Illem és divat

Aki tanulmányozta a politikai gyűlések fiziognómiáját, bizonyára észrevette, hogy van valami összefüggés a demokratikus gondolkodásmód és az öltözködés módja között. Egy chartista tüntetésen, a szocializmusról szóló előadáson vagy Olaszország Barátainak estélyén a hallgatóságban sok olyan embert lehet látni, s a szónokok között aránylag még többet, aki többé-kevésbé szokatlan külsőt öltött magára. Az emelvényen ott ül egy úr, aki középen választja el a haját ahelyett, hogy oldalt választaná el; egy másik hátra fésüli a homlokáról, amit „az értelmet kifejező divatnak” mondanak; a harmadik már olyan régen megfogadta, hogy óvakodni fog az ollótól, hogy fürtjei már a vállát verik. Bajuszpödörgetést is láthatunk, itt-ot császárszakállat; és alkalmanként találunk olyan bátor embert is, aki a szokással szakítva, egészen szabadon növeszti a szakállát.¹ A hajviseletnek ezt az egyenetlenségét ellensúlyozzák a viseletnek különféle egyenetlenségei, amelyeket a gyülekezet egyéb tagjain láthatunk. Meztelen nyakak, á lá Bryon ing-gallérok, kvéker-módra szabott mellények, csodálatosan bolyhos felöltők s az alak és a szín számtalan különcsége megszünteti azt az egyhangúságot, mely a közönséges összejöveteleken szokásos. Még azok is, akiken semmi szembeötlően különös dolgot nem látunk, igen gyakran elárulják valamivel, legalább a ruhájuk szövetének mintájában, hogy nem sokat törődnek azzal, amit szabójuk az uralkodó ízlésről beszél nekik. És amikor a gyülekezet szétoszlik, s a hajviselet különféleségei eltűnnek, a sapkák nagy száma és a nemez-kalapok nagy bősége elég bizonyíték amellett, hogy ha a világ úgy gondolkodna, mint ez a gyülekezet, akkor a fekete cilindert, mely zsarnokoskodik fölöttünk, csakhamar megfosztanák uralmától.

A politikai elégedetlenség és a szokások figyelmen kívül hagyása között a kontinensen is megvan ez a rokonság. A vörös republikanizmus mindenütt kitűnik a borzasságával. Poroszország, Ausztria és Olaszország hatóságai egyaránt az elégedetlenség jelének tekintik a kalapnak bizonyos formáit és ennek megfelelően mennydörögnek ellenük. Vannak helyek, ahol az, aki zubbonyt visel, abban a veszedelemben forog, hogy a gyanúsak közé sorolják, másutt pedig annak, aki nem akar a rendőrséghez kerülni, óvakodnia kell attól, hogy a szokástól eltérő színeket viseljen. Tehát a demokrácia nálunk úgy, mint külföldön, az egyéni különbség felé törekszik. De a jellemző vonásoknak ez az összekapcsolódása nem a modern kornak és nem is az állam-reformátoroknak a sajátja. Mindig megvolt ez; és a vallási agitációban éppen úgy megnyilvánult, mint a politikaiban. A puritánok, akik éppen úgy helytelenítették a lovagok hosszú fürtjeit, mint elveit, a hajukat rövidre vágták és ezzel a „kerekfejű” jelzőre tettek szert. A kvékerek igen hatorozott vallási elszakadását nyomon követte a megszokott modortól való, szintén oly határozott elszakadása – a viseletben, a beszédmódban és a köszöntésben. A régi moraviánoknak nemcsak a hite, hanem ugyanakkor a viselete és az életmódja is különbözött keresztény testvéreiktől. Hogy a politikai függetlenség és az egyéni viselet függetlensége között levő kapcsolat nem csupán mai jelenség, ezt egyaránt láthatjuk abban, hogy Franklin szürke ruhában jelent meg a francia udvar előtt és hogy az előbbi nemzedék radikálisai fehér kalapot viseltek. A jellem eredetisége bizonyára többféle módon is megnyilatkozik. George Fox bőrruhájának, vagy Pestalozzi iskolai nevének, a „különös Henrik”-nek emléke egyszerre eszünkbe juttatja, hogy azok az emberek, akik nagy dolgokban letértek a kitaposott útról, gyakran a kis dolgokban is így cselekedtek. Erre apró példákat csaknem minden körben lehet gyűjteni. Azt hisszük, hogy mindenki, aki elszámlálja reformot óhajtó vagy racionalista ismerőseit, a szokottnál nagyobb arányban fog találni közöttük olyan embereket, akik viselet vagy viselkedés dolgában, a világ felfogása szerint, bizonyos mértékben excentrikusok.

Ha tény az, hogy azok az emberek, akiknek a politikában vagy a vallási életben forradalmi törekvései vannak, rendszerint a viseletükben is forradalmárok, nem kevésbé tény az is, hogy azok, akiknek feladata az állam és az egyház megállapított intézményeit fenntartani, a legnagyobb mértékben ragaszkodnak azokhoz a társadalmi formákhoz és szabályokhoz, melyeket a múlt nemzedékek hagytak ránk. Olyan szokások, amelyek másutt már rég megszűntek, a kormányok főhadiszállásai körül még mindig lézengenek. Az uralkodó a parlament határozataihoz még mindig a normannok régi francia nyelvén adja meg hozzájárulását és a normann-francia kifejezések még mindig használatosak törvényeinkben. Olyan parókákat, amilyeneket a régi arcképeken látunk, még mindig találhatunk a bíráink és ügyvédeink fején.

A Tower ökörevői² VII. Henrik testőrségének egyenruháját viselik. Az idei egyetemi öltözet csak kevéssé tér el attól, melyet nem sokkal a reformáció után viseltek. A vörös kabát, térdig érő nadrág, a csipke ingmell, a fehér selyemharisnya és a csatos cipő, ami egykor az úri ember rendes viselete volt, még ma is megvan mint udvari díszruha. És aligha kell említenünk, hogy a levée-ken³ és a szalonokban a szertartások olyan pontossággal elő vannak írva és azokat olyan szigorúan meg kell tartani, mint másutt sehol.

Azt, hogy a dolgoknak ez a két sorozata egybevág, vajon csak véletlennek vagy jelentégtelen dolognak tekinthetjük? Inkább nem arra kell-e következtetnünk, hogy szükségképpen valami összefüggés van közöttük? Nem olyan dolgok-e ezek, mint a politikai konzervativizmus és a változásra irányuló politikai törekvés? Nincs-e itt egy osztály, mely mindenben a régihez ragaszkodik, és egy másik osztály, mely annyira szerelmes a haladásba, hogy az újítást gyakran összetéveszti a javítással? Nem találunk-e olyan embereket, akik minden törvényes tekintély előtt készek meghajolni, míg mások minden ilyen tekintélynél azt keresik, hogy van-e jogosultsága és elvetik, ha jogosultságát nem tudja igazolni? És az ily ellentétes gondolkodásmódnak nem szükségképpen az-e a tendenciája, hogy természetének megfelelően alkalmazkodjon vagy ne alkalmazkodjon a már megszokott dologhoz, nem csupán a politikában és a vallásban, hanem más dolgokban is? Ha alávetjük magunkat akár a kormánynak, akár az egyház dogmáinak, vagy az illem szabályainak, melyeket a társadalom oly nagy mennyiségben foglalt kódexbe – lényegében ugyanazt a dolgot cselekedjük; és az az érzés, mely ellenállást ébreszt a világi vagy egyházi hatalmasok zsarnokságával szemben, egyszersmind a világ szokásainak zsarnokságával szemben is ellenállást ébreszt. Minden törvénynek, melyet a törvényhozás, a szentszék vagy a szalon alkot, és minden szabályozásnak, akár ölt határozott formát, akár nem, közös jellemvonása, hogy mind az emberek szabadságának korlátozása. „Tedd ezt. – Óvakodj attól, hogy-…” ezzel kezdődik minden üres formula, melyet különféleképpen tölthetnek ki; és mindegyiknek az az értelme, hogy arra, aki engedelmeskedik, elismerés vár itt és az Édenkert a másvilágon, míg az, aki nem engedelmeskedik, börtönbe, társadalmi számkivetésbe vagy örök kárhozatra jut, az eset minősége szerint. És ha e korlátozások, akármi is a nevük és akármilyen eszközökkel érvényesítik is azokat, az emberekre gyakorolt hatásukban azonosak, akkor szükségképpen annak kell bekövetkeznie, hogy akik a korlátozásnak egyik nemét eltűrik, hasonlóképpen eltűrik egy másik nemét is és fordítva, akik általában türelmetlenek a korlátozásokkal szemben, azok rendszerint minden irányban igyekeznek türelmetlenségüket kimutatni.

Hogy a törvény, a vallás és az illem ilyen összefüggésben van egymással, és hogy rájuk nézve az emberek bizonyos ellentétes tulajdonságai közös védelmet és közös veszedelmet jelentenek, ezt mindenesetre akkor látjuk a legvilágosabban, ha rájövünk, hogy az eredetük közös. Ezt mai alakjukból alig sejthetjük; de rá fogunk jönni, hogy a vallás ellenőrző hatalma, a törvény ellenőrző hatalma és az illem ellenőrző hatalma eleinte egy ellenőrző hatalom volt. Bármily különösnek tűnik is, azt hisszük, bebizonyítható, hogy az illem szabályai, a törvénykönyvek intézkedései és a tízparancsolat rendelkezései ugyanabból a forrásból eredtek. Ha eléggé messze megyünk vissza az ősi fetisizmus korába, nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy az eredeti istenség, a törzsfőnök és a szertartásmester egy személy. Hogy ezeket a tételeket beigazoljuk és hogy kimutassuk, hogy összefüggenek azzal, ami alább következik, szükségképpen olyan útra kell térnünk, amely részben már ki van taposva és amelynek első tekintetre semmi köze sincs a tárgyunkhoz. Olyan gyorsan fogunk átmenni rajta, amint okfejtésünknek a követelményei engedik.

