Szerintem a probléma az, hogy napjainkban a szocialistáknak sokkal több integritása van, mint a kapitalistáknak. Sokkal elszántabban ragaszkodnak a saját meggyőződéseikhez, mint a kapitalisták. A szocialisták – illetve egyes szocialisták, de ezeket az elemeket nem érte különösebb kritika, így feltételezhető, hogy a nézeteik többé-kevésbé általánosan elfogadottak - kerek perec kijelentik: ,,Ha egy barátod Donald Trumpra szavazott, vége a barátságnak!” Még olyan cikkeket is olvastam, amelyek egyenesen válásra buzdították azt, akinek a házastársa Trumpra szavazott! Én a házasságok felbontását nyilván nem javasolnám, de sok-sok-sok éve magyarázom, hogy a személyes kapcsolatoknak közösen vallott értékeken kellene alapulniuk - ez az „ellenem-érv.”
A szocialisták nem táplálnak illúziókat mások kiközösítéséről. Ők komolyan veszik a saját értékrendjüket. A keresztények egy időben még náluk is elszántabban óvták a maguk értékrendjét - például szó sem lehetett más vallásúak tömeges bevándorlásáról, vagy felekezeten kívüli pár választásáról – viszont ezt a magatartást azóta feláldozták a tolerancia, a sokféleség, meg a többi maszlag oltárán; amelyek mellesleg éppen a K-szelekció lefegyverzésére lettek kitalálva, hogy lehetővé tegyék az r-szelekció csoportos érdekeinek érvényesülését.
Nem tudom, vannak-e olyan kapitalisták, akik nem lennének hajlandóak együtt dolgozni egy szocialistával. Vagy akik nem hajlandóak alkalmazni egy szocialistát. Akik nem hagynák jóvá egy szocialista személy befogadását a csoportjukba. Lehet, hogy ez nyitott gondolkodás és tolerancia, csak éppen az a baj, hogy a balosok nem ezt csinálják. A balosok könyörtelenül más szocialisták támogatásán és népszerűsítésén munkálkodnak, és ez így megy már a kora kilencvenes évek óta.
A szocialisták tényleg komolyan veszik a saját elképzeléseiket. Hajlandóak aktívan terjeszteni és népszerűsíteni a saját csoportjuk érdekét, valamint nagyon is készek kiközösíteni és kiátkozni azokat, akik nem értenek velük egyet. Természetesen nem riadnak vissza a kapitalisták jóhírének bemocskolásától vagy a jövedelemforrásaik ellehetetlenítésétől sem, ami meglehetősen kegyetlen – viszont gyakran hatékony. Egy átlagos szocialista elkötelezettebb és nagyobb fontosságot tulajdonít az értékeinek, mint egy kapitalista. Ezért veszíti el a fejét és nevez engem kirekesztő, hiper-xenofób szektavezérnek rengeteg kapitalista, mikor azt javaslom, hogy alapozzák közösen vallott értékekre a személyes kapcsolataikat. A szocialisták ugyanezt az állítást szinte szóra sem méltatják, mert ők megértik.
Én tudom, mi kell a győzelemhez. Nagyon hosszú időt töltöttem a balosok tanulmányozásával, mielőtt értelmiségiként kiléptem a nyilvánosság elé. És több mint tíz éve magyarázom türelmesen a győzelem módját, egymás után sorakoztatva fel az érveket. A felháborodás pedig nem szocialista körökből jön – ők az ilyesmire csak vállat vonnának, mert már réges-régen tisztában vannak azzal, hogy a győzelemhez az egyén saját csoportjának könyörtelen preferálására van szükség. Egy háborúban nem adhatsz a lőszeredből az ellenfélnek. Annak segítesz, aki melletted guggol a lövészárokban, miközben meggyőződsz arról, hogy a puskacsöved a helyes irányba mutat. Metaforikusan értve, persze.
Én tehát tudom, hogy mi kell a győzelemhez és rengetegszer, nyilvánosan elmagyaráztam - válaszul pedig felháborodott kirohanásokat kaptam olyan emberektől, akik veszítenek a szocialistákkal szemben. Olyanoktól, akiket legyőztek a szocialisták. Megoldásként azt javasoltam, hogy értékek alapján válasszanak személyes kapcsolatokat – amit a balosok állandóan, könyörtelenül megtesznek; és ezért nyernek. Amikor a kapitalisták elé odaáll egy olyan valaki, mint én, aki nem szocialista és azt javasolja, hogy csináljuk már mi is azt, amivel a balosok állandóan győznek, a kapitalisták azzal reagálnak, hogy: ,,Ó, nem, ez rettenetes, ezzel lesüllyedünk az ő szintjükre!” - Ne már. Most komolyan, ne már. Ha az azincourt-i csatában harcolsz, az ellenfél pedig hirtelen előrántja a hosszúíjakat, mit csinálsz? Megtorpansz, mert ha te is előkapnád a magadét, azzal az ő szintjükre süllyednél? Egyébként sem lesüllyedsz az ő szintjükre, hanem győztesként emelkedsz föléjük. Olyan eszközt használsz, amit a győzelem megkövetel.
