A mentális egészség - a biológiailag helyes mentális működés - mércéje ugyanaz, mint a fizikai egészségé: az egyén túlélése és jóléte. Az elme olyan mértékben egészséges, amennyire működési metódusa lehetővé teszi, hogy olyan mértékű irányítást nyújtson az egyénnek a valóság felett, amelyet életének támogatása és elősegítése megkíván.
Ezen irányítás fémjelzése az önbecsülés. Az önbecsülés egy olyan elme következménye, kifejeződése és jutalma, amely teljesen elhivatott az értelem mellett. Az értelem, azon képesség amely az érzékek által nyújtott anyagot azonosítja és integrálja; az ember túlélésének alapvető eszköze. Az értelem melletti elkötelezettség nem más, mint a teljes intellektuális összpontosítás fenntartása, az egyén megértésének és ismereteinek folytonos kiterjesztése, és azon alapelvek melletti elkötelezettség, mely szerint az egyén tetteinek következetesnek kell lenniük az egyén meggyőződéseivel, hogy az egyén sosem próbálhatja meghamisítani a valóságot, vagy bármilyen szempontot afelé helyezni, hogy az egyén soha nem engedhet meg magának ellentmondásokat - hogy az egyén sosem próbálhatja meg felforgatni vagy szabotálni tudata helyes funkcióit.
A tudat helyes funkciói: érzékelés, megismerés és a tett irányítása.
Az egészséges tudat egy korlátlan, integrált, gondolkodó tudat. Egy egészségtelen tudat egy zárolt tudat, egy kitérő, konfliktus-tépázta és önmaga ellen megosztott tudat, egy tudat, melyet megbomlaszt a félelem vagy mozgásképtelenít a depresszió, egy tudat, amely eltávolodott a valóságtól. (Ezen téma egy teljesebb tárgyalásáért lásd a "Who Is Ayn Rand?" című könyvem "Objectivism and Psychology" c. fejezetét.)
Ahhoz, hogy sikeresen bánjon a valósággal - hajszolja és elérje az értékeket, melyeket élete megkövetel - az embernek szüksége van önbecsülésre: biztosnak kell lennie hatékonyságában és értékében.
A szorongás és a bűntudat az önbecsülés ellenlábasai és a mentális betegség ismertetőjelei - a gondolat felbomlasztói, az értékek eltorzítói és a tett megbénítói.
Amikor egy önbecsüléssel rendelkező ember megválasztja értékeit és kitűzi céljait, amikor kivetíti azokat a hosszútávú szándékokat, melyek egyesítik és vezetik tetteit, olyan, mint egy jövőbe épített híd, melyen az élete áthalad; egy híd amelyet a meggyőződés támogat, miszerint elméje alkalmas a gondolkodásra, az ítélethozatalra, az értékelésre, és hogy ő maga méltó az értékek élvezetére.
A valóság irányításának ezen felfogása nem különleges képességek, szakértelem vagy tudás eredménye. Nem múlik bizonyos sikereken vagy bukásokon. Ez az egyén valósággal való alapvető kapcsolatát, saját hatékonyságáról és méltóságáról való alapvető meggyőződését tükrözi. A bizonyosságot fejezi ki, hogy lényegében és alapelvben az egyén jogos a valóságra. Az önbecsülés egy metafizikai értékelés.
Ez az a pszichológiai állapot, amelyet a tradicionális moralitás ellehetetlenít, olyan mértékben, amennyiben az ember elfogadja azt.
Sem a miszticizmus, sem az önfeláldozás hitvallása nem kompatibilis a mentális egészséggel vagy az önbecsüléssel. Ezen doktrínák egzisztenciálisan és pszichológiailag destruktívak.
(1) Életének fenntartásához és az önbecsülés eléréséhez az embernek szükséges értelmét teljes mértékben kihasználnia, de azt tanították neki, hogy a moralitás a hiten alapszik és azt szükségelteti.
A hit az egyén tudatosságának elkötelezése olyan eszmék mellett, amelyre az egyénnek nincs érzéki vagy racionális bizonyítéka.
