Az elmúlt ötven évben – ha nem az emberiség teljes történelme során - szabadság mozgalma minden elképzelhető mérce alapján teljes és totális kudarc volt. Több mint ötven évvel megannyi korszakalkotó mű kiadása után, amikben végérvényesen megfogalmazták az állami kontroll elleni érveket, az állam hatalma továbbra is nőttön-nő. Az állami kontroll mind a mai napig teljes vagy sebesen növekszik az oktatás, az egészségügy, a gyermekgondozás, az áramellátás, a média, az iparok és számtalan egyéb szektor területén. A libertárius jelöltek gyakorlatilag láthatatlanok a politikai arénában, és a rengeteg nem-libertáriussal folytatott beszélgetésem során egyetlen embert sem sikerült felfedeznem, aki bármilyen szinten tisztában lenne az olyan alapvető koncepciókkal, mint a szabadság, az adóztatás gonoszsága, a szabadpiac szabadsága vagy az államhatalom erőszakos természete.
Nem csupán totális, hanem akkora kudarcot vallottunk, hogy azzal rettenetes veszélynek tettük ki a szabadságot. Az állam-tumor növekedése jelentősen megnehezítette a dolgunkat – és a tény, hogy még lelassítani sem voltunk képesek, garantálja, hogy tehetetlenül fogjuk elkísérni a társadalmat a diktatúra korába - hacsak nem változtatunk radikálisan pozíciót. Miért ment ilyen rosszul a dolog? Miért van az, hogy azok az eszmék, amelyek igazak, logikusak, és történelmileg bizonyítottak, olyan kevés hatással vannak a társadalomra? Miért vallottunk teljes kudarcot?
Hogy olyan kontextusba helyezzük a magyarázatomat, ami mindnyájunknak ismerős: nézzük a rabszolgaság eltörlését, az államhatalom utolsó sikeres korlátozását – persze nem Amerikában, ahol egy korrupt polgárháború eredményeképpen történt, hanem a nyugati világ többi részén.
Az abolicionisták nem azért vetették meg a rabszolgaságot, mert gazdaságilag hatékonytalan volt, és nem azzal érveltek, hogy a mezőgazdaság egészen jól boldogult a rabszolgaság bevezetése előtt is. Olyasmivel sem próbálkoztak, hogy talán javítani vagy reformálni kellene a rabszolgaságot, egy kicsit csökkenteni a rossz elemeit.
Nem. Az abolicionisták azzal nyerték el az emberek szívét és szellemét, hogy újra meg újra azt mennydörögték, hogy a rabszolgaság egy erkölcsi gonosz, amit el kell törölni, járjon az bármilyen hatással. Nem vitatták meg a költségeket és a hasznokat. Nem mondták, hogy a rabszolgatartóknak kevesebb hatalmat kellene gyakorolniuk a rabszolgáik felett. Nem úgy érveltek, hogy a rabszolgaságot redukálni kellene valami múltbeli, történelmi szintre. Nem. Csupán egyszerűen és szenvedélyesen, újra meg újra, évről évre kijelentették, hogy abszolút erkölcsi gonosz tulajdonként bánni emberi lényekkel. Nem gondolták, hogy a rabszolgaság egy jobbítható intézmény. Az egyetlen megoldás a teljes eltörlése volt. Egy jottányit sem voltak hajlandóak feladni abból a meggyőződésükből, hogy a rabszolgaság erkölcsileg teljességgel gonosz.
És győzedelmeskedtek.
Ez egy pozitív példa. Most nézzünk meg egy negatívat. Katonákat toborozni mindig viszonylag egyszerű volt – és amikor mégsem, a sorozás egy-kettőre orvosolta az önkéntesek hiányát. Mondhatnánk, hogy az Első világháború fiú-katonái nem sokat tudtak arról, milyen is valójában a küzdelem, mivel Nyugat-Európában több mint száz éve béke honolt. Viszont a háborúról szóló grafikus regények, filmek és dokumentumfilmek korában egyetlen fiatalember sem állíthatja, hogy nem tud a küzdelemmel járó erőszakról, őrületről és zavarról.
