Második Fázis: A Világgazdaság Felbomlása
Bár a modern mítosz azt állítja, hogy a szabadpiac „elpusztította önmagát”, 1929-ben az állam volt a bukás legfőbb elkövetője. Ha ez az összeomlás olyan lett volna, mint az előzők, legfeljebb két vagy három év alatt – de valószínűleg még annál is hamarabb – elmúltak volna a nehéz idők. Viszont a példátlan politikai kontárkodás ehelyett több mint 10 éven át elnyújtotta a szenvedést.
A munkanélküliség 1929-ben átlagosan 3,2% volt, majd 1930-ban egy közepes recesszióra jellemző 8,9%-ra ugrott. Ezután az egekbe szökött, egészen az 1933-as évek csúcspontjáig, amikor a munkanélküliség meghaladta a 25%-ot. Ezek egészen 1933 márciusáig Herbert Hoover elnök évei voltak – akiről sokszor azt állítják, hogy a beavatkozást elkerülő, laissez-faire gazdaság bajnoka volt.
„A történelem legköltekezőbb kormánya”
Igaz volna, hogy Hoover az „el-a-kezekkel-a-gazdaságtól” szabadpiaci filozófia követője volt? Ellenfele az 1932-es választásokon, Franklin Roosevelt egyáltalán nem így gondolta. A kampány során Roosevelt átkozta Hoovert, mert annyit költekezett és annyi adót vetett ki, mert hatalmasra emelte az államadósságot, megfojtotta a kereskedelmet és milliókat tett munkanélkülivé. Roosevelt azzal vádolta Hoover elnököt, hogy „felelőtlen és extravagáns” módon költekezik, hogy szerinte „minden irányítását Washingtonban kell központosítani, amilyen hamar csak lehet,” és hogy ő volt az elnöke „a békeidőbeli történelem legköltekezőbb kormányának.” Roosevelt alelnökjelöltje, John Nance Garner azzal vádolta Hoovert, hogy „a társadalmat lefelé vezeti a szocializmus útján.” A Hooverrel kapcsolatos konvencionális nézetekkel ellentétben, Rooseveltnek és Garnernek teljesen igaza volt.
A Hoover-kormányt megkoronázó ostobaság a Smoot-Hawley Vám volt, amelyet 1930 júniusában iktattak törvénybe. Ez az 1922-es Fordney-McCumber Vámra épült, amelyik már egyébként is zuhanórepülésbe taszította az amerikai mezőgazdaságot az előző évtizedben. Az amerikai történelem leginkább protekcionista jogalkotása, a Smoot-Hawley vám gyakorlatilag lezárta a határokat a külföldi javak előtt, és lángra lobbantott egy kegyetlen nemzetközi kereskedelmi háborút. Barry Poulson professzor így írja le a törvény hatókörét:
A törvény emelte a vámokat az összes vámköteles árucikken; például a mezőgazdasági termékekre kirótt vám 20%-ról 34%-ra, a borokra és a szeszes italokra kivetett vám 36-ról 47%-ra, a gyapjú és a gyapjútermékek vámja pedig 50-ről 60%-ra emelkedett. Összesen 887 vámot emeltek súlyosan, a törvény pedig 3218 új árucikket tett vámkötelessé. A Smoot-Hawley vámtörvény egyik kulcseleme az volt, hogy sok vámot egy bizonyos összegben adtak meg, nem pedig az ár egy bizonyos százalékában. Ahogyan a Nagy Gazdasági Válság során a felére, vagy annál is alacsonyabbra zuhantak az árak, gyakorlatilag megduplázódott az összegben meghatározott vámok effektív rátája, növelve a törvény által nyújtott protekciót.
A Smoot-Hawley széleskörű és súlyos hatást gyakorolt, számtalan terméket érintve. A törvénybe iktatása előtt az órákat 45%-os vámmal sújtották, amit a törvény 55%-ra emelt, és hozzáadott árucikkenként további 4.50 dollár vámot. A vajat és a kukoricát terhelő vámok körülbelül megduplázódtak. A történelem során először még a savanyú káposztára is vámot vetettek ki. A néhány megmaradó, vámmentes termék között furcsamód ott voltak a piócák és a csontvázak (talán politikai vigaszdíj gyanánt az Amerikai Orvosi Egyesület számára, ahogy egy bohókás egyén fanyarul megjegyezte).
