562. §. A társadalmaknak csaknem mindig védekezniük kell külső ellenségekkel szemben, míg belsejükben a fenntartás folyamatait kell végezniük, ezért, mint az előbbi fejezetben megjegyeztük, rendszerint e különböző céloknak megfelelő szerkezetek vegyülékét mutatják. A szétválasztás nem könnyű. Minél inkább túlsúlyban van az egyik szerkezet, annál inkább belenyúlik a másikba is: bizonyítja ezt a tény, hogy ott, ahol a katonai típus nagyon fejlett, a munkás, rendszerint rabszolga, nem szabadabb, mint a katona; ellenben ott, ahol az iparos típus van erősen kifejlődve, a katona meghatározott feltételek mellett önként szolgál, és ennyiben helyzete a szabad munkáséhoz hasonló. Az egyik esetben a státusrendszer, mely a harcoló részt jellemzi, a munkás részt is áthatja; ellenben a másikban a szerződés rendszere, mely a munkás részt jellemzi, a harcoló részre is átmegy. Különösen a háborúra szolgáló szervezet szokta elhomályosítani az iparnak szolgálót. Míg, amint láttuk, az elméletileg megállapított katonai típus sok társadalomban olyan mértékben tényleg megmutatkozik, hogy lényeges természete felől nem hagy kétséget, az iparos típus jellemvonásait a még mindig uralkodó katonai típus sajátságai annyira eltakarják, hogy ennek természetére a valóság tényei csak nagyon kis részben nyújthatnak példát. Miután ennyit mondottunk olyan várakozások letompítása végett, melyeket teljesíteni nem lehet, az is ajánlatos lesz, hogy néhány félreértést előre eloszlassunk. Először is az iparosságot (indusztrializmust) nem kell összetéveszteni a dolgossággal. Ámbár egy iparos módra szervezett társadalom tagjai rendszerint dolgosak, és ha a társadalom fejlett, kénytelenek is azok lenni, de azért nem kell azt hinni, hogy az iparos módra szervezett társadalom olyan, hogy szükségképpen sokat dolgoznak benne. Ha a társadalom kicsi és lakóhelye olyan kedvező, hogy az életet kevés fáradtsággal is kényelmesen fenn lehet tartani, a társadalmi viszonyok, melyek az iparos típust jellemzik, igen mérsékelt termelő tevékenységgel lehetnek összekötve. Nem tagjainak szorgalma az, melye egy társadalmat, úgy, ahogy itt értjük, iparossá tesz, hanem az együttműködés formája, amelyben munkájukat akár nagy, akár kis terjedelemben végzik. Ezt a megkülönböztetést legjobban megértjük, ha megjegyezzük, hogy viszont a katonai típusra formált társadalmakban létezhet és gyakran van is nagyipar. A régi Egyiptomban óriási munkás lakosság volt és sokféle, nagy mennyiségű cikket termelt. A régi Peru még nagyobb mértékben egy szerkezetben tisztán katonai társadalmat képvisel, melynek tagjai szakadatlanul dolgoztak. Tehát itt nem a munka mennyiségével, hanem a munkások szervezetének módjával van dolgunk. Egy ezred katonát földművek építésére alkalmazhatnak, egy másikat fairtásra, egy harmadikat vízhordásra, de azért ezek erre az időre nem változnak át iparos társadalommá. A munkára egyesített egyének e különböző dolgokat parancsra végzik és nem bírva magán igényekkel a termények iránt, ha iparos tevékenységet végeznek is, azért iparos módra szervezve nincsenek; és ugyanez áll a katonai társadalomról a maga egészében is, és pedig annál inkább, minél teljesebb benne a regimentálás.
Az iparos társadalmi típust, mint azt mi értjük, meg kell különböztetnünk egy másik típustól, melyet vele nagyon könnyen össze fogunk téveszteni – nevezetesen attól, melyben a csoportot alkotó egyének, kizárólag a termeléssel és javak elosztásával elfoglalva, olyan szabályozás alatt állnak, amilyet a szocialisták és a kommunisták ajánlanak. Mert ez, csak más formában, szintén a kényszer-együttműködés elvét valósítja meg. Közvetlenül vagy közvetve meg akarja gátolni az egyéneket abban, hogy mind és önállóan úgy tevékenykedjenek, amint nekik tetszik, eltiltja őket attól, hogy pénzért javakat termelve egymással versenyezzenek; el attól, hogy olyan feltételek mellett szerződjenek el, amilyeneket maguk megfelelőnek tartanak. Nem létezhet a munka szabályozására semmiféle mesterséges rendszer, amely nem ütközne össze a természetes rendszerrel. Minél inkább visszatartják az embereket attól, hogy tetszésük szerint kötelezettségeket vállaljanak, annál inkább parancs által kényszerítve működnek. Mit sem számít, hogy az ellenőrző hatóság mi módon van megalkotva, az ellenőrzöttekhez ugyanabban a viszonyban áll, mint egy katonai társadalom ellenőrző szerve. És hogy ezt az uralmi rendszert, melyet azok létesítenének, akik a verseny ellen szavalnak, milyen helyesen jellemeztük, azt látjuk egyfelől a tényből, hogy kiválólag harcias, kezdetleges társadalmakban kommunista szervezeti formákat találunk, másfelől abból, hogy kommunista tervek jelenleg is főként a legharciasabb társadalmakban keletkeznek és találnak visszhangra.
Még egy előzetes fejtegetésre van szükségünk. Az iparos társadalmi típusnak megfelelő szervezeteket nem lehet határozott formában keresni ott, ahol azok először mutatkoznak. Ellenkezőleg, készen kell lennünk arra, hogy bizonytalan és határozatlan formákban fognak kezdődni. Minthogy már előbb létező szervezetek módosulása által jönnek létre, szükségképpen hosszú ideig tart, míg ezek minden nyomát elveszítik. Így például abból az állapotból, mikor a munkás más tulajdona, akár egy állat, és csupán azért tartják, hogy ura javára dolgozzon, abba az állapotba, mikor teljesen független az úrtól, földtől és helytől, és szabadságában áll bárhol és bárkinek dolgozni, az átmenet csak fokonként történik. Épp úgy az átmenet a katonai uralom sajátos rendszeréből, melyben az alattvalók eltartásukon felül alkalmilag ajándékokat kapnak, ama rendszerhez, amelyben e kettő helyett megszabott munkabért, fizetést vagy tiszteletdíjat kapnak, lassan és észrevétlenül folyik le. Mi több, azt is meg lehet figyelni, hogy a csere folyamata, mely eredetileg meghatározatlan volt, csak ott vált meghatározottá, ahol az iparosodás jól előrehaladt. A csere nem azzal a kifejezett szándékkal kezdődött, hogy az emberek egy dolgot egy másik egyenlő értékű dologért átengedtek, hanem úgy, hogy ajándékot adtak s viszonzásul ajándékot kaptak; s e primitív kereskedésnek nyomai keleten mai napig fennmaradtak. Az áruk bevásárlása azzal kezdődik, hogy a boltos kávét és cigarettát kínál; s az alkudozás alatt, amely egy dahabeah bérlésére vonatkozik, a dragomán ajándékokat hoz és elvárja, hogy ő is kapjon ilyeneket. Tegyük még hozzá, hogy ilyen körülmények között semmi sincs meg abból a meghatározott egyenértékűségből, mely nálunk a cserét jellemzi: az árak nincsenek megszabva, hanem minden egyes üzletnél erősen változnak. Úgyhogy fejtegetéseink folyamán mindenütt szem előtt kell tartanunk az igazságot, hogy az iparos típushoz tartozó szervezetek és működések csupán lassanként válnak el és különböztethetők meg a katonai típusnak megfelelő formáktól.
Miután így előkészítettük az utat, nézzük most, melyek a priori annak a társadalmi szervezetnek sajátságai, mely teljességgel alkalmatlan arra, hogy külső ellenségekkel szemben védekezzen, és kizárólag arra van berendezve, hogy a csoport egyéneinek létfenntartására szolgálva tartsa fenn a társadalmi életet. Mint az előbb a katonai típus tárgyalásánál, úgy itt is az iparos típusról szólva, előbb ideális formájában nézzük azt.
563. §. Ha a testületi tevékenység az első követelmény egy olyan társadalomban, melynek ellenséges társadalmak közepette meg kell magát védenie, megfordítva, ellenséges társadalmak hiányában a testületi tevékenység többé nem az első követelmény.
Hogy egy társadalom életét tovább folytathassa, ahhoz először az kell, hogy külső ellenségek a maga egészében el ne pusztítsák; másodszor pedig az, hogy részeiben ne pusztuljon el oly módon, hogy alkotóelemei nem képesek magukat fenntartani és utódokat nemzeni. Ha az első okból eredő elpusztulás veszedelme megszűnik, akkor csupán a második okból eredő veszedelem marad meg. A társadalom fenntartása most is tagjainak önfenntartása és szaporodása által kerül elérésre. Ha minden egyes ember teljesen biztosítja a maga és utódai jólétét, akkor ebben a társadalom jóléte már szintén bennfoglaltatik. Most viszonylag csekély testületi tevékenységre van szükség. Minden egyes ember eltarthatja magát munka által, kicserélheti terményeit mások terményeiért, nyújthat segítséget s azért fizetést fogadhat el, beléphet ilyen vagy olyan kombinációba valamely akár nagy, akár kis vállalat megvalósítására, anélkül, hogy a társadalom, mint egész, őt irányítaná. A köztevékenység által intézendő egyetlen feladat az lesz, hogy a magántevékenységeket kellő korlátok között tartsa; és az e célra szükséges köztevékenység annál kisebb lesz, minél inkább önmagukat korlátozzák kellő módon a magántevékenységek.
Úgyhogy míg a katonai típusban a testületi tevékenység annak belső lényegéhez tartozó követelmény, az ipari típusban, amennyiben még megmarad, lényegileg csak külsőleges – csupán az emberi természetnek ama támadó hajlamai kívánják meg, melyeket az állandó háború megerősített, és lassanként annál inkább csökken, minél inkább visszaszorulnak a tartós békés élet alatt e hajlamok.
564. §. A katonai tevékenységre szervezett társadalomban az egyes tagok egyéniségének élet, szabadság és tulajdon tekintetében annyira alárendeltnek kell lennie, hogy az egyén nagy mértékben vagy teljesen az állam tulajdonává válik. De iparilag szervezett társadalomban az egyénnek ilyen alárendelésére nincs szükség. Itt nincsenek olyan alkalmak, amelyek megkívánnák, hogy a maga életét kockára tegye, mások életét pusztítva; nem kénytelen otthagyni foglalkozását és alávetni magát egy tiszt parancsainak, s többé arra sincs szükség, hogy közcélokra birtokából oda adja mindazt, amit tőle követelnek.
Az iparos uralom alatt a polgár egyéniségét a társadalom nem áldozza fel, hanem ellenkezőleg, védelmezi azt. Egyéniségének védelme lesz a társadalom legfőbb feladatává. Könnyű kimutatnunk, hogy, ha egyszer külső védelemre többé nincs szükség, az állam fő funkciójává a belső védelemnek kell lennie, és hogy e funkció hatékony teljesítése lesz az iparos típus legjellemzőbb vonása.
Mert világos, hogy egyéb körülmények egyezése esetén annak a társadalomnak, melyben az élet, szabadság és tulajdon biztosak, s melyben az összes érdeket igazságosan tekintetbe veszik, jobban kell boldogulnia, mint annak, melyben ez nincs így; és ennek folytán versengő iparos társadalmak között azokat, melyekben a személyjogok csak tökéletlenül vannak megvédve, a tökéletes jogvédelmet nyújtok lassanként szükségképpen kiszorítják. Úgyhogy a legéletrevalóbb fennmaradása által olyan társadalmi típusnak kell létrejönnie, melyben az állam a szentnek tartott egyéni jogokba nem avatkozik be nagyobb mértékben, mint amennyire szükséges, hogy azok megvédésének, vagy helyesebben a köztük való ítélkezésnek költségeit megfizethesse. Mert ha egyszer természetünk támadó hajlamai, melyeket a katonai uralom megerősített, kihaltak, a köz feladata csupán az összeütköző jogok közötti döntésre szorítkozik, melyek méltányos kiegyenlítésének módja az érdekelt személyek előtt nem világos.
