A „neoliberalizmus” átható gonoszságáról szóló esszéjében George Monbiot hasonló fogalmi zavart tanúsít, mint Philip Mirowski a More Heat than Light: Economics as Social Physics, Physics as Nature’s Economics könyvében.
Mirowski könyvének hosszú bírálatában Philipp Bagus megjegyzi, hogy Mirowski jogosan kritizálja a neoklasszikus közgazdaságtan – beleértve a chicagói iskola – megannyi elemét. Mirowski azonban bajba keveredik, amikor a közgazdaságtan bölcseleti iskoláinak széleskörűbb ismeretét kell tanúsítania. Mirowski vagy lustaságból, vagy tudatlanságból képtelen megkülönböztetni a Chicagói iskolát és az Osztrák iskolát, hogy egy példát hozzak. Továbbá, ahogy Bagus megjegyzi, a különbség a Chicagói iskola és az Osztrákok között igen jelentős olyan kérdésekben, mint a spontán rend, a vállalkozás, az állami tervezés, a „hatékonyság,” az üzleti ciklusok és sok más téma. Ezek a különbségek jókora nézeteltéréseket teremtenek a támogatott politikai intézkedések és általánosságban a világnézet területén.
Az olvasó minderről a legkevésbé sem értesülne Mirowski olvasása – vagy ami azt illeti, Monbiot olvasása – után, aki egyszerűen „neoliberálisnak” bélyegez mindent, ami nem az Eduard-Berstein-féle demokratikus szocializmus.
Ez azonnal nyilvánvalóvá válik, amikor Monbiot úgy beszél Ludwig von Misesről és Milton Friedmanről, mintha ideológiailag többé-kevésbé megkülönböztethetetlenek lennének. Monbiot úgyszintén azt sugallja, hogy a Mont Pelerin Társaság álláspontja lényegében misesiánus, mivel Monbiot azzal kezdi a Társaság taglalását, hogy rámutat arra, hogy Mises volt az egyik alapító.
Frakciók a Mont Pelerin Társaságban
A valóságban természetesen Misest egyhamar nyugtalanság töltötte el a MPT kapcsán a jelentős ideológiai különbségek miatt a laissez-faire liberálisok (nevezetesen Mises) között és az olyan neoliberálisok között, mint Ludwig Erhard. Jörg Guido Hülsmann megjegyzi az „A neoliberálisok ellen” esszéjében:
A tagok nagyon jól tudták, hogy a Mont Pelerin Társaságban igen különböző orientálódású tagok élnek együtt. Ez még az újonnan érkezőknek is nyilvánvaló volt. Ennek egy példája Jean-Pierre Hamilius, egy fiatal üzleti és közgazdaságtani professzor Luxembourgból, akit Mises levelezés által ismert. Hamilius a közelmúltban fedezte fel a klasszikus liberalizmus irodalmát, amit falni kezdett és lefordított franciára és németre. Mises meghívatta a Mont Pelerin Társaság 1953-as seelisbergi gyűlésére. Hamilius azonnal felfigyelt arra, hogy a társaság „különböző csoportokra és klánokra” oszlik az ideológiai orientáció és a nyelv mentén. Ő Mises, Hazlitt, Morley, Fertig és Miller amerikai csoportjához érezte magát a legközelebb. Más résztvevőktől, akik nem tudták, hogy Misesen keresztül kapta a meghívóját, azt hallotta, fenntartásokkal kezelik a „régi gárdát (Mises, Hayek, …)”, akiket néha a „régi konzervatívoknak” is neveztek. A fiatal luxembourgi professzor buzgón jegyzetelt és vitatta meg az intervencionista terveit a különböző tagoknak, akik még nem voltak a régi gárda részei. Így John van Sickle azt javasolta, hogy adóztassák meg a gazdag örökösöket, Wilhelm Röpke a háztulajdonosoknak adott állami támogatások pártolta és Otto Veit amellett érvelt, hogy a magas adók nem tántorítanák el a vállalkozókat attól, hogy dolgozzanak.