A lenolajra, volfrámra és kazeinre kivetett vámok szétverték az Egyesült Államok festék-, acél- és papíriparát. A Smoot-Hawley több mint 800 olyan terméket megadóztatott, amit az autógyártás során használtak. Több mint hatvanezer olyan embernek kellett munkanélküliként hazatérnie, akik a gyapjúrongyokból olcsó ruhákat gyártó amerikai gyárakban dolgoztak, miután a gyapjúrongyokra kivetett vám 140%-kal megemelkedett.
A kormányban és a Kongresszusban dolgozó hivatalnokok úgy gondolták, hogy a kereskedelmi korlátok arra fogják kényszeríteni az amerikaiakat, hogy több hazai terméket vásároljanak, ami majd megoldja a kellemetlen munkanélküliség problémáját. De figyelmen kívül hagyták a nemzetközi kereskedelem egy fontos alapelvét: az üzletelés végső soron egy kétirányú utca: ha a külföldiek nem adhatják el a termékeiket itt, akkor nem tudják megkeresni azt a dollárt, amivel innen vásárolhatnának. Vagy másképp fogalmazva az állam nem szüntetheti be az importot anélkül, hogy exportot is beszüntetné.
Megadóztatsz, és én is megadóztatlak
A külföldi cégeket és munkásaikat a padlóra küldte a Smoot-Hawley súlyos vámterhe, és a külföldi államok egyhamar a saját kereskedelmi korlátaik felállításával reagáltak. Mivel a külföldieket súlyosan korlátozták abban, hogy eladják termékeiket az amerikai piacon, így kevesebb amerikai terméket vásároltak. Ez kifejezetten súlyos csapást mért az amerikai mezőgazdaságra. A földművesek egy elnöki tollvonással elveszítették piacuk szinte egyharmadát. A tanyák árai a mélybe zuhantak és gazdák tízezrei mentek csődbe. Egy véka búza, amely 1 dollárért kelt el 1929-ben csupán 30 centet ért 1932-ben.
A mezőgazdaság összeomlásával rekordszámú vidéki bank bukott be, magukkal rántva tízezer és tízezer ügyfelüket. 1930 és 1933 között kilencezer bank zárt be az Egyesült Államokban. Az értéktőzsde, amely visszanyerte az erejének egy részét, amelyet előző október óta elvesztett, 20 ponttal zuhant azon a napon, amikor Hoover törvénybe iktatta a Smoot-Hawleyt, majd szünet nélkül zuhant az azt következő két évben. (A piac a Dow Jones Ipari Átlag szerint 1929. szeptember 3.-án érte el a 381-es csúcspontot. November 13-án érte el az 1929-es legalacsonyabb, 198 pontot, majd áprilisra ismét felemelkedett 294-re. Mialatt a vámtörvény júniusban Hoover asztala felé menetelt, ismét zuhanni kezdetett, és nem állt meg egészen addig, amíg két év múlva el nem érte a 41 pontot. Csupán negyed évszázad múlva érte el a Dow ismét a 381 pontot.)
A vámháborúk okozta világkereskedelmi zsugorodás nagyban hozzájárult a színpad előkészítéséhez a Második Világháború számára. 1929-ben a világ többi része 30 milliárd dollárral tartozott az amerikai polgároknak. A német weimari köztársaság szenvedett a hatalmas jóvátételi számla súlya alatt, amelyet kirótt rá a versailles-i békeszerződés. Amikor a vámok ellehetetlenítették, hogy a külföldi üzletemberek az amerikai piacon árusítsák a javaikat, jelentősen súlyosbodott a hiteleik terhe, és olyan demagógokat bátorított fel, mint Adolf Hitler. „Ha az áruk nem mehetnek át a határokon, a katonák fognak,” figyelmeztet a régi, de fájdalmasan igaz mondás.
Szabad piac vagy ingyen ebéd?
A Smoot-Hawley törvénynek önmagában el kellene temetnie a mítoszt, miszerint Hoover a szabadpiac politikáját gyakorolta, de kormánya intervencionista hibái ennél is mélyebbre nyúlnak. Az értéktőzsde összeomlása után kevesebb mint egy hónappal vállalatvezetőkkel kezdett tárgyalni, hogy fenyegetésekkel rávegye őket, hogy tartsák mesterségesen magasan a béreket, annak ellenére, hogy az árak és a bevételek zuhantak. 1929 és 1933 között a fogyasztói árak majd’ 25%-kal estek, míg a nominálbérek átlagosan csupán 15%-kal csökkentek, ami azt jelenti, hogy a reálbérek – a vállalkozási költségek egy jelentős alkotóeleme – jelentősen növekedtek. Ahogy azt a közgazdász Richard Ebeling megállapította, „a Hoover-kormány ’magas bérek’ politikája és a szakszervezetek […] egyedül abban értek el sikereket, hogy kizárták a dolgozókat a munkaerőpiacról, és ezzel megteremtették a munkanélküliség egyre növekvő körforgását.”
