Neoliberális lett volna Mises?

Van egyáltalán pontos definíciója korunk unalmas szlogenjének, a neoliberalizmusnak?

A rövid válasz az, hogy nincsen. Legalábbis nincs semmilyen kézenfekvő definíciója, ha használhatjuk útmutatónak ezt a New Republic cikket¹:

A baloldal számára a neoliberalizmus gyakran egyfajta liberális politikát jelent, ami piaci megoldásokkal kívánja orvosolni a társadalmi problémákat: ilyen például az Affordable Care Act az államilag finanszírozott, univerzális programok helyett, mint a Medicare. [Jonathan] Chait úgy érvel, hogy a balosok arra használják a kifejezést, hogy „egy csoportba sorolják a középbalt a jobboldallal” és ezzel a szocializmust ábrázolják úgy, mint az egyetlen valódi alternatíva. A kifejezésnek azonban a baloldalon is akadnak kritikusai: a politikai közgazdász, Bill Dunn túlságosan korlátoltnak találja, amit ritkán alkalmaznak magukra azok az emberek, akiket állítólag leír. A történész Daniel Rodgers eközben úgy érvel, hogy a neoliberális túlságosan sok különböző dolgot jelent, tehát nem eleget.

De vajon tényleg szitokszó volna a neoliberális, ahogyan néhányan állítják, amit arra használnak, hogy a demokratákat támadják, akik túlságosan közeli viszonyt ápolnak Wall Streettel és a globális vállalatokkal? A balliberálisokat takarná, akik feladták a küzdelmet a teljes demokratikus szocializmusért és elárverezték az érveiket, hogy élvezhessék az igazságtalan kapitalizmus gyümölcseit?

Ezt olvashatjuk ki az angol antropológus és geográfus, David Harvey szavaiból, bár ő ésszerűen összefüggő elemeket társít a kifejezéshez:

A gazdaság, ami az épp-időben termelésre, a tőke internacionalizációjára, az ipar deregulációjára, a munka bizonytalanságára és a vállalkozó énre épült. Az elmúlt évek során ezek a trendek egyre csak felgyorsultak az információs technológiák fejlődésével és elterjedésével. De ezt immár kevesen nevezik „poszt-Fordizmusnak”. Javarész „neoliberalizmusnak” hívják.

Harvey Henry Fordra, nem Gerald Fordra hivatkozik, amikor a neoliberalizmust bírálja a nyugati társadalmak politikai devolúciójáért, amely során demokratikus nemzetállamokból a határok nélküli tömegtermelés és tömegfogyasztás parcellái lettek. És ez a materializmus a gyökere annak, hogy miért is tekintenek a baloldali progresszívek pejoratív kifejezésként a neoliberalizmusra; és bélyegzik talán nem meglepő módon magát a New Republicot is neoliberális platformnak (Chait és mások ellenvetése dacára). A progresszívek számára a Clintonék, a Demokrata Nemzeti Bizottság és a hagyományos régi gárda liberális médiaplatformok csupán a nagyvállalatok jobbközép felé hajló szócsövei.

Mint a legtöbb politikai (és politizált) kifejezés esetén, a definíciók szélsőségesen különböznek annak függvényében, hogy ki használja őket. Murray Rothbard és Elizabeth Warren aligha gondolnak ugyanarra, amikor azt mondják, „kapitalizmus”, és mindannyian hajlamosak vagyunk olyan jelentéssel átitatni a szavakat, ami illik a céljainkhoz. Érdekes módon a „neokonzervatív” kifejezést hasonló támadások érték, mondván, hogy az csupán egy szitokszó, ami a túlzott cionizmust vagy a haderők túlbuzgó bevetésének hajlandóságát takarja. Segítségünkre azonban maga a neokonzervatív keresztapa, Irving Kristol biztosította számunkra a neokonzervativizmus átfogó paramétereit², és a kifejezés elvesztette ütőerejét a Bush 43/Cheney/Rumsfeld kor után.

