A nagy gazdasági világválság okainak és a jelenlegi recesszió lehetséges kezelési módjainak vizsgálatakor a legnagyobb iskolák szakemberei és közgazdászai általában kétféle beavatkozási módot vitatnak meg. A nagy állam mellet érvelő keynesiánusok, például Paul Krugman, a költségvetésen keresztül megvalósított ösztönző politikát – értsd: a költségvetés eladósodását – sürgetik az aggregált keresletben tapasztalt hiány kitömésére. A kis állam mellet érvelő monetaristák, akik Milton Friedman tradícióját követik, úgy vélik, hogy a Federal Reserve–nek több pénzt kellene a gazdaságba pumpálnia, hogy megakadályozza a gazdaság mély válságba süllyedését.
Mindkét fél egyetért abban, hogy ha a kormány és a Fed nem avatkozna közbe és hátralépve lehetővé tenné a piaci erők számára, hogy természetes lefolyású korrekciót hajtsanak végre, abból teljes kudarc és összeomlás következne.
Az úgynevezett osztrák iskola közgazdászainak színe–java ezzel szemben elutasítja az intervenció mindkét formáját. A szabad piac – mondják – a lehető leghatékonyabb módon reagál egy jelentős zavar után (mint például az 1929–es tőzsdei összeomlás, vagy korunk lakáslufija). Amint látni fogjuk, az amerikai tapasztalat az 1920–1921–es válság során – amelyről az olvasó valószínűleg soha nem hallott – már–már laboratóriumi kísérlet számba megy, amely rámutat mind a keynesi, mind a monetarista recept hibáira.
A nagy gazdasági világválság (1929–1933)
Szemben azzal, ahogy adott esetben az olvasó diákként még tanulhatott róla a történelem órán, Herbert Hoover igazi keynesiánus módjára kezelte 1929–es krachot.
Andrew Mellon államtitkárral karöltve Hoover az 1929–es adózási évre általános 1 százalékpontos csökkentést vitt keresztül a jövedelemadó–kulcsokban. Hoover nem elégedett meg holmi adócsökkentéssel, hogy felfújja az “aggregált keresletet” – bár az akkori analitikusok ezt a kifejezést még nem használták. A szövetségi költségvetés masszív kibővítéséről törvényben rendelkezett, amellyel az 1932–es pénzügyi év kiadásai 42%–kal szöktek az 1930–as fölé. Hoover példátlan békeidős hiányokat produkált, éles ellentétben elődjével, Calvin Coolidge–val, aki minden évben költségvetési többletet vitt elnöksége alatt. Az 1932–es választásokon Roosevelt már a kiegyensúlyozott költségvetés mellett kampányolt, keményen kritizálva a republikánus hivatalnokok kicsapongó költekezéseit.
Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy Hoover elköltött egy csomó pénzt. Hoover éppen olyan dolgokra költött, amikről ma Roosevelt New Dealjére asszociálunk. Számos közmű projekt kötődik a nevéhez, köztük a Hoover–gát. Különösen nagy jelentőséggel bírt a Hoover alatt létrehozott Reconstruction Finance Corporation (RFC), amely röpke 1 milliárd dollárt fecskendezet azokba a problémás bankokba, amelyek az 1920–as évek végéig tartó fellendülés idején rossz hiteleket kínáltak – és akkoriban 1 milliárd dollár még jelentett valamit.
Igaz ugyan, hogy Hoover végül a költségvetési hiány csökkentése érdekében 1932–ben megemelte az adókat. A mai keynesiánusok erre a lépésre gyakran hivatkoznak, hogy lám a hiánycsökkentés a válság közepén rossz ötlet. Éppen annyira érvényes értelelmezése a történteknek azonban az is, hogy az adók emelése ugyancsak borzalmas ötlet egy gazdasági katasztrófa közepén. Miután Andrew Mellon az 1920–as években merészen megvágta az adókat, 1932–ben a legmagasabb jövedelemadó sáv már 25%–os volt. A következő évben, amikor Hoover azon fáradozott, hogy a költségvetési hiányt betömje, a legmagasabb jövedelemadó mértéke már 63% volt. Tekintve ezt a rendkívüli egyéves emelést, nem csoda, hogy 1933 volt a legrosszabb év az Egyesült Államok gazdasági történetében. Érdemes megjegyezni, hogy az 1933–as költségvetési hiány továbbra is óriási volt, a GDP 4,5%–ra rúgott. A hatalmas kamatemelések ellenére a adóbevételek mindössze 3,8 százalékkal növekedtek 1932–ről 1933–ig.