Ez az elképzelés visszanyúlik egészen az objektivizmusig, amit tinédzserkoromban olvastam. Ayn Rand írja: minden álláspontok közötti konfliktusból az a nézet fog kikerülni győztesen, amelyik legkövetkezetesebb. Következetesek a szocialisták? Igen. Elszántan támogatják a saját csoportjuk tagjait más csoportok tagjaival szemben? Igen. Bevetnek-e minden rendelkezésükre álló eszközt - legálisat és illegálisat, de többnyire legálisat, - hogy hátrányos helyzetbe juttassák azokat, akik nem értenek egyet velük? Igen.
Hajlandóak a nem-szocialisták ,,erre a szintre lealacsonyodni?” Ugyanis sajnálom, de ez az, ami győz. Erre van szükség a győzelemhez. Nem is értem, mit jelent ,,valaki más szintjére lealacsonyodni.” Ez nekem mindössze annyit mond, hogy ,,nem akarok győzni.”
Vagy megtanuljuk a leckét arról, mi kell a győzelemhez és következetesen alkalmazzuk a tanultakat – kegyetlen preferenciát tanúsítunk a saját csoportunk tagjai felé és kiközösítjük azokat, akik a halálunkat akarják – vagy elveszünk. Efelől ugyanis ne legyen kétség; ne áltassuk magunkat. Ha a szocialisták hatalomra jutnak, akkor felsorakoztatnak bennünket és szétlövik a fejünket. Ha a szocialisták megszerzik a hatalmat, milliószámra fogják sebtében megásott tömegsírokba hajigálni az embereket. Ez történik, amikor a hatalom a baloldal kezébe kerül.
Szóval eléggé idegesít, hogy sok-sok éve magyarázom, milyen feltételeknek kell teljesülnie a győzelemhez, az emberek pedig úgy tesznek, mintha lenne valamiféle erkölcsi magaslat, valami ,,helyes eszköz” a győzelemre. Egy háborút nem nyersz meg ,,helyesen”; egy háborút vagy megnyersz, vagy elveszítesz. Ez a két lehetőség van. És bármi legyen az, ami győzelemhez segít és legális - az a helyes módszer, az a helyes cselekedet. Ez nem olyan bonyolult dolog. Nem lehet elegánsan veszíteni.
Viszont ha győzöl, egyúttal a szocialistákat is megmented önmaguktól. Ha ők nyernek, egymást falják majd fel. Amikor a baloldal győzött Oroszországban, Kínában, stb, a kommunisták a felét, olykor a kétharmadát is agyonlövették azoknak, akikkel vállvetve harcoltak a forradalomért. Ugyanúgy megmentheted a szocialistákat önmaguktól, ahogyan a határozott intervenció megmenthet önmagától egy drogfüggőt. A szocialisták beszámíthatatlan függők, a hatalom a narkotikumuk, és szükségük van a közbeavatkozásodra.
Lehet azt mondani, hogy ,,mi nem akarunk az ő módszereikhez folyamodni” – csak épp az ő eszközeik győznek, az ő módszereik működnek. Tehát teljesen rendben van, ha te félsz konfrontálódni, ha még veszíteni is hajlandó lennél, csak hogy ne kelljen azt tenned, amit a győztesek – de ne játszd azt, hogy ez valamiféle erkölcsi magaslat. Ez puszta gyávaság.
Az viszont tény, hogy ha nem vagyunk hajlandóak a győzedelmes módszerekhez folyamodni, akkor el fogjuk veszíteni a civilizációt, el fogjuk veszíteni a szabadságunkat, és nagyon valószínű, hogy el fogjuk veszíteni az életünket is.
Ne játsszuk már azt, hogy valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség kecsesen eltűnni a történelem hamvasztótégelyében. Ez háború a civilizáció és a mészárlás között. A szabadság és a diktatúra között.
