Hazafiság

Eredetileg megjelent Spencer Facts and Comments kötetében. A fordítás megjelent a Huszadik Század folyóirat 1926-os számában. Javított változat.

Ha valaki tisztességtelennek vagy hazugnak nevezne, nagyon megbántana. De ha azt mondaná rólam, hogy hazafiatlan vagyok, az nem hatna meg. „Hogyan, hát nem szereted a hazádat?” Olyan kérdés ez, amire nem lehet egy lélegzet alatt válaszolni.

A jobbágyság korai eltörlése Angliában, a viszonylag szabad intézmények korai kifejlődése és a népi igények fokozottabb elismerése a feudalizmus hanyatlása után feloldotta a tömegek röghözkötöttségét. Mindezek olyan jelenségei az angol életnek, melyekre büszkén tekinthetünk vissza. Amikor elrendelték, hogy minden rabszolga felszabadul, mihelyt angol földre lép, amikor beszüntették a rabszolgabevitelt a gyarmatokba, amikor húszmilliót áldoztak a nyugatindiai rabszolgák felszabadítására, és amikor hajóhadat tartottak fenn a rabszolgakereskedés megállítására; olyan dolgokat tettek honfitársaink, amik tiszteletre méltók. És amikor Anglia otthont nyújtott a politikai menekülteknek és felkarolta a szabadságukért küzdő kis államok sorsát, ez ismét nemes vonásokra vall és méltán ébreszt rokonszenvet. De akadnak olyan jelenségek, a közelmúltban sajnos egyre gyakrabban, melyek ellenkező hatást keltenek. Ha figyelemmel kísérjük azon cselekedeteket, melyek Anglia több mint nyolcvan birtokának – telepek, gyarmatok, protektorátusok, stb. – megszerzéséhez vezettek, aligha szolgálhatnak megelégedésünkre. Ahogyan a hittérítőt felváltja a kormányügynök, majd a fegyveres erővel támogatott hivatalos személy, ahogyan később az ellenszegülők üldöztetése, majd az úgynevezett „pacifikálás” kerül sorra, az annexiónak ez a hol fokozatosan, hol hirtelen végbemenő folyamata – mint pl. az új indiai terület és a Barotseland esetében, melyet brit gyarmatnak jelentettek ki, annyit sem törődve az ott lakó népek akaratával, mint az ott lakó állatokéval – az nem kelthet rokonszenvet.

Nem fokozza hazaszeretetemet, ha arra gondolok, hogy noha miniszterelnökünk kijelentette, hogy becsületbeli kötelességünk a khedive-vel szemben Szudán visszaszerzése, mi azt a visszahódítás után a királynő és a khedive nevében kezdtük kormányozni, egyszóval annektáltuk; sem pedig az, hogy miután két gyarmatügyi miniszterünk is megígérte, hogy nem fogunk beavatkozni Transzvál belügyeibe, mégis követeltünk bizonyos választási eljárásokat és a mutatkozó ellenállást egy pusztító háború ürügyéül használtuk fel.¹ Nem látom szeretetreméltónak a nemzeti jellemet akkor sem, ha az egy martalóckapitány nyilvános ünneplésében, egy összeesküvő egyetemi kitüntetésében vagy abban mutatkozik, hogy az egyetemi ifjúság tomboló tetszéssel üdvözöl olyasvalakit, aki kigúnyolta azok „erkölcsi fennhéjázását,” akik ellenezték agresszív haditerveit. Ha hazafiatlannak neveznek, mert hazaszeretetem nem tudja túltenni magát az ilyen és hasonló tapasztalatokon, ám nevezzenek úgy.

Gyűlöletes előttem az „a mi hazánk, akár igaza van, akár nincs” jelszó. Azzal, hogy a hazaszeretettel párosul, a benne kifejezett érzelem bizonyos jogosultságot nyer. De ha lerántjuk róla a leplet, a legalacsonyabb érzelmek egyikének fogjuk megismerni. Lássuk az alternatív eseteket.