Hogy a legrégibb társadalmi csoportosulásokban kizárólag az erős ember akarata uralkodott, azt kevesen vonják kétségbe.⁴ Hogy az erős embertől eredt nem csupán a monarchia, hanem az isten fogalma is, ezt némelyek lehetségesnek tartják, sokan pedig, mint Carlyle és mások, azt mondták, hogy ez bizonyos dolog. Ha azonban azok, akik ezt nem tudják elhinni, félreteszik az Istennek és az embernek azt a fogalmát, amelyben felnevelkedtek és ennek őseredeti fogalmát tanulmányozzák, akkor végül ők is látnak majd némi valószínűséget ebben a hipotézisben. Ne feledjék, hogy mielőtt a tapasztalás megtanította az embereket arra, hogy különbséget tegyenek a lehetséges és a lehetetlen között, és amíg a legcsekélyebb látszólagos ok alapján is készek voltak ismeretlen erőt tulajdonítani bármely tárgynak és fétist csinálni belőle – az emberről és képességeiről alkotott fogalmaik szükségképpen nagyon homályosak és körül nem határoltak voltak. Azt az embert, aki szokatlan erejénél vagy bátorságánál fogva véghezvitt valamit, amit mások nem tudtak véghezvinni, vagy olyasmit, amit a többiek nem tudtak megérteni, úgy tekintették, mint tőlük különböző lényt; és mint látjuk némely polinéziaiak hitében, hogy szerintük csak a törzsfőnököknek van lelkük, vagy a régi peruiakéban, hogy ők a nemeseiket isteni eredetűeknek tartották, az a különbség, melyet a kiváló egyéniségeknek tulajdonítottak, nem csupán nagyobb fokot jelentett, hanem más fajtát is. Ne feledjük legelőször is azt, hogy milyen kezdetleges volt az Istennek, vagy inkább az isteneknek az ismerete, mely abban a korban és még azután is uralkodott – hogy milyen konkrét fogalmat alkottak az istenekről mint különös külsejű és különös módon öltözködő emberi alakokról – hogy neveik szó szerint is ilyen volt: „az erős,” „a romboló,” „a hatalmas,” – hogy a skandináv mitológia szerint „a vérbosszú szent kötelességét” maguk az istenek rótták az emberekre – és hogy nem csupán bosszúvágyukban, kegyetlenségükben, egymással való veszekedéseikben voltak emberiek, hanem azt is hitték róluk, hogy itt a földön is voltak szerelmi viszonyaik, és hogy elköltötték az oltáraikra helyezett élelmiszereket. Ehhez még tegyük hozzá, hogy különféle mitológiákban, a görögben, a skandinávban és másokban a legrégibb lények óriások voltak, hogy a hagyományos genealógia szerint az istenektől az istenek, a félistenek és némely esetben az emberek is emberi módon származtak le, és míg a keleten az Isten fiairól hallunk, akik „látták az emberek leányait, hogy szépek voltak,” a teuton mítosz az emberek fiainak az istenek leányaival való egyesüléséről regél nekünk. Jusson eszünkbe az is, hogy eleinte a halál fogalma nagy mértékben különbözött attól a fogalomtól, melyet mi alkotunk a halálról; hogy még most is vannak népek, amelyeknél ha közülük valaki meghal, megpróbálják a testet felállítani és ennivalót tesznek a szájába; hogy a peruiaknak voltak olyan ünnepeik, amelyeknél meghalt Inkáiknak a múmiái elnököltek, és amikor, mint Prescott írja: „ezeket az érzéketlen maradványokat olyan nagy figyelemben részesítették, mintha élet lett volna bennük;” hogy a Fidzsi-szigetiek között az a hit él, hogy minden ellenséget kétszer kell megölni; hogy a keleti pogányok szerint a léleknek kiterjedése és alakja is van és ugyanolyan végtagokat, ugyanolyan szilárd és folyékony anyagokat tulajdonítanak neki, mint amilyenekből a testünk áll; és hogy a legbarbárabb fajoknál szokás élelmet, fegyvert és ivóedényt temetni a holttest mellé, mivel nyilvánvalóan azt hiszik, hogy a halottnak mihamarabb szüksége lesz rá. Végül jusson eszünkbe, hogy a másvilág, úgy, ahogy eredetileg felfogták, egyszerűen csak ennek a világnak valamely távolabb eső része, valami elíziumi mező, valamely boldog vadászterület, melyet még az élő ember is elérhet és amelybe a halál után abban a reményben mennek az emberek, hogy ott nagy vonásaiban ugyanolyan életet fognak élni, mint amilyen életük a halál előtt volt. Tehát egymás mellé állítva ezeket az általános tényeket: hogy ismeretlen erőt tulajdonítanak a törzsfőnököknek és az orvosoknak; azt a hitet, hogy az istenségeknek emberi alakjuk, szenvedélyük és viselkedésük van; a halálnak mint az élettől különböző valaminek tökéletlen felfogását; a jövendő tartózkodási helynek a jelen tartózkodási helyhez való közelségét úgy térbeli, mint minőségbeli tekintetben – gondoljuk meg, hogy nem vezeti-e őket rá a szinte leküzdhetetlen sejtelem arra a következtetésre, hogy az elhunyt törzsfőnök volt az őseredeti istenség, hogy a főnök szerintük nem halt meg olyan értelemben, mint mi gondoljuk, hanem csak elment, magával vitte az élelmet és fegyvereit, egy olyan vidékre, melynek az volt a híre, hogy a bőség országa, valahová az ígéret földjére, ahova neki is szándéka volt a követőit elvezetni és ahonnan nemsokára visszatér, hogy magával vigye őket. Ha ezt a hipotézist felállítottuk, látjuk, hogy ez összhangban van az összes kezdetleges fogalmakkal és szokásokkal. Mivel az istenített főnökök után a fiaik uralkodtak, szükségképpen be kellett következnie annak, hogy az összes ősrégi királyt az istenek utódainak tartották; és ezzel az a tény, hogy úgy Asszíriában, mint Egyiptomban, a zsidóknál, a föníciaiaknál és a régi britonoknál a királyok neveit az istenek neveiből alakították ki, teljesen meg van magyarázva. A politeizmusnak a fetisizmusból való eredet, az isten-királyok fajának a másvilágra való folytatólagos átköltözése folytán (amely eredetre nézve a görög mitológia szolgáltat példát, úgy az istenségek szabatos genealógiájával, mint az újabb istenségeknek külön megállapított apoteózisával), szintén hozzájárul ennek a hipotézisnek a megerősítéséhez. Megmagyarázza azt a tényt, hogy a régi hitvallásokban úgy, mint a tahitiak mai hitvallásában, minden családnak megvolt a maga őrző szelleme, amelyről azt hitték, hogy azonos a családnak egyik halott rokonával, és azt is, hogy ezeknek mint alsóbbrangú istenségeknek áldozatokat mutattak be, ami még most is szokásban van a kínaiaknál, sőt még az oroszoknál is. Tökéletesen egybevág ez a görög mítosszal, amely szerint az istenek háborút vívtak a titánokkal és véget vetettek azok bitorló uralmának; és egyezik azzal a ténnyel is, hogy a valóságos teuton istenek között volt egy, Freir, aki örökbefogadás útján jutott közéjük, „de a Vanes-ektől, az istenek valamely titokzatos másik dinasztiájából származott, melyet legyőzött és meghódított az erősebb és harciasabb Odin dinasztia.” Összhangban van továbbá azzal a hittel is, hogy a különböző területeknek és nemzeteknek külön isteneik voltak, mint ahogyan külön főnökeik is voltak, hogy ezek az istenek éppen úgy versengtek a fő-uralomért, mint a főnökök, és ez a hipotézis megmagyarázza a szomszédos népek azon dicsekvésének az értelmét, hogy „a mi istenünk hatalmasabb, mint a ti istenetek.” Megerősíti ezt a hipotézist az is, hogy az ősidőkben általánosan elfogadott nézet volt az, hogy az istenek abból a másik világból, melyben rendszerint élnek, átjönnek ide és megjelennek az emberek között – beszélnek velük és segítik vagy megbüntetik őket. És ha mindezt meggondoljuk, akkor nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy amikor a primitív népek isteneikhez imádkoztak, hogy segítsék őket a csatájukban, az imádságot betű szerint értették: várták, hogy isteneik abból a másik országból, amely fölött uralkodnak, valóban átjönnek és ismét harcolnak a régi ellenség ellen, amely ellen egykor oly ádázul küzdöttek; csak az Iliászra kell hivatkoznunk, hogy mindenkit emlékeztessünk arra, hogy milyen általánosan hittek e várakozás teljesedésében.