A jelenlegi korszellemben megfogalmazhatunk egy kevésbé felháborító, de még mindig laza definíciót, mint Harvey: a késő 20. századi liberalizmus alapvető programja (szociáldemokrácia, közoktatás, polgári jogok, segélyezés, feminizmus és egy bizonyos fokú globális kormányzat) összekapcsolva egy minimum vonakodó, ha nem is nyílt tisztelettel a piac szerepe iránt az emberi élet javításában. Más szóval a neoliberálisok bal-liberálisok, akik elfogadják a piacok szerepét és a gazdasági fejlődés szükségét egy nagyobb liberális program részeként. Gondoljunk Bono-ra, aki progresszív „világpolgárnak” tartja magát, azonban tiszteli a piacokat és a globalizmust.

Ha szemünk előtt tartjuk ezt a definíciót, láthatjuk, hogy a New Republic cikke rettentően félrelő, amikor kijelenti, hogy a neoliberalizmus „az Osztrák-Magyar Birodalom romjaiból emelkedett ki a huszadik század elején.” Mindenekelőtt nehéz bármilyen évszázadra visszanyúló keretrendszert neo akárminek tartani. És nehéz megtalálni a jelentőségteljes kapcsolatot az Osztrák közgazdászok első és második nemzedéke között, akik a Második Világháború, a valóban globális kereskedelem és a központi bankok győzedelmes felemelkedése előtt írtak, illetve a jelenkori szociáldemokrácia és politikai globalizmus neoliberális programja között. Menger, Mises és Hayek – a szakosodás, a komparatív előny és a globális kereskedelem iránti mélységes tisztelettel – mind a nemzetállamok alapvető keretein belül írtak.

Ahogyan az gyakran megesik, a piacok és a magántulajdon kritikusai összekeverik az eszközöket a célokkal, és azt feltételezik, hogy az „emberi” megfontolások figyelmen kívül hagyása szükségszerűen kéz a kézben jár az anyagi megfontolásokkal való rigorózus törődéssel. Így a szerző, Patrick Iber a misesi és hayeki gondolatokból való mazsolázgatás kanyargó útját járja be, mélységesen téves, ha nem rosszindulatú eredménnyel. Nem sok újat mond; Iber egyszerűen megismétli a sztenderd progresszív érvet: a tőke pártján álltak a munkával szemben. Csak azért támogatták a demokráciát, mert az erőszakos felkelések csökkentésének eszközeként látták. Támogatták a kormányzatot, de csupán a vagyon és a tulajdon szolgálatában. És így tovább. De a New Republic mércéjéhez viszonyítva mindkét szerzőt viszonylag igazságos bánásmódban részesíti, sokkal igazságosabban, mint a New York Times vagy a Washington Post tenné és tette. Csupán egyetlen kontextusból kiragadott támadást intéz Mises ellen („elégedett volt, amikor 1927-ben erőszakkal elfojtottak egy antifasiszta felkelést”); eközben a cikk legalább megemlíti Hayek erkölcsi aggályait a dél-afrikai apartheid és Pinochet chilei diktatúrája kapcsán.

A szerző azonban súlyosan téved, amikor biztosítja az olvasót afelől, hogy Mises (a demokrata) a tőke pártján állt a munka helyett a burzsoázia szolgálatában, és hogy Hayek úgy gondolta, a piacok prioritást élveznek „az emberi jogok és a társadalmi igazságossággal” szemben. Ez kiváltképp érdekes, ha figyelembe vesszük Hayek saját nézeteit az utóbbi kifejezés kapcsán³, illetve a jellemzően ködös módot, ahogyan a szerző mindkettőt használja.