Tegyük fel, hogy a hazánknak van igaza – tegyük fel, hogy ellenséges betörés visszaszorításáról van szó. Ebben az esetben a jelszóban kifejezett alapgondolat és érzelem jogos; érvelhetünk amellett, hogy az önvédelem nem csupán jogos, hanem kötelesség. Azonban tegyük fel az ellentétét, hogy a hazánk az agresszor – hogy idegen területet foglalt el, hogy fegyverrel akar rákényszeríteni bizonyos árukat olyan népre, melynek nincsen rájuk szüksége, vagy hogy bizonyos bizonyos közege „büntető”-expedícióját támogatja olyanok ellen, akik védekeztek. Tegyük fel szóval, hogy ügyünk igazságtalan. Mi következik ebből a jelszó szerint? Az igazság azok oldalán van, akik velünk szemben állnak, az igazságtalanság pedig a miénken. Hogy szóljon ebben az esetben az úgynevezett hazafias óhaj? Nyilván így: „Le a jó üggyel, éljen a rossz ügy.” Más összefüggésben ez az elvetemültség tetőpontját jelentené.

Hajdanán az emberek hittek egy megszemélyesített Gonoszban – még ma is sokan hisznek benne – egy olyan szellemben, aki ide-oda jár a világban, mindenütt a jó ellen küzd és diadalra segíti a rosszat. Lehet-e találóbban jellemezni ennek a szellemnek a céljait, mint azzal, hogy „Le a jóval, éljen a rossz?” Hogy tetszik ez az értelmezés az úgynevezett hazafiaknak?

Néhány évvel ezelőtt meglehetősen megdöbbentő kifejezését adtam érzelmeimnek, melyeket némelyek nyilván hazafiatlannak fognak nevezni. A második angol-afgán háború idejében volt, amikor állítólagos „érdekeink” megvédésére bevonultunk Afganisztánba. Híre jött, hogy csapataink veszélyben forognak. Az Athenaeum Klubban egy jól ismert katonai személyiség – akkor kapitány, ma tábornok – felhívta figyelmemet egy sürgönyre, ami ezt a hírt tartalmazta, és abban a hiszemben, hogy osztani fogom aggodalmait, felolvasta azt nekem. Megdöbbentette, amikor azt válaszoltam: „Amikor emberek arra vállalkoznak, hogy parancsszóra lelőjenek másokat, anélkül, hogy érdekelné őket ügyük igazságos volta, nem érdekel, ha őket is lelövik.”

Előre látom az ellenvetéseket. Ha elfogadnák ezt az álláspontot, fogják némelyek mondani, nem lehetne hadsereget tartani és a kormány elveszítené hatalmát. Nem engedhető meg, hogy minden katona maga bírálja el a háborús célokat. A katonai szervezet megbénulna és az ország prédául esne az első betörésnek.

Erre csak azt felelhetem, hogy egyetlen háború van, melyben a hadseregnek ugyanúgy rendelkezésre kell állni, mint jelenleg: a honvédelem háborúja. Ebben a háborúban minden katona tudatában volna ügye igazságosságának. Nem olyan embereknek osztogatná a halált, akinek jó vagy rossz cselekedeteiről mit sem tud, hanem olyanoknak, akik nyilvánvalóan vétkeztek ellene és honfitársai ellen. Csak az agresszív háborút tagadjuk, nem pedig a védelmi háborút.

Persze erre azt lehetne mondani, méghozzá jogosan, hogy agresszív háború nélkül nincsen védelmi háború. Azonban világos, hogy ez elvünk érvényességét nem érinti, hiszen akadhat egy nemzet, aki magát a védelmi háborúra korlátozza, ha a többi ezt nem is teszi.

De akiknek jelszava, hogy „a mi hazánk, akár igaza van, akár nem,” és akik nyolcvan egynéhány birtokunkhoz hajlandók volnának még továbbiakat szerezni, gyűlölettel gondolnak a katonai cselekvés szabadságának minden korlátozására. Az ő szemükben nincs nagyobb bolondság, mint hétfőn gyakorolni a vasárnap vallott elveket.

Lábjegyzetek

1. Folyton halljuk azt az átlátszó kifogást, hogy a háborút a búrok kezdték. Az Egyesült Államok legnyugatibb részein, ahol minden ember a saját kezében tartja az életét és ahol jól ismerik a küzdelem szokásait, az a nézet uralkodik, hogy az agresszor az, aki az először nyúl fegyveréhez. Ennek esetünkre való alkalmazása nyilvánvaló. ↩