Monbiot mindezt figyelmen kívül hagyja és egyáltalán semmi különbséget nem tesz a harmadikutas intervencionisták között – akikről Hülsmann alapján Mises úgy vélekedett, hogy „aligha voltak jobbak, mint a szocialisták, akik ellen egész életében küzdött” – és a laissez-faire libertáriusok között.
Meglehet, egy újságíró, mint Monbiot, azt feltételezi, hogy ezek a nézeteltérések csupán személyes konfliktusok, de mindenki tudja, aki tényleges közgazdaságtani képzésen esett át, hogy abszurdum egyazon kategóriába sorolni azokat, akik támogatják a jegybankrendszert és azokat, akik ellenzik azt.
Természetesen az egyik legnyilvánvalóbb és legnagyobb törésvonal a neoliberálisok és a tényleges liberálisok között a központi bankról alkotott ellentétes nézeteik. Ezek a nézeteltérések pedig jókora eltérést idéznek elő az üzleti ciklusok és a monopóliumok kérdéskörében.
Úgy tűnik, mindennek kapcsán Monbiot a boldog tudatlanság állapotát élvezi. Az esszéjében Monbiot (helyesen) megállapítja, hogy a neoliberalizmus jelentős szerepet játszott a 2008-as pénzügyi összeomlásban, de ezt követően neoliberálisnak bélyegzi Ludwig von Misest, azt jelezve, hogy Monbiot nem tudja, hogy Mises és a szellemi örökösei teljes mértékben ellenzik a neoliberális nézeteket az üzleti ciklusokról és a recessziókról, illetve a jegybankok által betöltött szerepről ilyen krízisek esetén. Vajon tudja-e egyáltalán Monbiot, hogy a neoliberálisok elutasítják Mises és az osztrák iskola nézőpontját a Nagy Gazdasági Világválság okairól? Ezek nem apró személyes nézeteltérések, hiszen az, ahogyan az ember a Nagy Gazdasági Világválságra tekint, hatalmas mértékben befolyásolja, hogy miként tekint napjaink gazdasági válságaira.
Ezek a tévedések segítenek megmagyarázni, hogy Monbiot számára a neoliberalizmus miért egyszerűen a „szabadpiaci kapitalista” kódneve, annak ellenére, hogy a neoliberálisok Erhardtól Friedmanig (ahogyan azt Mises megjegyezte) a gazdaságba való állami beavatkozások igen hosszú listáját támogatják.
Ha az ember azonban készpénznek veszi Monbiot szavait, akkor azt hinné, hogy napjainkban Mises nézetei diadalmaskodtak, és a rezsimek mindenhol egyre kevésbé intervencionisták, csökkentik az adókat és általánosságban a szabadpiaci radikálisok dominálják őket. Monbiot azt állítja, hogy az angol Munkáspárt és az amerikai Demokrata Párt „egyszer a baloldal pártjai voltak”, napjainkban azonban eltérítették őket a jobboldali, szabadpiaci, laissez-faire fanatikusok.
Talán Monbiot egyszerűen nem vette észre, hogy amit egyszer „baloldalinak” tartottak, mint az állami egészségügy, az állami nyugdíj és a vállalkozás széleskörű szabályozása minden szinten, mostanra egyszerűen a mainstream, és többé nem a baloldali utópisták elérhetetlen álma.
Vagy talán Monbiot azt képzeli, hogy az Egyesült Államok valamiféle szociáldarwinista szabadpiaci mindenki-mindenki-ellen rendszer, miközben a valóságban az Egyesült Államok hatalmas jóléti állammal bír és több állami pénzt költ az egészségügyre, mint három országot leszámítva bármelyik?