A fiatalok mégis elmennek katonának. Miért? Természetesen számos gazdasági tényező is közrejátszik, de ezekre a tényezőkre vannak kevésbé radikális megoldások is. A valódi válasz egyszerű: mert a társadalomban a katonákat erkölcsösnek látják. A katonákat nemesnek, bátornak, hősiesnek - a férfiasság tetőpontjának látják. Amikor „katonákra” gondolunk, kemény, fegyelmezett, becsületes, elkötelezett embereket látunk a haza szolgálatában. A temetésükön zászlókat emelnek a magasba, tisztelegnek és kürtöket fújnak. Még napjainkban, az iraki átverést követően is kritikán felül áll a „katonáink támogatásáról” szóló szentimentális fantázia. Ez az álláspont erkölcsileg visszataszító. A katonaság aligha több szellemi roncs banditák csoportjánál, akik készek meggyilkolni bárkit, akire a vezetőik rámutatnak. A katonaság mindössze egyenruhába öltöztetett maffia – főleg Amerikában, amit barátságos szomszédok határolnak északon és délen, illetve óceánok nyugaton és keleten. A fiatalemberek viszont továbbra is sereglenek a katonasághoz, mert még mindig akkora tisztelet övezi. Ha egy tisztességes társadalomban megvetnék a katonákat – ahogyan a KKK tagokat is – végre fény derülne a hazugságra, és milliókat kímélnének meg a gyilkosságtól és a megnyomorítástól.
Tehát a pozitív oldalon van egy társadalmi mozgalom – az abolicionizmus – ami azért járt sikerrel, mert kompromisszumok nélkül, kitartóan és szenvedélyesen megvetette a rabszolgaság abszolút gonoszságát. A negatív oldalon pedig ott vannak a fiatalemberek, akik hajlandóak lemondani a végtagjaikról, az elméjükről és az életükről, mert a társadalom azt mondja nekik, hogy katonának lenni a legnagyobb erkölcsi jó.
Ez a két példa – és megannyi másik – illusztrál egy alapvető állítást.
A szabadság támogatóiként azért buktunk el, mert szellemből, nem pedig szívből érveltünk. Általánosítva, a közgazdaságtan és a hatékonyság, nem pedig a moralitás és az integritás oldalán érveltünk. Úgy érveltünk, hogy korlátozni vagy reformálni kell az államot, mert nem tartja be az ígéreteit, vagy hatékonytalan, vagy a saját céljai vezérlik, vagy más unalmas és élettelen okokból. Ez ugyanaz, mintha úgy érvelnénk, hogy a rabszolgaságot valamelyest csökkenteni kell, mert gazdaságilag nem hatékony. Ez nem fegyverbe szólítja az embereket, hanem ásításra sarkallja őket.
Ha továbbra is ezt az analitikus, absztrakt és élettelen hozzáállást tanúsítjuk, a szabadság elveszett. Egy élethossznyi haszontalanságra és az elutasításra kárhoztatjuk magunkat. Napjaink mindössze keserűen, hiábavalóan és haragosan fognak eltelni. Ha nem vizsgáljuk meg a saját látványos bukásunkat – és nem vetjük össze a történelem sikeres erkölcsi fejlődéseivel – akkor arra a kárhoztatjuk magunkat, hogy addig ismételjük a bukást, amíg a társadalom végül össze nem omlik az Állam súlya alatt.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Több évtizednyi érdekes, de javarészt hasztalan beszélgetés után én többé nem érvelek semmilyen más nézőpontból, mint az erkölcsi abszolutizmus. Azt kérem az emberektől, hogy tisztázzák a kapcsolatukat az erőszakkal. Ha azt mondják, hogy ellenzik az erőszakot, rámutatok arra, hogy az Állam nem több mint puszta erőszak. Ha ezután támogatják az Államot, rámutatok az ellentmondásukra. Ha továbbra is támogatják az erőszakot, akkor a lehető legsúlyosabb erkölcsi ítélettel vetek véget a beszélgetésnek. Azt mondom, hogy boldogan beszélgetek tovább ezekről a témákról, de amíg támogatják az erőszakot, addig a szememben ugyanolyanok, mint a KKK tag egy fekete ember szemében, vagy a náci egy zsidó szemében.
