III. A New Deal

Harmadik Fázis: A New Deal

Hatalmas előnnyel nyerte meg Franklin Delano Roosevelt az 1932-es elnöki választásokat – megszerezte az elnökválasztó testület 472 tagjának szavazatát, a kormányon levő Herbert Hoover 59 szavazatával szemben. A Demokrata Párt platformja – melynek Roosevelt volt a zászlóvivője – kijelentette, hogy „Hisszük, hogy egy párt platformja egyezség a néppel, amelyet hűségesen be kell tartania a hatalommal megbízott pártnak.” A szövetségi kormány kiadásainak 25%-os csökkentését, az állami költségvetés kiegyensúlyozását, „minden veszélyben megőrizendő” stabil aranypénzt, az állam eltávolítását a magánvállalatokhoz tartozó területekről, és a hooveri mezőgazdasági programok „pazarlásának” megszüntetését hirdette. Ezeket ígérte Roosevelt, az elnökjelölt, és ezek azok, amik a hasonlóság legkisebb látszatát sem mutatják azzal, amit Roosevelt, az elnök megvalósított.

Washingtont félelemmel vegyült optimizmussal töltötte el, amikor Roosevelt letette esküjét 1933 március 4.-én – féltek attól, hogy a gazdaság nem fog helyreállni, és bizakodtak abban, hogy az új, asszertív elnök talán képes lesz változást hozni. A humorista Will Rogers szavakba öntötte a többségben kavargó érzést FDR iránt, miközben az új elnök összeállította a kormányát: „Az egész ország vele van, csak mert csinál valamit. Ha leégetné a kongresszusi székházat, mindannyian örvendenénk, és azt mondanánk, hát, mindenesetre legalább kigyulladt egy tűz.”

„Semmitől nem kell félni, csupán a félelemtől”

Roosevelt valóban változást hozott, bár valószínűleg nem azt a fajta változást, amiben az ország reménykedett. Rossz kezdet volt tőle az, hogy avatóbeszédében a „lelkiismeretlen pénzváltókat” okolta a válságért. Egy szót sem szólt a Fed helytelen döntéseinek szerepéről, és keveset a Kongresszus ostobaságairól, amelyek hozzájárultak a problémához. Erőfeszítései eredményeképpen a gazdaság az egész évtizedben a válság foglya maradt. Egy szólást kölcsönözve a 19. századi írótól, Henry David Thoreautól, Roosevelt híressé vált beszédében kijelentette, hogy „Semmitől nem kell félni, csupán a félelemtől.” De ahogyan azt a Grove City College professzora, Dr. Hans Sennholz magyarázta, igazából FDR politikája volt az, ami az amerikaiaknak valós okot adott a félelemre:

Az első száz napjában durván megtámadta a profitrendszert. Ahelyett, hogy eltörölte volna az elődje által felállított, a fellendülést ellehetetlenítő korlátokat, a sajátjait is felhúzta melléjük. Minden lehetséges oldalról megtámadta az amerikai dollár épségét: kvantitatív növelésekkel és kvalitatív csökkentéssel. Elkobozta az emberek aranytartalékait és 40%-kal devalválta a dollárt.

Lewis W. Douglas, a költségvetésért felelős hivatal igazgatója hivatalba lépése után csupán egy évvel lemondott, a frusztrációtól és a dühtől vezérelve, amit az ébresztett, hogy Roosevelt ilyen hamar és ennyire totálisan elárulta a platformot, amelyen megválasztották. 1935-ben a Harvard Egyetemen Douglas nyíltan kimondta, hogy Amerika fontos válaszút előtt áll:

Úgy fogunk-e dönteni, hogy alávetjük magunkat – ezt a nemes, kiváló országot – a bürokrácia despotizmusának, ami irányítaná minden tettünket, elpusztítaná a kivívott egyenlőségünket és egyhamar az elszegényedett rabszolgák sorsába taszítana minket? Vagy ragaszkodunk-e szabadsá­gunkhoz, amiért több mint ezer éven át küzdött az ember? Meg kell értenünk az előttünk álló kérdés jelentőséget. […] Ha nem azért tartunk választásokat, hogy egy zsarnoki és elnyomó bürokrácia uralja az életünket, hogy elpusztítsa a kivívott haladást, és a mélybe taszítsa életszínvonalunkat […] akkor nem annak kellene lennie a szövetségi kormány funkciójának egy demokráciában, hogy arra korlátozza tevékenységét, amellyel egy demokrácia megfelelően elbánhat, mint a honvédelem, a rendfenntartás, az élet és tulajdon védelme, a tisztességtelenség megelőzése, és […] a nép védelmezése […] az érdekcsoportokkal szemben?