Azt látjuk, hogy a klasszikus keynesi interpretáció, amely Herbert Hoovert egy semmittevő pénznyomdászként festi le, teljesen hamis. Mégis, Milton Friedman magyarázata a nagy gazdasági világválságra legalább olyan kétséges. A tőzsdei összeomlás után a new yorki Fed azonnal csökkentette az [általa nyújtott hitelekre számolt] diszkontráta mértékét, hogy könnyítsen a küszködő pénzügyi rendszeren és ezt két éven keresztül folytatva 1931 májusára a diszkontráta 1,5 százalékra csökkent. Abban az időben ez volt a legalacsonyabb diszkontráta, amelyet a Federal Reserve Rendszer 1913–as megalapítása óta a New York Fed valaha is felszámolt.
De nem csupán arról volt szó, hogy a Fed (a világ más központi bankjaival egyetemben) szokatlanul alacsony mértékű diszkont díjat számolt fel. A központi bankárok teljes mentalitása más volt a nagy válság korai éveiben. 1934–es írásban Lionel Robbins megjegyezte, hogy a korábbi válságok során a megoldás a központi bankok számára magas diszkontráta felszámítására irányult, hogy “elkülönítsék a búzát a pelyvától”. Azok a vállalkozások, amelyek némi átmeneti likviditás–hiánnyal küszködnek, de legalább valóban fizetőképesek voltak, hajlandók is voltak magasabb kamatot fizetni, csak hogy a viharon átjussanak. Azok a vállalatok azonban, amelyek egész egyszerűen fizetésképtelenné váltak, tudták, hogy vége a dalnak, mert nem engedhették meg maguknak a magas díjakat. Ezt a “kemény szeretetet” már nem alkalmazták ‘29 után. Ahogy Robbins kifejtette:
A jelenlegi válság során homlokegyenest más utat választottunk. Kikerültük a rendrakást. Inkább a hosszú nyűglődés útját választottuk. A pénzpiacon, a nyersanyagpiacon, a vállalati pénzügyek és az állami eladósodás területén, mindenütt, a központi bankok és a kormányok erőfeszítései a rossz, fenntarthatatlan üzleti pozíciók támogatására irányultak.
Baljós minta látszik kirajzolódni. A 1930–as évek elején a kormányok és a központi bankok mind a fiskális, mind a monetáris politika tekintetében ugyanazokat a stratégiákat hajtották végre, mint a mai válságokra a “tanult” szakértők. Természetesen napjaink keynesiánusai és monetaristái már készen állnak a válasszal: a gond az volt csupán, hogy az előírt kezelést (államháztartási hiányokat és “pénzinjekciókat”) nem adták be elég nagy dózisban. A keynesiánusok Hoover deficitjeinek, a monetaristák a Fed likviditási injekcióinak a szemérmességével magyarázzák a válság elmélyülését. Ez a kontextus az, ami kiemeli az 1920–1921–es váláság fontosságát.
Az 1920-1921-es válság
Itt a kormány és a Fed éppen az ellenkezőjét tette mint amit a mai “szakértők” javasolnak. Egy olyan esettel van dolgunk, ami a lehető legközelebb áll egy tudatosan elvégzett, felügyelt kísérlethez, amit csak kívánhatunk. Mégegyszer: nem arról van szó, hogy a kormány lassabb ütemben növelte volna a költségvetést, vagy hogy a Fed egy kicsit kevesebb likviditást biztosított. Éppen ellenkezőleg, a kormány drasztikusan megvágta a büdzsét, miközben Fed rekord magasra emelte a kamatot. Határozottan egyértelmű kísérleti szituációnk van tehát a keynesi és a monetarista gyógymód hatékonyságának tesztelésére.
Az I. világháború befejezésekor az amerikai hivatalnokok sivár helyzetben találták magukat. A szövetségi adósság elszállt a háborús kiadások miatt, az infláció pedig a háború végére jóval meghaladta a 20 százalékot.
Hogy a fiskális és inflációs józansághoz visszatérjenek, a hatóságok végrehajtottak egy olyan lépést, ami ma hihetetlenül könyörtelennek hathat. 1919–től 1920–ig a szövetségi kiadásokat 18,5 milliárd dollárról 6,4 milliárd dollárra csökkentették. Ez 65%–os csökkenés egy év alatt. Ezt aztán a következő két évben tovább zsugorították, egészen 3,3 milliárd dollárra (1922–ig).