Ha tehát eredetileg csak az erős ember uralkodott, aki felsőbbségének valamely megnyilatkozása által fétissé vált, ebből az következett be, hogy halálával (amit úgy fogtak fel, hogy régóta tervezett nagy útra indul, melyre elkísérik a sírján feláldozott rabszolgái és ágyasai) megkezdődik a vallási ellenőrzésnek a politikai ellenőrzéstől, azaz a lelki uralomnak a világi uralomtól való szétválása. Távollétében fia válik megbízott főnökké; fia az ő tekintélyére hivatkozva rendelkezik, az ő bosszújával fenyegetik mindazokat, akik nem engedelmeskednek a fiának és parancsaiból, amelyeket már előbb ismertek, vagy amelyeket a fia előad, egy erkölcsi törvénykönyv csírája válik; ez olyan tény, melyet világosabban felfogunk, ha figyelembe vesszük, hogy az ősi erkölcsi törvények csak a harcos erényét szabták meg és azt a kötelezettséget, hogy valamely szomszédos törzset, melynek léte sérelem az istenségre nézve, ki kell irtani. Ebből a pontból kiindulva a tekintélynek ez a két neme, mely eleinte egybeolvadt, mint a megbízónak és megbízottnak tekintélye, lassan ugyan, de egyre jobban szétválik. Amint az emberek tapasztalatai szaporodnak, s az ok és okozat összefüggésének megértése szabatosabbá válik, a királyok elvesztik természetfölötti tulajdonságaikat és isten-király helyett istentől származott király, isten által rendelt, az Úr által felkent királlyá válik, a Mennyország helytartójává, isteni jog alapján kormányzó uralkodóvá. A régi elmélet azonban még neveinek eltűnése után is sokáig ott lappang az emberek érzelmeiben és „olyan isteni fény környezi a királyt” még most is, hogy sokan, akik először látnak egy királyt, titokban meg vannak lepve, hogy az emberi fajnak egy közönséges példányát látják maguk előtt. A szent jelleg, mely a királysághoz tapad, később a vele összefüggő intézményekre, a törvényhozásra és a törvényekre is kiterjed. A törvényes és törvénytelen egyértelmű fogalom a helyessel és a helytelennel; a parlament tekintélyét korlátlannak tartják és a kormányzati hatalomba vetett szinte kiirthatatlan hit folytonosan alaptalan reményeket kelt intézkedései iránt. A politikai szkepticizmus azonban, mely lerombolta a királyság isteni presztízsét, egyre növekedik és azt várhatjuk tőle, hogy végül az államot tisztán csak világi intézménnyé avatja, amelyben a rendelkező hatalomnak köre korlátozva van és amelyben nincs más tekintély, mint a közakarat. Eközben a vallási hatalom lassanként elvált a világitól, úgy lényegében, mint formáiban. Míg az egyik irányban barbárok isten-királyából a világi uralkodók keletkeztek, akik az idők folyamán elveszítették azt a szent jelleget, melyet az emberek nekik tulajdonítottak, addig a másik irányban az istenség fogalma, mely eleinte minden tekintetben emberi volt, fokról fokra elveszítette emberi anyagiasságát, emberi alakját, emberi szenvedélyeit és emberi cselekvésmódját; míg végül oda jutottunk, hogy az antropomorfizmust már kárhoztatjuk. Ugyanakkor, amikor az embereknek egyrészt az istenről és másrészt a világi uralkodóról alkotott felfogása között ez a nagy eltérés létrejött, hasonló eltérés keletkezett a tőlük eredő törvénykönyvek között is. Amíg a király isteni megbízott volt, olyan kormányzó, mint amilyet a zsidók vártak a Messiásban, vagy olyan kormányzó, mint amilyen még most is a cár, „istenünk e földön,” addig természetes következménye volt ennek, hogy az ő parancsai voltak a legfőbb törvények. De amint az emberek nem hittek többé természetfölötti eredetében és természetében, parancsai sem voltak már többé a legfőbb törvények; és így különbség keletkezett az általuk megállapított jogszabályok és a régi isten-királyoktól származó jogszabályok között, amelyek az idők folyamán és a mítoszok felhalmozódása folytán egyre szentebbekké váltak. Így keletkezett egyrészt a törvény, másrészt az erkölcs: az egyik egyre konkrétabbá vált, a másik egyre elvontabbá; az egyiknek a tekintélye egyre csökken, a másiké pedig egyre növekedik; eredetileg egyek voltak, de most már napról napra határozottabbá válik ellentétességük. Egyidejűleg szétváltak azok az intézmények is, amelyek e két törvénykönyv érvényesítésére szolgálnak. Amíg egyek voltak, addig természetesen az egyház és az állam is egy volt; a király volt a főpap, nem csupán névleg, hanem valósággal – az új parancsok osztója és a régi parancsok legfőbb értelmezője egy személyben; és mivel a megbízott papok az ő családjából származtak, ezek egyszerűen az elődeik parancsainak magyarázói voltak; eleinte csak emlékezetük alapján, később pedig azt hirdették, hogy az elődökkel folytatott beszélgetéseik alkalmával hitelesített hagyomány alapján. A szent és a világi dolgoknak ez a kapcsolata – mely gyakorlatilag még a középkorban is fennállott, amikor a király tekintélye össze volt keveredve a pápa tekintélyével, amikor voltak püspök-uralkodók a hűbérurak egész hatalmával és amikor a papok is büntetéseket szabtak ki egyházi fenyítés alkalmazásával – fokról fokra kevésbé szorossá vált. Habár az uralkodók még mindig „a hit védelmezői” és az egyházak fejei, ma már csak névleg azok. Bár a püspököknek még mindig van világi hatalmuk, ez már nem az, ami egykor volt. Ennek a kapcsolatnak a kötelékeit a protestantizmus lazította meg; a disszidensek sokáig buzgólkodtak, hogy a vallási élet szabályozására létrehozzanak valamely, a világi törvénytől teljesen független szervezetet; Amerikában erre a célra már van is külön szervezet, és ha lehet valamit remélni az Államellenes Egyházi Szövetségtől, vagy amint újabban nevezik: „A vallást az állami gyámkodás és ellenőrzés alól felszabadító társaságtól,” akkor mihamarabb lesz nálunk is egy ilyen külön szervezet. Így tehát a politikai és a lelki uralom úgy tekintély, mint lényeg és forma dolgában egyre jobban eltért ugyanattól a közös gyökértől. Az a növekedő munkamegosztás, mely a társadalmi haladást más dologban jellemzi, megnyilatkozik az uralomnak világivá és egyházivá való szétválasztásában is; és ha figyelembe vesszük, hogy az erkölcsiség, mely most már általában a vallások lényege, mennyire kezd már tisztulni a vele kapcsolatos hitvallásoktól, feltehetjük, hogy végül ez a megoszlás még sokkal tovább is fog folytatódni.

Áttérve már most az uralomnak harmadik fajtájára – az illem uralmára – azt fogjuk látni, hogy bár ennek is közös az eredete a másik kettővel, fokról fokra ennek is külön területe és külön szervezete támadt. Az emberek legősibb csoportosulásaiban, amikor társadalmi szabályok még nem voltak, az udvariasságnak egyetlen formája az volt, hogy az ember jelezte, hogy aláveti magát az erősebbnek – éppen úgy, mint ahogyan az erősebbnek az akarata volt az egyetlen törvény és feltételezett természetfelettiségének tisztelete az egyetlen vallás. A szertartások eredetileg azokat a módokat jelentették, melyek szerint kellett viselkedni az isten-királlyal szemben. Legközönségesebb címeink az isten-király neveiből származnak. És az üdvözlésnek minden módja eredetileg a vele szemben tanúsított imádat volt. Részletesen ki fogjuk mutatni ennek az igazságát, a címeken kezdve.

Az a tény, hogy a különböző népeknél úgy fejezték ki az első királyok nevét, hogy bizonyos szótagot adtak isteneiknek a nevéhez, amely szótag, mint nálunk a Mac és a Fitz, valószínűleg annyit jelent, mint „fia” vagy „ivadéka”, egyszerre érthetővé tesi, hogy az Atya kifejezés miért vált isteni címmé. És ha azt olvassuk Seldennél, hogy „nem csupán a királyoknak alkottak így neveket ezeknek az istenségeknek a neveiből, hanem néha ugyanígy alkottak neveket előkelőiknek és kiválóbb alattvalóiknak is” (akik kétségtelenül a királyi törzsnek a tagjai voltak), akkor láthatjuk, hogy az Atya kifejezés, amelyet ezek és egyre sokasodó ivadékaik jogosan használtak, hogyan lett végül olyan cím, melyet az egész nép használt. És mint ezzel összefüggő dolog, jellemző az is, hogy Európának legkevésbé civilizált országában, ahol az uralkodó isteni természetébe vetett hit még mindig él, az Atya ebben a magasabb értelemben még mindig királyi megkülönböztetés. Ha figyelembe vesszük, hogy a királyoknak tulajdonított isteni jelleg nem csupán hazug hízelgés volt, hanem valósággal ténynek hitték, és ha visszagondolunk arra is, hogy az égitestekről azt hitték, hogy azok személyiségek, melyek egykor itt éltek az emberek között, akkor azt látjuk, hogy a keleti uralkodóknak ilyen elnevezései, mint például „a nap testvére” stb., egykor valószínűleg az ős-eredeti hitnek a kifejezői voltak és mint sok más dolog, úgy ezek is használatban maradtak még akkor is, amikor a jelentésük már teljesen megszűnt. Arra is hivatkozhatunk, hogy az Isten, Úr, Istenség címeket betűszerinti értelemben adták az első uralkodóknak, hogy a római császárok által használt nostra divinitas kifejezés és különféle szent jellegű címezés, amelyet az uralkodók viseltek egészen a ma is használatos „Urunk, a király” szólamig, mind már meghalt vagy haldokló formái annak, ami egykor élő valóság volt. Ezekből a nevekből: Isten, Atya, Úr, Istenség, melyek eredetileg az isten-királyra, s azután az Istenre és a királyra vonatkoztak, a legközönségesebb tisztelet-nyilvánításai címzések eredetét kimutathatjuk. Okunk van azt is hinni, hogy ezek a címek eredetileg tulajdonnevek voltak. Az egyiptomiaknál, ahol a Fáraó egyértelmű volt a király szóval, s a rómaiaknál, ahol Caesarnak lenni annyit jelentett, mint császárnak lenni, azt látjuk, hogy a legnagyobb emberek tulajdonnevei átszármaztak utódaikra és így gyűjtőnevekké váltak; de ezt nemcsak náluk láthatjuk, hanem a skandináv mitológiában is kimutathatjuk, hogy egy isteni személy tulajdonnevéből emberi megtisztelő cím származott. Az angolszász nyelvben a bealdor vagy baldor annyit jelent, mint Úr; Balder pedig Odin fiai kegyencének a neve. (Ezek az istenek népesítik be, együttvéve Odinnal, a teuton nép Pantheonját.) Hogy ezek a megtisztelő nevek hogyan váltak általánosakká, könnyű megérteni.