Mint korábban mondtam, a szocialisták hataloméhségének nincsen felső határa. Közömbösek mindenki iránt, aki nem olyan, mint ők. És mélységes gyűlöletet éreznek – csak nézd meg, mennyi mémjük ábrázolja mások kivégzését, gyilkosságot, halált, erőszakot; és hányan visznek magukkal csúzlit vagy jókora botokat az összejövetelekre... Azok a fiúk, akik eltakarják az arcukat az összejöveteleken, nem csinálnak titkot abból, hogy illegális tetteket készülnek elkövetni, előre felkészülve a lelepleződés veszélyére. A szocialisták nagyon is hajlandóak erőszakot használni, nagyon is hajlandóak eszkalálni a konfliktust, és az övék a győztes stratégia. Ők elkötelezettek a győzelem mellett. Nincsen lelkifurdalásuk, nem bánnak meg semmit – például nagy lelkesedéssel támogatták Chavez hatalomra kerülését; erőfeszítéseket tettek a rezsimje legitimálásáért és a termelőeszközök államosításáért Venezuelában.
Venezuelában most éheznek. Négy dollárért orálisan kielégít egy tinédzser prostituált az utcán. A korábbi középosztálybeli, középkorú nők Kolumbiába járnak eladni a testüket egy kiló kenyérért. Az emberek elajándékozzák vagy eladják a tulajdon gyermekeiket, mert nem tudják őket etetni. A gyógyszerek elérhetetlenek.
A szocialistákat pedig mindez kicsit sem érdekli.
Ők nem élnek át olyat, hogy ,,Te jó ég, mit tettem, te jó Isten, mit műveltük mi mindannyian!” Engem már attól elönt a szégyen, ha egy apró adatot eltévesztek valamelyik videómban. A szocialisták azonban gátlástalanul képesek közreműködni egy teljes ország elpusztításában és embermilliók életének megnyomorításában anélkül, hogy egy morzsányi lelkifurdalást éreznének. Őket nem érdekli.
A szocialistákat nem érdeklik a következmények.
Meg kell értened, hogy őket nem érdekli az ár, amibe a hatalom kerül. A szocialistákat egy fikarcnyit sem érdekli a Te életed, és szívesebben látnának holtan. A történelem arra tanít, hogy a szocializmus győzelmét minden egyes alkalommal tömegmészárlás követi. Ezek az emberek potenciális tömeggyilkosok, akiket csak pillanatnyilag tart kordában a civilizált közeg.
Menj el Venezuelába három centtel a zsebedben, ott annyiért most meg lehet erőszakolni egy kisgyermeket – ezt tették velük a szocialisták. És őket ez hidegen hagyja. Ők nem néznek vissza, nem tanúsítanak megbánást, nincsen bennük egy csepp empátia vagy lelkifurdalás sem. Többségükben szívtelen, gyilkos szándékú pszichopaták – bár természetesen akadnak kivételek, de nem sokan.
Ahhoz, hogy napjainkban valaki a szocializmussal azonosuljon, meg kell feledkeznie a kommunizmusról; szemet kell hunynia afölött, ami Kubában történt, ami Kambodzsában történt, ami Kínában történt, ami Oroszországban történt, és el kell fordítania a tekintetét a több százmillió holttestről, amit a kommunizmus eddig eredményezett. Szemet kell hunynia afelett, ami most Észak-Koreában folyik - amelyet szintén kommunista országnak kiáltottak ki. Ha valaki képes minderről megfeledkezni és képes mindezek ellenére a szocializmust hirdetni, akkor egy undorító, velejéig romlott, gusztustalan emberi lény; egy alapjában véve megvetendő, minden sejtjében gonosz, visszataszító emberi roncs. Ha valaki közömbösen el tudja fogadni azt, ami Chilében Allende uralma alatt történt - aki kommunista diktatúrát akart bevezetni – miközben az embertelenség tetőfokának érzi, hogy a parlamentnek könyörögnie kellett Pinochet-nek azért, hogy eltávolítsa őt, és eközben megöltek néhány kommunistát... Nos, egy ilyen emberre már nem is tudok mit mondani.
Ezen a ponton erkölcsileg nem tartozunk ugyanabba a fajba. Az egyikünk nyer, a másik veszít.
Én még mindig azt gondolom, hogy van némi halvány esély az állás békés megfordítására. Viszont kegyetlen akaraterőre és könyörtelen csoportpreferenciára lesz hozzá szükség. Ez azt jelenti, hogy a pokolba is, elég a belharcokból, elég a civakodásból lényegtelen hülyeségeken, elég abból, hogy hagyjuk, hogy szétválasszanak, megosszanak és egymás ellen fordítsanak minket! A győzelemhez a csoportunknak kegyetlenül össze kell tartania, a más értékeket vallókat pedig erőteljesen ki kell utasítania. A rettenetes, gyilkos ideológiákat békésen, szóban, de abszolút ki kell közösítenünk. És az esélyeink mindezzel együtt sem magasak. De ha erre sem vagyunk hajlandóak, akkor semmi reményünk nincs.