Amikor az ember elutasítja az értelmet, mint ítéletének mércéjét, az egyetlen alternatíva, amely megmarad számára az érzés. A misztikus az, aki érzéseit az észlelés eszközeként használja. A hit az érzések egyenlővé tétele a tudással.
Ahhoz, hogy az ember a hit ezen "erényét" gyakorolja, fel kell függesztenie látását és ítéletét; hajlandónak kell lennie az együttélésre az értelmetlennel: azzal, ami felfoghatatlan vagy ismereteibe integrálhatatlan, és a megértés révületszerű illúziójának előidézésére. Hajlandónak kell lennie elnyomni kritikai képességeit, elfojtani bármilyen kérdést amely tiltakozásként felmerül, megfojtani bármilyen értelembe vetett meggyőződést, amely görcsösen próbálja érvényesíteni valós funkcióját - mint az egyén életének és kognitív integritásának védelmezője.
Emlékezzünk, hogy az ember ismeretei és eszméi hierarchikus struktúrába rendeződnek. Az ember gondolkodásának alapja és kiindulópontja az érzéki észlelés, mely alapján megformálja első koncepcióit, aztán tovább építi tudását új fogalmak azonosításával és integrálásával egy egyre magasabb és magasabb szinten. Ahhoz, hogy az ember gondolkodása érvényes legyen, ezt a folyamatot a logikának, "az ellentmondásmentes azonosítás művészetének" kell vezetnie, és bármelyik új koncepciónak, amelyet formál, ellentmondásmentesen kell integrálódnia tudásának hierarchikus struktúrájába. Beilleszteni az egyén tudatába egy ideát, amely nem integrálható, egy ideát, amely nem a valóságból származik nem érvényesíthető az értelem folyamata által, nem tárgya racionális vizsgálatnak vagy ítéletnek - és ami még rosszabb: egy ideát, amely ellentmond a valóságról alkotott többi koncepciónak és megértésnek - nem más, mint szabotálni a tudatosság egységesítő funkcióját, aláásni az egyén többi meggyőződését és meggyilkolni az egyén képességét arra, hogy bármiben is biztos lehessen. Ezt jelenti John Galt kijelentése a Veszett Világban, aki szerint: "a tudáshoz vezető rövidebb út, amely a hit, csupán az értelmet tönkretevő rövidzárlat."
Nincs nagyobb önámítás, mint azt hinni, hogy a hitnek tulajdoníthatjuk, ami a hité és az értelemnek azt, ami az értelemé. A hit körülhatárolhatatlan és korlátozhatatlan; egy körömnyit feladni az ember tudatából egyenlő a tudat teljes feladásával. Az értelem vagy az elme abszolútum vagy nem, és ha nem, nincs hol meghúzni a vonalat, nincs alapelv, amely által meg lehetne húzni, nincs korlát, amelyet a hit képtelen áthágni, az életnek nincs olyan része, amelyet a hit képtelen megszállni - az ember racionális marad addig és csak akkor amíg az ember érzései másképp határoznak.
A hit egy korrupció, amit semmilyen rendszer nem képes büntetlenül tolerálni, és az ember, aki megadja magát neki, épp akkor fog hitére támaszkodni, amikor a leginkább szüksége volna az értelmére. Amikor elfordul az értelemtől a hit felé, amikor elutasítja a valóság abszolútumát, az ember aláássa a tudatosság abszolútumát, az elme pedig olyan szervvé válik, amelyben az ember nem bízhat többé. Azzá válik, aminek a misztikusok nevezik: a torzítás eszközévé.
(2) Az ember szüksége az önbecsülésre maga után vonja a valóság feletti uralmat, de az uralom lehetetlen egy olyan univerzumban, amely - az egyén engedélye következtében - otthont ad a természetfölöttinek, a varázslatosnak és az okozatlannak; egy univerzumban ahol az egyén kiszolgáltatott szellemek és démonok kényének; ahol az embernek nem az ismeretlennel hanem a megismerhetetlennel kell küzdenie. Lehetetlen irányítani egy kísértetház-univerzumot.