Hoover drámaian megemelte az állami támogatásokra és segélyekre szánt kiadásokat. 1930 és 1931 között, egy éven belül 16,4%-ról 21,5%-ra emelkedett a GNP azon része, ami a szövetségi kormány kiadásait mutatja. Hoover mezőgazdasági bürokráciája több száz millió dollárnyi segélyt nyújtott a búzával és pamuttal foglalkozó gazdáknak, még akkor is, amikor az új vámok megsemmisítették a piacaikat. A Reconstruction Finance Corporation-nek nevezett kormányügynöksége további milliárdokkal támogatta a vállalatokat. Évtizedekkel később, amikor Hoover kormányáról beszélt, Rexford Guy Tugwell, Franklin Roosevelt politikájának egyik tervezője a következőt mondta: „Akkoriban nem vallottuk be, de gyakorlatilag az egész New Deal abból a programból fogant, amit Hoover alkotott.”
Bár a legelején Hoover valóban csökkentette a legszegényebb amerikaiakat sújtó adókat, Larry Schweikart és Michael Allen az elsöprő A Patriot’s History of the United States: From Columbus’s Great Discovery to the War on Terror című művükbenben kihangsúlyozzák, hogy Hoover „semmivel nem ösztönözte a gazdagokat, hogy új gyárakba fektessenek a foglalkoztatás fellendítése érdekében.” Még a bankcsekkeket is megadóztatta „ami felgyorsította a pénz elérhetőségének zuhanását azzal, hogy megbüntette azokat, akik csekkeket állítottak ki.”
1931 szeptemberében, amikor a pénzkínálat zuhant, a gazdaság pedig megtántorgott a Smoot-Hawley súlya alatt, a Fed véghezvitte a diszkont kamatláb legnagyobb emelését a történelem során. Négy hónap alatt 15%-kal csökkentek a bankbetétek, és mérhető, deflációs zuhanások jellemezték a nemzet pénzkínálatát 1932 első felében.
A magas vámok, a magas állami támogatások és a deflációs monetáris politika hibáit megkoronázandó, a Kongresszus elfogadta és Hoover aláírta az 1932-es Revenue törvényt. Ez volt a történelem legnagyobb békeidőbeli adóemelése, ami kétszeresére emelte a jövedelemadót. A legmagasabb jövedelemkategória számára igazából a kétszeresénél is nagyobbra nőtt: 24%-ról 63%-ra. Az adómentességeket csökkentették, az adójóváírást eltörölték, felemelték a társasági adót és az ingatlanadót; új ajándékadót, gázolajadót és autóadót vezettek be, és szigorúan megemelték a postai díjszabásokat.
Van-e komoly tudós, aki képes végigkövetni a Hoover-kormány hatalmas léptékű gazdasági beavatkozásait, majd rezzenéstelen arccal azt mondani, hogy az elkerülhetetlenül káros következmények a szabadpiac hibái voltak? Schweikart és Allen a következőképp vizsgálták a roncsokat:
1933-ra megdöbbentő mértéket öltöttek a számok, amiket a hibák e vígjátéka produkált: a munkanélküliség országos aránya elérte a 25%-ot, de néhány városon belül a statisztikák felfoghatatlannak tűntek. Cleveland azt jelentette, hogy a munkaerőállomány 50%-ának nincs állása, Toledoban 80% volt munkanélküli, és néhány tagállam átlaga a 40%-ot is elérte. A csökkenő bevételek és növekvő segélyezési költekezés kétélű kardjának köszönhetően a városok terhe sok önkormányzatot a szakadék szélére kényszerített. New York iskolái leálltak, Chicago tanárainak 20 millió dollárral tartoztak. A magániskolák sok esetben teljesen csődbe mentek. Egy állami tanulmány azt találta, hogy 1933-ra 1500 főiskola dobta fel a talpát, a könyveladások pedig a mélybe zuhantak. Chicago könyvtárrendszere egy teljes éven át egyetlen könyvet sem vásárolt.