A primitív királyok rokonai – az előkelőségek, akikről azt írja Selden, hogy neveiket az istenek nevei után alakították, s ezzel azt akarták mutatni, hogy az isteni fajhoz tartoznak – szükségképpen részesedtek az emberfeletti rokonságot és természetet feltüntető jelzőkben. Mivel pedig egyre szaporodó ivadékaik örökölték ezeket a jelzőket, e jelzők fokozatosan aránylag közönségesekké váltak. És azután minden olyan emberre alkalmazták e jelzőket, akinek valami hatalma volt: részben azért, mert azokban a régi időkben, amikor az emberek az isteneket egyszerűen csak úgy fogták fel, mint hatalmasabb fajta embereket, csak csekély túlzás volt abban, hogy a kiváló személyeket isteni jelzőkkel illették; másrészt azért, mert a szokatlanul hatalmas embereket könnyen tekinthették „az erős, a pusztító, a hatalmas valaki” el nem ismert vagy törvénytelen ivadékainak, részben azért is, hogy udvariasok legyenek irántuk, és mert meg akarták szerezni a hajlandóságukat. Amint azután a babona csökkent, csak ez az utolsó babona maradt fenn. És ha meggondoljuk, hogy az udvariasságnak éppen az a lényege, hogy több tiszteletet tanúsítunk az emberek iránt, mint amennyire kötelezve vagyunk, abban, hogy egyre tágul azoknak a köre, akiket „úr”-nak szólítunk, s abban, hogy Sunyi úr örökké „your honour”-t („nagyságodat”) emleget, és hogy most már megadják az „úr” nevet London alsóbb társadalmi osztályaiban minden szénhordónak vagy utcaseprőnek, megannyi példáját látjuk annak, hogy az udvariaskodás következményeként a címek értéküket vesztik; és a barbár korban, amikor az a vágy, hogy valakinek a hajlandóságát megnyerje, az emberben erősebb volt, mint most, ennek az eredménynek is nagyobbnak kellett lennie; látni fogjuk, hogy ez oknak következtében az összes ősi kitüntető jelzővel való visszaélés egyre szélesebb körre terjedt ki. Ez magyarázza meg azt a tényt, hogy a zsidók Heródest istennek nevezték, hogy az atya szó magasabb értelmében olyan kifejezés volt, hogy ezt a szolgák használták az urukkal szemben és hogy az Úr címet minden tekintélyes és hatalmas emberrel szemben használták. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy a római császárság kései korszakaiban minden ember Dominus vagy Rex néven szólította a szomszédját. De ezt a folyamatot legvilágosabban láthatjuk a középkori címekben és a modern címekben, melyek a középkoriakból fejlődtek. A Herr, Don, Signor, Senor eredetileg mind uralkodót jelentett. Mivel azután udvariasságból használták e jelzőket mindenkivel szemben, akiről azt hitték, hogy bármiféle címen megérdemli, és mivel fokozatosan leszállottak e jelzők használatában egyre alacsonyabb fokokra, e jelzők végül a megszólításnak egészen közönséges formáivá váltak. Az a frázis, amellyel a jobbágy megszólította kényurát, a „mein Herr”, most már általánosan használatos Németországban a közönséges emberekkel szemben is. A spanyol „Don” cím, mely egykor csupán a nemeseket és urakat illette meg, most már kijár minden társadalmi osztálynak. Ugyanígy a „Signor” cím is Olaszországban. A „Seigneur” és a „Monseigneur,” melyből összevonás útján a „Sieur” és „Monsieur” szó keletkezett, olyan megtisztelő címmé vált, amelyre minden franciának igénye van. És a „Sire” szó, akár hasonló összevonás útján keletkezett a „Signor” szóból, akár nem, világos, hogy mivel csupán a régi hűbérurakkal szemben használták Franciaországban, akik, mint Selden mondja, „jobban szerették, ha Sire-nek szólították őket és nem bárónak, mint pl. Le Sire de Montmorencie, Le Sire de Beaujeu stb.” és mivel rendszerint az uralkodókkal szemben használták, a mi „Sir” szavunk is, mely belőle származik, eredetileg nagy urat vagy királyt jelentett. Így van ez a női címekkel is. A „Lady” cím, mely Horne Tooke szerint „fennköltet” jelent és amelyet eleinte csak kevés nőnek adtak meg, most már kijár minden művelt nőnek. A „Dame” szó, mely egykor megtisztelő cím volt és amely mellett a régi könyvekben az „előkelő” és „főrangú” jelzőket találjuk, most már, miután egyre tágabb körre alkalmazták, olyan címmé vált, mely bizonyos megvetést fejez ki. És ha megfigyeljük e címnek az összetételeit (Madam, ma’am, mam, mum), azt látjuk, hogy mikor Sally, a cseléd azt feleli az asszonyának, hogy „Yes’m”, ez eredeténél fogva egyértelmű azzal, hogy „Igen, fennkölt úrnőm.” Ennélfogva mindenütt egyforma a megtisztelő szavak eredete. Amint a zsidóknál és a rómaiaknál, úgy történt ez a modern európaiaknál is. Ha ezeket a mindennapi címeket megfigyeljük egészen az eredeti jelentésükig, amikor „úr” és „király” volt az értelmük, és ha meggondoljuk, hogy az ősi társadalmakban e címeket csak az istenekkel és ivadékaikkal szemben használták, arra a következtetésre jutunk, hogy a nálunk ma szokásos „Sir” és „Monsieur” címzés eredeti és kifejlett értelmében az imádásnak a kifejezése volt.

Hogy tovább is megvilágítsuk a címek e fokozatos elértéktelenedését, és hogy megerősítsük azt a következtetést, amelyet belőle levontunk, talán jó lesz mellékesen megjegyeznünk, hogy amint el is várhattuk, a legrégibb cím veszített legtöbbet az értékéből. Így a Master cím, amelynek eredete és a többi nyelvek rokon szavaihoz való hasonlósága (franciául: maitre, maistre helyett, hollandul meester, dánul mester, németül meister) arra vall, hogy az uralkodós legrégebbi kifejezéseinek egyike volt, most már csak gyermekekkel szemben használható és módosított alakja, a Mister azokra illik, akik csak egy fokkal állnak magasabban, mint a munkások. Ugyanígy a lovagi cím, mely a legrégibb méltóság volt, ma a legalacsonyabb méltóságot jelző cím; s a Knight Bachelor cím, mely a lovagrend legalacsonyabb foka, régibb, mint bármely más rend. Hasonlóképpen vagyunk a mágnás-címekkel is: a báró a mágnás címek közül a legrégibb és egyszersmind a legutolsó. Az összes megtisztelő elnevezések e folytonos lefokozódása miatt időről-időre szükségessé vált, hogy új címeket honosítsanak meg, amelyekben megvan az a megkülönböztető erő, mely az eredeti címekből a használat általánossága következtében kiveszett; éppen úgy az a szokásunk, hogy derűre-borúra használtuk a túlzó jelzőket – miután emiatt fokozatosan lerontottuk e jelzők erejét – magával hozta annak szükségességét, hogy új jelzőket teremtsünk. És ha ez a folyamat az utolsó ezer év leforgása alatt ilyen észrevehető eredményekkel járt, könnyen megérthetjük, hogy a megelőző évezredek folyamán az istenek és félistenek címei használatba kerültek mindazokkal a személyekkel szemben, akik valami hatalomnak a birtokosai voltak; és ugyanígy később minden tiszteletreméltó emberrel szemben használni kezdtük ugyanazokat a címeket.

Ha a megtisztelő nevekről áttérünk a megtisztelő frázisokra, hasonló tényeket tapasztalunk. A keleti megszólítási mód, amelyet közönséges emberekkel szemben is használnak – „Alázatos szolgája,” „Mindenem az öné,” „Áldozata vagyok önnek” – azt az egyént, akihez beszélnek, ugyanolyan magasságra emeli, mint a „Monsieur” vagy a „My Lord”; a megszólítottra a mindenható uralkodónak jellegét ruházza rá a beszélő s azt akarja kifejezni, hogy a megszólított olyan mérhetetlen magasságban van a beszélő fölött, mintha a tulajdonosa volna. Hasonló ehhez az a mód is, ahogy a lengyel a tiszteletét nyilvánítja: „Lábai alá borulok!”, „Csókolom a lábait.” Ugyanezt a dolgot láthatjuk abban a jelentőség nélküli aláírásban is, ahogy udvariassági leveleinket befejezzük: „az ön alázatos szolgája.” Sőt még a bizalmasabb „kész híve” vagy „híve” is, ha eredeti értelme szerint vizsgáljuk, olyan kifejezés, amelyet a szolga használ urával szemben.

Mindezek a holt formák valamikor tények élő megtestesülései voltak; eredetileg a tekintéllyel szemben való alárendeltségnek olyan sajátos kijelentései voltak, mint amit szó szerint kifejeznek; azután természetesen a gyenge és gyáva használta e kifejezéseket, hogy megnyerje azoknak a hajlandóságát, akik felette állottak; azután fokozatosan úgy fejlődött a dolog, hogy e címekről az lett az általános vélemény, hogy meg is illetik az erősebbeket és bátrabbakat; s aztán a folytonos és egyre általánosabb visszaélés következtében elveszítették a jelentésüket, mint ahogy a Sir és a Master elvesztette. Hogy ezek a szavak mint címek kezdetben csak az isten-királlyal szemben voltak használatosak, ezt a tényt bizonyítja, hogy e szavakat, mint címeket később egyaránt használták az Istennel és a királlyal szemben. Az istentisztelet mindig jórészben engedelmességi vallomásból állott, annak a kijelentéséből, hogy Isten szolgái vagyunk, hogy az övéi vagyunk és hogy azt tehet velünk, amit akar. Tehát miként a címek, úgy e közönséges megtisztelő frázisok is a hódolat kifejezéséből eredtek. Talán a legjellemzőbb példa arra, hogy a legmagasabb kitüntetés miként válik népiessé, az angol nyelvnek az a szokása, hogy a you személyes névmást („ti”), a megszólításban egyes szám helyett használja. Azzal, hogy egyes személyt ily módon többes számban szólítottak, („ti”-nek „te” helyett) eredetileg olyan megtiszteltetés volt, melyet csak a legnagyobb úrnak adtak meg, viszonzása volt ez annak, hogy az ilyen nagy urak az uralkodók módjára többes számban („Mi”) beszéltek magukról. És miután fokozatosan egyre alacsonyabb és alacsonyabb osztályokkal szemben is használták ezt a megszólítást, használata most már csaknem egészen általánossá vált. Az ősi „te” megszólítás (az angol thou) most már csak egy keresztény felekezetnél és néhány, a forgalomtól elzárt kerületben használatos. A „you” szó pedig, mivel mindenféle rangú emberrel használatos, tökéletesen elveszítette azt a megtisztelő jelleget, amelyet eredetileg kifejezett.

