Bár számos levél, amely beérkezik hozzánk közérdekű, nem tehetjük mindet közzé itt, és nem is vagyok képes mindre választ adni. Ez a cikk összefoglalja azokat az érveket, melyeket válaszként adnék.
Gyakran azt kérdezik tőlem, hogyan mondhatok ellen az általánosan elfogadott véleménynek ekkora magabiztossággal. Végtére is, nem vagyok egy irányzat, egy szekta tagja sem, vagy bármilyen más, ugyanazt valló közösségé, amely tagjait ellátja az általa "helyesnek" vallott válaszokkal. Tehát min alapul a magabiztosságom?
Való igaz, hogy csak azokban a tényekben hiszek, amit én magam is letesztelhetek. Meggyőződésem e tényekben saját tapasztalatomra alapul, illetve arra az ezer meg ezer levélre, amelyet könyveim olvasóitól kapok 1979 óta.
E levelek legtöbbjében az a legkirívóbb, ahogy íróik szinte teljes valóságtagadását tükrözik. Egy kívülálló számára viszont a tények, amelyeket elbeszélnek, nyíltan árulkodnak erről a tagadásról. Ezeket a leveleket szinte minden esetben a szülő nézőpontjából írják, szülőkéből, akik teljesen képtelenek voltak elviselni - és még kevésbé szeretni - gyermekeiket. A gyermek nézőpontja semmilyen módon nem talál magának lehetőséget kifejeződésre, leszámítva annak a felnőttnek a szenvedésében, akikké váltak - a fizikai tünetekben, a depressziós rohamokban, az öngyilkos gondolatokban, a bűntudat gyötrő érzésében. E levelek írói folyamatosan azt állítják, hogy sosem bántalmazták őket gyermekként, hogy az egyetlen fizikai "korrigálás" amit kaptak egy következmények nélküli ütés volt, vagy egy-két rúgás, amit igazán megérdemeltek, hiszen sok esetben elviselhetetlenül viselkedtek és szüleik idegeire mentek. Sokszor megnyugtatnak, hogy mélyen belül ezeket az embereket szerették apáik és anyáik, és ha időről-időre kegyetlenül bántak velük, az azért volt, mert a dolgok csak túlságosan felgyülemlettek szüleik számára, akik boldogtalanok, depressziósak, tudatlanok vagy akár alkoholisták voltak, illetve mert őket is megfosztották a szeretettől, amikor ők maguk voltak gyermekek. Így hát aligha meglepő, hogy ezek a szülők gyorsan elveszítik türelmüket, majd boldogtalanságukat és neheztelésüket gyermekükön vezetik le. "Az ilyen magatartás teljességgel érthető." A gyermekek legnagyobb vágya szüleik megsegítése volt, mivel szerették és sajnálták őket. De akármilyen keményen is próbálkoztak, sosem voltak képesek megszabadítani őket depressziójuktól és boldoggá tenni őket.
E sikertelenség által keltett bűntudat kínzó érzések könyörtelen és kérlelhetetlen. "Mit csináltam rosszul?" - kérdezik önmaguktól ezek az emberek. "Miért nem sikerült megszabadítanom szüleimet boldogtalanságukból? Próbálkoztam, amennyire csak bírtam. A terapeutáimmal pedig ugyanez a helyzet. Azt mondják, élvezzem az élet jó dolgait, de képtelen vagyok rá, ez pedig bűntudatot kelt bennem. Azt mondják, nőjek fel, ne lássam magam többé az áldozat szerepében; gyermekkorom a múlté, új fejezetet kell kezdenem, abbahagyva az agonizálást. Azt mondják, ne hibáztassak másokat máskülönben végezni fog velem a gyűlöletem. Bocsássak meg, és felejtsem el a dolgokat, majd pedig éljek a jelenben, vagy különben "borderline pácienssé" változok, akármit is jelentsen az. De hogy tehetném ezt? Természetesen nem szeretném a szüleimet hibáztatni, szeretem őket és az életemet köszönhetem nekik. Elég bajuk volt már velem. De hogyan űzhetem el bűntudatomat? Ez az érzés méginkább elhatalmasodik amikor megütom a gyerekemet. Szörnyű, de nem tudom abbahagyni, ez pedig a kétségbeesésbe taszít. Utálom magamat emiatt a kényszerítő erőszak miatt; undorodom magamtól amikor rám jön az irányíthatatlan düh. Mit tehetek, hogy véget vessek ennek? Miért kell magamat mindörökké gyűlölnöm és bűntudatot éreznem? Miért nem voltak képesek a terapeutáim segíteni nekem? Éveken át próbáltam követni tanácsaikat, de még mindig képtelen vagyok eloszlatni a bűntudatomat, és önmagamat úgy szeretni, ahogyan kellene."