(3) Élete és önbecsülése megköveteli, hogy az ember tudatosságának tárgya és érdekeltsége a valóság és ez a föld legyen, viszont azt tanítják neki, hogy a moralitás ezen föld és az érzéki észlelet számára rendelkezésre álló világ megvetéséből, és egy olyan "más" és "magasabb" valóságon való elmélkedésből áll, amely az észnek hozzáférhetetlen a nyelvnek pedig elmondhatatlan, de elérhető kinyilatkoztatáson, speciális dialektikus folyamaton keresztül, vagy azon az intellektuális éberségen át, amit a Zen Buddhisták tudatnélküliségnek neveznek, vagy a halállal.
Kizárólag egy valóság létezik: az értelem által ismerhető valóság. És ha az ember úgy dönt, nem érzékeli azt, nincs számára más érzékelhető - ha tudatossága nem evilági, akkor egyáltalán nem tudatos.
A misztikus "másik" valóság projekciójának egyetlen eredménye az, hogy pszichológiailag alkalmatlanná válik erre a valóságra. Nem a transzcendentálison, a kimondhatatlanon, a definiálhatatlanon - a nemlétezőn való elmélkedés következtében volt az ember képes felemelni magát a barlangból, és a materiális világot ember által lakhatóvá változtatni.
Ha erény megtagadni az elmét, és bűn használni azt, ha erény megközelíteni egy skizofrén elmeállapotát de bűn az intellektuális koncentráció, ha erény megvetni ezt a földet de bűn élhetővé tenni, ha erény sanyargatni a testet, de bűn dolgozni és tevékenykedni, ha erény megvetni az életet de bűn fenntartani és élvezni azt, akkor önbecsülés, irányítás vagy hatékonyság lehetetlen az ember számára; és semmi sem lehetséges, csak egy nyomorult bűntudata és félelme, aki egy rémálom-univerzumban ragadt; egy metafizikai szadista által létrehozott univerzumban, aki az embert olyan labirintusba taszította, ahol az "erény" feliratú ajtó önpusztításba vezet, a "hatékonyság" ajtaja pedig önkárhozatba.
(4) Élete és önbecsülése megköveteli az embertől, hogy büszkélkedjen a gondolkodáshoz és élethez való erejével, viszont arra tanítják, hogy a moralitás a büszkeséget, főként az intellektuális büszkeséget a legsúlyosabb bűnnek tekinti. Azt tanítják, hogy az erény alázatossággal kezdődik, a tehetetlenségnek, elméje kicsinységének és impotenciájának elfogadásával.
Mindentudó-e az ember? - követelőznek a misztikusok. Tévedhetetlen-e? Akkor hogyan merészel kiállni Isten szava vagy képviselői ellen, és önmagát bármi bírálójaként beállítani?
Az intellektuális büszkeség nem - ahogy a misztikusok ostobán sejtetik - a mindentudóság és tévedhetetlenség színlelése. Épp ellenkezőleg, mivel az embernek küzdenie kell a tudásért - éppen mert a tudás hajszolása erőfeszítést igényel -, az ember aki felvállalja ezen felelősséget helyesen büszkélkedik.
Néha, bizalmas körökben a büszkeség alatt olyan teljesítmények színlelését értik, amelyeket az ember nem ért el. De a kérkedő, a dicsekvő, az ember aki olyan erényeket tettet, melyeknek nincsen birtokában nem büszke; éppen-hogy a legmegalázóbb módon fejezi ki alázatosságát.
A büszkeség az egyén válasza erejére ahhoz, hogy elérje értékeit; az élvezet melyet hatékonyságában talál. És ez az, amit a misztikusok gonosznak tartanak.