Ez megdöbbenti az embereket. Tényleg. Ebben rejlik a legnagyobb erő, ami szabadságharcosokként a rendelkezésünkre áll:
Az emberek mindent meg fognak tenni, hogy elhiggyék magukról, hogy jók.
Az emberek meghalnak és gyilkolnak az Államért, ha azt hiszik, hogy egy erkölcsös ember harcol az országáért. Az emberek jövedelmük több mint felét átadják az Államnak, ha hisznek abban, hogy az Állam segíti a szegényeket, elszállásolja a hajléktalanokat, meggyógyítja a betegeket vagy hasonló. Üdvrivalgással fogják éljenezni a halott tekintetű gyilkosokat, ha meg vannak győződve arról, hogy egy jó ember „támogatja a katonákat”. Fel fogják adni a szabadságukat, ha úgy hiszik, hogy ezt tenni „hazafias”.
A lecke – és a potenciális megváltás – az, hogy az erkölcs uralja a világot. Aki irányítja az erkölcsöt, az irányítja az emberiség szellemét, szívét és jövőjét. Az erkölcs a láthatatlan fizika, ami uralja minden döntésünket. Miért térdepel együtt ezer meg ezer muszlim? Mert úgy hiszik, hogy jók, ha ezt teszik. Miért adják a szülők még mindig a gyerekeiket az állami iskolák embertelen börtöneibe? Mert úgy hiszik, hogy az oktatás elengedhetetlen, Állam nélkül pedig a szegények egy csapdába zárt, tudatlan alsóosztályt képeznének. Miért támogatják az egyre fokozódó adókat és az állami egészségügy gyilkos várólistáját? Mert nem akarják, hogy a szegények meghaljanak az utcákon.
Az ellenségeink, az államisták ezt nagyon jól tudják. Vizsgáld meg a szóhasználatukat. „A Hazafi Törvény”. Ki ne akarna hazafi lenni? Társadalombiztosítás. Egészség és jólét. Ki akarná ellenezni ezeket?
Amikor a kifosztott fizetésükre és az ingatlanadóikra néznek, az emberek a szívük mélyén gyűlölik az Államot, de emiatt lelkiismeretfurdalást éreznek, mivel az Állam uralja az erkölcsi terepet (mellékesen ezért kellett az Államnak először uralma alá hajtani az iskolákat). Ahogy mondani szokás, aki egyszer katolikus, az mindig katolikus. Ugyanez igaz az erkölcsre. Aki egyszer államista, az mindig államista. Küzdhetünk annyit, amennyit akarunk, de ha nem ítéljük el teljességgel az államista érvek moralitását, mindig veszíteni fogunk.
Annyit tanulhatunk az ellenségeinktől - azoktól, akik sikeresen irányították a közvélekedést az elmúlt évszázadban! Vegyük Irak megszállását. Színtisztán erkölcsi alapon prezentálták. Husszein gonosz. Nem támogatod Husszeint, igaz? Meg akar ölni minket. Nem akarod, hogy amerikaiak haljanak meg, igaz? Emlékezz 9/11-re. Nem akarod, hogy az ismét megtörténjen, igaz? Gyerünk, oldozzuk el a háború ebeit!
Csak egy válasz lehetséges. Nem a „kevesebb Állam” – mint ahogyan a rabszolgaságra sem a „kevesebb rabszolgaság” volt a válasz – hanem az Állam eltörlése. El kell fogadnunk, hogy a reform lehetetlen - a múlt és a jelen tanulságai túlságosan is nyilvánvalók. Az Államot sosem lehet csökkenteni. Bárhogyan korlátozzák, addig növekszik, amíg fel nem falja a társadalmat, amin uralkodik. Valódi opciót kell felmutatnunk. Abszolút el kell ítélnünk az államhatalommal járó brutalitást és erőszakot. Elleneznünk kell az Állam teljes eszméjét, vagy már azelőtt veszítettünk, mielőtt nekifognánk. Ideje, hogy magabiztosan megfogalmazzuk az erkölcsi igazságot az Államról. Ideje, hogy felhagyjunk azzal, hogy a kapitalizmusról, a közgazdaságtanról és a politikaelméletről oktatjuk az embereket. Erre amúgy is képtelenek vagyunk, hiszen lehetetlen versenyezni több mint húsz évnyi állami propagandával. Nem apellálhatunk a polgárok önérdekére, mivel ahogyan a háborúk grafikusan bemutatják, az emberek folyamatosan az önérdekük ellen cselekszenek, hogy szert tegyenek az erkölcsi megbecsülésre.