Monbiot nosztalgikus pesszimizmusa
Monbiot elénk tárja a társadalmi gondok listáját, amit a képzeletbeli hard-core laissez-faire non-intervencionizmus diadalma okozott:
[A neoliberalizmus] a krízisek figyelemre méltó választékában játszott jelentős szerepet: a 2007-8-as gazdasági válság, a vagyon és a hatalom offshore-olása, amelybe pusztán bepillantást nyújtanak a Panama-akták, az állami egészségügy és oktatás lassú összeomlása, a gyermekszegénység visszatérése, a járványos magányosság, az ökoszisztémák összeomlása, Donald Trump felemelkedése. De úgy reagálunk ezekre a krízisekre, mintha felbukkanásuk elszigetelt jelenség volna, látszólag figyelmen kívül hagyva, hogy mindegyiket ugyanaz a koherens filozófia katalizálta vagy súlyosbította; egy filozófia, aminek van – vagy volt – egy neve. Mi volna nagyobb hatalom, mint a név nélküli munkálkodás?
A „járványos magányosságot” leszámítva – amit úgy tűnik, rá lehet kenni arra, hogy túlságosan alacsonyak az adók – Monbiot semmi linket vagy dokumentációt nem biztosít a gyermekszegénység „visszatéréséhez”, „az ökoszisztémák összeomlásához” vagy a többi gondhoz. A gyermekszegénység pontosan melyik időszakhoz viszonyítva tér vissza? A tizenkilencedik századhoz? Ez egy nevetséges kijelentés, mint ahogy az is, hogy a szegénység súlyosabb Latin-Amerikában napjainkban, mint 50 évvel ezelőtt, mielőtt a szabadpiacpártiak állítólag kiterjesztették a világszintű halálos ölelésüket. Azért omlanak össze az ökoszisztémák, mert az elmúlt évtizedekben diadalmat aratott a neoliberalizmus? Monbiot nyilvánvalóan nincsen tisztában azzal, hogyan nézett ki a Cuyahoga folyó 50 évvel ezelőtt.
Ami azt illeti, Monbiot esszéjét olvasva elfogott az érzés, hogy valahol már találkoztam ugyanezzel a dologgal. És akkor eszembe jutott: Monbiot ugyanazt a világnézetet és ideológiát képviseli, mint Ferenc pápa. A ferenci nézet kegyetlenül pesszimista és elköteleződött a nézet mellett, miszerint minden egyre csak rosszabbodik folyton és mindenhol. Monbiot továbbá osztani látszik Ferenc pápa alátámaszthatatlan nézetét, miszerint a világgazdaságot alapvetően a lényegében szabályozatlan piacok dominálják. Ahogyan azt megjegyeztem Ferenc pápa nézeteiről 2015-ben:
Ferenc pápa szerint a világ közel áll ahhoz, hogy teljesen összeomoljon körülöttünk. A szegények egyre szegényednek, állítja. A gazdagok és a szegények közötti egyenlőtlenség rosszabb, mint valaha, mondja. A szennyezés betegebbé tesz minket, mint valaha voltunk, sugallja. És az emberi élet fenntartásának alapvető feltételei elérhetetlenebbé válnak, mint valaha. Ezek az állítások egy bizonyos célt szolgálnak: hogy illusztrálják, hogy az iparosodás és a piacgazdaságok (amik modern jelenségek) az okai ezeknek a társadalmi és környezeti gondoknak. […] Miközben olyan képet fest a világról, ami Ferenc pápa szerint „egy hatalmas szemétkupachoz” hasonlít, figyelmen kívül hagyja az empirikus adatok elsöprő mennyiségét, amelyekkel bebizonyítható, hogy az állításai egyszerűen és tényszerűen hibásak.