Hagy idézzem a válaszomat egy olyan levélre, mely a fentebbi gondolatmenet összes alkotóelemét tartalmazta:
"Első leveledben azt mondtad, sosem bántak veled kegyetlenül gyermekként. Ebben azt mondod, hogy amikor kicsi voltál, kegyetlenkedtél a kutyáddal mert rossz gyerek voltál. Ki tanított meg, hogy így lásd a dolgokat? A lényeg az, hogy a földkerekségen egyetlenegy gyermek sem kegyetlenkedik a kutyájával, hacsak őt nem bántalmazták. De nagyon sok olyan ember van, akik úgy látják magukat, mint te, kik bűntudata kétségbeesésbe sodorja őket. Kizárólagos céljuk, hogy ne lássák szüleik bűntudatát, mivel rettegnek a büntetéstől, amit akkor kapnának, ha azt hibáztatnák, aki valóban hibás. Ha könyvem nem segített ezt megérteni, nem tehetek többet érted. Csak úgy segíthetsz önmagadon, ha nem védelmezed többet szüleidet saját igazolt érzéseid elől. Akkor megszabadulsz attól, hogy kényszeresen utánozd őket az irántad érzett gyűlöletükben, a téged hibáztatásban, és abban, hogy téged szörnynek nevezzenek."
Hogyan szerethetik önmagukat az emberek, ha az üzenet, mely szerint nem érdemesek a szeretetre, már a kezdetektől beléjük lett verve? Ha kékre-zöldre verték őket, hogy más emberekké váljanak? Ha azt fejezték ki feléjük, hogy nyűgök szüleik számára, és hogy a világon semmi nem fogja megváltoztatni szüleik ellenszenvét és dühét? Abban a hitben fognak élni, hogy ők e gyűlölet okai, ami egész egyszerűen nem igaz. Bűntudatban fognak élni, jobb emberré próbálnak válni, de ez sosem fog sikerülni, mivel a szülők azt a haragot vezetik le a gyermekeiken, amit nekik kellett elfojtaniuk a saját szüleikkel szemben. A gyermek csupán e harag céltáblája.
Miután ezt felismertük, többé nem várunk szüleink szeretetére, és megértjük, miért nem fog soha eljönni az. Csak akkor leszünk képesek látni, hogyan bántak velünk gyermekkorunkban, és érezni az ebből fakadó szenvedésünket. A szüleink iránt érzett megértés és szánakozás helyett, önmagunk hibáztatása helyett azon bántalmazott gyermek oldalára állunk, aki mi voltunk egyszer. Ez az a pillanat, amikor elkezdjük szeretni azt a gyermeket, de ez a szeretet sosem érkezhet el anélkül, hogy meglátnánk a tragédiát, melynek fiatalként részese voltunk. Ekkor hagyjuk abba lebecsülni saját szenvedésünket, és ekkor kezdünk el tiszteletteljesen bánni érzéseinkkel és a gyermekkel. Az ajtók, melyek elzártak minket önmagunktól hirtelen kitárulnak. De sosem nyithatjuk ki ezeket az ajtókat annyival, hogy azt mondjuk valakinek "Szeresd magad." Teljesen összezavarja ez a tanács azt, aki hallja, és el van zárva a tudástól, milyen is volt valójában gyermekkora, és miért olyan fájdalmas az igazság.
Meggyőződésem, hogy a terápia csak akkor sikeres, ha képes megváltoztatni ezt a nézőpontot és az ehhez kapcsolódó gondolatmintákat. Emberek, akik sikeresen átérzik szenvedésüket, melyet szüleik viselkedése okozott bennük gyermekkorukban, általában elveszítik a szüleik iránt érzett empátiát, és önmagukkal kezdenek együttérezni. Szeretetüket azon a gyermeken gyakorolják, akik egyszer ők maguk voltak. De hogy ez a nézőpont-változás sikerrel járjon, szükségünk van egy tanúra, aki teljesen a gyermek oldalán áll, és nem hezitál megvetni szüleinek tetteit. A Gyakran Ismételt Kérdések listája segíthet meghatározni, a terapeuta képes-e erre. [Hamarosan az is fordításra kerül. tb.] Úgy hiszem, veszélyes az a terapeuta, aki a szülőkkel azonosul. De az őszintén Megvilágosult Tanú segíthet megszabadulni tagadásunktól és szembenézni saját múltunkkal, hogy azt végre magunk mögött hagyhassuk bűntudat nélkül.