New Deal: A politikai bűvésztrükk

Krízishelyzet kísértette a bankrendszert, amikor az új elnök 1933 március 4.-én hatalomra lépett. Március 6.-án Roosevelt úgy döntött, hogy bezáratja a bankokat és kikiált egy országos bankzárlatot vagy „bankügyleti ünnepet” (amely nem ért véget teljes egészében kilenc napon keresztül); Roosevelt védelmezői mind a mai napig éltetik őt ezért, döntő és szükségszerű lépésnek tartva. Azonban Friedman és Schwartz világosan bemutatják, hogy ez a gyógymódnak mondott lépés „rosszabb volt, mint maga a betegség.” A Smoot-Hawley vámok és a Fed lelkiismeretlen pénzügyi baklövései idézték elő az állapotot, ami biztosította Rooseveltnek a kifogást ahhoz, hogy ideiglenesen megfossza a vagyonuktól a megtakarításaikat letétbe helyező embereket, a bankügyleti ünnep pedig semmivel nem változtatott ezeken az alapproblémákon. „Amikor véget ért az ünnep, nem nyitott ki több mint 5000 olyan bank, amely üzemelt az ünnepnap kinyilvánításakor, és ezek közül 2000 nem nyitott ki később sem, soha többé,” jelenti Friedman és Schwartz.

A Cato Intézet közgazdásza, Jim Powell kiváló könyvet írt 2003-ban a Nagy Világválságról FDR’s Folly: How Roosevelt and His New Deal Prolonged the Great Depression [FDR ostobasága: Hogyan hosszabbította meg Roosevelt és a New Deal-je a Nagy Válságot] címmel. Jim rámutat arra, hogy „a bebukott bankok szinte minden esetben olyan államokban tevékenykedtek, ahol úgynevezett ’unit banking’ törvények uralkodtak” – olyan törvények, amelyek megtiltották a bankoknak, hogy bankfiókokat nyissanak, és ezzel diverzifikálják portfóliójukat és csökkentsék kockázataikat. Powell azt írja: „Míg az Egyesült Államok – az ’unit banking’ (egyfiókos bankrendszer) törvényeivel – több ezer bankcsődöt szenvedett el, addig Kanadában, amely megengedte a fióknyitást, egyetlen bank sem bukott be.” Furcsamód a kapitalizmus kritikusai, akik a piacot hibáztatják a Válságért, sosem említik ezt a tényt.

A kongresszus felruházta az elnököt a hatalommal ahhoz, hogy elkobozza az amerikai polgárok magán aranytartalékát, aztán pedig hogy rögzítse az arany árát. Egy reggel, miközben Roosevelt épp tojást reggelizett az ágyában, pénzügy­miniszterével, Henry Morgenthau-val úgy döntöttek, hogy megváltoztatják az arany és a papírdollár közötti rátát. Miután számba vette a lehetőségeit, Roosevelt egy 21 centes áremelés mellett döntött, mivel az volt a „szerencseszáma.” Morgenthau azt írta naplójában: „Ha valaha bárki megtudta volna, hogy hogyan állapítottuk meg az arany árát a szerencseszámok kombinációjával, úgy gondolom, megrémült volna.” Roosevelt úgyszintén egymagában „megtorpedózta” a Londoni Gazdasági Konferenciát 1933-ban, amelyet más, nagy nemzetek kérésére hívtak össze, hogy csökkentsék a vámokat és visszaállítsák az aranystandardot.

Washington és a meggondolatlan központi bankja már 1930-ra ízekre szabdalta az aranystandardot. Azzal, hogy Roosevelt elutasította azt, eltörölte a határtalan pénz- és hitelexpanziót korlátozó megmaradt akadályokat, amiért a következő években hatalmas árat fizetett a nemzet a gyengülő valuta formájában. Carter Glass szenátor jól fogalmazott, amikor figyelmeztette Roosevelt-et 1933 elején: „Ez becstelenség, uram. Ez a nagy kormány, amely aranyban erős, megszegi ígéreteit, hogy aranyat fizessen özvegyeknek és árváknak, akiknek államkötvényt adott el azzal a fogadalommal, hogy arany­érmével fog fizetni nekik. Megszegi az ígéretét, hogy arany­érmére lehessen váltani a papírpénzt.  Ez becstelenség, uram.”