De ha a kétség, nem pedig a magabiztosság az ember megfelelő morális helyzete, ha az önbizalmatlanság, nem pedig az önbizalom erényességének bizonyítéka; ha a félelem, nem pedig az önbizalom a tökéletesség jele, ha a bűntudat, nem pedig büszkeség a célja, akkor az elmebetegség egy morális eszménykép, a neurotikusok és pszichotikusok a moralitás legnagyobb képviselői, és a gondolkodók, a törtetők a bűnösök, akik túl korruptak, túl arrogánsak ahhoz hogy az erényt és a pszichológiai jólétet kutassák azon a hiten keresztül, hogy alkalmatlanok a létezésre.
Az alázatosság szükségszerűen a misztikus moralitás alapvető erénye; az egyetlen erény amelyre képes az, aki megtagadta elméjét.
A büszkeséget el kell érni, ez az erőfeszítés és a teljesítmény jutalma, de ahhoz, hogy elérje az alázatosság erényét, az embernek csupán tartózkodni kell a gondolkodástól, semmi más nem követelt, és az ember hamar alázatosnak fogja érezni magát.
(5) Élete és önbecsülése megköveteli az embertől életéhez, értékeihez, elméjéhez, és annak ítéletéhez való hűséget, viszont arra tanítják, hogy a moralitás lényege az önfeláldozásból, elméjét egy magasrendű tekintélynek való feláldozásából, és értékeinek bárki arra igényt tartónak való feláldozásából áll.
Nem szükséges ebben a kontextusban elemezni azt a majdnem számtalan gonoszságot, melyet az önfeláldozás tana hordoz magában. Irracionalitása és ártalmassága alaposan leleplezésre került a Veszett Világban. Viszont két aspektusa kifejezetten a mentális egészség témájára vonatkozik.
Az első a tény hogy, az önfeláldozás az elme feláldozását jelenti, és csak azt jelentheti.
Fontos emlékezni, hogy az áldozat egy magasabb érték feladása egy alacsonyabb, vagy egy nem-érték fejében. Ha az ember feladja azt, ami számára nem értékes azért, hogy elnyerje azt, amit értékesnek tart, az nem áldozat, hanem nyereség.
Továbbá emlékezzünk arra is, hogy az ember értékei hierarchiában léteznek; bizonyos dolgokat többre értékel, mint másokat; és az egyén racionalitásának mértékében ésszerű az értékeinek rendje; tehát arányosan olyan dolgokat értékel, amelyek elősegítik életét és jólétét. Azt, ami kedvezőtlen életére és jólétére, ami kedvezőtlen természetéhez és szükségleteihez mint élőlény, megveti.
Ennek megfelelően az elmebetegség egyik jellemzője az eltorzult értékstruktúra; a neurotikus nem értékeli a dolgokat azoknak objektív érdemei szerint, természetéhez és szükségleteihez viszonyítva; hanem gyakran azokat tartja értékesnek, amik önpusztításhoz vezetik. Objektív mércéhez viszonyítva, az önfeláldozás krónikus folyamatában vesz részt.
De ha az áldozat erény, akkor nem a neurotikus, hanem a racionális ember az, akit meg kell "gyógyítani." Meg kell tanulnia erőszakot alkalmazni saját racionális ítéletén, hogy megfordítsa értékeinek hierarchikus rendszerét, hogy feladja azt, amit elméje jónak választott, hogy tudatossága ellen forduljon és érvénytelenítse azt.
Azt állítják a misztikusok hogy minden amit követelnek az embertől az, hogy feláldozza boldogságát? Feláldozni a boldogságot annyi, mint feláldozni a vágyakat, feláldozni a vágyakat annyi, mint feláldozni az értékeket, feláldozni az értékeket annyi, mint feláldozni az ítélőképességet, feláldozni az ítélőképességet annyi, mint feláldozni az elmét, és ennél semmivel nem kevesebb a misztikusok célja és követelése.
Az önzés gyökere az egyén joga és szüksége arra, hogy saját ítélete szerint cselekedjen. Ha az ítélete áldozatának tárgya, miféle hatékonyság, irányítás, konfliktustól való szabadság vagy lelki derű lehetséges az embernek?
Az ide vonatkozó második aspektus nem csak az önfeláldozás tanát, de a tradicionális moralitás minden eddigi dogmáját magában foglalja.