565. §. Nem lévén szükség arra a testületi tevékenységre, mely által az egész társadalom ereje háborúra használható, nincs szükség despotikus ellenőrző szervre sem. Ilyen szerv nem csupán szükségtelen, hanem nem is létezhet. Amint láttuk, az iparos típus lényeges követelménye, hogy minden egyes ember egyénisége annyira szabadon érvényesülhessen, amennyire az más emberek egyéniségének érvényesülésével összeegyeztethető, és ezért a despotikus ellenőrző hatalom, mely éppen abban nyilvánul meg, hogy az emberek egyéniségét másféle módon korlátozza, szükségképpen ki van zárva. Valóban, egy autokrata uralkodó már puszta jelenléte által támadóként áll a polgárokkal szemben. Ténylegesen vagy akár csak esetlegesen olyan hatalmat gyakorolva, melyet nem tőlük kapott, akaratukat jobban korlátozza, mint amennyire azt csupán kölcsönös megegyezés által korlátoznák.
566. §. Olyan ellenőrzést, amilyet az ipari típus követel, csupán az általános akarat megállapítására és végrehajtására szolgáló szerv gyakorolhat; és e szerepre legalkalmasabb egy képviseleti szerv.
Ha az emberek tevékenysége nem mind egyfajta, ami pedig fejlett társadalomban, az előrehaladt munkamegosztás mellett nem is lehetséges, akkor az ellentétes érdekek kiegyenlítésére lesz szükség; hogy méltányos kiegyenlítés váljon lehetővé, szükséges, hogy minden érdek kellőképp kifejezésre juthasson. Már most elképzelhetjük, hogy az említett szerv egy magában álló egyén legyen. Azonban egyetlen ember nem ítélkezhetne igazságosan különböző foglalkozású, nagyszámú osztály között tanúk meghallgatása nélkül; mindegyiknek képviselőt kellene küldenie az igényei előadására. Ennélfogva két rendszer között lehet választani: az egyikben a képviselők külön és egyenként adják elő ügyüket egy bírónak, akinek személyes ítéletétől függ a döntés; a másikban e képviselők ügyeiket egymás jelenlétében fejtegetik és nyilvánosan, általános megegyezés alapján hoznak döntést. Nem térve ki a tényre, hogy az osztályérdekek kellő kiegyenlítése a képviseletnek eme utóbbi formája által valószínűleg inkább elérhető, mint az első által, elég annyit megjegyeznünk, hogy ez az iparos típus természetével inkább megegyezik, minthogy az emberek egyéniségei a legkisebb mértékben vannak korlátozva. Ha a polgárok bizonyos időre egyeduralkodót jelölnek ki, aki a többség akaratát emez idő alatt a maga akaratával keresztezheti: nagyobb mértékben mondanak le egyéniségükről, mint azok, akik helyi csoportjaikból bizonyos számú kormányzót választanak; mert ez utóbbiak a köz felügyelete mellett szólva és cselekedve, és egymást kölcsönösen korlátozva határozataikat rendszerint a többség akaratának megfelelően hozzák.
567. §. Minthogy a társadalom testületi élete többé nincs veszedelemben és a kormánynak csak az a feladata marad, hogy fenntartsa a legmagasabb fejlettségű egyéni élet számára szükséges feltételeket, most az a kérdés merül fel, hogy melyek ezek a feltételek?
Már jeleztük, hogy tulajdonképpen az igazságszolgáltatásról van szó; de a közönséges felfogásban ennek a kifejezésnek értelme annyira ingadozó, hogy annak pontos magyarázatát kell adnunk. Az igazság tehát, úgy ahogy mi itt értjük, a cselekvés és eredményei közötti normális viszony betartását jelenti, hogy t. i. mindenki annyi hasznot érjen el, amennyi erőfeszítéseinek megfelel, sem többet, sem kevesebbet. Minthogy az emberek az egymás jelenléte által rájuk szabott korlátok között élnek és dolgoznak, az igazság azt követeli, hogy az egyének cselekvéseik következményeit mind maguk viseljék, nem fokozva és nem is kisebbítve azokat. A fölényben levő kapja meg fölényének előnyeit, a kisebb értékű alsóbbrendűségének hátrányát. Ennélfogva tilos minden olyan köztevékenység, mely némely embertől a megszolgált haszon egy részét elvonja, más embereknek pedig meg nem szolgált előnyöket juttat.
Hogy a fejlett iparos társadalmi típusból a kommunista elosztás minden formája ki van zárva, melynek elkerülhetetlen sajátsága, hogy a jó és rossz, a rest és szorgalmas életét egyenlősíteni igyekszik, azt könnyű kimutatni. Mert ha egyszer a társadalmak között a létért való háborús küzdelem megszűnt és csupán az ipari küzdelem marad meg, a végén azon társadalmaknak kell fennmaradniuk és elterjedniük, amelyek a legjobb egyénekből a legnagyobb mennyiséget hozzák létre, olyan egyénekből tudniillik, akik az iparos államban való életre a legalkalmasabbak. Vegyünk két társadalmat, melyek egyéb tekintetben egyformák, de az egyikben a felsőbbrendű emberek munkájuk teljes hozadékát megtarthatják a saját és utódaik hasznára, a másikban pedig a munkahozadék egy részét átengedik az alsóbbrendűek és utódjaik számára. Nyilvánvaló, hogy a felsőbbrendű ember az elsőben jobban fog boldogulni és szaporodni, mint a másikban. A legjobb tulajdonságokkal bíró gyermekeknek nagyobb számát fogják felnevelni az elsőben és az végül túl fogja szárnyalni a másikat. Ebből nem következik, hogy megtagadjuk az alsóbbrendűtől a magán és önkéntes segítséget, csupán a nyilvános és kényszeren alapuló segítséget nem ismerjük el. A jobbaknak a gyengébbek iránt érzett rokonszenvét és az abból önként folyó cselekvéseket persze nem lehet megakasztani, és ezek egészben véve jótékonyan hatnak. Mert a jobbak az ilyen jótékonykodást nem fogják annyira vinni, hogy általa a saját szaporodásukat akadályozzák, de mégis eléggé messzire fognak menni és enyhíteni fognak a gyöngébbek balsorsán anélkül, hogy szaporodásukat elősegítenék.
568. §. Más oldalról nézve, ez a rendszer, melyben az egyes emberek erőfeszítései sem többet, sem kevesebbet nem hoznak, mint természetes hozadékukat: a szerződés rendszere. Láttuk, hogy a státus uralma minden tekintetben a katonai típus sajátja. Kísérő jelensége ez annak a fokonkénti alárendelésnek, mely által a harcoló csoport kombinált cselekvése létre jő és melynek az egész harcoló társadalmat át kell hatnia, hogy testületi tevékenységét biztosíthassa. Ezen uralmi rendszer alatt a munka és termék közötti viszonyba beleszól a hatósági tekintély. Valamint a hadseregben az élelem, ruházat stb., melyet minden katona kap, nem valamely teljesített munka közvetlen eredménye, hanem önkényesen osztják azt ki és a kötelességeket is önkényesen szabják meg; úgy a katonai társadalom többi részében is a felsőbbrangú paranccsal intézi a munkát, s a hozadéknak csak akkora részét engedi át, amekkora neki tetszik. De amint a katonai uralom hanyatlásával és az indusztrializmus fejlődésével a tekintély hatalma és hatásköre csökken, az ellenőrzés nélküli cselekvés pedig teret nyer: a szerződéses viszony általánossá válik és a teljesen kifejlett iparos típusban egészen egyetemessé lesz.
Emez egyetemes szerződéses viszony alatt, ha azt pártatlanul alkalmazzák, létre jön a haszonnak az erőfeszítéshez való hozzáilleszkedése, és az iparos társadalom intézményeinek éppen ezt kell megvalósítaniuk. Ha minden egyes termelő, elosztó, intéző, tanácsadó, tanító, vagy másvalamilyen szolgálatot végző a társaitól annyi fizetést kap munkájáért, amennyi értékének, melyet a kereslet határoz meg, megfelel, akkor abból a jutalmazásnak az érdemhez való helyes arányítása következik, amely a nagyobb értékű ember boldogulását biztosítja.
569. §. Ismét változtatva a nézőpontot, azt látjuk, hogy míg a nyilvános ellenőrzés a katonai típusban úgy pozitíve szabályozó, mint negatíve szabályozó; az iparos társadalomban csupán negatív szabályozás van. A rabszolgának, a katonának, vagy egy háborúra szervezett közösség más tagjának az uralkodó felsőbbség azt mondja: „Ezt fogod tenni, ezt nem fogod tenni.” De az iparos közösség tagjának a felsőbbség e parancsnak csupán egyik felét adja: „Ezt nem fogod tenni.”
Mert az emberek, akik magán tevékenységüket önkéntes együttműködés által végzik és ugyancsak önkéntesen működnek együtt egy kormányzó szerv alakítása és fenntartása céljából, e szervet természetesen csak arra jogosítják fel, hogy olyan korlátokat szabjon kölcsönös tevékenységükben, melyeknek fenntartása valamennyiüknek érdeke, olyan korlátokat, melyek az egyén elleni támadásokat megakadályozzák. Mellőzve a bűnösöket (akik számának a jelzett feltételek között igen csekélynek, majdnem elenyészőnek kell lennie), minden polgár azt fogja akarni, hogy az ő cselekvési körébe senki ne avatkozzon – maga sem érintve mások hatáskörét – és megtarthassa a hasznot, melyet azon belül elér. Ugyanaz az ok, mely valamennyiüket arra ösztönzi, hogy egyéniségeik közös védőjének támogatására egyesüljenek, arra is ösztönözni fogja őket, hogy egyéniségeik minden olyan korlátozását megakadályozzák, mely az említett célhoz szükséges mértéken túl menne.
Ebből következik, hogy míg a katonai típusban a hadseregben levő regimentálással együtt jár az egész társadalom központosított közigazgatása, addig az iparos típusban a közigazgatás decentralizált lesz és egyidejűleg terjedelemben is megszűkül. Csaknem az összes nyilvános szervezet, kivéve az igazságszolgáltatás szerveit, szükségképpen eltűnik; ezeknek ugyanis közös tulajdonságuk, hogy támadólag lépnek fel a polgárral szemben, cselekvéseket parancsolva rá, vagy többet véve el birtokából, mint puszta védelméhez szükséges, vagy mindkét módon járva el. Azok, akik kényszerítve vannak arra, hogy gyermekeiket ebbe vagy abba az iskolába küldjék, azok, akiknek közvetlenül vagy közvetve segíteniük kell az állami papság eltartásában, azok, akiktől adókat kérnek, hogy a községi hivatalnokok közjótékonyságot gyakorolhassanak, azok, akik fizetnek, hogy ingyen olvasmányt nyújtsanak olyan embereknek, akik könyvvásárlásra nem akarnak pénzt megtakarítani, azok, akik üzleteiket felügyelők ellenőrzése mellett folytatják, azok, akiknek az állami tudományos és művészeti oktatás, az állami kivándorlás költségeit kell fizetniük: azok egyéniségei mind korlátozva vannak, vagy azáltal, hogy olyasminek megtevésére kényszerítik őket, amit önként nem tennének, vagy pedig azáltal, hogy olyan pénzt vesznek el tőlük, amit egyébként magáncéljaikra fordítottak volna. Efféle kényszer-berendezkedések, melyek a katonai típussal járnak, az ipari típussal nem férnek össze.
570. §. A nyilvános szervezetek viszonylag szűk körével az iparos típusban a magánszervezetek viszonylag széles köre jár. Az egyik részéről szabadon hagyott területet a másik tölti be. E tény létrehozásához különböző hatások járulnak hozzá. Azok az indítékok, melyek a háborútól megkövetelt alárendeltség hiányában rábírják a polgárokat arra, hogy egyéniségeiknek, melyek csupán kölcsönös korlátozásoknak vannak alávetve, védelmére egyesüljenek, egyúttal ellenállásra is ösztönzik őket minden olyan beavatkozással szemben, mely szabadságokat, hogy nem támadó célú magán egyesüléseket alakítsanak, korlátozni akarná. Sőt az önkéntes együttműködés elvét, melyet kezdetben egyének közötti megegyezés alapján a javaknak és szolgáltatásoknak kicserélésével gyakoroltak, egyszerűen nagyobb mértékben valósítják meg azok, akik testületbe állva szerződnek egymással ilyen vagy olyan üzlet vagy feladat közös végrehajtására. és teljes párhuzamot találunk az ilyen magán egyesülések képviseleti alkotmánya és az egész társadalmi kombináció képviseleti alkotmánya között, mely, mint láttuk, az ipari típus jellemző sajátja. Az organizáció ugyanazon törvénye hatja át a társadalmat az egészben és a részekben. Úgyhogy az ipari típus elkerülhetetlen jellemvonása a politikai, vallásos, kereskedelmi, professzionális, emberbaráti és társadalmi, minden nagyságú egyesülések sokasága és különbözősége.
