Ez az ország – és vele együtt a nyugati világ nagy része – jelenleg az infláció és a hitelexpanzió időszakát éli. Ahogy növekszik a forgalomban lévő pénz mennyisége, valamint a látra szóló betétek összege, emelkedni kezdenek az árucikkek és szolgáltatások árai. A gazdaság virágzik.
Viszont a pénzkínálat bővítésével és a hitelexpanzióval mesterségesen előidézett gazdasági fellendülés nem tarthat örökké. Előbb vagy utóbb véget kell érnie, hiszen a papírpénz és a bankbetétek nem helyettesíthetik a nem létező tőkejavakat.
A közgazdaságtan cáfolhatatlanul bebizonyította, hogy az expanziós pénz- és hitelpolitika által megteremtett jólét illuzórikus, és elkerülhetetlenül gazdasági visszaeséshez, válsághoz vezet. Ez a múltban számtalanszor megtörtént, és a jövőben is elkerülhetetlenül meg fog történni.
Ha el akarjuk kerülni a gazdasági válságok újbóli bekövetkezését, mindenekelőtt meg kell akadályoznunk a mesterséges fellendülések kialakulását. Meg kell akadályoznunk, hogy az állam az alacsony kamatok politikájához folyamodjon, költségvetési hiányt halmozzon fel vagy kereskedelmi bankoktól vegyen fel hitelt.
Ez természetesen rendkívül nehéz feladat. Az államok ebben a tekintetben igencsak makacsok. Vágynak arra a népszerűségre, amelyet a fellendülő gazdasági helyzet szinte mindig biztosít a hatalmon lévő pártnak. Úgy vélik, hogy az elkerülhetetlen összeomlás csak később következik be; akkor már a másik párt lesz hatalmon, és nekik kell majd elszámolniuk a választók előtt azokkal a problémákkal, amelyeket elődeik okoztak.
Tehát kétségtelen, hogy egy napon ismét szembe kell néznünk egy gazdasági recesszióval, bár lehetetlen meghatározni kitörésének időpontját és súlyosságának mértékét. Kétségtelenül súlyos lesz. Azonban magánál a válságnál is súlyosabbak lehetnek a pszichológiai és ideológiai következmények, amelyeket a válság okainak hibás értelmezése okozhat.
A mesterséges expanziós politika szószólói igyekeznek tagadni, hogy a gazdasági válságok az előzetes expanziós politika elkerülhetetlen következményei lennének. Minden erőfeszítésükkel az állam felmentésére törekednek. Úgy vélik, hogy a kapitalista termelési mód belső hiányosságai idézik elő a gazdasági nehézségek időszakos megismétlődését. Arra a következtetésre jutnak, hogy a válság elkerülésének egyetlen módja a gazdasági rendszer teljes körű alárendelése egy központi tervezőbizottság irányításának.
Ez lényegében Karl Marx doktrínája. Témogatói, akik szenvedélyesen támadják azt a felismerést, hogy a gazdasági válságokat az infláció és a hitelexpanzió politikája idézi elő, gyakran – olykor tudtukon kívül – a kommunisták törekvéseit szolgálják. Amikor bekövetkezik a válság, a kommunista tanítások által befolyásolt emberek pontosan úgy fognak érvelni, ahogyan Sztálin elvárja tőlük. Úgy vélik majd: a kapitalizmus fenntartására tett erőfeszítések hiábavalónak bizonyultak; a kapitalizmus szükségszerűen gazdasági katasztrófák ismétlődéséhez vezet; ha stabilitást akarunk, a kommunizmus felé kell fordulnunk.
Az ellentét azon közgazdászok tanai között, akik a hitelexpanzió politikájának tulajdonítják a gazdasági válságok kialakulását, és a hivatalos doktrína között, amely ezeket a kapitalizmus állítólagos belső hibáinak rója fel, sokkal nagyobb horderejű, mint egy puszta elméleti vita. Az, hogy az emberek miként reagálnak majd a jelenlegi fegyverkezési fellendülés végét követő – sajnos aligha elkerülhető – gazdasági visszaesésre, akár civilizációnk sorsát is meghatározhatja.
Az embereknek idővel meg kell érteniük, milyen elkerülhetetlen következményekkel jár a jelenlegi állam által folytatott pénz- és hitelpolitika. Tisztán kell látniuk, hogy a mesterséges fellendülés összeomlása nem a kapitalizmus, a magánvállalkozás vagy a piacgazdaság hiányosságait fogja igazolni, hanem a közkiadások finanszírozására alkalmazott módszerek kudarcát, amelyeket a New Deal és a Fair Deal keretében vezettek be.
A fellendülés természetének megértése óvatosabbá teszi az embereket gazdasági ügyleteikben is. Nem esnek majd abba az illúzióba, hogy a fellendülés örökké fog tartani.