Bár Roosevelt elkobozta az ország aranyát, a szeszesitalt azonban visszajuttatta Amerika bárjaiba és szalonjaiba. A Fehér Házban eltöltött második vasárnapján ebéd közben megállapí­totta, „azt hiszem ez egy remek alkalom egy sörre.” Ugyanazon az estén megfogalmazott egy üzenetet, amelyben a tilalom feloldását kérte a kongresszustól. A képviselőház kedden jóváhagyta a hatálytalanítási intézkedést, csütörtökön átment a szenátuson, és mire vége lett az évnek, elegendő állam hagyta jóvá ahhoz, hogy a 21. módosítás az Alkotmány része legyen. Egy megfigyelő, aki a figyelemre méltó fordulatokat kommentálta, megjegyezte, hogy ha 1933 elején két ember – az egyik egy aranyérmével a zsebében, a másik pedig egy üveg whiskyt tartva  – az utcán sétált volna, az aranyat birtokló ember becsületes polgár lett volna, a másik pedig egy bűnöző. Az év végére pedig pontosan az ellentéte volt igaz.

A New Deal első évében Roosevelt előterjesztette 10 milliárd dollár elköltését, miközben a bevétel csupán 3 milliárd dollár volt. 1933 és 1936 között, a kormányzati kiadások több mint 83%-kal növekedtek. A szövetségi kormány adóssága 73%-kal emelkedett.

FDR 1935-ben rávette a kongresszust a társadalombiztosítás létrehozására, 1938-ban pedig az első országos minimálbér­törvény elrendelésére. Míg a nagyközönség mind a mai napig élteti őt ezekért az intézkedésekért, számos közgazdász más véleményen van. A minimálbértörvény túl drágává teszi a tapasztalatok nélküli, a fiatal, a szakképzetlen és a hátrányos helyzetűek foglalkoztatását. (Például a minimálbér-kikötések, amelyeket egy másik törvény keretein belül hagytak jóvá 1933-ban, becslések szerint ötszázezer feketét vágtak ki a munkahelyükről.) A jelenlegi tanulmányok és becslések felfedik, hogy a társadalombiztosítás hosszútávon egy olyan biztosítási rémálommá vált, hogy vagy privatizálni kell, vagy a csillagos egekbe kell emelni a fenntartásához szükséges így is hatalmas adókat.

Roosevelt bebiztosította az Agricultural Adjustment Act [Mezőgazdaság-szabályozási törvény] beiktatását, ami új adót vetett ki a mezőgazdasági feldolgozókra, és a bevételt arra használta, hogy felügyelje az értékes termény és marhaállomány széleskörű elpusztítását. Szövetségi ügynökök felügyelték, ahogyan tökéletes gyapot-, búza- és kukoricaföldeket szántanak fel (rá kellett venniük az öszvéreket, hogy eltapossák a termést; arra voltak tanítva, természetesen, hogy a sorok között járjanak). Egészséges marhákat, bárányokat és disznókat mészároltak le és temettek tömegsírokba. A mezőgazdasági miniszter, Henry Wallace személyesen adta ki a parancsot, hogy mészároljanak le 6 millió malacot, mielőtt felnőnek. A kormány továbbá a történelem során legelőször azért fizetett a gazdáknak, hogy egyáltalán ne dolgozzanak. Ha sikerült is volna a Mezőgazdaság-szabályozási törvénynek segíteni a gazdákat a kínálat korlátozásával és az árak emelésével, ezt akkor is csak úgy tehette volna, ha azzal milliókat károsít, akiknek vagy ki kell fizetniük a magasabb árakat, vagy kevesebbet kell enniük.