571. §. Az iparos típusnak két más, közvetve létrejövő sajátosságát kell még felsorolnunk. Az első: viszonylagos plaszticitása, formálhatósága.
Addig, amíg a nemzet önfenntartására testületi cselekvés szükséges, amíg a kombinált védelem és támadás végrehajtására fenntartják azt a fokozatos alárendeltségi viszonyt, mely az összes alsóbb rangúakat a felsőbb rangúakhoz köti, mint ahogy a katona tisztjéhez van kötve, amíg a státus állapota áll fenn, mely az embereket azokban a rendekben igyekszik megtartani, amelyekben születtek: addig a társadalmi szervezetnek bizonyos viszonylagos merevsége is biztosítva van.
De ha egyszer a katonai típusú szerkezetet létrehozó és fenntartó szükségletek megszűnnek, és ha a szerződés fejlődik ki az egyének közötti általános viszonnyá, mely erőfeszítéseiket kölcsönös hasznukra egyesíti, akkor a társadalmi szervezet elveszti merevségét. Az emberek helyét és foglalkozását többé nem az öröklés elve, hanem a képességé határozza meg; és a szervezetben sokféle változás történik, ha az emberek, nem kötve előírt hatáskörhöz, azokat a feladatokat veszik át, amelyek számára a legalkalmasabbnak bizonyulnak. Az iparos társadalmi típus berendezéseiben könnyen módosul és új követelményekhez könnyen alkalmazkodik.
572. §. A másik járulékos következmény, melyről meg kell emlékeznünk, a gazdasági önállóság elvesztésére való hajlandóság.
Míg a szomszédos társadalmak egymással ellenséges viszonyban állnak, a termelés terén minden társadalomnak be kell érnie önmagával; de békés viszonyok létrejöttével a magára utaltságnak ez a szükségképpeni állapota megszűnik. Ahogy a tartományok, melyek ma nagy nemzeteinket alkotják, addig, amíg egymással hadban állottak, kénytelenek voltak csaknem mindent, amire szükségük volt, a maguk számára külön termelni, most pedig, tartós békében élve, kölcsönösen függnek egymástól és szükségleteit a többi segítsége nélkül egyik sem elégítheti ki, úgy maguk a nagy nemzetek is, melyek jelenleg még nagy mértékben kénytelenek gazdasági önállóságukat megőrizni, erre kevésbé lesznek ráutalva, ha a háború megszűnik, s egyiknek a másikra lassanként mindinkább szüksége lesz. Míg egyfelől az előnyök folytán, melyekkel mindegyik bizonyos termelési ágban bír, a csere kölcsönös haszonnal fog járni, másfelől az egyes nemzetek polgárai az iparos rendszer uralma alatt nem fogják tűrni egyéniségeiknek olyan korlátozásait, amilyeneket a csere tilalma vagy a csere akadályai jelentenek.
Ennélfogva az iparos típus erősödésével együtt jár a törekvés, hogy a nemzetek közötti korlátokat lebontsák és valamennyit közös szervezetbe foglalják, ha nem is egy kormány, de a kormányok szövetsége alá.
573. §. Miután így megismertük, követelményeiből levezetve, az iparos társadalom alkotmányát, most azt kell kutatnunk, miféle bizonyítékot szolgáltatnak a valóságos társadalmak arra nézve, hogy az iparosság haladásával tényleg az ilyen alkotmány felé való közeledés jár.
Minthogy a föld benépesítése alatt a létért való küzdelem a társadalmak között kis hordáktól nagy nemzetekig egyaránt csaknem mindenütt folyt, azért, mint az imént mondtuk, nem várhatjuk, hogy könnyen találhatunk példákat arra a társadalmi típusra, mely kizárólag iparos életre van berendezve. Régi feljegyzések és a mi újságjaink egyformán azt mutatják, hogy eddig egy művelt, vagy félig művelt nemzet sem került olyan körülmények közé, melyek feleslegessé tették volna minden, támadások kivédésére szolgáló társadalmi szervezetet; és az utazók feljegyzései a világ minden részéből bizonyítják, hogy a műveletlen népeknél a törzsek közötti ellenségeskedés szinte egyetemesen megtalálható, krónikus állapot. Mindamellett van néhány példa, melyek eléggé világosan feltüntetik az iparos típus vázlatát kezdetleges formájában, melyet ott vesz fel, ahol a civilizáció még csak csekély haladást tett. Először ezeket fogjuk szemügyre venni és aztán hozzá fogunk az iparos típus ama jellemvonásainak kifejtéséhez, melyeket tevékenységükben túlnyomóan iparosokká vált nagy nemzetek mutatnak.
India hegyei között több törzs él, melyek különböző fajokhoz tartoznak, de egymáshoz félig nomád szokásaikban hasonlók. Nagyobbrészt földművelést űznek, közös módszerük, hogy egy darab földet addig művelnek, míg átlagos termést ad, s ha kimerült, máshova mennek és ott újrakezdik e műveletet. E törzsek más, rájuk törő népek elől menekültek el, s itt-ott vidékeket találtak, ahol békés foglalkozásaikat zavartalanul folytathatták: a háborgatástól való mentesség némely esetben ama képességüknek köszönhető, hogy maláriás levegőben is tudnak élni, mely végzetes az árja fajokra. Más fejezetekben már szóltam a bodokról és dhimalokról, hogy teljesen harciatlan népek, nincs politikai szervezetük, nincsenek rabszolgáik vagy társadalmi rangjaik, hogy egymást nehezebb vállalkozásaikban kölcsönösen segítik; szóltam a todákról, akik nyugalmas életet élnek és „híján vannak minden olyan egyesülésnek, melyek alapítására az embert általában a veszély érzete bírja,” s akik vitájukat döntőbíróság vagy ötágú tanács által intézik el; megemlékeztem a mismikről is, hogy nem hadviselő nép, hogy csupán névleges főnökei vannak, s hogy gyűlésben szolgáltatnak igazságot; s mindezekhez hozzátettem még egy tőlük lakóhelyre és fajra nézve messze álló nép példáját – a régi észak-amerikai pueblokét – akik fallal körülvett falvakban tanyáztak, csak akkor harcoltak, ha megtámadták őket, és akik megszokott iparos életükkel szabad kormányformát egyesítettek: „A kormányzót és tanácsát évente a nép választotta.”
Itt néhány hasonló példát akarok még felsorolni. Mint az indiai kormány 1869-70. évről szóló jelentése leírja, a „fehér karénok szelíd és békés természetűek ... főnökeiket patriarkák gyanánt tisztelik és ezeknek alig van több, mint névleges hatalmuk”; vagy, mint O’Riley mondja róluk, „sem törvényt, sem uralkodó tekintélyt nem ismernek”. Aztán példát szolgáltatnak az „elragadó” lepchák; nem dolgos nép, de iparos abban az értelemben, hogy társadalmi viszonyaik a nem katonai típushoz tartoznak. Rendszerükre nézve, melyben időleges falvaikban élnek, nem találok ugyan semmi részletesebb adatot, de a tények, melyeket róluk mondanak, kellőleg feltüntetik e rendszer kényszernélküli jellegét. Nincsenek kasztjaik; „családi és politikai viszályok egyaránt ismeretlenek közöttük”; „a katonáskodástól idegenkednek”; inkább elmenekülnek az erdőbe és a vadon táplálékaiból élnek, minthogy „igazságtalanságot vagy durva bánásmódot szenvedjenek el”; mind e vonások a közönséges politikai kényszerrel ellentétben állnak. Vegyük aztán a „nyugodt, békés” santalokat, akik, ha szükséges, vakmerő vitézséggel küzdenek ugyan, hogy az ellenük támadókat visszaverjék, de különben egész mivoltukban nem támadó hajlamúak. Ezek az emberek „szorgalmas földművelők, örülnek a létnek, nem lévén kasztokba szorítva”. Mióta adót fizetne, rendszerint minden faluban van egy főnök, akit az indiai kormány jelöl ki, s aki az adóért stb. felelős, de amellett hagyományos kormányuk természete is világosan előtűnik. Van egy patriárkájuk, akit tiszteletben tartanak, de aki ritkán lép közbe, s emellett „minden falumnak megvan a tanácskozó tere, ahol a bizottság összegyűl és megtárgyalja a falu és lakói ügyeit. Itt intézik el az összes kisebb vitákat, úgy a polgári, mint a büntető természetűeket.” A Shervaroy hegyeken élő törzsekről csak keveset hallunk, de az adatok ugyanazt a képet mutatják. Általánosságban beszélve a Shortt azt írja róluk, hogy „alapjában félénk és békés emberek, akik főleg pásztori és földművelő foglalkozást űznek.” És részletesebben szólva egy csoportjukról, azt mondja, hogy „egymás közt békés életet folytatnak, és ami vita felmerül, azt rendszerint döntőbíróság útján intézik el.” Hogy pedig mindezek a társadalmi sajátságok nem egy bizonyos emberfajtának tulajdonságai, hanem az életfeltételektől függnek, annak bizonyítására idézem a már említett pápua arafurák példáját, akik minden rangkülönbség és öröklődő főnökség nélkül harmonikus életet élnek és csupán az öregek gyűlésének határozatai kormányozzák őket. Mindezekben az esetekben felismerhetjük azokat a jellemvonásokat, melyekről föntebb mondottuk, hogy olyan társadalmak sajátságai, melyeket nem kényszerít a háború testületi tevékenységre. Minthogy erős központosított ellenőrzésre nincs szükség, a kormányzás megmaradt feladatait egy tanács, melyet minden forma nélkül választanak, egy kezdetleges képviseleti kormány végzi; rangmegkülönböztetések nincsenek, vagy csupán halványan vannak megjelölve –a „státus”-viszony nincs meg; az egyének közötti üzleti ügyek megegyezés alapján intéződnek el; s az a feladat, melyet a kormányzó testületnek teljesítenie kell, lényegileg a magánélet védelmére korlátozódik, elsimítva a keletkező vitákat és csekély büntetéseket szabva az előforduló kis vétkekre.
Nehézségekkel találkozunk, ha a civilizált társadalmak felé fordulva, bennük az iparos típus sajátos vonásait keressük. Minthogy ezek mind háborúk által alakultak ki és szerveződtek meg, melyeket létezésük korábbi korszakai alatt folytattak s melyek legnagyobbrészt egészen a legújabb időkig folytatódtak, s minthogy másfelől ugyanakkor a cikkek termelésére és elosztására szervezeteket fejlesztettek ki, melyek lassanként ellentétbe kerültek a katonai tevékenységnek megfelelő szervezetekkel: a két forma mindenütt annyira összevegyülve mutatkozik, hogy az elsőnek a másodiktól való elválasztása, mint az elején említettük, alig lehetséges. De bármily gyökeres ellentétben áll is a kényszer-együttműködés, a katonai típus szervezeti elve, az önkéntes együttműködéssel, az ipari típus szervezeti elvével: megfigyelve az elsőhöz tartozó intézmények hanyatlását, általa nyilván képesek vagyunk felismerni a másodiknak megfelelő intézmények kifejlődését. Ha tehát a művelt nemzetek legkorábbi állapotairól, mikor is a háború az élet főfoglalkozása volt, átmegyünk azon állapotokra, mikor ellenségeskedések csak alkalmilag fordulnak elő, akkor egyidejűleg olyan állapotokra térünk át, melyeknél az egyénnek a társadalom részéről való birtoklása nem olyan tartós és szigorú kényszer eredménye, a rangok szerint való alárendeltség csökken, a politikai uralom többé nem autokratikus, a polgárok életének szabályozása terjedelemben és szigorúságban kisebbedik, míg védelmük gyarapodik: mindebben nyilván felismerhetjük a fejlődő iparos típus jellemvonásait. Különböző összehasonlítások is olyan eredményekre vezetnek, melyek e tétel bizonyítására szolgálnak.