A neoliberalizmus alatt részleges győzelmet arat a szabadpiac
A laissez-faire liberálisoknak a marxistákkal ellentétben nem kell kijelenteniük, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak, ha csak részlegesen alkalmazzák az ideológiájukat. Például amikor a gyakorlatba ültetik a marxizmust, általában megfigyelhető az életszínvonal romlása. Ez megtörtént Lenin alatt, akinek – hogy elkerülje a tömeges éhezést – gyorsan visszavonulót kellett fújnia és be kellett vezetnie az Új gazdaságpolitikát, teret adva némi piaci tevékenységnek a szovjet gazdaságon belül. A színtiszta marxista szemében a „tiszta” marxista gazdaság kudarca abban keresendő, hogy a marxizmust nem alkalmazták eléggé. Azaz ha hagyják, hogy fennmaradjon a régi burzsoá társadalom bármennyi maradványa, a marxizmus nem fog működni. Csak a totális és tiszta marxizmus fogja jobbra fordítani a dolgokat.
A laissez-faire liberálisoknak sosem kellett effélét állítaniuk, hiszen a szabadabb piacok felé való csupán részleges mozgásról is megmutatható, hogy ceteris paribus növeli az életszínvonalat. Kétségtelen, hogy ez történt Kína esetében Mao után és Kelet-Európában a Szovjetunió után. Egyik helyen sem alkalmazták „teljesen” a liberalizmust, hiszen manapság is különböző fokú állami beavatkozások és állami monopóliumok dominálják mindkét területet. Ezt Latin-Amerikában is láthatjuk, ha összevetjük Chilét és Venezuelát. A legélénkebb fantáziával sem tekinthető szabadpiaci rezsimnek sem Chile, sem Venezuela. A különbség a két ország gazdasági szabadsága között azonban igen jelentős.
A neoliberalizmus számtalan hibája
Az, hogy a neoliberalizmus támogatja a jegybankrendszert, a hatalmas vállalati mentőcsomagokat és a szabályozó államot, valóban károkat okoz és jelentős mértékű szegénység forrása. Ezek a neoliberális intézkedések hozzájárulnak az üzleti ciklusokhoz, miközben megjutalmazzák a politikailag előnyben részesített cégeket és iparágakat az egyszerű adófizetők kontójára.
Azonban olyan publicisták, mint Monbiot mindezt fordítva látják. A probléma a neoliberalizmussal nem az, hogy a mozgalom olyan hatalmas monopolistákat támogat, mint a jegybankok és a kedvenc kimentett kereskedelmi bankjaik. A világ monbiotjai számára a probléma a túl sok állam által biztosított gazdasági térfél ahhoz, hogy az emberek vállalkozzanak, innováljanak vagy éljenek a szabadságukkal.
A neoliberalizmus sajnálatos módon – mivel harmadikutas ideológia – az állami beavatkozás és a korlátozott laissez-faire keveréke. Tehát azoknak, akik nem állnak a helyes gazdaságelmélet talaján, valóban úgy tűnhet, hogy a neoliberálisok tényleg befolyással bírnak megannyi területen, majd tovább állhatnak és levonhatnak bármilyen konklúziót, ami alátámasztja az előítéleteiket.
Másképpen fogalmazva, ha az ember szeretne korrelációt találni a szegénység létezésére és a neoliberalizmus létezésére bizonyos területeken, nem lesz nehéz dolga. Ha az ember szeretne korrelációt találni a neoliberalizmus létezése és a növekvő életszínvonal között, azt is megtehet.
A probléma az, hogy a korreláció nem jelöl oksági viszonyt, és az egyetlen kiút ebből, ha visszatérünk az alapvető közgazdaságtani elvek tanulmányozásához.
Monbiot ezt természetesen nem teszi meg. Megalkotott egy érdekes történelmi és szociológiai elméletet – bármi közgazdasági érv nélkül – amelyben a neoliberalizmus felemelkedése megannyi társadalmi gondot megteremtett. Ha azonban Monbiot elemzésére támaszkodunk, akkor csak találgatni tudunk arról, hogy a neoliberalizmus melyik aspektusa okozta az állítólagos problémákat.