Világosan ki kell jelentenünk, hogy az érvünk erkölcsi érv. Hogy úgy harcolunk, ahogyan a polgárjogi vezetők harcoltak. Ahogyan a rabszolgaság-ellenes bajnokok harcoltak. Nem a fokozatos lépésekért harcolunk. Nem azért harcolunk, hogy oktassuk az ellenségeinket, vagy statisztikákkal és közgazdaságtannal győzzük meg a bizonytalanokat – hanem hogy eltöröljük az Államot, a világtörténelem legnagyobb erkölcsi gonoszát. A szavainkkal és az erkölcsi bizonyosságunkkal magával az Állammal szállunk szembe, ami százmilliószámra mészárolja le a tehetetleneket. Az ellenségünk nem az önérdek vezérelte politikusok, vagy a mézesmázos balosok, vagy az önelégült jobbosok, vagy a manipulatív államisták, hanem az erkölcsi alapja annak a legveszedelmesebb gonosznak, amivel az emberiség valaha szembeszállt. Az ellenségünk egy gyilkos társadalmi intézmény, ami több embert öl és nyomorít meg, többek lelkét pusztítja el, mint a rabszolgaság valaha. A szörny, amivel küzdünk, lealacsonyít, fojtogat és megöl minket a bölcsőtől a sírig, és a katonák, a rendőrök és a börtönőrök fegyvereivel élősködik rajtunk. Szenvedélyesen küzdünk azok ellen a vezetők ellen, akik annyira törődnek velünk, amennyire egy gazda törődik a teheneivel, és akik épp annyira nem gondolnak arra, hogy felszabadítsanak minket, mint amennyire egy gazda nem gondol arra, hogy felszabadítsa a teheneit.
Hogy megy ez a gyakorlatban? A személyes tapasztalataim alapján mutathatok egy tipikus példát.
Én: Minden oktatást teljesen privatizálni kell.
Személy: Az szörnyű lenne! A szegények teljesen oktatás nélkül maradnának!
Én: Szerinted jogában áll egy szegény embernek fegyverrel kirabolni valaki mást?
Személy: Nem.
Én: Akkor – ha a szegények máskülönben tényleg oktatás nélkül maradnának – valóban fegyverrel kellene kirabolni az embereket, hogy oktatást biztosítsanak nekik?
Személy: De nem ez történik!
Én: Mi történik, ha nem fizeted be az adóidat az Államnak? Eljönnek és elvisznek. És ha ellenállsz, megölnek.
Személy: Én boldogan befizetem az adóimat.
Én: Az nem számít. Te talán boldogan leszel rabszolga, de semmi jogod nincs rám kényszeríteni a rabszolgaságot.
Személy: Nem értek egyet.
Én: De egyetértesz azzal, hogy az állami oktatást erőszakkal finanszírozzák.
Személy: (Általában további tisztázás után.) Igen.
Én: Tehát akkor úgy gondolod, hogy az Államnak le kellene lőnie engem, ha nem támogatom az elképzelésedet.
Személy: (Általában további kertelés után.) Gondolom igen.
Én: Na most, képzeld el, hogy én egy fekete vagyok délről. Ha azt mondanád nekem, hogy támogatod a lincselést, mit gondolsz, hogyan éreznék irántad?
Személy: Gondolom elég negatívan.
Én: Akkor megértesz, amikor azt mondom: a meggyilkolásomat támogatod. Még mindig támogatod az állami oktatást?
Személy: Ja, gondolom igen.
Én: Akkor nem fogok úgy beszélni veled, mintha egy épeszű és erkölcsös ember lennél. Ezesetben végtelenül korrupt és megvetendő vagy, és mi csupán ellenségek vagyunk.
