Az egyik leggyakoribb kérdés, amivel ilyenkor-tájt szembetalálja magát az ember az, hogy mit mondjon gyermekeinek a Télapóról. Nos, gondolom nem erre számítottál egy filozófia showban, de én azt az apróságot javasolnám, amit igazságnak hívunk. Az igazság pedig az, hogy a Télapó épp ugyanolyan vidám mese, mint a Jancsi és Juliska (eltekintve a kannibalizmustól), egy kellemes apropó ajándékok és fizikai ismeretek átadására - ha a Télapó valóban olyan gyorsan repülné körbe a Földet, hogy egy éjszaka alatt érinti a világ összes kéményét, a levegő közegellenállása miatt szétolvadna az arca - alkalom a tanulásra fizikáról és arról, hogyan választható szét tudományosan a valóság és a fantázia; ami egy olyan képesség, amelynek bizonyára jó hasznát veszik majd a gyermekek az életük során.
Van néhány jelentős árnyoldala annak, ha a Télapó történetét, a mítoszt igazságként meséljük gyermekeinknek, először is természetesen a bizalom tekintetében. Ha tényleg ráveszed őket, hogy elhiggyék ezeket a történeteket - nyilván kételkedni fognak és kérdéseik lesznek - azt a bizalmukra alapozva éred el. "Hát, ennek szerintem nincsen sok értelme - gondolja a gyermek - de apu és anyu váltig állítja, úgyhogy azt hiszem, elfogadom." Aztán, amikor a kortársaik kihúzzák a lábuk alól a talajt, vagy egyszerűen idősebbek lesznek, a bizalom úgyszólván problematikussá válik. Hiszen a tekintélyedre, az élettapasztalatodra hivatkozva vetted rá őket, hogy nevetségesen valótlan dolgokban higgyenek, azután ki fog derülni, hogy hazudtál. Az, hogy szórakoztató volt és a csoda légkörét keltette pedig egyáltalán nem lesz kifogás, mivel a gyermekeknek nem ilyen erkölcsi szabályokat tanítunk. Ugye? Hazudj ha szórakoztat, hazudj ha a csoda légkörét kelti... nem hiszem, hogy ezt például Bernie Madoff olyan gyümölcsöző stratégiának találta. Szóval ez az egyik. Azt szeretnénk, hogy a gyermekeink képesek legyenek támaszkodni ránk és bízni bennünk; tudnának hinni abban, hogy amit mondunk nekik az igaz és okkal mondjuk, tehát nem fogunk fantazmagóriákat mesélni nekik, majd egyszerűen meggondolni magunkat.
Egyfajta hatalomgyakorlás rávenni a kiszolgáltatottat arra, hogy valótlanságokat higgyen csak mert nagyobb, erősebb és vélhetőleg bölcsebb vagy, és én nem élnék vissza ezzel úgy, hogy szándékosan olyasmit mondok, ami később az utolsó betűig hamisnak bizonyul.
Másrészt egyébként is van valami kissé hátborzongató abban, hogy egy kövér, szakállas fickó figyel; tudja, mikor alszol, mikor vagy ébren - a NSA-nak dolgozik, vagy mi? Én kétlem, hogy ez szükségszerűen jó, Sauron mindent látó szeme piros jelmezben - nem hinném, hogy az erkölcsöt illetően ezt szeretnéd a gyermekeidnek. Hosszú távon gondolom nem azt szeretnéd átadni nekik, hogy az erkölcsnek a folyamatos ellenőrzéshez, jutalmazáshoz, büntetéshez van köze. Hiszen ha a gyermek elképzeléseit az erkölcsről egy történetre alapozod, ami hamisnak bizonyul - mi történik az erkölcsi elképzeléseikkel? Az erény értelme Télapóhoz kötődik, Télapó azonban nem létezik... Köszöntsük hát a tinédzserkori nihilizmust és a kortársak megnyerésére fektetett túlzott hangsúlyt - az ezzel járó összes problémával - ami az erényre törekvést váltja fel. Tehát én azt javasolnám, hogy gondolkodj el ezeken a hátulütőkön idejekorán.