Kék sasok és vörös kacsák

A New Deal talán legradikálisabb eleme a National Industrial Recovery Act [Nemzeti Ipari Újjáépítési törvény] volt, amelyet 1933 júniusában iktattak törvénybe, és ami megteremtett egy hatalmas, új bürokráciát National Recovery Administration [Nemzeti újjáépítési hivatal] név alatt. Az NRA uralma alatt hirtelen egy államilag elrendelt kartellbe kényszerítették a legtöbb feldolgozóipart. Az árakat és az értékesítés feltételeit korlátozó szabályozások rövid időre fasiszta-stílusú berendezkedéssé alakították az amerikai gazdaság nagy részét, miközben az NRA-t az irányítása alá vont iparágakra kivetett új adókból pénzeltek. Néhány közgazdász úgy becsülte, hogy az NRA 40%-kal megemelte a vállalkozási költségeket; nem éppen erre volna szüksége egy szenvedő gazdaságnak a felépüléshez.

 Az NRA azonnal és erőteljesen fejtette ki a hatását a gazdaságra. Láthatóan felbukkantak a felépülés jelei abban az öt hónapban, miközben előkészítették a törvényt: a gyárak foglalkoztatottsága és a munkáltatók által bérekre költött pénzösszeg 23 és 35 százalékkal emelkedett. Aztán megérkezett az NRA; megrövidítette a munkaórákat, önkényesen megemelte a béreket és további új költségeket vetett ki a vállalkozásokra. A törvény beiktatása után hat hónapra 25%-kal zuhant az ipari termelés. Benjamin M. Anderson azt írta: „Az NRA nem egy fellendítő, hanem egy fellendülés-ellenes intézkedés volt. Az ipari termelés az NRA teljes ideje alatt nem emelkedett olyan magasra, mint amekkora 1933 júliusában, az NRA megszületése elött volt.”

Az ember, akit Roosevelt megbízott az NRA irányításával, Hugh „Iron Pants” Johnson tábornok volt, egy mocskolódó, dühös zsarnok, aki bevallottan csodálta az Itáliai diktátort, Benito Mussolinit. „A mindenható isten könyörüljön annak, aki akadályozni próbálja a Kék Sast” (az NRA – a „kék sas akció” – hivatalos jele, amit egy szenátor gúnyosan, „Szovjet kacsának” nevezett), menydörgött Johnson. Azokat, akik nem voltak hajlandóak együttműködni az NRA-val, Johnson személyesen fenyegette meg nyilvános bojkottal és egy „orrbaveréssel.”

 Végül több mint 500 NRA szabályozás volt érvényben, „a villámhárítóktól elkezdve a fűzők és melltartók gyártásáig, lefedve több mint 2 millió munkáltatót, és 22 millió munkást.” Szabályozták a hajszesz, a kutyapóráz és még a zenei vígjátékok gyártását is. Egy Jacob Maged nevű New York-i szabót letartóztattak és bebörtönöztek azért a „bűntettért”, mert 35 centért vasalt ki egy öltönyt, nem pedig az NRA által előírt „Szabók kódexében” meghatározott 40 centért.

A The Roosevelt Myth című könyvében, John T. Flynn történész leírja, hogyan is végezték a dolgukat az NRA partizánjai:

 Az NRA kezdett rádöbbenni arra, hogy képtelen érvényre juttatni a szabályozásait. Megjelentek a feketepiacok. Kizárólag a legerőszakosabb rendőri módszerekkel voltak képesek betartatni őket. A szabályozó hatóság végrehajtó rendőröket telepített Sidney Hillman [ruhaipari szakszerve­zeti vezető] ruhaiparába. Rohamosztagosként vizsgál­ták át a ruhanegyedet. Beléphettek az ember gyárába, kiküldhették őt onnan, felsorakoztathatták munkásait, kivallathatták őket és azonnal lefoglalhatták számlakönyveit. Betiltották az éjszakai műszakot. A magán kabát-és-öltöny rendőrség osztagai éjszakánként átfürkészték a környéket, fejszékkel rontottak be az ajtókon azok után kutatva, akik az éjszakai nadrágvarrás bűncselekményét követik el. De a szabályozó hatóságok azt mondták, hogy ezek nélkül a durva módszerek nélkül nem működnének velük együtt, mivel a nyilvánosság nem állt mögöttük.