A mi szempontunkból gondosan megkülönböztethetjük a „valódi” liberalizmust – vagy jobb történelmi kifejezés híján a klasszikus liberalizmust – a neoliberalizmustól. A liberalizmus alapvető aggodalma Mises elképzelésében a magántulajdon. Eszerint a nézet szerint a termelési eszközök – a tőke – magántulajdonban állnak. Nem az állam, a társadalom, a „nép” vagy a kollektíva tulajdonolja őket. Pont. Semennyi beszabályozott fél-kapitalizmus vagy fél-szocializmus sem kerülheti el ezt az alapot, mivel mind az egyéni, mind a gazdasági szabadság a magántulajdon szabad használatán és irányításán nyugszik. Az ember saját tulajdonának irányítása – azaz a képesség arra, hogy használja, megváltoztassa, elidegenítse, korlátozza vagy eladja azt – a tényleges tulajdonlás lényege – bár mindig alárendelt a kártérítési kötelezettségeknek a másoknak okozott károk esetén. Bármennyi adóztatás, szabályozás vagy nyílt vagyonelkobzás szükségszerűen erodálja ezt az irányítást – amit Mises még a tulajdonjogokat védelmező utilitárius demokráciájának keretrendszerén belül is elismert.

Ez a tulajdonjogokhoz való ragaszkodás, mint bármilyen liberális program alapja, aligha lelhető fel napjaink neoliberalizmusában, azonban – ismét – továbbra is ez a kifejezés iránt tanúsított baloldali-progresszív apátia gyökere. Gyanúval tekintenek a piacok és a tulajdon mindennemű bevezetésére vagy visszavezetésére abba, aminek az állam általi gazdasági tervezés világának kellene lennie.

Meg kell jegyeznünk, hogy Mises úgyszintén hozzátoldott a liberalizmusa programjához két fontos folyományt, ami abban az időben – konkrétan a két világháború közötti időszakban – „neo”-nak számított: ez a szabadság és a béke. Ellentétben azzal, amit ő a „régi” 19. századi perspektívának látott, egy „jelenkori” liberalizmus „kinőtte” a régi verziót azzal, hogy „mélyebb és jobb belátást nyert az összefüggésekbe.” A jelentőségteljes liberalizmus megkövetelte a politikai szabadságot az egyén számára, kiváltképp az önkéntelen szolgaságtól való szabadságot. És a szabadság minden valódi gazdasági tevékenység alapja, ami elválaszthatatlanul összeköttetésben áll a civilizációval. Kétségtelen, hogy a New Republic olvasói sokat nyernének annak megértéséből, hogy mennyire is progresszív volt Mises, amikor a Liberalizmus először megjelent 1927-ben.

A jelentőségteljes érvelés – a politikával és a nyílt háborúval ellentétben – megköveteli a szavakat és a precíz definíciókat. Ezért van az – sajnálatos módon – hogy szinte minden politikai beszéd azzá fajul, amit Orwell igen pontosan „értelmetlen szavaknak” nevezett. Az értelmetlen szavak megpróbálják megtámadni és kétségbe vonni a „másikat” ahelyett, hogy konkrét információt közölnének vagy megértést és konszenzust teremtenének. A politika nem tudomány, de mindannyian nyernénk abból, ha pontos definíciókat követelnénk a politikai véleményformálóktól, mint ahogyan azt a társadalomtudósoktól is tettük. A pontatlan jelentések és a változó szemantika több hőt teremt, mint fényt, és azt eredményezik, hogy mindannyian elbeszélünk egymás mellett.

Lábjegyzetek

1. Patrick Iber, „Worlds Apart: How neoliberalism shapes the global economy and limits the power of democracies”, (The New Republic, 2018. április 23.). A cikk borítóképén Ludwig von Mises, F. A. Hayek és Milton Friedman arcképe tekint az olvasóra. ↩

2. Irving Kristol, „The Neoconservative Persuasion” (Washington Examiner, 2003. augusztus 25.) ↩

3. [Lásd a beszélgetést F.A. Hayek, William F. Buckley Jr. és George Roche III között: https://youtu.be/RnMd40dqBlQ] ↩