Nézzük először is azt a nagy ellentétet, melyet a műveltebb európai nemzetek régi állapotai és későbbi körülményei között találunk. Kiindulva a római birodalom felbomlásából, azt látjuk, hogy századokon át, míg háborúk által végtelen változatban társadalmak jönnek létre, esnek szét és újra megalakulnak, azok az erők, melyeket nem használnak közvetlenül a háborúra, alig szolgálnak más célra, mint a hadviselő szervezetek fenntartására: az egyes társadalmak munkás része nem saját magáért, hanem a harcoló részért él. Míg ilyen módon a militarizmus virágzott, az indusztrializmus pedig fejletlen volt, a nagyobb erő uralma, mely által egyik társadalom a másikat leigázta, a társadalmakon belül szintén érvényesült. Rabszolgáktól és jobbágyoktól kezdve, különböző rangú hűbéreseken át a hercegekig és királyokig mindenki kényszeren alapuló alárendeltségi viszonyban állt, mely az egyéniséget erősen korlátozta. És míg a csoportot kormányzó hatalom, a célból, hogy kifelé támadást vagy ellenállást folytathasson, feláldozta az egyének személyes céljait, viszont azt a feladatot, hogy tagjait egymással szemben megvédelmezze, csak csekély mértékben teljesítette: maguknak kellett önmagukat megvédelmezniük.
Ha az európai társadalmak eme középkori tulajdonságait összehasonlítjuk a modern időkkel, az alábbi lényeges különbséget látjuk. Először is a nagy területekre kiterjedő nemzetek kialakulásával az ilyen egyes területeken belül a folytonos háborúskodás megszűnt; és ha a nemzetek között időről-időre kitörő háborúk nagyobb arányokat öltenek is, viszont kevésbé gyakoriak és a hadviselés többé nem az összes szabad ember dolga. Másodszor, minden országban viszonylag nagy népesség állt elő, mely a termelést és elosztást a saját fenntartásáért folytatja; úgyhogy míg régen a munkás része a harcos rész kedvéért létezett, ma a harcos rész főképpen a munkás rész érdekében létezik – nyilván azért, hogy védelmezze amazt céljainak nyugodt követésében. Harmadszor, a státus rendszere némely formában eltűnt, más formáiban nagyon megenyhült, és csaknem mindenütt a szerződés rendszerének adott helyet. Csupán azoknál, akik szabad választás vagy besorozás révén a katonai szervezetbe kebeleztetnek, áll még fenn a státus rendszere primitív szigorúságában addig, ameddig e szervezetben maradnak. Negyedszer, a kényszer-együttműködés csökkenésével és az önkéntes együttműködés növekedésével az egyéni tevékenységek sok kisebb korlátja is enyhült és megszűnt. Az emberek kevésbé vannak lakhelyükhöz kötve, mint voltak, nem kötelesek többé bizonyos vallásos meggyőződéseket vallani; kevésbé van nekik megtiltva politikai nézeteik kinyilvánítása; ruházatuk és életmódjuk többé nincs előírva; aránylag csekély mértékben vannak korlátozva abban, hogy magánegyesületeket alakítsanak és ilyen vagy olyan, politikai, vallásos, társadalmi célból gyűléseket tartsanak. Ötödször, a polgárok egyéniségéhez a közhatóság kevésbé nyúl hozzá, míg másrészt jobban védi azt támadásokkal szemben. A rendszer helyébe, mely alatt az egyének magánsérelmeiket vagy maguk torolták meg erőszakkal, úgy, ahogy tudták, vagy pedig megvásárolták az uralkodót vagy fejedelmet, hogy hatalmát érdekükben használja, olyan uralom lépett, amely alatt egyrészt kevesebb önvédelemre van szükség, másrészt a kormányzó hatalom és szerveinek fő feladata éppen az, hogy igazságot szolgáltassanak. Tehát minden téren azt látjuk, hogy a militarizmus viszonylagos csökkenésével és az indusztrializmus viszonylagos növekedésével a társadalmi rendből, melyben az egyének az államért vannak, olyanra tértünk át, melyben az állam az egyénekért létezik.
Ha most, ahelyett, hogy a régi európai társadalmakat a mostaniakkal általánosságban összehasonlítanánk, szembeállítunk egy olyan társadalmat, melyben az iparos fejlődést a militarizmus kevésbé akadályozta, olyanokkal, melyekben a katonai uralom annak erősebben útjában állott, hasonló eredményre jutunk. Példaként idézhetjük a különbségeket, melyek az angol és kontinentális társadalmak, pl. Franciaország között lassanként kifejlődtek. Miután a hódító normannok uralmukat Angliában kiterjesztették, itt a kisebb fejedelmek sokkal nagyobb mértékben a központi uralkodó alá kerültek, mint az Franciaországban történt: és ennek következtében távolról sem volt annyi belső harc. Hallam e korszakról azt mondja:
Ha időről-időre, mint például István alatt, törtek is ki lázadások és alkalmilag folytak is harcok, a nemesek között, mégis mintegy százötven esztendeig, János király koráig a nemeseknek ez az alárendeltsége viszonylagos rendet biztosított. Megjegyzendő továbbá, hogy az országos háborúkat, melyek előfordultak, többnyire külföldön vívták. Angol földön csak kevés és jelentéktelen partraszállás történt, s a Walesszel, Skóciával és Írországgal folytatott háborúk Anglia területére csupán néhány betörést eredményeztek. Ennélfogva az iparos életnek és a megfelelő társadalmi formák kialakulásának aránylag kevés akadálya volt. Franciaország helyzete egészen más. E korszakban s még később is sokáig az Angliával vívott háborúkon (melyek legnagyobbrészt francia földön folytak) és más országok ellen viselt hadjáratokon kívül, mindenütt helyi háborúk is folytak. A X. századól a XIV.-ig az urak hűbéreseikkel és a hűbéreseik egymással örökös harcokban álltak. A király csupán a XIV. század közepe felé kezdett nagyobb mértékben a nemesek fölé kerekedni; s csupán a XV. században erősödött meg a legfőbb fejedelem eléggé ahhoz, hogy a helyi urak viszályait megakadályozhassa. Hogy az iparos fejlődést a belső harcok mennyire elnyomták, azt egy régi író túlzó mondása mutatja, aki e korszakról, melyben a monarchiának a feudalizmussal való végső küzdelme folyt le, azt mondja, hogy ’a földművelés, a kereskedelem és az összes iparos mesterségek megszűntek.’
Minthogy tehát a háború az iparos életet Angliában csak kevéssé, Franciaországban pedig nagy mértékben akadályozta, kérdezzük most, hogy e különbségből milyen politikai különbségek származtak. Az első felemlítendő tény, hogy a XIII. század közepén Angliában a jobbágyság a robot korlátozása és pénzben való megváltása által enyhülni kezdett és hogy a XIV. század folyamán a jobbágyok nagy mértékben szabad lakossággá alakultak át; ellenben Franciaországban és más kontinentális országokban a régi állapot megmaradt, sőt rosszabbá lett. Mint Freeman e korszakról mondja:
Angliában a jobbágyság egészében véve kihalóban volt, míg sok más országban egyre keményebbé vált.
Azonfelül, hogy a szerződés mindinkább kiszorította a státus rendszerét, előbb az ipari központokban, városokban, aztán a vidéki kerületekben is teret hódítva, a nemesi osztály hasonló felszabadítása is megtörtént. A hűbéresek kötelező katonai szolgálatát mindinkább pénzben való fizetések és hadi adók által pótolták, és János király korában a felsőbb osztály hadi szolgálatai nagyrészt épp úgy meg voltak váltva, mint az alsóbb osztály robot-szolgálatai. A személyeket korlátozó intézmények enyhülésével a tulajdon korlátozásai is csökkentek. A Magna Charta véget vetett a városokra s a király nem katonai hűbéreseire vetett önkényes adóztatásoknak. S míg ily módon az állam agresszív tevékenysége csökkent, védő tevékenysége nagyobb terjedelmet öltött: gondoskodás történt arról, hogy az igazságot ne mérhessék pénzért, ne halasztgathassák, le ne tagadhassák. Mindezek a változások ama társadalmi intézmények felé való haladásra vallanak, melyek, mint láttuk, az iparos típust jellemzik. Azután azt látjuk, hogy nemsokára megszületik a képviseleti kormány, mely, mint az előző fejezetben másféle összefüggésben kimutattuk, az ipari fejlődés terméke, az iparos típusnak megfelelő kormányforma. Franciaországban azonban eme változások egyike sem állott be. A jobbágyság aránylag hosszú ideig változatlan szigorúsággal tovább fennmaradt; a hűbéresek katonai kötelezettségüket a fejedelemmel szemben kevésbé váltották meg; és ha keletkeztek is törekvések, melyek a népakaratot kifejező országgyűlést követelték, eredményre nem vezettek. Későbbi korszakok és változásaik részletes összehasonlításai nagyon sokáig feltartóztathatnak bennünket: be kell érnünk azzal, hogy a legfőbb eseményeket megmondjuk. Attól az időponttól kezdve, amikor az előbb jelzett befolyások alatt a parlamentáris kormányforma Angliában végleg kialakult, másfél századon át egészen a két Rózsa háborúiig azt látjuk, hogy a belső zavarok, összehasonlítva azokkal, melyek Franciaországban törtek ki, ugyanakkor (szem előtt tartva, hogy az Anglia és Franciaország közötti háborúk, melyek rendszerint francia földön folytak, Franciaország állapotát inkább befolyásolták, mint Angliáét) azt is látjuk, hogy Franciaország a Burgundiával vívott küzdelmén kívül Flandriával, Castiliával és Navarrával is komoly háborúkat vívott; ennek eredménye volt, hogy míg Angliában a néphatalom az alsóház által kifejezésre jutott és megerősödött, viszont az a hatalom, melyre Franciaországban a rendek tettek szert, eltűnt. Nem feledve, hogy a két Rózsa háborúi, melyek több mint harminc éven át tartottak, reakciót indítottak meg az abszolutizmus felé, nézzük most azokat a különbségeket, melyek később keletkeztek. E polgárháborúk befejezte után másfél századon át a belső békében csak kevés és jelentéktelen megszakadást találunk, míg a külső hatalmak ellen vívott, nem nagy számú háborúk rendszerint Anglián kívül folytak le. Eme korszak alatt az a reakciós irányzat, melyet a két Rózsa háborúi indítottak meg, ismét megfordult és a néphatalom erősen megnövekedett, úgy, hogy Bagehott szavaival élve
VIII. Henrik szolgai parlamentje Erzsébet királyné morajló parlamentjévé, I. Jakab ellenszegülő parlamentjévé és I. Károly fellázadó parlamentjévé lett.
Ellenben Franciaország e korszak első harmadában csaknem folytonos külső háborúkba volt bonyolódva Olaszország, Spanyolország és Ausztria ellen, míg a másik kétharmad alatt csaknem szakadatlan vallásos és politikai belháborúktól szenvedett; ennek következménye az volt, hogy az időről-időre keletkező ellenállások dacára a monarchia egyre inkább despotikussá vált.