Ezután véget vetek a beszélgetésnek és továbbállok. Nem beszélek többé ezzel az emberrel. Ha szeretne visszatérni ehhez a témához, megkérdezem tőle, hogy még mindig támogatja-e a meggyilkolásomat. Ha azt mondja, „nem”, boldogan beszélek vele. Ha azt mondja, „igen,” akkor megfordulok és ismét továbbállok.
Elvesztettem így barátokat. Elvesztettem így családtagokat. De valójában mit számít? Itt a szabadságról beszélünk – a legbecsesebb kincsről, amiért érdemes élni. Háborúról és békéről és szabadságról beszélünk. Tényleg szeretnék olyan embereket az életemben, akik annyira romlottak, hogy örömmel fogadják, hogy engem erőszakkal fenyegetnek?
Ez az én megoldásom. Ideje, hogy haragra lobbanjunk, hogy motiválódjunk és tevékenykedjünk. Túl kell lépnünk azon, hogy az emberek oktatása majd meg fog menteni minket. Nem a tudás hiánya a probléma. Egy évszázadnyi, explozív állami növekedés után, a totalitarizmus bukása után Oroszországban, Németországban, Japánban, Itáliában, végtelen számú újságcikk után, amik az állami korrupcióról, az egyre növekvő államadósságról, az egyre romló szolgáltatásokról és az igazságtalan háborúkról szólnak, rég eljött az ideje, hogy az emberek elkezdjék kérdőre vonni az Állam erkölcsi természetét. Egy embernek 1940-ben talán meg lehetett bocsátani, ha úgy gondolta, hogy a dohányzás nem káros – ma ez az ember egyszerűen bolond. Hayek és Rand 1940-ben írtak. Mostanra a bizonyítékok évtizedek óta világosan láthatóak, és bárki, aki továbbra is hisz az Állam erényében, egyszerűen ostoba, aki önként választja a vakságot. Nem azért buktunk el, mert az emberek nem tudnak eleget. Azért buktunk el, mert az emberek még mindig hisznek az Állam erkölcsösségében. Azért buktunk el, mert csupán ugyanannak az elvnek a kisebb fokozatát, nem pedig kategorikusan különböző megoldást javasoltunk. Nem az oktatás az, amire törekednünk kell, hanem az erkölcsi dicséret és az erkölcsi megvetés.
Meg kell húznunk egy vonalat, és semmiképp sem szabad átlépnünk. A cselekvés ideje most van, mivel egyre fogy az időnk. Ha nem változtatunk, méghozzá gyorsan, a szabadság nem fog túlélni egy újabb nemzedéket. Ha cselekszünk, mindannyian részesei lehetünk a civilizáció megváltásának, és együtt szabadíthatjuk ki az embereket az állam hurkából, ami egyre szorosabban feszül a nyakukra. Megmenthetjük a katonákat a lövedékektől, a gyermekeket az éhezéstől, az időseket a szegénységtől, a külföldieket a bombáinktól, a fiatalokat a tudatlanságtól és a polgári társadalmat a totalitárius barbárság lassú beköszöntétől.
De ha nem cselekszünk – vagy ha továbbra is azt folytatjuk, amit mindig is tettünk – akkor semmit nem tettünk, hogy elkerüljük a leghatalmasabb katasztrófát, ami a társadalmat sújthatja. Összeomlás, zsarnokság, mészárlás, éhezés, mindannak a vége, ami nemes és jó az emberi lélekben. Egy új sötét kor. A történelem egyértelmű képet fest ilyen tekintetben. Az államok addig növekednek, amíg el nem pusztítják a polgári társadalmat. Bele fogunk zuhanni a verembe, amibe az összes előző társadalom belezuhant. Ha nem cselekszünk, olyan biztonsággal fog egy gonosz sötétség rátelepedni a gyermekeinkre, ahogyan a nap fel fog kelni holnap. És miután évtizedek vagy évszázadok multán végül megdöntik ezt a sötétséget, a jövő történészei vissza fognak nézni ránk és meg fognak vetni minket a kudarcunkért. Mi pedig sehogy sem védekezhetünk az ítéletük ellen, mivel semmi nem hiányzik ahhoz, hogy megmentsük a világot, csak az akarat, csak az, hogy folyamatos megvetésben részesítsük az Állam feneketlen gonoszságát.