Az ábécé népbiztosok

Ezt követően Roosevelt jelentősen megemelte a magas jövedelmek adóját, illetve 5 százalék osztalékadót vetett ki a vállalati osztalékokra. 1934-ben elrendelt egy újabb adóemelést. Igazából az elkövetkezendő 10 évben az adóemelés lett Roosevelt kedvenc intézkedése, melynek tetőfoka a legmagasabb jövedelemkategóriára kivetett a 90%-os adó volt. A michigani szenátor, Arthur Vandenberg, aki ellenezte a New Deal nagyrészét, határozottan kritizálta Roosevelt hatalmas adóemeléseit. Nem lehet azzal helyreállítani a gazdaságot – mondta – hogy azt a szocialista elképzelést követjük, miszerint Amerika képes „felemelni a legalacsonyabb egyharmadot” azzal, hogy „lerántja a felső kétharmadot.” Vandenberg továbbá helytelenítette, hogy „a kongresszus megadta magát az ábécé népbiztosoknak, akik szentül hiszik, hogy nagyhatalmú uralkodók parancsutasítása alá kell vonni az amerikai népet, hogy az megmeneküljön.”

Az ábécé népbiztosok úgy költötték a nép pénzét, mintha végtelenül állna rendelkezésükre. Ők voltak azok, akikre a befolyásos újságíró és társadalomkritikus, Albert Jay Nock gondolt, amikor úgy jellemezte a New Dealt, mint „az ostoba bohóckodás és céltalan felbolydulás országos, államilag irányított mozgósítása.”

Roosevelt Civil Works Administration (CWA) közmunka-hivatala színészeket bérelt, hogy ingyenes előadásokat adjanak, és könyvtárosokat fizetett, hogy archívumokat katalogi­záljanak. Felbéreltek kutatókat, hogy a biztosítótű múltját tanulmányozzák, felbéreltek 100 washingtoni munkást, hogy lufival a kezükben járják az utcákat és elijesszék a seregélyeket a középületektől, illetve embereket helyeztek közalkalmazásba, hogy szeles napokon ördögszekeret kergessenek.

A CWA-t egy rövidéltű munkahelyteremtés-programnak szánták, amikor 1933 őszén megalakult. Roosevelt biztosította a kongresszust az évértékelő beszédében, hogy minden hasonló, új programot egy éven belül be fognak szüntetni. „A szövetségi kormánynak,” mondta az elnök, „be kell szüntetnie és be is fogja szüntetni ezt a segélyezési programot. Nem vagyok hajlandó tovább korlátozni népünk vitalitását pénz, ételkosár vagy a fűnyíráshoz, gereblyézéshez vagy papírszedéshez hasonló apró munkák osztogatásával.” Harry Hopkinst nevezték ki hivatalvezetőnek, aki később azt mondta, „Négy millió embernek adok munkát, de az istenért, ne kérdezd, hogy mit csinálnak.” A CWA pár hónapon belül megszűnt, azonban egy másik ideiglenes segélyezési program lépett a helyébe, amiből 1935-re kialakult a Works Progress Administration (WPA) [közmunkaügyi hivatal]. A WPA manapság arról híres, hogy megalkotta a „boondoggle” kifejezést, mivel jóval többet „termelt” 77 000 hídnál és 116 000 épületnél, amivel támogatói lelkesen bizonygatják a hatékonyságát.

Kritikusai jó okkal nevezték a WPA-t úgy, hogy „We Piddle Around” [pazaroljuk az időt]. Kentuckyban a WPA munkások a spenótsütés 350 különböző módját kategorizálták. Az ügynökség 6000 „színésznek” adott munkát, bár a színészek országos szakszervezete csupán 4500 tagot számlált. Száz és száz WPA munkást használtak arra, hogy kampányhozzájárulásokat gyűjtsenek a Demokrata Párt számára. Tennesseeben kirúgták azokat a WPA munkásokat, akik nem voltak hajlandóak a kormányzónak adományozni bevételük 2 százalékát. 1941-re a WPA költségvetésének csupán 59 százaléka ment arra, hogy fizessék a munkásokat, a maradékot felélte az adminisztratív bürokrácia. A New Republic szerkesztői azt kérdezték: „Van-e [Rooseveltben] annyi erkölcsi tartás, hogy bevallja, a WPA egy elsietett és grandiózus politikai gesztus volt, hogy az egy nyomorult kudarc, és el kellene törölni?” Csak 1943 júliusában szüntették meg az utolsó WPA projektet.