Hogy teljesen világossá tegyük a különböző társadalmi típusokat, melyek a különböző feltételek között kifejlődtek, nem csupán az államok alkotmányait, hanem a társadalmi igazgatás rendszereit is kölcsönösen össze kell hasonlítanunk. Lássuk, miként álltak ezek abban az időben, amikor az a reakció kezdődött, melynek aztán a francia forradalom vetett véget. Megegyezőleg a katonai típusról adott elméletünkkel, mely szerint az egyén élete, szabadsága és javai az állam tulajdona voltak, akik az egyeduralkodót az egész ország tulajdonosának tekintették. A terhek, melyeket a földbirtokosra kivetett, olyan súlyosak voltak, hogy egy részük fizetés helyett inkább otthagyta birtokát. Aztán az állam a tulajdon mellett igénybe vette a munkát is. A munkanapoknak negyedrésze évenként az úgynevezett corvée-kra fordíttatott, melyeket majd a királynak, majd a földesúrnak szolgáltattak. Minden engedélyezett szabadságért fizetni és újra fizetni kellett; a városok municipális előjogait huszonnyolc év alatt hétszer visszavonták és újra eladták nekik. A nemesek és a nép katonai szolgálatra olyan mértékben voltak kötelezve, amint azt a király kívánta; és az újoncokat korbáccsal képezték ki. És ugyanakkor, mikor az egyénnek az állam alá való rendelése pénz és szolgálatok kicsikarása által annyira a végletekbe ment, hogy az elnyomorított nép még zölden vágta le a vetést, füvet evett és tömegesen pusztult el éhhalállal, az állam alig tett valamit a személy és otthon védelmére. Egykorú írók sokat beszélnek az útonállásokról, rablásokról, gyilkosságokról, emberek megkínzásáról, hogy kincseiket kiadják. Csavargók seregestül kóboroltak, zsarolva a népet, és ha a baj orvoslásául büntetéseket szabtak ki, akkor ártatlan embereket, akiket csavargókként feljelentettek, minden bizonyíték nélkül fogságba vetettek. Semmiféle személyi biztonság nem létezett, sem az uralkodóval, sem hatalmas ellenségekkel szemben. Párizsban mintegy harminc börtön volt, melyekbe az embereket vizsgálat és ítélet nélkül be lehetett zárni; és az „igazság rablása” a panasztevőktől évente 40-60 millió frankot ragadott el. Míg az állam így a végletekig agresszív volt a polgárokkal szemben, s ennyire mellőzte védelmüket egymással szemben, nagyon buzgó volt magánéletük és munkáik szabályozásában. A vallást az állam annyira rájuk erőszakolta, hogy a protestánsokat börtönbe vetették, gályákra küldték vagy megkorbácsolták és lelkészeiket felakasztották. A só mennyiségét, melyre súlyos adó volt kivetve és amelyet minden egyes személynek el kellett fogyasztania, előírták; épp így használatának módjait is. Mindenfajta ipar felügyelet alatt állott. Bizonyos növények vetését eltiltották, és a szőlőket, melyek szőlőtermelésre alkalmatlannak tartott talajon voltak, elpusztították. A búza mennyisége, melyet a piacon venni lehetett, két vékára volt korlátozva és az eladás dragonyosok jelenlétében törtönt. A gyárosokat módszereik és termékeit tekintetében annyira megrendszabályozták, hogy minden tökéletesített berendezésüket, valamint a törvénynek nem megfelelően készített áruikat elpusztították és a feltalálókra büntetést szabtak. A szabályrendeletek olyan gyorsan követték egymást, hogy nagy sokaságuk közepette a kormány hivatalnokai alig tudták végrehajtani azokat; és a hivatalos rendeletek szaporodásával a közhivatalnokok rajai is megsokasodtak. Ha már most ugyanezen korszak alatt Anglia felé fordítjuk szemünket, akkor azt látjuk, hogy párhuzamosan a politikai szervezetnek az iparos típus felé terjedésével, mely annyira előrehaladt, hogy a főhatalom az alsóház lett, az annak megfelelő társadalmi igazgatás rendszere felé is haladás történt. Ha az egyén sokkal inkább alá is volt vetve az államnak, mint ma, mégis sokkal kevésbé, mint Franciaországban. Magánjogai nem voltak olyan kíméletlen módon feláldozva és nem fenyegette őt a lettre de cachet veszedelme. Ha az igazságszolgáltatás nagyon tökéletlen volt is, mégsem volt annyira romlott; a személyes biztonság elég nagy mértékben megvolt, és a tulajdon elleni támadásokat korlátok között tartották. A protestáns disszidensek politikai jogfosztottságát már a század elején mérsékelték, később a katolikusokét is. A sajtó jelentős szabadságra tett szert, mely úgy a politikai kérdések megtárgyalásában, mint a parlamenti viták közlésében megnyilvánult; és körülbelül ugyanebben az időben kezdődött a népgyűléseken a szólásszabadság. Míg ily módon az állam kevésbé támadt rá az egyénre és jobban védte őt, mindennapi ügyeibe is kevésbé szólt bele. A kereskedelem és ipar terén sok volt ugyan a szabályozás, de nem ment olyan végletekbe, mint Franciaországban, ahol földművelők, gyárosok és kereskedők egy hivatalnokseregnek voltak alávetve, mely tetteiket minden lépénél irányította. Egyszóval, az angol és francia állapotok között olyan nagy az ellentét, hogy a kor számos francia írójának meglepetését és csodálkozását keltette fel. Buckle erre nézve számos idézetet közöl.
Azonban mindennél jelentősebbek a változások magában Angliában, melyek előbb reakciós, aztán progresszív irányban a háborús korszak alatt, 1775-től 1815-ig s az azt követő békés korszak alatt állottak be. A múlt század végén és a mostani kezdetén visszafejlődést látunk: a társadalom az egyént egyre erősebben birtokába veszi.
Az államférfiak előtt mindenütt csak az állam mint egység volt minden, és valóban nehéz valami bizonyítékot találni arra nézve, hogy a népre egyáltalán gondoltak volna, kivéve, hogy engedelmességet kívántak tőle.
A kormány alig látott mást a népben, mint adófizető és katonákat szállító tömeget.
Míg a társadalom katonai része nagyon megerősödött, az iparos rész ismét az állandó hadszállító szerepe felé közeledett. Sorozás és toborzások által a polgár életének és szabadságának feláldozása, mely a háborúval jár, aránylag nagy mértékig kifejlődött; és a tulajdonjogokat a könyörtelen adórendszer nyirbálta meg, mely a középosztályra akkora súllyal nehezedett, hogy életmódját nagyon le kellett szállítania, míg a nép nagy tömege olyan nyomorba süllyedt (részben kétségkívül a rossz termések miatt is), „hogy százak és százak ettek csalánt és más vadon termő füveket.” De az állam az egyén ellen nem csak ilyen nagyobb támadó beavatkozásokkal lépett fel, hanem ezekkel számos kisebb támadás is járt. A végrehajtó hatalom felelőtlen közegei fel voltak hatalmazva arra, hogy nyilvános gyűléseket elnyomjanak és vezetőiket elfogják; azoknak, akik a feloszlatási parancsnak nem engedelmeskedtek, halál volt a büntetésük. Könyvtárakat és olvasótermeket nem lehetett megnyitni engedély nélkül és büntetendő cselekmény volt könyveket kölcsön adni a hatóság beleegyezése nélkül. „Erőteljes kísérletet tettek a sajtó elhalgattatására,” és a könyvkereskedők nem merték kiadni rossz szemmel nézett szerzők munkáit. „Kémeket béreltek fel, tanukat vesztegettek meg, lefizetett emberekből állítottak össze esküdtszékeket, és mivel a Habeas Corpus acta állandóan fel volt függesztve, a koronának hatalmában állott vizsgálat és határidő nélkül bárkit börtönbe vetni.” Míg a kormány a polgárt ilyen mértékben megadóztatta, kényszerítette és korlátozta, kellő védelmet nem nyújtott neki. Igaz, hogy a büntető törvénykönyvet kibővítették és megszigorították. A hazaárulás meghatározását kiterjesztették és sok vétket főbenjárónak nyilvánítottak, melyek azelőtt nem voltak ilyenek; úgyhogy „óriási száma és hallatlan sokfélesége volt a bűnöknek, melyekért férfiakat és nőket tucatszámra ítéltek halálra.” „Ördögi könnyelműséggel bántak az emberi élettel.” De ugyanekkor a közbiztonság terén nem javulás, hanem inkább rosszabbodás mutatkozott. Mint Pike mondja A bűn története Angliában című könyvében:
Kitűnt, hogy minél inkább erőlködnie kell az embernek, hogy kikerülhesse a törvénnyel való összeütközést, annál nagyobb a reakció veszedelme, mely őt erőszakra és törvénytelenségre ragadja.
Forduljunk már most a másik képhez. Miután az ország magához tért a hosszú háború okozta kimerültségből és eltűntek az elszegényedésből eredő társadalmi zavargások, az iparos típusnak megfelelő jellemvonások újra erőhoz kezdenek jutni. A polgárnak az állam részéről való kényszerítése különböző tekintetben csökkent. Önkéntes belépés lépett a kötelező katonai szolgálat helyébe; és a személyes szabadságnak több kisebb korlátja is eltűnt; bizonyítja ezt a törvények visszavonása, melyek megtiltották a mesterembereknek a tetszésük szerint való utazgatást és eltiltották a munkás szervezeteket. Az egyéni szabadság nagyobb tiszteletének eme megnyilvánulásaihoz hozzáfűzhetjük azokat, melyek a büntető törvénykönyv javulásában mutatkoznak: először a nők nyilvános megkorbácsolását törölték el; aztán a főbenjáró bűnök hosszú listáját szorították meg, míg végül csak egy maradt. Végül eltörölték a pellengért és az adósok börtönét. A vallási függetlenségre még fennálló büntetések megszűntek. Először a protestáns disszidensek ellen irányulók kerültek eltörlésre, aztán a katolikusokat érintők is, végül pedig azok is, melyek különösen a kvékereket és a zsidókat sújtották. A parlamenti és községi reform által nagy számú polgár az alsóbb osztályokból az uralkodó osztályokba került. A polgárok üzleti ügyeibe való beavatkozások csökkentek, amennyiben megengedték a nemesércekkel való szabad kereskedést, engedélyeztek részvénytársasági bankokat, eltörölték az áruk bevitelének korlátozását – végül már csak néhány cikk esett vám alá. Mi több, míg egyfelől ilyen és hasonló változások, így a sajtóra nehezedő rendszabályok eltörlése is, csökkentették a polgárok szabad cselekvésének korlátait, másfelől az állam védő tevékenysége megnagyobbodott. Tökéletesített rendőrség, törvényszékek stb. jobban gondoskodtak a személyes biztonságról és a tulajdon védelméről.
Nem akarunk további bizonyítékot adni az Egyesült Államok állapotainak elemzésével, amelyek csekély különbségekkel a jelenségek ugyanezen összefüggéseit mutatják; az eddig nyújtott példák eléggé támogatják tételünket. A tények minden szövevényessége és különbségei közepette az összehasonlítások kellő világossággal mutatják, hogy a jelenleg létező társadalmakban az iparos típusról megállapított sajátságok annál határozottabban tűnnek elő, minél inkább a szolgálatoknak megegyezés alapján történő cseréje jellemzi a társadalmi tevékenységeket.
574. §. Ahogyan az előző fejezetben kifejtettük a jellembeli sajátságokat, melyekkel egy sokat háborúskodó társadalom tagjai bírnak, úgy itt is fel kell sorolnunk azokat a jellemvonásokat, melyek egy kizárólag békés célokat követő társadalom tagjainál találhatók. Már föntebb, amikor a társadalmi szervezet ipari típusának kezdeteit vázoltuk, amint azok bizonyos békés népek kicsiny csoportjaiban mutatkoznak, némi célzásokat tettünk az ezzel járó személyes tulajdonságokra is. De jó lesz most ezeket külön is hangsúlyoznunk és másokat is hozzájuk tennünk, mielőtt a hasonló személyes tulajdonságokat haladottabb iparos társadalmakban megfigyelnénk.
A központosított kényszeruralom hiányát, melynek következménye, hogy a társadalom tagjaira csupán gyenge politikai korlátokat szab, az egyéni szabadság erős érzéke s megtartásának szilárd akarata kíséri. A szeretetreméltó bodók és dhimálok, mint láttuk, „szívós makacssággal állnak ellen minden jogtalanul rájuk erőszakolt rendeletnek.” A békés lepchák „inkább nagy nélkülözést szenvednek, minthogy elnyomást és igazságtalanságot kelljen eltűrniük.” „Az egyszerű lelkületű santalnak erős, természetes igazságérzete van” és „ha kényszert próbálnak ellene alkalmazni, elmenekül az országból.” Épp így áll a dolog egy eddig még nem említett törzzsel, a Maláji félsziget déli részén lakó jakunokkal: „egyáltalán nem támadó hajlamú”, egyénileg vitéz, de békés népként jellemzik őket; csupán választott főnökeik tekintélyét ismerik el, akik viszályaikat elintézik. De egyúttal „rendkívül büszkének” is mondják őket; ezt az úgynevezett büszkeségüket pedig úgy állapították meg, hogy feltűnő jó tulajdonságaik „több embert arra bírtak, hogy megpróbálják őket megszelídíteni, de az ilyen próbálkozások rendszerint azzal végződtek, hogy a jakunok a legcsekélyebb kényszerítésnél eltűntek.”