De az alárendeltség és az imádás formáin kívül mindezek felett az üdvözlés módjaiból tűnik ki a modornak az eredete. Nézzük először is magának a szónak a jelentését. A rómaiaknál a salutatio az a hódolat volt, melyet a cliensek és az alsóbbrendűek a felsőbbrendűekkel szemben naponta kifejezésre juttattak. Ez a szokás egyaránt megvolt a polgári életben és a katonaságnál. Tehát szavunknak már maga az eredete is az alárendeltségre, a hódolatra vall. Ha a szolgálatkészség (figyeljünk ismét e szóra) kinyilvánításának különös módjaira áttérünk, kezdjük ezt a keleti népeknek azzal a szokásával, hogy a keleti ember az üdvözlés és hódolat bizonyos kifejezéseinél leveti a saruját. Ez eredetileg az isten és a király iránti tiszteletnyilvánítás volt. Így járt el Mózes az égő csipkebokor előtt s ez a szokásuk a mohamedánoknak, akik mezítláb esküsznek a Koránra; mindkét szokás annak a példája, hogy a sarulevetés az isten iránt köteles tiszteletnek a kinyilvánítása; a perzsáknak az a szokása pedig, hogy leveti a cipőjüket, ha uralkodójuknak a színe elé akarnak járulni, arra példa, hogy ugyanez a tiszteletnyilvánítás megilleti a királyokat is. Különben, mint ahogy történni szokott, ez a szokás, amelyet azután előbb kisebb hatalmasságokkal szemben alkalmaztak, fokról-fokra alább szállott. Ez Indiában már igen közönséges tiszteletnyilvánítás; az alsóbbrendű törökök soha nem járulnak a feljebbvalók elé másként, mint harisnyában; és Japánban az egyik ember a másikat rendszerint úgy köszönti, hogy kilép a papucsából. Vegyünk elő egy másik példát. Selden a rómaiak szokásait leírva ezeket mondja:

Ugyanis szokás volt náluk, hogy vagy megcsókolják az isteneik képét, vagy hogy imádásuk jeléül bizonyos távolságban oda álljanak eléjük, jobb kezüket ünnepélyesen felemelve az ajkukhoz, elkapják onnan, mintha csókot küldenének, s azután testükkel jobbra forduljanak (ez volt az imádás igazi formája); végül ez a szokás oda fejlődött, hogy a császárokkal, akik legközelebb voltak az istenekhez s akiket némelyek isteneknek tartottak, ugyanígy cselekedtek, hogy ezzel elismerjék nagyságukat.

Ha már most emlékezetbe idézzük a falusi iskolás gyerek ügyetlen köszöntését, amint nyitott tenyerét felemeli az arca magasságáig s aztán egy félkört ír le az alkarjával, és ha meggondoljuk, hogy kinn a falvakban az üdvözlésnek ez a módja, mint a tiszteletadás alakja, igen valószínűleg a hűbéri kor maradványa, láthatjuk, hogy okunk van azt hinni, hogy az a kézmozdulat, amellyel az utcán át inteni szoktunk a barátunknak, olyasmit jelent, ami eredetileg vallási cselekmény volt.

Ugyanígy keletkezett a tiszteletnyilvánításnak minden olyan alakja, mely a test meghajlásával függ össze. A teljes leborulás az alárendeltség, a megadás kifejezésének a legősibb alakja. A szentírásnak ez a helye: „Mind a lábaid alá vetetted őket,” s egy másik, mely antropomorfizmusában oly mély értelmű: „Az Úr így szólt az én Uramhoz: Ülj a jobb oldalamra, míg ellenségeidet zsámolyoddá nem teszem,” azt jelenti, amit az asszír szobrászati emlékek ki is fejeznek, hogy a Kelet régi isten-királyainál szokás volt a legyőzött ellenfelet lábbal taposni. Mivel ma is vannak vademberek, akik meghódolásukat azzal jelzik, hogy a nyakukat annak lába alá helyezik, akinek meghódolnak, nyilvánvaló, hogy minden leborulás, különösen ha még a láb csókolása is járul hozzá, azt a készséget fejezi ki, hogy a hódolót akár lábbal is tiporhatják; a győztes haragjának csillapítását kísérelték meg azzal, hogy jelképesen ezt fejezték ki: „Elgázolhatsz, ha úgy akarod.” Jusson eszünkbe az is, hogy a lábcsók, például a pápa vagy a szent szobrok lábának csókja Európában még ma is a legmélyebb tiszteletnek a jele, jusson eszünkbe, hogy a hűbérurak előtt való leborulás egykor általános szokás volt; ez a szokás nem szűnt meg hirtelen, hanem fokozatos változások útján átalakult valami mássá; van tehát okunk arra, hogy e legmélyebb megalázkodásból származtassuk a tiszteletnyilvánítás gyanánt szokásos összes meghajlásokat, különösen azért, mert az átmenet megfigyelhető. Az orosz jobbágy hódolatának módja, amint a fejét egészen a földig lehajtja, s a hindu szálem-köszöntése: megrövidített leborulás, a meghajlás megrövidített szálem, a fejbiccentés megrövidített meghajlás. Ha valaki vonakodna elfogadni ezt a végső következtetést, akkor talán ha emlékeztetjük arra, hogy ezen üdvözlések közül a legmélyebbek mindennaposak ott, ahol a hódolás egészen közönséges valami, és hogy mi közöttünk is a tiszteletnek a nagyságát jelzi a meghajlás mélysége, és végül, hogy a meghajlás még most is vallási cselekmény templomainkban – a katolikusoknál az oltár előtt, a protestánsoknál Krisztus nevének említésekor – ha minderre emlékeztetjük, akkor azt fogja látni, hogy valóban elég oka van elhinni azt, hogy eredetileg az üdvözlés is az imádás kifejezése volt.

Ugyanezt mondhatjuk a curtsy-ról, vagy mint másként írják: a courtesy-ról (=bókról). E szónak származása a courtoisie-ból, az udvariasságból, azaz abból a viselkedésből, mely az udvarnál szokásos, már maga is azonnal arra vall, hogy ez eredetileg olyan tiszteletnyilvánítás volt, mely az uralkodót illette meg. És ha emlékezetbe idézzük azt is, hogy a két térdre vagy féltérdre ereszkedés az alattvalók rendes üdvözlési módja volt az uralkodókkal szemben, hogy a régi kéziratok rajzaiban és a régi szőnyegeken a szolgák ilyen helyzetben vannak ábrázolva, mikor az asztalnál felkínálják a tálakat az uruknak, és hogy ezt a viselkedést kell tanúsítaniuk királynőnkkel szemben is minden bemutatásnál, mindebből arra következtethetünk, amit a bókolás jellege maga is sejtet, hogy a bókolás a térdelés cselekményének megrövidítése. Amint az angol curtsy szó a courtoisie megrövidítéséből keletkezett, úgy a mozdulat is megrövidült azzal, hogy térdünkkel nem érintjük a padlót, hanem csak lejjebb engedjük térdünket a padló felé. Sőt tovább megyünk – ha összehasonlítjuk egy hölgynek a bókolását egy parasztleány esetlen bókolásával, amelyet, ha folytatna, valóban a két térdére esne – ez utóbbi jelenségben annak a nagyobb tiszteletnyilvánításnak a maradványát látjuk, melyet egykor a jobbágyoktól követeltek. És ha a nyugaton szokásos egyszerű térdhajtástól, mely bókolás alakjában még általánosan el van terjedve, áttérünk a Keletre és megfigyeljük a mohamedánt imája közben, amint nemcsak térdel, de a fejét is a földig lehajtja, levonhatjuk azt a következtetést, hogy a bókolás is az ős-eredeti leborulásnak egyik, kiveszőben levő formája.

Mindezeknek továbbá bizonyságaként megemlíthetjük, hogy csak nemrég ment ki a divatból a férfiak között az üdvözlésnek egyik formája, egy olyan cselekmény, melynek csaknem teljesen ugyanaz volt az eredete, mint a bókolásnak. A jobb lábnak az a hátrafelé lendítése, amellyel a színpadi tengerész a meghajlását kísérni szokta, ez a mozdulat, mely elődeink idejében általánosan szokásos volt, amikor „a meghajlás és a hátrakaparás” együtt járt és amelyet még ma is élő emberek emlékezete szerint a fiúk kötelesek voltak bemutatni tanítójuknak, mikor beléptek az iskolába (s aminek eredményeként egész lyukat vájtak a padlóban) nyilvánvalóan bevezető része volt a térdhajtásnak. Lehetetlen, hogy ezt az ügyetlen mozdulatot valaha szándékosan tették volna szokássá; még akkor is, ha lehetséges volna az, hogy az üdvözlés módjait mesterségesen állapították volna meg. Úgy kell tehát tekintenünk, mint valami megelőző dolognak a maradványát; és ez a „valami megelőző dolog” nem lehetett egyéb, mint megalázkodás, ha következtetést vonhatunk le abból a régi mondásból, hogy „az ismerős előtt kaparj hátra”; és mivel ezzel azt akarták kifejezni, hogy szolgálatkészséggel nyerjük meg valakinek a kegyét, ez is arra vall, hogy a „hátrakaparást” a szolgaság, azaz a szolgai helyzet kifejezésének tekintették.

Vegyük még figyelembe a kalap megemelését. Ez csaknem mindenütt a tisztelet jele volt; úgy a templomokban, mint a hatalmasságok előtt; és közöttünk még ma is megmaradt valami e szokásnak az eredeti értelméből. Akár esik az eső, akár jégeső esik, akár rád süt a nap, hajadonfővel kell állnod, míg az uralkodóval beszélsz; és senki sem tarthatja a fején a kalapját az istentiszteletre szánt helyen. Különben amint történni szokott, ez a szertartás, mely eleinte az istenek és királyok iránti hódolás volt, az idők folyamán közönséges udvariassággá vált. A kalapnak a leemelése, ami egykor egy másik lény korlátlan felsőbbségének az elismerése volt, most olyan üdvözlés, amely minden rendes embernek kijár; és ami eredetileg csak az „Isten házába” vagy az uralkodó lakosztályába való belépésre volt korlátozva, a hajadonfővel való megjelenés is megillet mindenkit; a jó modor azt parancsolja, hogy ha egy munkásnak a szerény lakosztályába belépünk, akkor is vegyük le a kalapunkat.

Az is, hogy a tisztelet jeléül állva maradunk, hasonlóképpen egyre tágabb körben vált szokássá. A templomainkban tapasztalható gyakorlat szerint a felállás valami közbeeső dolog egyrészt a megalázkodás között, melyet a térdelés jelez, másrészt pedig az önbecsülés között, amelyet az ülés fejez ki; az udvaroknál az állvamaradás a hódolat kifejezése, amikor a hódolás élénkebb kifejezése már megtörtént; a mindennapi életben ezzel a magatartással megbecsülést akarunk kifejezni; amint ezt láthatjuk abban is, hogy a szolga áll az ura előtt s abban, hogy – amint az udvariasság megkívánja – felállunk, ha látogató jön be hozzánk.