Rooseveltet gyakran dicsérik a „munkahelyteremtő” intézkedéseiért, mint a CWA és a WPA. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy ezek hozzájárultak a válság enyhítéséhez. Azt azonban figyelmen kívül hagyják, hogy valójában Rossevelt intézkedései voltak azok, amik elnyújtották a válságot, és amelyek mindenekelőtt megakadályozták, hogy a munkanél­kü­liek valódi munkát találjanak. A munkahely­teremtő progra­mok pazarló költekezése nem volt más, mint az értékes erőforrások elterelése politikailag motivált és gazdaságilag kontraproduktív célokra.

Ez az érv ábrázolható egy rövid hasonlattal. Ha egy rabló házról házra jár és kirabol mindenkit a környéken, majd a közeli plázába siet, hogy elköltse a bűnben fogant zsákmányát, nem gondoljuk azt, hogy a rabló valójában szolgálatot tett a nemzetnek vagy általános gazdasági hasznot nyújtott, mivel a költekezésével „stimulálta” a plázák boltjait. Hasonlóképpen, amikor a kormány valakit felbérel arra, hogy katalogizálja a spenótkészítés számos módját, a munkás adókból fizetett bére nem tekinthető a gazdaság nettó növekedésének, mert a kifizetésére használt vagyont egyszerűen átirányították, nem pedig létrehozták. Napjaink közgazdászainak még mindig harcolniuk kell ez ellen a „mágikus gondolkodás” ellen minden alkalommal, amikor nagyobb állami kiadásokat javasolnak – mintha a pénz nem a produktív polgároktól, hanem a fogtündértől jönne.

„Az arcátlan senkik megdöbbentő csőcseléke”

A rendszertelen gazdasági beavatkozásaival Roosevelt kivívta azok tiszteletét, akik nagyra értékelik annak a látszatát, amikor valaki irányít és „tesz valamit.” Az amerikaiak nagy többsége mindeközben türelmes volt. Nagyon szerettek volna bizalmat adni ennek a karizmatikus new yorki kormányzónak és poliovírus-áldozatnak. De Rooseveltnek mindig akadtak kritikusai, számuk pedig egyre csak növekedett, ahogyan teltek az évek. Kritikusainak egyike volt az utánozhatatlan „Baltimore Bölcse,” H.L. Mencken, aki retorikailag az elnökhöz vágott mindent, amit csak lehetett. Paul Johnson a következőképp foglalja össze Menckent:

Mencken jeleskedett a győzedelmes FDR támadásában, akinek fondorlatos kollektivizmusa őszinte undorral töltötte el. Ő volt a „Führer,” a „Kuruzsló,” akit körbevett „az arcátlan senkik megdöbbentő csőcseléke”, „a félművelt pedagógusok, alkotmányellenes ügyvédek, csillagszemű lelkesítők és más hasonló, szánalmas varázslók bandája.” New Dealje nem volt több egy „politikai csalásnál,” „az elképesztően hamis bűvésztrükkök sorozatánál,” ami „folyamatosan az osztálygyűlöletre és az irigységre apellált,” ami úgy bánt a kormánnyal, mint „ami egy tejelő tehén volna 125 millió csöccsel,” és amit „a kategorikus fogadalmak folytonos megszegése” jellemzett.

Az élet jelei

Az amerikai gazdaság idővel felszabadult néhánytól a New Deal legsúlyosabb terhei közül, amikor a Legfelsőbb Bíróság 1935-ben alkotmány­ellenesnek nyilvánította a National Recovery Administration-t (a Nemzeti újjáépítési hivatalt), 1936-ban pedig az Agricultural Adjustment Act-ot (a Mezőgazdaság-szabályozási törvényt), ezzel kivívva Roosevelt örök haragját és gúnyát. A bíróság „kilenc vénembere” továbbá alkotmányellenesnek találta Roosevelt intézkedéseinek jelentős részét és néhány másik, kisebb törvénytől és programtól is megszabadult, amik ellehetetlenítették a fellendülést.

Így, hogy a gazdaság felszabadult a New Deal legrosszabb elemeitől, a gazdaság elkezdte az élet jeleit mutatni. 1935-ben a munkanélküliség 18%-ra zuhant, 1936-ban 14%-ra, 1937-re pedig annál is lejjebb. 1938-ra viszont ismét majdnem 20%-ra ugrott, miközben a gazdaság ismét bezuhant. A részvénypiac majdnem 50 százalékot esett 1937 augusztusa és 1938 márciusa között. Franklin Delano Roosevelt New Dealjének „gazdasági élénkítése” igazi rekordot döntött: elhozott egy válságot a válságban!