Erős érzékkel bírva saját jogaik iránt, e békés emberek mások jogai iránt is szokatlan tiszteletet tanúsítanak. Ezt első sorban a személyes összeütközések ritkasága mutatja. Hodgson mondja, hogy a bodók és dhimálok „tartózkodnak minden erőszaktól saját népükkel és szomszédjaikkal szemben.” A Neilgherry hegyek békés törzséről írja Ouchterlony ezredes: „Részegség és erőszak ismeretlen közöttük.” Campbell megjegyzi a lepchákról, hogy „ritkán veszekednek egymással.” A jakunoknál is „ritkán fordulnak elő veszekedések” és a keletkező viszályokat a nép választotta főnökök „harc és harag nélkül” intézik el. Épp így az arafurák „békében és testvéri szeretetben élnek egymással.” Aztán az eme népekről szóló leírásokban semmit se olvasunk a lex talionisról. Minthogy a szomszédos törzsek között nincsenek ellenségeskedések, az egyes csoportokon belül sincs meg „a vérbosszú szent kötelessége,” melyet a katonai törzsekben és nemzetekben oly egyetemesen elismernek. Sőt, ami még jellemzőbb, épp az ellenkező tan és szokás példáit találjuk. Campbell mondja a lepchákról, hogy „rendkívül hajlandóság van bennük a jogtalanság megbocsájtására…, kölcsönösen kárpótlásokat adva és engedményeket téve egymásnak.”
Mások egyéniségének tiszteletével természetesen együtt jár mások tulajdonjogainak tisztelete is. Már az előbbi fejezetben idéztem tanukat a bodók és dhimálok, a lepchák, a santalok, a todák és más, a társadalmi élet formájában velük rokon népek nagy becsületessége mellett; és itt továbbiakat közlök. A lepchákról jegyzi meg Hooker: „A velük való minden érintkezésemben szinte aggályosan becsületesnek bizonyultak.” „A tiszta santalok között –írja Hunter – a bűn és a büntető hatóságok ismeretlen fogalmak.” A hosokról pedig, akik a santalokkal egy csoporthoz tartoznak, Dalton mondja, hogy „egy ember becsületességének vagy igazmondásának kétségbevonása képes őt öngyilkosságra bírni.” Shortt állítja, hogy „a todák népére a maga egészében sose bizonyítottak semmiféle undorító bűnt.” És a Shervaroy hegyek többi népéről azt mondja, hogy „komoly természetű bűn ismeretlen közöttük.” A jakunokról viszont azt olvassuk, hogy „sohase vádolták őket valamely, akár a legjelentéktelenebb csekélységnek is ellopásával.” Épp így Malacca bizonyos benszülőtteiről, kiknek „természetes hajlamuk van a kereskedésre,” azt írja Jukes, hogy „a világ egyik része sem mentesebb a bűntől, mint Malacca e vidéke. Néhány apró sérelem vagy birtokviszály… ez minden, ami előfordul.”
E népek tehát mentesek a kényszeruralomtól, melyet a háborús tevékenységek tesznek szükségessé, nincsenek meg bennük azok az érzelmek, melyek az egyén alárendelését lehetségessé teszik, megőrzik saját jogaikat és tisztelik a másokét, nem ismerik a bosszúvágy érzését, melyeket a törzsön kívüli és belüli támadások hoznak létre és a vérszomjúság, kegyetlenség, alsóbb rangúak önző lábbaltaposása helyett, melyek a katonai törzseket és társadalmakat jellemzik, rendkívüli mértékben az emberies érzelmeket tárják elénk. Hodgson azt mondja róluk, hogy „csaknem teljesen mentesek az olyan tulajdonságoktól, melyek nem szeretetreméltóak.” Hunter pedig megjegyzi a santalokról, hogy „udvariasak és vendégszeretők, de kemények és minden alázatosságtól mentesek;” azt hiszik, hogy a „könyörtelen emberek” haláluk után szenvedni fognak. Hooker, miután elmondta a lepchákról, hogy „mindig a legelsők az erdőben vagy a kietlen hegyeken és mindig készek segíteni terhet hordani, sátort ütni, gyűjteni vagy főzni,” hozzáteszi: „örömet okoznak az utazónak a szolgálatban tanúsított, nem tolakodó buzgóságuk által;” és azt is elmondja, hogy „minden ajándékot egyenletesen felosztanak sok ember között, az elégedetlenség egy szava, egy irigy tekintet vagy hang nélkül.” A jakunokról is azt mondja Favre, hogy „általában barátságosak, előzékenyek, hálára és jótékonyságra hajlók;” törekvésük nem az, hogy szívességeket kérjenek, hanem hogy nyújtsanak. És a békés arafurákról Kolfftól halljuk, hogy:
Van egy nagyon menthető becsvágyuk, hogy t. i. gazdag emberek hírébe kerüljenek azáltal, hogy szegényebb falubeli társaiknak adósságait megfizetik. A tiszt (M. Bik) ennek nagyon megkapó példáját mesélte el nekem. Affarában jelen volt a falu főnökének választásánál, amikor is két egyén pályázott az Orang Tua állására. A nép a kettő közül az idősebbiket választotta meg, ami a másikat nagyon elszomorította, de nemsokára azután kijelentette, hogy meg van elégedve a nép választásával és azt mondta M. Biknek, aki egy megbízással oda ki volt küldve: „Miért is szomorkodnék? Akár Orang Tua vagyok, akár nem, még mindig hatalmamban áll, hogy falubeli társaimon segítsek.” Több öreg ember helyeselt erre, nyilván, hogy megvigasztalják. Valóban az egyetlen dolog, amire vagyonukat felhasználják, az egyenetlenségek eloszlatása.
A társadalmi viszonyok eme magasabb fejlettségével az állandó békében elő törzseknél együtt jár a házi viszonyok magasabb fejlettsége. Mint fentebb kifejtettem (327. §.), míg a háborúnak élő törzsekben és haladottabb katonai társadalmakban is a nők helyzete rendszerint nagyon alárendelt, viszont eme primitív békés társadalmakban rendszerint nagyon magasan állnak. A bodók és a dhimálok, a kocchok, a santalok, a lepchák egynejűségben élnek és így éltek a pueblók is; és egynejűségükkel rendszerint magasabb nemi erkölcsiség jár. A lepchákról mondja Hooker: „az asszonyok általában szeplőtlenek és a házasság kötelékét szigorúan megtartják.” A santalok között „erkölcstelenség csaknem ismeretlen és a válás ritka.” A bodóknál és dhimáloknál „nem tűrik sem a soknejűséget, sem az ágyasságot, sem a házasságtörést.” „Az erkölcsös életet férfiban és nőben, házasokban és nem házasokban egyaránt nagyra becsülik.” Továbbá az is megjegyzendő, hogy az asszonyokkal való bánásmód igen jó. „A santal családja nő tagjaival tisztelettel bánik.” A bodók és dhimálok feleségeiket és lányaikat „bizalommal és szelídséggel kezelik. Minden házon kívüli munkától mentesek.” És még a todák között is, bármily lazák is a nemi érintkezés formái, az „asszonyokkal férjeik tisztelettel és figyelemmel bánnak.” Ezenfelül e békés népek közül sokról halljuk, hogy a gyermekek helyzete szintén jó; és nincs meg náluk a fiúkkal és lányokkal való bánásmód ama különbsége, mely a katonai társadalmakat jellemzi.
Ha az iparos társadalmi formával járó egyéni jellemet megfigyelni akarva, most a műveltebb népekhez fordulunk, természetesen itt is azzal a nehézséggel találkozunk, hogy az indusztrializmusnak megfelelő személyes jellemvonások, épp úgy, mint a társadalmi sajátságok, a militarizmusnak megfelelő vonásokkal össze vannak keveredve. Nyilvánvalóan így van ez Angliában. Egy nemzet, mely időről-időre vívott komoly háborúkon kívül állandóan kisebb háborúkat visel műveletlen törzsek ellen, egy nemzet, melyet a parlamentben és a sajtó által főként olyan emberek kormányoznak, akiket az iskolában úgy neveltek, hogy a hétnek hat napján Achillest válasszák hősüknek, a hetediken pedig Krisztust tiszteljék, egy nemzet, mely nyilvános ünnepi ebédjein rendszerint hadseregére és hajóhadára mond köszöntőt, mielőtt törvényhozó testületeit üdvözölné: ilyen nemzet nem jutott ki annyira a militarizmusból, hogy benne az ipari típusnak megfelelő intézmények vagy jellemvonások tiszta megnyilvánulását várhatnánk. Függetlenség, egyenesség, igazságosság és emberszeretet tekintetében polgárai alig lehetnek hasonlók a fentebb leírt műveletlen, de békeszerető népekhez. Mindaz, amit tőlük várhatunk annyi, hogy megközelítik azokat az erkölcsi tulajdonságokat, melyek egy nemzetközi viszályoktól nem háborgatott államnak felelnének meg; és ezt tényleg meg is találjuk.
Először is a szerződéses rendszer uralmának haladásával a függetlenség erősödése járt. Az emberek naponta megegyezés alapján szolgálataikat kicserélik egymással, ennek feltétele az egyén személyi jogainak fenntartása és mások jogainak tisztelete; mindez normális öntudatot és következésképpen nem jogos hatalommal szemben ellenállást fejleszt ki. A tény, hogy a „függetlenség” szó a modern értelmében a múlt század közepe előtt Angliában nem volt használatos, és hogy a függetlenség kevésbé fejlődött ki, arra vall, hogy eme vonás és a fejlődő indusztrializmus között összefüggés áll fenn. Ez a vonás tűnik ki a vallásos szekták sokaságából, a politikai pártok tagozódásaiból és kisebb területen ama művészi, bölcseleti stb. „iskolák” hiányából, melyek a kontinens népei között olyan könnyen támadnak azáltal, hogy a tanítványok alávetik magukat egy elismert mesternek. Hogy az angolok szomszédaiknál nagyobb ellenszenvet tanúsítanak minden parancsolgatás iránt és erős bennük az elszántság úgy cselekedni, ahogy azt jónak látják, az – úgy hiszem – nem képezheti vita tárgyát.
A tekintéllyel szemben való kisebb alárendeltség, mely eme függetlenség másik oldala, természetesen a lojalitás csökkenését eredményezi. Az uralkodó imádása, mely angol földön sohasem ment el olyan fokig, mint Franciaországban a múlt század elején, vagy Oroszországban egészen a legújabb időkig, most csupán tiszteletté változott át, mely nagy mértékben az uralkodó személyes tulajdonságaitól függ. Napjaink nem tanúi olyan végtelenül szolgai kifejezéseknek, amilyeneket a papság a Biblia János királyához intézett ajánlásában használt, sem olyan túlzott magasztalásoknak, amilyeneket a felsőház III. Györgyhöz intézett. Az isteni jog tana már régóta kihalt; a királyban lakozó természetfeletti hatalom hitét (mely a görvélykór királyi érintés általi meggyógyításában stb. nyilvánult meg) a múlt idők furcsaságainak tekintjük, és a monarchikus alkotmány hívei csupán hasznossági érvek alapján védelmezik azt. Az érzelmi kapcsolat, mely a katonai uralom alatt az alattvalót az uralkodóhoz köti, nagyon meggyengült és manapság általános a meggyőződés, hogy ha a trónon egy II. Károly vagy IV. György ülne, annak a következménye valószínűleg köztársaság lenne. És ez az érzésbeli változás megmutatkozik egészben véve is a kormánnyal szemben való viselkedésben. Mert nem csupán olyanok vannak sokan, akik az állam tekintélyét vallásos kérdésekben és sok más tárgyban kétségbe vonják, hanem olyanok is, akik passzívan ellenállnak az államtekintély véleményük szerint jogtalan gyakorlásának és inkább büntetéseket fizetnek vagy börtönbe mennek, minthogy alá vessék magukat.