A bizonyításnak még sok más fonalát is beleszőhetnénk az érvelésünkbe. Így például azt a jelentős tényt, hogy ha az elsőszülöttség még ma is élő törvényének a múltját kutatjuk, ha megfigyeljük, hogy hogyan alkalmazzák a skót törzsek, amelyeknél nem csupán a birtoklás, hanem a kormányzás is kezdettől fogva a legidősebbnek a legidősebb fiára hárul át, és ha még messzebb megyünk a múltba és megfigyeljük, hogy a régi uralkodói címek, a Signor, Seigneur, Senor, Sire, Sieur eredetileg mind senior-t vagy „idősebbet” jelentettek, ha Keletre megyünk és azt tapasztaljuk, hogy a Sheick hasonló eredetű, és hogy a papok keleti nevei, mint például a Pir. betű szerint fordítva mind öreg-et jelentenek, ha figyelembe vesszük, hogy a héber hagyományokban milyen ősrégi időkben nyúlik vissza az a szokás, hogy az elsőszülöttnek felsőbbséget tulajdonítanak, milyen nagy tekintélyük van az idősebbeknek és milyen szent a patriárkák emléke – és ha emlékezetünkbe idézzük, hogy az istenek címei között ilyenek is vannak: „Régibb, mint a napok” és „az istenek és emberek Atya,” – akkor látjuk csak, hogy e tények milyen tökéletesen egyeznek azzal a hipotézisünkkel, hogy az ős-eredeti isten nem más, mint az első ember, aki elég nagy volt ahhoz, hogy hagyománnyá váljon, a legelső ember, aki hatalma és tettei miatt emlékezetessé vált; és ettől fogva az ősrégiség fogalma elválaszthatatlanul hozzákapcsolódott a felsőbbség fogalmához, az életkor fogalma a „hatalmashoz” való vérrokonság közelségének fogalmához; így keletkezett egészen természetesen a legidősebbnek az az uralkodószerepe, mely az összes felsőbbrendű emberfajok történetét jellemzi s az emberi elfajulásnak az az elmélete, amely még ma is fennáll.

Megállhatunk egy kissé annál a ténynél is, hogy a Lord szó előkelő származásút jelent; vagy mivel ugyanezen gyökérből egy másik szó is származik, melynek „ég” a jelentése, lehet, hogy a Lord égből származottat jelent; a Sir és a Sire szó, éppen úgy, mint az Atya, mielőtt közönségessé vált, a pap megkülönböztető neve volt, az angol worship („tisztelet”) szó, mely eredetileg worth-ship („méltóság”) volt, most már a tiszteletnek olyan kifejezése, mely közönségesen használatos a bíróságokkal szemben is és egyszersmind ezzel a szóval fejezzük ki azt is, hogy milyen nagynak és milyen méltóságos lénynek tartjuk az Istenséget; így ha tiszteletünket fejezzük ki egy ember iránt, akkor lényegében imádatunkat fejezzük ki iránta. Sok bizonyítékot találhatunk abban is, hogy az ősi kormányok többé-kevésbé határozottan teokratikusok voltak, és hogy a Kelet régi népeinél a legközönségesebb szokásokban vallási vonások vannak. Még megerősíthetjük érvelésünket a szertartások eredetének vizsgálatával, előadhatnánk az üdvözlésnek azt az őseredeti formáját, amikor az ember port szór a fejére, amivel azt jelképezte, hogy a porba temeti a fejét; ide sorolhatnánk némely néptörzsnek azt a szokását, hogy egymás iránt azzal fejezik ki a tiszteletüket, hogy egy csomó hajat letépnek a fejükről és átadják, amivel, úgy látszik, ezt akarják kifejezni: „Rabszolgát vagyok,” és tanulmányozhatnánk azt a keleti szokást, hogy mindent odaadnak a látogatónak, amiről csodálattal beszélt; ez egész nyílt és világos kifejezése annak a bóknak, hogy „mindenem, amim van, az öné.”

Azonban anélkül, hogy kiterjeszkednénk ezekre és még más, kisebb jelentőségű tényekre, bátrak vagyunk azt hinni, hogy az a bizonyíték, amit előadtunk, elegendő. Ha a bizonyíték kevés lett volna vagy csak egyfajta lett volna, akkor a következtetés csak kevés hitelt érdemelne. De számos bizonyítékot szolgáltattunk úgy a címek, mint az udvariassági szólásmódok és az üdvözlések módjára nézve; bizonyítékaink hasonlóak és egyidejűek is aszerint, amint az elértéktelenedés folyamata is hasonló vagy egyidejű volt mindezekben, és miután mindezek a bizonyítékok kölcsönösen erősítik egymást, bizonyításaink szilárdak. És ha még hozzá megfontoljuk azt is, hogy e folyamatnak eredményei nem csupán a különféle nemzeteknél és minden korban láthatók, hanem előfordulnak mi közöttünk, napjainkban is, és láthatjuk azt is, hogy azok az okok, melyeknek a fentebb leírt elértéktelenedést tulajdonítjuk, naponta másfajta elértéktelenedést is hoznak létre; ha ezt megfontoljuk, alig lehetséges kételkedni abban, hogy a folyamat olyan volt, mint amilyennek előadtuk; és hogy az udvariasságot kifejező, közhasználatú szavaink, cselekedeteink és frázisaink eredetileg azt fejezték ki, hogy alávetjük magunkat egy más személy mindenhatóságának.

Ily módon úgy látszik, hogy fenntartható az általános elmélet, hogy mindenféle kormányzás, melyet az emberek felett gyakoroltak, először egységes kormányzat volt, hogy az ellenőrző hatalomnak politikai, vallási és szertartásos formái egy általános és kezdetben csalhatatlan ellenőrző hatalomnak a különböző ágai. Ha még friss emlékezetünkben vannak a fentebb előadott tények és így olvassuk a keleti hagyományokban, hogy Nimród egyebek között a hős, a király és az istenség minden alakjában szerepel; ha a Layard által kiásott faragványokat megtekintjük és látjuk rajtuk a királyok alakjait, amint űzik ellenségeiket, és ha megfigyeljük, hogy a rabszolgáik leborulva imádják őket, akkor látjuk, hogy cselekedeteik mennyire megfelelnek az istenek oly kezdetleges neveinek, mint „az erős,” „a pusztító,” „a hatalmas;” ha meggondoljuk, hogy a legrégibb templomok egyszersmind királyi székhelyek és ha végül rájövünk arra, hogy a még most is élő emberfajok között is vannak még olyan babonás szokások, amelyek hasonlítanak a régi hagyományokhoz és ahhoz, amire a régi épületek vallanak; ezek után nagyon komolynak kell tehát tartanunk az előadott hipotézis valószínűségét.

Ha olyannak képzeljük el a hódító vezért, mint amilyennek a régi hitregékben, költeményekben és a romokon szerepel, akkor azt láthatjuk, hogy az emberek viselkedésére vonatkozó minden szabálynak az ő akarata a forrása.

1. Egy személyben törvényhozó és bíró; alattvalóinak viszályait ő intézi el s a szava törvénnyé válik.

2. A tőle való félelem nem más, mint a keletkező vallás, és az ő elvei szabják meg az első törvényeket.

3. A hódolatot olyan alakban nyilvánítják vele szemben, amint ő elrendeli, és ezek adnak életet a jó modornak. E három forrás közül az elsőből az idő kifejleszti a politikai függőséget és a bíráskodás kezelését, a másodikból ered egy lénynek az imádása, akinek személyisége egyre határozatlanabbá válik, és az egyre elvontabb parancsok betanulása; a harmadikból pedig a megtisztelő formák és nevek, valamint az udvariassági szabályok. Az összes szerves test fejlődési törvényének megfelelően, amely szerint az általános funkciók fokozatosan feloszlanak azokra a különös funkciókra, amelyek együttvéve az általános funkciót alkotják, a társadalmi szervezetben a kormányzás jobb végrehajtása érdekében kialakult a törvényszékek, a bíróságok és az ügyvédség szervezete, a nemzeti egyház püspökeivel és papjaival, valamint a társadalmi osztályok, címek és szertartások egész rendszere, amelyet maga a társadalom részletesen szabályoz. Az első arra való, hogy a nyílt támadásokat felismerjék és megtorolják; a második révén bizonyos mértékben csökken az arra való hajlandóság, hogy ilyen támadásokat elkövessenek; a harmadik révén felismerik és megtorolják a helyes viselkedésnek azon kisebb megszegéseit, melyeket a másik két intézmény (a bíráskodás és az egyház) nem vesz tudomásul. A törvény és a vallás ellenőrzi az ember viselkedését a lényeges dolgokban; a jó modor pedig részleteiben ellenőrzi az ember viselkedését. Ha arról van szó, hogy ezeket a mindennapi cselekedeteket szabályozzuk, amelyek sokkal számosabbak és sokkal jelentéktelenebbek, semhogy hivatalosan szabályozhatnák őket, akkor a korlátozásnak e finomabb fajtája lép sorompóba. És ha megfigyeljük, hogy mik ezek a korlátozások, ha elemezzük a használt szavakat, mondásokat és mozdulatokat, akkor azt látjuk, hogy e rendszernek úgy az eredete, mint az eredménye az, hogy az összes ember között, kik egymással érintkeznek, időleges kormányzó szerv létesüljön abból a célból, hogy egymáshoz való viszonyuk minél jobban rendezve legyen.

Abból a tételből, hogy a kormányzásnak e különféle neme lényegében egy és ugyanaz, úgy eredetét, mint működését illetőleg, többféle fontos következtetést vonhatunk le, amelyek közvetlenül összefüggenek kiválasztott tárgyunkkal.