Monetáris oldalon a New York Fed 1920 júniusáig a diszkontrátát a rekord magas 7%–ra emelte. Az olvasó esetleg úgy gondolhatja, hogy az inflációs környezet megváltozása miatt ez a nominális kamatláb valójában lazább volt, mint az 1931–ben felszámított 1,5 százalékos diszkontráta. Mi sem áll távolabb a valóságtól: az 1920–1921–es defláció számottevően súlyosabb volt. 1920 júniusában a fogyasztói árindex 15,8 százalékkal csökkent a következő 12 hónapban. Ezzel szemben a Nagy Gazdasági Világválság során az éves áresés soha nem érte el a 11 százalékot(!).
Akár a nominális kamatlábakat, akár a “valós” (inflációhoz igazított) kamatlábakat nézzük, az 1920–1921–es válság alatt a Fed igenis nagyon “szigorú volt”, és igenis nagyon “laza” volt a Nagy Válság idején.
Ezen a ponton néhány modern közgazdász rámutathat arra, hogy a történetünk néhány fontos elemet kihagy. Annak ellenére, hogy a Fed csökkentette a diszkontráta mértékét a Nagy Válság kezdetén, a forgalomban lévő pénz mennyisége hozzávetőlegesen a kétharmadára csökkent 1929–ről 1933–ra. Ezért hibáztatta Milton Friedman a Fedet, hogy az nem tett eleget a Nagy Válság elkerülésére: A Fed ugyanis ellensúlyozhatta volna a tömeges készpénzfelvételi pánikot, ha elárasztja a bankrendszert frissen kreált (a monetáris bázis részét képező) dollártartalékkal.
Mégis, még ez az árnyalt érvelés sem bizonyítja, hogy miért kellett volna az 1929–1933–as válságnak súlyosabbnak lenni, mint az 1920–1921–esnek. A bázisvaluta 1920–1921–es összeomlása (amit a Fed közvetlenül irányított) a legnagyobb volt az amerikai történelemben, ami mellett eltörpül a Hoover adminisztráció elején lejátszódó visszaesés. Egy szó mint száz: a nagy válság szokásos monetarista magyarázata sokkal inkább vonatkoztatható az 1920–1921–es depresszióra.
Konklúzió
Ha a keynesiánusoknak igaza lenne a Nagy Válság vonatkozásában, akkor az 1920–1921–es összeomlás sokkal rosszabb kellett volna hogy legyen. Ugyanez vonatkozik a monetaristákra is: ha az 1930–as elmélet helytálló lenne, akkor a 1920–as helyzetnek borzalmasnak kellett volna lennie.
Annyi bizonyos, hogy az 1920–1921–es válság igen fájdalmas volt. A munkanélküliségi ráta 1921–ben 11,7%–ra ugrott, de a következő évre 6,7%–ra, majd pedig 1923–ra 2,4%–ra csökkent. A válság után vetette bele magát az Egyesült Államok a “Roaring Twenties” évtizedébe, ami kétségtelenül az egyik legvirágzóbb évtizede volt az országnak. Ennek a jólétnek egy része illúzió volt – részben tulajdonképpen a Fed–infláció eredménye – az 1920–1921–es válság mindazonáltal alaposan kigyomlált és szilárd keretet biztosított a fenntartható növekedés számára.
Mint tudjuk, a dolgok az 1930–as években határozottan máshogy alakultak. A Hoover–adminisztráció és a Federal Reserve laza fiskális és monetáris politikája ellenére – amelyre a mai szakértők mint a súlyos következmények elkerüléséhez szükségesként tekintenek – a munkanélküliségi ráta egyre magasabbra emelkedett, 1933–ig átlagosan 25 százalékkal. Természetesen a visszaesés után az Egyesült Államok a válságos 30–as évek nagy részében stagnált. Az ország történelmének egyik legkevésbé prosperáló évtizede volt.
A következtetés nyilvánvaló mindazoknak, akiknek az elméje nincs szilárdan a keynesi vagy monetarista keretbe zárva: a szabad piac működik. Még a nagy strukturális kiigazításokat igénylő hatalmas sokkok ellenére is a legjobb, amit a kormány tehet, hogy csökkenti saját költségvetését és több forrást biztosít a magánszektor számára. Az pedig nem segít hogy a Federal Reserve zöld papírfecnikkel árasztja el a sokkos hitelpiacot. Az árak az új fundamentumok fényében hamarosan alkalmazkodnak a munkaerőpiac és más piacok valóságához, már amennyiben a politikusok és a központi bankárok elállnak az útból.