Mint az ebben az utolsó tényben már benne rejlik, a lojalitás csökkenésével együtt járt nem csupán az uralkodókban, hanem a kormányokban való hit meggyengülése. A királyi mindenhatóságnak hite, amint azt például a régi Egyiptomban látjuk, ahol azt hitték, hogy az uralkodó hatalma a túlvilágra is kiterjed, amint Kínában még ma is hisznek, nyugaton sohasem volt meg; mindamellett az európai népek között is a múltban a katonakirályban való bizalom, mely a katonai típusnak lényeges jegye, egyebek között megmutatkozik abban a felfogásban, hogy a király képes bajokon segíteni, jótetteket vinni végbe, úgy rendezni a dolgokat, mint neki tetszik. Ha a mi mostani nézeteinket összehasonlítjuk a régi idők felfogásával, eme hiszékeny reménységnek a hanyatlását találjuk. Ámbár mikor az utolsó reakciós visszafejlődés a militarizmus felé megtörtént, az állam hatalmát ismét különböző célokra követelték s a benne való hit megerősödött, de eme reakció kezdetéig a másik irányban nagy változást látunk. Az állam részéről erőszakot vallás visszautasítása után következett az állam képességének megtagadása a vallásos igazság meghatározására, és mindinkább növekedett a mozgalom, hogy felmentsék az államot a vallásos oktatás feladatától, mert az állam ilyen tevékenységét egyaránt szükségtelennek és károsnak tartották. Mér régen megszűnt az a felfogás, hogy az állam valami jót érhet el, ha a nép élelmét, ruházatát és házi szokásait szabályozza; és a termelés és elosztás sokféle folyamatára nézve, melyek társadalmi tevékenységeink túlnyomóan nagyobb részét képezik, nem hiszünk többé a törvényhozói irányítás hasznában. Ezenfelül ma minden hírlap bírálja a miniszterek tetteit és a képviselőház viselkedését, ezáltal is jelezve, hogy a polgároknak kormányzóikban való hite megkisebbedett. És a fejlettebb iparos államnak ezt a sajátosságát nem csupán Anglia múltjának és jelenének szembeállítása révén láthatjuk. Kitűnik ez az itteni és külföldi felfogások különbségéből is. A franciaországi és németországi társadalmi újítók elméletei bizonyítják, hogy őnáluk sokkal inkább hisznek az állam beavatkozása által elérhető előnyökben, mint nálunk.
A lojalitás csökkenésével és a kormányok hatalmában való hit párhuzamos csökkenésével járt a hazafiasság gyengülése, már t. i. az eredeti értelemben vett hazafiasságé. Harcolni a „királyért és hazáért” olyan becsvágy, mely manapság az emberek lelkében csupán kis teret foglal el; és ámbár nálunk a többség érzületét „a hazánkért jót vagy rosszat” jelszó jellemzi, mindamellett sokan vannak, akiknek az általános emberi boldogság utáni vágya a nemzeti dicsőségre való törekvést annyira felülmúlja, hogy az elsőt a másodiknak feláldozni nem hajlandók. Az önbírálat szelleme, mely azt okozza, hogy magunkat és kontinentális szomszédjainkat sok tekintetben ránk kedvezőtlen eredménnyel hasonlítgassuk össze, ma inkább rá bír bennünket, mint azelőtt, hogy gyengébb népekkel szemben helytelen viselkedésünket megbélyegezzük. Az afgánokkal, zulukkal és a búrokkal való bánásmódunk nagyszámú és szigorú megrovásai mutatják, hogy az országban már nagymértékben megvan az az érzés, melyet a „jingó” osztály hazafiatalannak bélyegez.
Az egyéni természetnek alkalmazkodása a társadalmi szükségletekhez, mely a háborús államban arra viszi az embereket, hogy dicsőítsék a harcot és megvessék a békés foglalkozásokat, Angliában az érzéseknek részben már ellenkező irányt adott. A katonai foglalkozás megszűnt oly nagy tiszteletben állni, a polgári foglalkozás viszont nagyobb tiszteletet nyert. A negyvenéves béke alatt a közfelfogás annyira jutott, hogy a „katonáskodásról” megvetéssel beszéltek és azokat, akik beálltak – többnyire rest és rendetlen életű emberek – általában úgy tekintették, mint akik becstelenségüket betetőzték. Épp úgy Amerikában is az utolsó polgárháború előtt az apró katonai csapatösszevonások és gyakorlatok, amelyek időről-időre előfordultak, közderültséget keltettek. Emellett azt is látjuk, hogy a testi és szellemi munka, mely az egyénre és másokra is hasznos, nem csupán tiszteletet nyert, hanem jelenős mértékben kötelező is lett. Amerikában az olyan embert, aki semmit sem dolgozik, a róla tett kedvezőtlen kijelentések szinte belekényszerítik valamilyen foglalkozásba; s nálunk is az iparos élet tisztelete annyira kifejlődött, hogy magasrangú emberek fiaikat üzleti pályára adják.
Míg, ahogy láttuk, a katonai uralomnak megfelelő kényszer-együttműködés eltiltja az egyéni kezdeményezést, vagy legalábbis nagy mértékben szárnyát szegi, az ipari társadalmat jellemző önkéntes együttműködés szabad teret enged az egyéni kezdeményezésnek, sőt fejleszti azt, megengedve, hogy a vállalatok elérjék a normális hasznot. Azok, akik eredeti eszmékkel és tettekkel sikert érnek el, másoknál nagyobb mértékben boldogulnak és szaporodnak, s bizonyos idő alatt olyan természetű embertípust hoznak létre, mely kész új dolgokra vállalkozni. Az angol és amerikai tőkések spekulatív hajlamai, valamint otthoni és külföldi nagy vállalkozásaik terjedelme ezt a jellemvonást eléggé mutatják. Igaz, hogy az indusztrializmus a katonai uralmat a kontinensen is jelentősen visszaszorította és a magánvállalkozás már ott is erősen elterjedt; de a tény, hogy míg Franciaországban és Németországban sok várost angol társaságok láttak el gázzal és vízzel, addig Angliában idegen társaságok ilyen szolgáltatást csak kis mértékben nyújtanak, bizonyítja, hogy az inkább iparos módra formált angolok között az egyéni kezdeményezés jobban ki van fejlődve.
Arra is van bizonyíték, hogy a nemzetközi ellenségeskedések csökkenését, minthogy az a családok és egyének közötti ellenségeskedések enyhülésével jár, a bosszúvágy érzelmének gyengülése kíséri. Ez kitűnik a tényből, hogy Angliában a komolyabb magánháborúk régen véget értek és csupán a kevésbé komolyak maradtak meg a párbaj formájában, mely szintén már jó ideje megszűnt; megszűnése egybeesik az ipari élet új, nagy fejlődésével. Ezzel szembe állíthatjuk azt a tényt, hogy az inkább katonai társadalmakban, mint Franciaországban és Németországban a párbaj még nem tűnt el. A lex talionis tekintélye nálunk annyira meggyengült, hogy azt az embert, akiről tudják, hogy cselekvéseit a bosszúállás vágya irányítja olyasvalakivel szemben, aki őt megsértette, inkább megrovásban, mint dícséretben részesítik.
Amikor meggyengültek a támadó hajlamok, melyek az erőszak és a belőle eredő bosszúállás tetteiben nyilvánultak meg, akkor egyúttal a bűnre vivő hajlamok is általában egyre hátrább szorultak. Hogy ez a változás a katonai államból az iparibb államba való átváltozás kísérője volt, azt senki sem vonhatja kétségbe, aki tanulmányozza a bűn történetét Angliában. Így mondja Pike az eme tárgyról írt munkájában: „a szoros összefüggés a katonás szellem és azon cselekvések között, melyeket most a törvény szerint bűnöknek nevezünk, e történet folyamán újra meg újra előtűnt.” Ha összehasonlítunk egy elmúlt korszakot, melyben a háborús tevékenységek hatásait a békés munkák hatásai kevésbé enyhítették, mint az most történik, a mi korunkkal, akkor azt látjuk, hogy a személy és vagyon ellen elkövetett bűnök számát és fajait illetőleg a két korszak között feltűnő az ellentét. Többé nincsenek angol kalózok; a hajótöröttek fosztogatóiról sem hallunk többé; és az utazóknak ma nem kell felkészülniük arra, hogy útonállókkal kerülnek szembe. Ezenkívül eltűnt maguknak a kormányzó szerveknek a romlottsága is, mely a miniszterek és az országgyűlés tagjainak megvásárolhatóságában és a feslett igazságszolgáltatásban nyilvánult meg. S míg a bűnök száma csökkent, viszont a bűn elítélése erősödött. Kalózkapitányok életrajzai, bátorságuk csodálatával teljesek, többé nem találnak helyet irodalmunkban. S „az országúti gavallérok” iránti alázatos szívélyesség napjainkban csak ritkán nyilvánul meg. Bármily nagyszámúak is a törvények áthágásai, melyekről újságjaink beszámolnak, mégis nagyon megcsökkentek; s jóllehet az üzleti ügyekben sok a tisztességbe vágó dolog (főleg a közvetett fajtájú): elég elolvasni Defoe könyvét, Az angol kereskedő-t, hogy lássuk az ő kora óta e téren beállott nagy javulást. Azt sem szabad felednünk, hogy a jellemnek az a változása, mely a jogtalan cselekmények csökkenését eredményezte, ugyanakkor elősegítette a jótékony tettek szaporodását; látjuk ezt például a rabszolgák felszabadításáért rendezett gyűjtésekben, hadviselő szomszédaink sebesült katonáinak ápolásában és számtalan emberbaráti törekvésben.
575. §. Eszerint mint a katonai típusnál, úgy az ipari típusnál is összetalálkozik a bizonyítás három iránya, hogy annak lényegét feltárja. Foglaljuk össze röviden a különböző eredményeket és figyeljük meg a köztük levő párhuzamokat.
Azon elmélkedve, hogy milyen sajátosságokkal bírhat egy társadalom, mely kizárólag belső tevékenységek végrehajtására van megszervezve, úgy, hogy a lehető leghathatósabban szolgálja a polgárok létfenntartásának érdekeit, a következőket találtuk: Testületi tevékenységre, mely az egyéni tevékenységeket közös erőfeszítésben egyesíti és maga alá rendeli, többé nincs szükség. Ellenkezőleg, a még megmaradó testületi tevékenységnek az a célja, hogy megvédje az egyéni cselekvéseket minden olyan beavatkozástól, mely nem az egyének kölcsönös korlátozásainak szükségképpeni következménye; az a társadalmi típus, melyben ezt a feladatot legjobban teljesítik, lesz az, melynek fenn kell maradnia, mert ennek tagjai fognak a legjobban boldogulni. Míg az iparos típus követelményei kizárnak egy despotikus kormányszervezetet, másfelől a szükséges testületi tevékenység létrehozására megfelelő szerv gyanánt olyat követelnek, mely képviselőkből áll és a közakarat kifejezésére szolgál. E kormányzó szerv feladata, melyet általában igazságszolgáltatásnak nevezünk, szorosabban meghatározva arra irányul, hogy egy polgár se érjen el több vagy kevesebb hasznot, mint amennyit neki tevékenysége szabályszerűen hoz; és ezzel magától kirekesztődik minden olyan köztevékenység, mely a hozadékok valamilyen mesterséges szétosztásával függ össze> A „státus” rendszere – mely a militarizmusnak felel meg – eltűnésével, a szerződés rendszerének, mely amannak helyébe lépett, egyetemesen érvényre kellett jutnia; és ez nem tűri, hogy önkényes elosztás által a munka és az eredmény közötti viszony megzavartassék. Más szempontból tekintve, az iparos típust a katonai típustól az különbözteti meg, hogy benne az egyének szabályozása nem egyaránt pozitív és negatív. A köztevékenység körének ilyen megszorításával az egyéni tevékenység körének kibővülése jár; és az önkéntes együttműködésből, mely e típusnak alapelve, számos magánkombináció keletkezik, és ezek szervezete hasonló ahhoz, mellyel az őket magába foglaló társadalom bír. Közvetve következik ebből, hogy az iparos társadalmat bizonyos hajlékonyság, plaszticitás jellemzi, és hogy gazdasági önállóságának elvesztése és a szomszédos társadalmakkal való egybeolvadás felé halad.