Egy irracionális moralitás, egy moralitás amely ellentétben áll az ember természetével, a valóság tényeivel és az ember túlélésének szükségleteivel szükségszerűen arra a hitre kényszeríti az embert, hogy a morális és a praktikus elkerülhetetlen érdekellentétben áll egymással, hogy választani kell az erényes vagy boldog, az idealisztikus vagy sikeres élet között, de mindkettő nem élhető. Ez a nézet egy katasztrofális konfliktust alapoz meg az ember lényének legmélyebb szintjén, egy halálos kettősséget, ami darabokra szaggatja őt, amely arra kényszeríti, hogy válasszon aközött, hogy önmagát az életre képessé, vagy az életre méltóvá teszi. Mégis, az önbecsülés és a mentális egészség mindkettőt egyaránt megköveteli.
Ha az ember földi életét tartja jónak, ha értékeit aszerint ítéli meg, ami egy racionális lény számára megfelelő, akkor nincs érdekellentét a moralitás és túlélés követelményei között; eléri a másodikat azzal, hogy eléri az elsőt. Viszont akkor van érdekellentét, ha a földről, az életről, az elméről, a boldogságról, az énről való lemondást tartja jónak. Egy életellenes moralitás alatt az ember olyan mértékben válik az életre érdemesre, amilyen mértékben önmagát az életre képtelenné teszi, és olyan mértékben képes élni, amilyen mértékben válik életéhez méltatlanná.
A válasz, amit a tradicionális moralitás védelmezői adnak az, hogy "Ó, de az embereknek nem kell túlzásba esniük!" ami azt jelenti, hogy "Nem várjuk el az emberektől, hogy teljesen morálisak legyenek. Azt várjuk hogy becsempésszenek némi önérdeket az életükbe. Végül is megértjük, hogy valahogy élniük kell!"
Ezen morális kódex védelme tehát az, hogy kevés ember lesz elég öngyilkos hajlamú ahhoz, hogy megpróbálja következetesen gyakorolni. A képmutatás az ember védelmezője morális meggyőződéseivel szemben. Vajon mit tesz ez az önbecsülésével?
És mi van azokkal az áldozatokkal, akik elégtelenül képmutatóak?
Mi van a gyermekkel, aki félelmében visszavonul egy autista univerzumba, mert nem képes megbirkózni szülei tombolásával, mely szerint természetéből adódóan bűnös; teste gonosz, gondolkodása bűnös, kérdezősködése istenkáromlás, kételkedése romlottság, és engedelmeskednie kell egy természetfeletti szellem parancsainak, különben örökké a pokolban fog égni?
Vagy a lánnyal, aki összeomlik a bűntudattól, mert nem akarja életét beteg apja ápolásának szentelni, aki iránt nem érez csak gyűlöletet?
Vagy a kamasszal, aki a homoszexualitásba menekül, mert azt tanították neki, hogy a szex gonosz és a nőket imádni kell, nem pedig kívánni?
Vagy az üzletemberrel, akit kínoz a szorongás, mert miután éveken át arra sürgették, hogy legyen szorgalmas és takarékos, végre elkövette a siker bűnét, és most azt mondják, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni?
Vagy a neurotikussal, aki reménytelen elkeseredettségében feladja a próbálkozást problémáinak megoldására, mert eddig csak azt hallotta prédikálni, hogy ez a föld a szenvedés, a hiábavalóság és romlás világa, ahol az ember számára nem lehetséges boldogság vagy beteljesülés?
Ha ezen tanok szószólóit súlyos erkölcsi felelősség terheli, van egy csoport, akit talán még nagyobb felelősség terhel: a pszichológusok és pszichiáterek, akik látják ezen tanok emberi roncsait, és némák maradnak, nem tiltakoznak, akik kijelentik, hogy a filozófiai és morális témák nem érintik őket, hogy a tudomány nem mondhat értékítéletet, akik azzal az állítással rázzák le a szakmai kötelezettségeiket, hogy egy racionális morális kód lehetetlen, és a némaságukkal szentesítik ezen spirituális mészárlást.