Mexikó elnöke, López Obrador a közelmúltban hivatalosan kikiáltozza a mexikói „neoliberális” modell végét. A szemében a „neoliberalizmus” az oka Mexikó megannyi társadalmi problémájának: a korrupt politikai rendszerétől kezdve a tényig, hogy a népesség jelentős része még mindig a szegénységi küszöb alatt él, miközben a mexikói milliárdosok egyre csak gazdagodnak. Mivel a téma extrém népszerű lett Mexikóban, fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mi valójában a „neoliberalizmus?” „Neoliberális” volna Mexikó?
Mi az a „neoliberalizmus”?
Bár a „neoliberalizmus” kifejezés eredetét még mindig némi vita övezi, tagadhatatlan, hogy többnyire a kritikusai használják arra, hogy kritikával illessék a kapitalizmust és a szabadpiaci rendszert.1 Ebben a csoportban jelentős sokszínűségre lelünk: többek között vannak anarcho-kapitalisták, minarchisták, klasszikus liberálisok, fiskális konzervatívok, libertáriusok, akik a felsoroltak közül egyik politikai identitást sem alkalmazzák magukra. Ennek a sokszínűségnek a létezése, illetve ezeknek a politikai identitásoknak a népszerűsége azt mutatja, hogy a kapitalizmus és a szabadpiaci rendszer támogatói közül azok, akik „neoliberálisnak” nevezik magukat, szinte egyáltalán nem léteznek. Az egyik kivétel az Adam Smith Institute, illetve egy esszé a chilei filozófus, Axel Kaiser tollából. Mivel elsősorban a kritikusai definiálták, a „neoliberalizmus” fokozatosan egy szalmabábbá alakult. A „neoliberalizmus” téves természetének egy példája – ahogyan amellett sok baloldali akadémikus és aktivista érvelt – az állítás, miszerint a leszivárgás-elmélet (Trickle-down economics) az egyik központi tétele. Ennek ellenére, ahogy azt a közgazdász Thomas Sowell elmagyarázta:
Semmi ilyen elméletet nem találtak még a legvaskosabb és legtanultabb gazdaságelmélet-történeti kötetekben sem, beleérve J.A. Schumpeter monumentális 1260 oldalas History of Economic Analysis művét. Ez a nem létező elmélet azonban mindenhol a megvetés tárgya lett a The New York Times és a The Washington Post hasábjaitól kezdve a politikai arénáig.
Sok kritikusa szerint ennek az új hitrendszernek az eredete a 70-es évekre tehető olyan közgazdászok munkáira alapozva, mint Milton Friedman, Friedrich Hayek, Ludwig von Mises és mások.
Elképesztő mértékű pontatlanság rejlik ebben az állításban. A neoliberalizmus kritikusai például úgy beszélnek a Chicagói iskoláról és az Osztrák iskoláról, mintha lényegében azonosak volnának. Hasonlóképp, úgy kezelik Hayekot, aki támogatta az állami segélyezés és szabályozás elképzelését, mintha megkülönbözhetetlen volna olyan laissez-faire teoretikusoktól, mint Ludwig von Mises.
Ezt figyelembe véve világossá válik, hogy az anti-neoliberális kritikusok valódi célpontja nem egy „új” ideológia, amit az 1970-es években alkottak, hanem egy szélesebb, régebbi ideológia, amit manapság klasszikus liberalizmusnak – vagy egyszerűen liberalizmusnak – neveznek, ami visszanyúlik legalább a tizenkilencedik századra.
„Neoliberális” volna Mexikó?
Ha el is fogadjuk igaz premisszaként a „neoliberalizmus” létét, Mexikó még mindig nem egy „neoliberális” ország. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy az ország jogi szerkezete és állami intézményei roppant mértékben intervencionista: a teljes tulajdonjogok lehetetlenségétől kezdve (lásd a mexikói alkotmány 27. cikkelyét2) jelentős számú ingyenes állami egyetemen át olyan állami tulajdonú vállalatok létezéséig, amelyek veszteségesen üzemelnek. Mexikó nem csupán nem „neoliberális”, hanem nagyon távol áll attól, hogy a gazdasági szabadság sereghajtója legyen.
A Heritage Foundation gazdasági szabadság indexén (2019) Mexikó a 66. helyezést érte el; míg a Fraser Institute 2016-as gazdasági szabadság rangsorában ennél is rosszabbul szerepelt és a 82. helyet kapta.
Míg igaz, hogy ezek az indexek figyelembe vesznek bizonyos változókat, mint a tulajdonjogok, a kormányzati integritás és a bírósági hatékonyság, a teljesítményüket más gazdasági szabadságjogokon keresztül is mérni lehet, mint a munkaügyi vagy a pénzügyi szabadság (mindkettő példa a negatív szabadságra).
Ami az üzleti, munkaügyi, pénzügyi és befektetési szabadságot illeti, a Hertaige Foundation indexén Mexikó rosszabbul teljesít olyan országoknál, mint az Egyesült Államok, Chile, Kanada és Svájc. Bár Mexikó átesett a gazdasági liberalizáció különböző folyamatain, ez az ország nagyon távol áll attól, hogy „neoliberális” legyen.
Lábjegyzetek
-
Annak bizonyítékáért, hogy a „neoliberalizmust” elsősorban negatív és pejoratív kifejezésként használják, lásd a 2. ábrát Taylor C. Boas & Jordan Gans-Morse „Neoliberalism: From New Liberal Philosophy to Anti-Liberal Slogan” tanulmányában. ↩
-
James J. Kelly, Article 27 and Mexican Land Reform: The Legacy of Zapata's Dream, 25 Colum. Hum. Rts. L. Rev. 541 (1993-1994). ↩