Ezután azt a kérdést tárgyaltuk, vajon az iparos típusnak eme jellemvonásait, melyekhez dedukció által jutottunk, igazolja-e az indukció, és azt találtuk, hogy a tényleges társadalmakban e jellemvonások többé-kevésbé világosan előtűnnek, aszerint, hogy az iparosság többé-kevésbé fejlett bennük. Egy pillantást vetettünk a műveletlen népek ama kis csoportjaira, melyek teljesen harciatlanok, és az iparos típus kezdetleges formáját mutatják; azután összehasonlítottuk az európai nemzetek szervezetét, mellyel az állandó háborúskodás ősi napjaiban bírtak, jelenlegi szerkezetükkel, melyet a fejlődő iparosság jellemez; láttuk, hogy a különbségek tényleg olyanok, amilyenekhez a levezetés útján jutottunk. Ezután e társadalmak közül kettőt kiválasztva, párhuzamot vontunk Franciaország és Anglia között, melyek egykor hasonló állapotban voltak, de az elsőben az iparos életet a háborúskodás sokkal jobban visszaszorította, mint a másodikban; és nyilvánvalóvá lett, hogy azok a különbségek, melyek intézményeik között az idők folyamán mindinkább kialakultak, megfelelnek elméleti feltevéseinknek. Végül figyelmünket Angliára korlátozva, előbb kimutattuk, hogy az iparos típusnak ama jellemvonásai, melyek már megnyilvánultak, egy hosszas háborús koraszak alatt mennyire visszafejlődtek, aztán láttuk, hogy viszont a rákövetkező hosszú békés korszak alatt, mely 1815-ben kezdődött, számos és határozott közeledés történt ama társadalmi szervezet felé, mely fejtegetéseink szerint a fejlett iparosság kísérője.
Ezután azt kutattuk, miképpen alakul az egyéni természet a társadalom iparos típusában; meg akartuk tudni, hogy az alkotóelem jellem épp úgy tételünk mellett szól-e, mint az egész csoporté. Kitűnt, hogy bizonyos műveletlen népek, melyek életüket békés tevékenységekben töltik el, függetlenség, a kényszernek való ellenállás, becsületesség, igazságosság, megbocsátás és nyájasság által tűnnek ki. Összehasonlítva háborús korszakokban élő őseink természetét a miénkkel, azt látjuk, hogy az indusztrializmusnak a militarizmussal szemben való erősödésével a függetlenség gyarapodása, a lojalitás meggyengülése, a kormányokban való hitnek és a hazafiasságnak csökkenése járt. A vállalkozói szellem kifejlődése, a tekintélyben való hit gyengülése, a felelőtlen hatalomnak való ellenállás megerősítették az egyéni öntudatot és ezt mások egyéniségének növekedő tisztelete kísérte, amint ezt az ellenük irányuló merényletek csökkenése és a jólétükre való törekvések megszaporodása mutatja.
Félreértések elkerülése végett befejezésül szükségesnek látszik még azt is kiemelni, hogy e sajátságok nem annyira az indusztrializmus közvetlen eredményeinek, mint inkább a nem háborús állapot távolabbi következményeinek tekintendők. Nem annyira az az igazság, hogy a békés tevékenységben töltött társadalmi élet az erkölcsiséget valóban megnemesíti, mint inkább az, hogy a háborúban töltött társadalmi élet az erkölcsiséget megrontja. Az elsőben csupán esetlegesen, a másodikban azonban szükségképpen áldozunk fel másokat önmagunknak. Az önzés agresszív fellépései, amennyiben az iparos életben fordulnak elő, csak mellékes jelenségek, ellenben a háborús élet agresszív egoizmusa annak benne rejlő tulajdonsága. A szolgálatok megegyezésen alapuló kicserélésénél, ha az általában nem is a rokonszenv alapján történik, ma nagy mértékben tekintetbe vesszük s teljesen tekintetbe is vehetjük mások jogait, és állandóan kísérheti azt az adott, épp úgy, mint a kapott előny érzete is; de az ellenfelek legyilkolását, házaik felgyújtását, birtokaik elrablását szükségképpen csakis a rajtuk elkövetett jogtalanság élénk tudata és az érzésvilágnak megfelelő eldurvulása követi – olyan hatás, mely nem csupán a katonákra terjed ki, hanem azokra is, akik őket e célra alkalmazzák és tetteiket gyönyörrel szemlélik. A társadalmi életnek utóbbi formája ennélfogva elkerülhetetlenül kiöli a rokonszenvet és olyan lelkiállapotot teremt, mely a törvénysértés bűnei felé visz; ellenben az első forma a rokonszenvnek szabad játékot hagyva, sőt azt egyenesen fejlesztve, kedvez az altruisztikus érzelmek és az abból származó erények kifejlődésének.
JEGYEZET
A fejlettebb erkölcsi állapot természetes keletkezésének ez a fejtegetése emlékezetembe idéz egy néhány évvel ezelőtt folytatott vitát. A Nineteenth Century című folyóiratban 1877 áprilisában és májusában Symposion címmel valaki „a vallásos hit hanyatlásának az erkölcsiségre gyakorolt hatását” tárgyalta: végül is az a kérdés merült fel, vajon lehetséges-e erkölcsiség vallás nélkül. E kérdésre felelni nem lesz nehéz azoknak, akik a jelen fejezetben leírt kezdetleges néptörzsek szokásait megfigyelték és azután emlékezetükbe idézik, hogyan viselkedtek az európaiak a keresztény világ nagy része alatt, szemük elé idézik Európát a maga számtalan és mérhetetlen, nyilvános és magán kegyetlenségeivel, véres támadó háborúival, végnélküli családi vérbosszúival, rablóbáróival és harcoló püspökeivel, politikai és vallásos mészárlásaival, kínzásaival és máglyáival, mindent átható bűneivel a királyok gyilkosságaitól és meggyilkolásaitól kezdve a rabszolgák és jobbágyok hazugságaiig és apró lopásaiig. Sőt az ellentét a mi mostani viselkedésünk és emez úgynevezett vadak erkölcsisége között sem hagy kétségben bennünket a helyes választ illetőleg. Ha a rendőri hírek, esküdtszéki tárgyalások, hamis bukások leírásai stb. után, melyek hírlapjainkban szent beszédek hirdetéseit és vallásos gyűlésekről szóló jelentéseket kísérnek, azt halljuk, hogy a „szeretetreméltó” bódoknak és dhimáloknak, akik olyan „becsületesek és igazságszeretőek,” nincsen szavuk Isten, lélek, ég és pokol számára (ámbár megvan náluk az ősök imádása és bizonyos ebből folyó hiedelmek), akkor lehetetlen az említett összefüggést elismernünk. Ha sikkasztásokról, vasúti csalásokról, lóversenyi szédelgésekről szóló híreket olvasunk, és ezek egy olyan nagy nép körében fordulnak elő, mely aggódva vigyáz arra, hogy a képviselőház szeplőtlenül megőrizze istenhitét, s e hírek mellé odatesszük az „elragadó” lepchákról szóló leírásokat, akik olyan „csodálatosan becsületesek,” de akik „semmiféle vallást nem hisznek, ámbár elismerik jó és rossz szellemek létezését,” (de csupán az utóbbiaknak szentelnek némi figyelmet): nem látjuk be, miképpen fogadjuk el azt a dogmát, melyet teológusaink magától értetődően igaznak tartanak; és elfogadása nem lesz könnyebb, ha még hozzátesszük a lelkiismeretes santalok leírását, akik „sohasem gondolnak arra, hogy egy idegentől pénzt csaljanak ki,” és kínosan érzik magukat, „ha ételt kínálván, érte pénzt adnak nekik;” de akikről azt mondják, hogy „egy legfőbb segítő Istenről nincs képzetük.” Nehéz elismernünk azt a tant, hogy a helyes viselkedés teológiai meggyőződéstől függ, ha azt olvassuk, hogy a veddák, akik „csaknem minden vallásos érzéstől mentesek,” és egy „felsőbb lényről” fogalmuk sincs, mindamellett „teljességgel felfoghatatlannak tartják, hogy valaki elvegyen olyasvalamit, ami nem az övé, vagy olyasvalamit mondjon, ami nem igaz.” Amikor azt találjuk, hogy a válogatottak válogatottjai között, akik a mi hagyományos hitünket vallják, az igazságosság mértéke olyan magasan áll, hogy egy miniszternek kormányügyekről tett nyilatkozatát egy más nézeten lévő miniszter nyilatkozata egyenesen meghamisítja – és aztán emlékünkbe idézzük emez istentelen bódok, dhimálok, lepchák és más, hasonló hiedelmekkel bíró, békés törzsek csodálatos igazságszeretetét, mely annyira megy, hogy a hamisság vádja elegendő arra, hogy egy hos öngyilkosságot kövessen el: akkor nem vagyunk képesek belátni, hogy az istenhit hiányával nem járhatna az igazság tisztelete. Ha egy hetilapban, mely főképpen az egyetemi műveltséget képviseli, amelynek papjaink is részesei, panaszkodást olvasunk az erkölcsi elfajulás miatt, mely a búrokkal való bánásmódunkban nyilatkozott meg, ha elfajultaknak tartanak bennünket, mert nem mészároltuk le őket a mi jogsértéseinkkel szemben kifejtett sikeres ellenállásuk miatt, ha azt látjuk, hogy „a vérbosszú szent kötelességét,” melyet az emberevő vadak követelnek, olyanok hangoztatják, akiket egész nevelésük alatt minden nap a keresztény vallásra oktattak; és ha eme tények után áttérünk arra a tényre, hogy a vallás nélküli lepchák „rendkívül szívesen hajlanak a megbocsátásra,” akkor az emberiesség és az istenhit között állítólag fennálló összefüggés a valósággal teljességgel nem egybevágónak tűnik. Ha a mi templomjáró polgáraink becsvágyaival, akik (nem mindig nagyon tisztességes utakon) vagyonszerzésre törekszenek, hogy azt nagyban mutogathassák, és gyönyörködhessenek a gondolatban, hogy halálukkor szép dicséret jár majd nekik, összehasonlítjuk az arafurákét, akik azért vágynak gazdagságra, hogy képesek legyenek megfizetni szegényebb emberek adósságait és segíteni bajaikon: akkor kénytelenek vagyunk visszautasítani azt a felfogást, hogy a „felebaráti szeretet” csupán isteni parancsolatok következménye lehet, mely parancsok jutalmakat ígérnek és büntetéssel fenyegetőznek; mert emez arafurákról azt olvassuk, hogy:
A lélek halhatatlanságáról a legkisebb fogalmuk sincs. E tárgyban kérdést intézve hozzájuk, mindig azt felelték: „A halál után soha még egy arafura sem tért vissza hozzánk, ezért semmit sem tudunk egy jövendő életről s most első ízben hallunk róla.” Az ő felfogásuk az volt, hogy ha az ember meghalt, akkor vége van. És a világ teremtéséről szintén nincs semmiféle fogalmuk. Mindig csak azt felelték: „közülünk senkise látta, soha nem is hallottunk róla, és azért nem is tudjuk, hogy ki csinálta mindezt.”
Eme tények azt az igazságot tárják fel, hogy az emberek erkölcsi állapotát illetőleg az elmélet csaknem semmi és a gyakorlat úgyszólván minden. Mitsem határoz, hogy milyen magas fokon áll névleges vallásuk; az olyan nemzetek, melyek politikai rablásokra vállalkoznak, hogy „tudományos határokat” és más efféléket kapjanak, tagjaik között is sokat fognak találni, akik mások jószágait saját javukra „annektálják;” és a támadó háború szervezett bűnével együtt fog járni a bűnözés a polgároknak egymással szemben való viselkedésében is. Viszont megfordítva, mint e műveletlen törzsek bizonyítják, mit sem határoz a vallásos hiedelmek hiánya; olyan törzsekben, melyek nemzedékről nemzedékre háborítatlanul élnek s mások ellen nem követnek el jogtalanságokat, az altruista érzelmek a békés, mindennapos élet rokonszenven alapuló érintkezései által megerősödnek és az abból eredő erényeket is kifejlesztik. Nekünk meg kell még tanulnunk, hogy lehetetlenség az, hogy országunkon kívül igazságtalanok és kegyetlenek, otthon pedig igazságosak és emberiesek legyünk; e két dolgot nem lehet összeegyeztetni. Milyen kár, hogy ezeket a pogányokat nem bírjuk rávenni arra, hogy misszionáriusokat küldjenek a keresztények közé!