Először is jegyezzük meg, hogy a kormányzás összes formáinak nem csupán az eredete és gyakorlása közös, hanem hogy közös volt az a szükség is, amely őket létrehozta. Az ősembernek, aki az imént még medvéket ölt s az imént még lesben várta az ellenséget, éppen körülményeinél fogva olyan természete volt, amelynek minden kitörését fékezni kellett; úgy harcaiban, mint vadászat közben az volt viselkedésének a mindennapi szabálya, hogy más teremtményeket feláldozzon a szükségleteinek és szenvedélyeinek. Jellemét, melyet hasonló életet élő elődeitől örökölt, ez a szabály alakította ki és tette alkalmassá erre az életmódra. A határtalan önzést, azt az örömet, melyet akkor érzett, ha másnak fájdalmat okozott, és a vérszomjat, mely ily módon ébren maradt benne, magával hozta a társadalmi állapotba. Ezek a hajlamok állandóan abba a veszedelembe sodorták, hogy összeütközésbe kerül hasonlóan vad szomszédjával. Kicsiny dolgaiban éppen úgy, mint a nagyokban, szavaiban úgy, mint tetteiben támadó jellegű maradt és minden órában ki van téve annak, hogy megtámadják mások, akiknek hasonló a természete. Az emberek kezdetleges társulásait tehát csak úgy lehetett fenntartani, hogy szigorú ellenőrzést gyakoroltak az emberek minden cselekedete fölött. Erős, könyörtelen és hajlíthatatlan akaratú uralkodókra volt szükség; olyan hit kellett, mely rettenetes dolgokkal fenyegeti az engedetleneket, az alsóbbrendűeket szolgai módon alá kellett vetni a felsőbbrendűeknek. A törvénynek kegyetlennek kellett lennie, a vallásnak szigorúnak és a szertartásoknak kimérteknek.

Hogy a korlátozásnak e különféle nemei egymás mellett szükségesek voltak, erre a történelemből bőségesen sorolhatnánk fel adatokat, ha helyünk volna rá. Elég, ha csak azt emeljük ki, hogy ahol a polgári hatalom gyenge volt, ott a tolvajok, gyilkosok és rablók megsokasodása a társadalom felbomlásának közeledésére vallott és hogy amikor papságának megromlása következtében a vallás elveszítette befolyását, mint ahogy ez a flagellánsok (önostorozók) fellépése előtt történt, az állam került veszedelembe, és hogy a politikai forradalmakkal mindig együtt járt a megállapított társadalmi szabályok figyelmen kívül hagyása. Ha bárki is kételkedik abban, hogy szükséges a modornak olyan szabályozása, amelynek ereje arányos az egyidejűleg létező politikai és vallási kormányzattal, meg fog erről győződni, ha emlékezetébe idézzük, hogy egészen a legújabb időkig az emberek viselkedését a legrészletesebben szabályozó törvénykönyvek sem tarthatták vissza még az úri embereket sem attól, hogy ne veszekedjenek az utcán és ne vívjanak párbajt a kocsmákban; és jusson eszükbe az is, hogy az emberek a színházak kapujában, ahol semmiféle szertartási szabály nem korlátozza őket, olyan támadóan lépnek fel, hogy ez a legnagyobb zavart okozná, ha átvinnék a társadalmi érintkezésbe.

Amint várni lehetett, mi úgy látjuk, hogy e különböző ellenőrző szervek, amelyeknek közös az eredete s egyenlően általános a funkciója, minden korszakban egyenlően nagy erővel nyilvánulnak meg. A kínai kényuralom alatt, mely olyan sokféle és olyan szigorú parancsot adott ki, s amely olyan kíméletlen volt azoknak a kikényszerítésében, és amellyel kapcsolatban hasonlóan szigorú házi kényuralmat gyakorol a családban a legidősebb élő férfi, az illendőségi szabályok rendszere is hasonlóan bonyolult és merev. A szertartásoknak is van törvényszéke. A követek, mielőtt az udvarnál bemutatnák őket, napokig gyakorolják a megkívánt szertartási formákat. A társadalmi érintkezés zsúfolva van végtelen udvariaskodásokkal és hódolattal. Az osztálykülönbségeket világosan feltüntetik a jelvények. És ha pontos mértéket kívánunk arra nézve, hogy mennyire tisztelik a társadalmi szabályokat, akkor e mértéket megtaláljuk abban az önkínzásban, amelyet a hölgyek magukra vállalnak, mikor a lábukat elnyomorítják. Indiában, sőt az egész keleten valóban össze is függ egymással az uralkodók irgalmatlan zsarnoksága, az ősrégi hitvallások borzasztó rémítgetései s a változhatatlan szokások merev tilalmai. Az indiai kasztok szabályai még ma is változhatatlanok; a ruházatban és a bútorzatban a divat ugyanaz marad századokon át; az indiai népnél a suttee (az özvegy nő életének feláldozása) olyan régi szokás, hogy már Strabo és Diodorus Siculus is említi; az igazságszolgáltatást ma is a keleti uralkodó palotájának kapujában végzik, mint a régi időkben; egy szóval: minden szokás vallási parancs és jogtudományi elv.

E jelenségeknek egymáshoz való viszonya ugyanilyen volt Európában a középkorban. Amíg országos és helyi kormányzata önkényuralom volt, amíg az egyháznak megvolt a maga hatalma, amíg a büntető törvénykönyv tele volt borzalmakkal s a nép hite szerint a pokol tele volt rettentő dolgokkal, addig a viselkedés szabályainak száma sokkal nagyobb volt, és e szabályokat gondosabban megtartották, mint most. Az öltözködés különbözősége kifejezésre juttatta a rangkülönbséget. Törvény szabta meg, hogy az emberek cipőjének az orra milyen nagy lehet, és akinek nem volt meg az ahhoz szükséges rangja, az bizonyos számú hüvelyknél hosszabb köpenyt nem viselhetett. A zászlók és pajzsok jelképi jelentése is gondos figyelemben részesült. A címertan a tudományok fontos része volt. A rangsorhoz makacsul ragaszkodtak az emberek. S azokat a különböző üdvözléseket, melyeket mi már csak rövidített alakban használunk, egész teljességükben végigjátszották; még a mi legutolsó századunkban is, amikor korrupt volt a képviselőház és kevéssé tartotta féken az uralkodókat, megfigyelhetjük, hogy a társadalmi formaságok megfeleltek az előadottaknak. Az úri emberek öltözetükben még mindig különböztek az alsóbb osztályoktól s a gyermekek így szólították szüleiket: Sir és Madam.

Ez utóbbiból azt a további következtetést vonhatjuk le (és valóban csaknem azt mondhatjuk, hogy ez már része is neki), hogy a kormányzásnak különféle nemei ugyanazon arányban veszítenek szigorúságukból. A papság befolyásának – és az örök kínzástól való félelemnek – hanyatlásával egyidejűleg, valamint a politikai zsarnokság hanyatlásával, a nép hatalmának növekedésével és a büntető törvénykönyv javulásával egyidejűleg csökkennek a társadalmi formaságok és eltűnnek a megkülönböztető jelek, amit most jól meg is lehet figyelni. Nézzünk körül otthon: azt látjuk, hogy most már kevesebb gondot fordítunk a rang szerint való elhelyezkedésre, mint régebben. Ma már senki sem végzi a beszélgetését azzal a frázissal, hogy „alázatos szolgája vagyok.” A Sir szó használata, ami egykor a társadalmi érintkezésben általános volt, ma már szinte hiányos nevelésre vall és ha alkalom nyílik rá, hogy a királyi család tagjaival beszéljünk, nagyon közönséges dolog volna, ha a „Felséged” vagy „királyi fenséged” kifejezést beszélgetésünk folyamán egynél többször használnánk. Az emberek most már nem tartják kötelezőnek, hogy egymás egészségére igyanak, sőt most már az sem divat, hogy az emberek az ebédnél koccintsanak egymással. A külföldiek megfigyelték nálunk, hogy mi ritkábban vesszük le a kalapunkat, mint Európa bármelyik nemzete; ezt a megfigyelést összefoglalhatjuk azzal a másikkal, hogy mi vagyunk a legszabadabb nemzet Európában. Ebben különben már benne van az is, hogy a tényeknek ez a találkozása nem a véletlen műve. Ezekben a megszólítási módokban, címekben és üdvözlésekben valósággal van mindig valami abból a szolgaságból, ami eredetüket jellemzi, és olyan mértékben válnak ellenszenvesekké, amilyen mértékben maguk az emberek függetlenekké válnak, és amilyen mértékben több rokonszenvet éreznek másoknak a függetlensége iránt. Az az érzület, mely arra bírja az úri embert, hogy az előtte hajadonfővel álló munkásnak azt mondja, hogy tegye fel a kalapját, az az érzület, amelynek következtében nem tetszik nekünk a hajlongás és a hízelgés – az az érzület, mely arra bír bennünket, hogy őrizzük meg a saját méltóságunkat és tiszteljük a másokét – ez az érzület egyre jobban rávisz bennünket, hogy helytelenítsük azokat a formákat és neveket, amelyek alárendeltségre és hódolatra vallanak; ugyanez az érzület száll szembe a zsarnoki hatalommal, megteremti a népkormányt, megtagadja az egyház tekintélyét és biztosítja az egyéni ítéletnek a jogát.

Az előbbivel rokon az a negyedik tény, hogy amilyen mértékben csökken a kormányzás különféle nemeinek kényszerítő ereje, megfelelő formáik olyan mértékben veszítik el a jelentésüket. Ugyanaz a folyamat, mely arra bírta uralkodónkat, hogy saját tényeinek tüntesse fel azokat, amik a nép által elfogadott minisztereknek tényei, és amely folyamat az uralkodót rendelkező úrból végrehajtó szervvé változtatta, ugyanaz a folyamat, mely a templomba járást egészen a tisztesség kérdésévé tette és egészen kiküszöbölte az olvasón való imádkozást, a szentek segítségül hívását és a vezekléseket, azonos azzal a folyamattal, melynek következtében a címek és szertartások, melyeknek egykor jelentőségük és erejük volt, most már üres alakiságokká váltak. A címerek, melyek egykor a csatában megkülönböztették az embert, most a nyugalomba vonult kereskedők kocsijának ajtaján szerepelnek. A vállzsinór, mely egykor nagy katonai rang jelvénye volt, a mai korbeli inason a szolgaság jelvénye. A Banneret név, mely egykor a bárósításnak a kezdetét jelezte (a Banneret olyan báró volt, aki katonai „kis vizsgáját” már letette a harctéren), most módosított „Baronet” alakjában mindenki által megszerezhető, akinek kedvezett a szerencse és meggazdagodott, vagy befolyásos ember, vagy akit párthűségéért ezzel meg akarnak jutalmazni. A lovagi cím adományozása már oly kevéssé kitüntetés, hogy az emberek azzal tisztelik meg magukat, ha kitérnek előle. Az Escuyer valaha katonai méltóság volt, modern Esquire alakjában egyáltalán nem katonai cím gyanánt biggyesztik az ember nevéhez.