Aztán van egy másik ötlet arra, hogyan kaphatsz csodát valótlanság nélkül, anélkül, hogy megjátszanád magad, vagy nyilvánvaló ellentmondásokat fogadnál el (ami mellesleg nem is csoda, hanem összevisszaság és zavar, egyfajta erkölcsi sokk, a gyermek erkölcsi univerzumának darabokra hullása a lábai alatt...). Én gyerekkoromban a naprendszerről tanultam, és teljesen lenyűgözött a relativitás; a tudat, hogy amikor felnézek az égre, a csillagokat a fényük száz, vagy ezer évvel azelőtt elhagyta, hogy idáig utazzon, maguk a csillagok pedig talán már négy napja nincsenek is ott, hanem felrobbantak, mi pedig nem is észleljük azt éveken át... Ez bámulatos, ez csoda. A világon nincs hiány a csodákból, például csak megtudni, miből van a felhő, mi a szivárvány, megfigyelni, hogy a hópelyhek mind egyediek, megnézni egy hajszálat mikroszkóp alatt... Ezek a dolgok mérhetetlenül izgalmasak; a világ önmagában is elég megdöbbentő, érdekes, stimuláló ahhoz, hogy ne szoruljunk egy kövér, alkoholtól és dezodortól bűzlő fickóra, aki megvesztegetésül ajándékokat gyömöszöl a kéményekbe ha csoda-érzetre vágyunk. Elég csoda van az igazságban, elég úgymond mágia és varázslat a világon ahhoz, hogy ne kelljen hazugságokat és zagyvaságokat kitalálnunk az ámulatért. Szóval ezt az ötletet is a figyelmetekbe ajánlanám.
Egyébként amikor én voltam gyerek, nos, én piszkos szegénységben nőttem fel, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy mintha kissé osztályista hapsi lenne ez a Télapó. Nagyon úgy tűnt, hogy egy csomó klassz ajándékot hoz azoknak a gyerekeknek, akik különben is gazdagok, míg a szegény gyerekeknek annál kevésbé, ami valahogy sznob módon elitistának tűnt. Mint a gardróbtervezők egy gossip girlnek, a Télapó minden klassz holmit a gazdag gyerekek ölébe szór, ami megtévesztő élmény lehet.
Tehát én általánosságban azt gondolom, hogy szorítkozzunk az igazságra, amikor a gyermekeinkről van szó. Amikor az ember gyermek, ismerkedik a világgal, nem sokat tud a gravitációról, a napfényről, az esőről vagy a gleccserekről, valóban idegenként jön egy idegen bolygóra, amikor megszületik. Ahogyan felfedez, minden, amit beleteszel a gyermek elméjébe igyekszik integrálódni; a gyermek próbálja összeegyeztetni az újat minden mással, ezért elég háromszor rámutatni egy székre ahhoz, hogy onnantól mindig tudja, mi az a szék. Az agy mindig egyetemesíti, amit tapasztal, amit hall, amit megért. Ha olyasmit dobsz ebbe a gépezetbe, ami ésszerűség-ellenes, felfoghatatlan, fizikailag lehetetlen, velejéig őrült... az nem jó. Nem kell olyan sok mérget keverni egy tál ételbe ahhoz, hogy valaki súlyosan megbetegedjen. Egy ilyen ésszerűtlenséget hinteni valakinek az elméjébe, aki küzdve keresi a racionálisat, a felfoghatót, a megérthetőt én úgy gondolom, nem jó. És szerintem szintén nem szeretnénk bevezetni a gyermek életébe a mintázatot, hogy - már akinek ez csoda, csodás történet - a csodát romba fogja dönteni az árulás.
Tehát az igazság az, hogy a Télapó egy vidám mese, és semmi baj nincs a vidámsággal, a nagylelkű hangulattal ami a mesében van, de én nem hiszem, hogy ki kéne tennünk a gyermekünket annak, hogy a csodát, a boldogságot, az izgalmat csalódás követi, és esélyt adni az erkölcsi nihilizmusnak. Ez nem volna valami szép Karácsonyi Ének.