász – miközben nyomatékosan hangoztatják kommunizmusellenességüket – fenntartások nélkül átvette a marxista hitvallás ezen alapvető tételét. Elkötelezték magukat amellett, hogy igazolják ennek helyességét, és olyan programokat terveznek, amelyeket „pozitív kontraciklikus politikának” neveznek. Valójában ezek a programok mind arra irányulnak, hogy az állam mindent átszövő tervezésével váltsák fel a magánkezdeményezést. Az állami hitelexpanzió és infláció katasztrofális következményeinek orvoslására egyre több és több állami beavatkozást javasolnak, mígnem végül az egyéni szabadság minden nyoma eltűnik.
Alvin H. Hansen professzor könyve, a Business Cycles and National Income (Norton, 1951), ennek a napról napra bővülő irodalomnak a legújabb terméke. Nem ad hozzá semmi újat ahhoz, amit elődei már kifejtettek. Csupán megismétli mindazt, amit újra és újra elmondtak, és amit már százszor vitathatatlanul megcáfoltak. Megpróbálja feltámasztani a zavaros gazdasági gondolkodás minden rémképét, mint például az általános túltermelés, az általános túlbefektetés, az akcelerációs elv és hasonlók. Hiányos képet nyújt az előző szerzők nézeteiről, és kihagyja a legfontosabb hozzájárulásokat. A könyv bőséges történelmi és statisztikai anyagot tartalmaz, amelyeket a szerző rosszul állított össze és tévesen értelmezett.
Hansen professzor azon kísérlete, hogy hiteltelenítse azokat, akik úgy vélik, hogy a krízisek újbóli megjelenésének egyetlen hatékony megelőzési módja a mindennemű hitelexpanziótól és inflációtól való tartózkodás, önmagában nem érdemelne különösebb figyelmet, ha nem lenne szimptomatikus az akadémiai és hivatalos körökre jellemző uralkodó tendenciára. Azok a nézetek, amelyeket ezek a körök vallanak és terjesztenek, még végzetesebbek, mint azok a politikák, amelyeket megpróbálnak igazolni.
A jelenlegi kormány vakmerő inflációja és hitelexpanziója előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül gazdasági összeomláshoz fog vezetni. Ekkor az emberek, akikbe belesulykolták a hivatalos tanokat, így fognak érvelni: „A kapitalizmus megmentésére tett utolsó kétségbeesett próbálkozások, a New Deal és a Fair Deal, teljes kudarcot vallottak. Nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus szükségszerűen válsághoz vezet. Nincs más megoldás, mint a teljes szocializmus bevezetése.” Az iskoláink többségében oktatott tanok, valamint a kommunisták szenvedélyes szónoklatai a vasfüggöny mindkét oldalán nem engednek meg semmilyen más értelmezést.
Ezzel az érveléssel szemben elengedhetetlen időben felvilágosítani az embereket arról, hogy az üzleti ciklus nem a piacgazdaság akadálytalan működésének természetes velejárója, hanem éppen ellenkezőleg, a pénzpiac manipulációjának elkerülhetetlen következménye. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy a gazdasági katasztrófák visszatérésének egyetlen megelőzési módja az, ha hagyjuk, hogy a piac – és nem az állam – határozza meg a kamatlábakat. Egyetlen hatékony kontraciklikus politika létezik: nem szabad növelni sem a forgalomban lévő pénzmennyiséget, sem a bankbetéteket. A kereskedelmi bankoktól felvett hitelekből történő állami költekezés a gazdasági katasztrófa legbiztosabb útja.
Lábjegyzetek
-
Mises a kamatot érti a "a jövőbeli javak árengedménye a jelenlegi javakhoz képest" kifejezés alatt; amikor a hitelező kölcsönbe adja a megtakarításait, lemond a jelenben felhasználható javakról a jövőben elérhető javakért cserébe. Lemond a lehetőségről, hogy a jelenben használja a pénzét fogyasztásra, és csak akkor nyílik lehetősége fogyasztani, ha az adós visszafizette a tartozását. De mivel - ha minden más tényező változatlan - az ember mindig nagyobbra értékeli a jelenleg elérhető javakat, mint a jövőbeli javakat, így a megtakarító csak akkor hajlandó lemondani a jelenleg elérhető javakról, ha a várakozása után, a jövőben többet fogyaszthat, mint előtte. Ezt jelenti "a jövőbeli javak árengedménye a jelenlegi javakhoz képest". Az adósnak prémiumot kell fizetnie azért, hogy a jelenben férhessen hozzá a javakhoz (esetünkben a hitelező megtakarításaihoz) ahelyett, hogy neki kelljen várakoznia és megtakarítania - azaz a jövőbeli javakhoz képest drágábban tudja megszerezni azokat a jelenben. ↩