De talán a társadalmi szabályok ama csoportjában, melyet „divat” név alatt ismerünk (és amellyel itt csak mellékesen kell foglalkoznunk), nyilatkozik meg ez a folyamat a legnagyobb határozottsággal. Ellentétben a jó modorral, amely megszabja kisebb cselekedeteinket más személyekre való tekintettel, a divat saját magunkra való tekintetben szabja meg kisebb cselekedeteinket. Míg az egyik viselkedésünknek azt a részét szabja meg, amely közvetlenül a szomszédainkra vonatkozik, addig a másik magatartásunknak azt a részét állapítja meg, amely legelső sorban személyünkre vonatkozik s amely szomszédainkat csak mint nézőket érdekli. De ha ennyire különböznek is egymástól, a forrásuk azért mégis közös. Mert míg a modor, mint láttuk, úgy keletkezik, hogy utánozzuk azt a magatartást, melyet valamely kiváló ember iránt tanúsítanak, a divat úgy keletkezik, hogy utánozzuk valamely kiváló embernek a viselkedését. Míg az egyik azokból a címekből, szólamokból és üdvözlésekből származik, amelyek a hatalom birtokosaival szemben használatosak, addig a másik azokból a szokásokból és abból a fellépésből ered, amelyet a hatalom birtokosai tanúsítanak. A carib anya, aki gyermekének a fejét olyan formára préseli, mint amilyen a főnöknek a feje, a fiatal vadember, aki olyan jeleket vág önmagának a bőrébe, amilyen hegeket lát törzsének a harcosain, a hegyvidéki skót, aki ugyanolyan plaidet visel, mint törzsének a főnöke, az udvaroncok, akik szürkére festik a hajukat, vagy bicegnek, vagy bekötik a nyakukat, hogy ezzel utánozzák a királyukat, és a nép, mely az udvaroncokat majmolja, mindannyian a kormányzat ugyanazon fajának hatása alatt cselekednek, mely rokon a modorral, és miként a modor, eredetileg szintén jótékony hatású volt. Mert noha ez az utánzás számtalan képtelenségbe vitte bele az embereket, az orrkarikától a fülbevalóig, a festett arctól a szépséglencséig, a borotvált fejtől a hajporos parókáig, a hegyesre ráspolyozott fogtól és a festett körömtől a harang-övekig, a hegyesorrú cipőig és a korpával kitöltött nadrágokig, mégis arra a végeredményre kell jutnunk, hogy mivel azok a férfiak, akikben van akarat, értelem és eredetiség, akik a magasba emelkedtek, általában több ítélőképességet tanúsítanak a szokásaikban és ízlésükben, mint a tömeg, és így az ő utánzásuk előnyös.

Azonban lassanként a divat is hanyatlik, mint a kormányzásnak egyéb formái, és már csaknem teljesen megszűnt az az állapot, mikor a legjobbat utánozták; és az, amit ma utánoznak, semmiképpen sem nevezhető a legjobb példának. Amint nem azok lépnek a papi rendbe, akiknek különös képességeik vannak a papi hivatalra, hanem azok, akik remélik, hogy megélhetnek belőle, és amint a törvényhozók és közhivatalnokok nem politikai belátásuknál és kormányzó képességeiknél fogva lesznek azokká, hanem születéseiknél, birtokaiknál és társadalmi osztályuknál fogva, éppen úgy az a klikk is, mely önmaga toborozza össze magát és amely a divatot csinálja, ezt nem a természet, az értelem, a nagyobb érdem vagy a jobb ízlés erejénél fogva teszi, hanem csupán azért, mert felveszi az új divatot és nem vitatja el tőle senki. És azok között, akik megkezdték az új divatot, nincsenek ott a legelőkelőbb rangúak, a leghatalmasabb vezéregyéniségek, a legműveltebb és legfinomabb ízlésű emberek, sem a legnagyobb lángelmék, a legötletesebb vagy legszebb emberek; és az összejöveteleik nagyon messze vannak attól, hogy másokat felülmúljanak, sőt híresek a jelentéktelenségükről. És a társadalom általában mégis e látszólagos kiválóság, nem pedig az igazi kiválóság példáját követve szabályozza szokásait, öltözködését és apró-cseprő ügyeit. Ennek azután természetes következménye az, hogy keveset látunk benne abból az ügyességből, amelynek benne kellene lenni a divat elmélete szerint. Ahelyett, hogy haladást tapasztalnánk a nagyobb elegancia és a nagyobb kényelem felé, amit el is lehetne várni, ha az emberek valóban a legjobb dolgokat utánoznák vagy a saját illendőségi érzéseiket követnék, azt látjuk, hogy pusztán a szeszély és az oktalanság uralkodik, amikor csak azért történik változás, hogy változás legyen, és féktelenül egyik végletből a másikba lendülnek. És így az á la mode (divat szerinti) életet, ahelyett, hogy a legészszerűbb modor szabályozná, pazarlók és naplopók, divatárusok és szabók, ficsúrok és ostoba nők szabályozzák.

E különféle következtetésekhez, hogy az emberek felett gyakorolt ellenőrző hatalom különféle fajai közös eredetűek, azonosan működnek, egyidejűleg jelentkező szükségletek keltik őket életre, egyidejűleg léteznek, egyenlő szigorúsággal működnek, együtt hanyatlanak és együtt enyésznek el, még csak azt kell hozzáadnunk, hogy egyszersmind egyidejűleg válnak kevésbé szükségesekké. A társadalmi fegyelemnek, amely már nagy változásokat hozott létre az emberekben, esetleg még hozzá kell látnia, hogy még nagyobb változásokat hozzon létre. Az alsóbbrendű természetnek ez a mindennapi fékezése és a magasabb rendűnek művelése, mely az emberevőkből és ördögimádókból emberbarátokat, békeszerető és babonagyűlölő embereket nevelt, ezekből remélhetőleg olyan embereket fog kifejleszteni, akik annyival magasabb rendűek lesznek a mai embereknél, mint amennyivel magasabb rendűek a mai emberek az elődeiknél. Azok az okok, melyek a múltban történt módosulásokat létrehozták, még mindig működésben vannak és működésben kell is maradniuk mindaddig, amíg eltérés van az emberek vágyai és a társadalmi rend követelményei között, és esetleg szervesen alkalmasokká kell tenni őket a társadalmi rendre. Amint most már nem kell megtiltani az emberevést, végezetül éppen olyan felesleges lesz eltiltani a gyilkolást, a lopást és büntető törvénykönyvünk kisebb megsértéseit. Amilyen mértékben úgy fejlődik az emberi természet, hogy összhangban legyen az erkölcsi törvénnyel, olyan mértékben fog csökkenni a bírák és törvénykönyvek szükségessége, és ha helyes út lesz az az út, amelyet önként fog választani, nem lesz többé szükség arra, hogy a jövőben várható jutalommal vagy büntetéssel ösztönözzük, és ha az emberek ösztönévé válik az, hogy kötelesek figyelemmel lenni másokra, akkor nem lesz többé szükség semmi illemtanra, hogy hogyan szabályozzuk a viselkedésünket.

Ezek után felismerhetjük az értelmét azoknak a furcsaságoknak, amelyeket az e tanulmány elején említett reformátorok részéről tapasztaltunk. Ezek nem csupán véletlen jelenségek és nem is csupán az egyéni szeszély megnyilvánulásai, hanem a fentebb leírt viszonylagossági törvény elkerülhetetlen következményei. Az eredetnek, a működésnek és a hanyatlásnak az a közössége, mely a jogkorlátozásnak minden alakjában felismerhető, egyszerűen a megfordítottja annak a fentebb kifejtett ténynek, hogy az emberi természet két érzelmében rejlik a közös éltető és közös pusztító elemük. Valamennyiüket a hatalomtól való félelem hozza létre és melengeti; és a szabadság szeretete aláaknázza és gyengíti mindannyiukat. Az egyik védelmezi a kényuralmat és biztosítja a törvények felsőbbségét, ragaszkodik régi hagyományokhoz és támogatja az egyházi tekintélyt, tiszteli a címeket és megtartja a társadalmi érintkezés formáit; a másik a méltányosságot a törvényesség fölé helyezi, időnként tágítja a politikai szabadság körét, megteremti a protestantizmust és megvalósítja következményeit, nem veszi tudomásul a divat értelmetlen rendelkezéseit és felszabadítja az embereket a holt szokások alól. Az igazi reformátor előtt semmi sem szent és semmiféle hit sem mentes a bírálattól. Mindennek a méltányossághoz és az okszerűséghez kell igazodnia; semmit sem védhet meg a saját tekintélye. Minden embernek megengedi, hogy saját céljait kövesse és saját ízlését kielégíthesse, és a maga részére is hasonló szabadságot kér, és nem egyezik bele e dolgokban semmiféle korlátozásba, kivéve azt, amit másnak a méltányos igénye megkövetel. Mindegy, hogy egy embernek a rendelkezésével vagy az egész emberiségnek a parancsával áll-e szemben, ha ez a rendelkezés belevág a saját cselekvésének törvényes körébe, akkor megtagadja a rendelkezés érvényességét. Annak a zsarnokságnak, mely különös stílű ruházatot vagy valamely meghatározott viselkedést parancsolna rá, éppen úgy ellenállna, mint annak a zsarnokságnak, mely korlátozni akarná adását-vevését vagy valamely hitvallást erőszakolna rá. Akár formálisan a törvényhozás, akár a formák mellőzésével általában a társadalom akarná végezni e szabályozást, és az engedetlenséget akár börtönnel, akár társadalmi lenézéssel vagy a társadalomból való kiközösítéssel büntetnék, ezt egészen mellékes dolognak tekintené. Nyíltan vallaná a nézeteit, nem törődve azzal, hogy büntetéssel fenyegetik, és megszegné a társadalmi hagyományokat az apró üldözések ellenére is, amelyeknek ki volna téve. Mutassák ki neki, hogy cselekvései ártanak felebarátainak, és abba fogja hagyni azokat. Bizonyítsuk be neki, hogy figyelmen kívül hagyja jogos igényeiket és módosítani fogja eljárását. De addig, amíg ezt meg nem tesszük, amíg be nem bizonyítjuk neki, hogy eljárása teljesen illetlen vagy egyáltalán nem előkelő, teljesen okszerűtlen, igazságtalan vagy nemtelen, mindaddig megmarad az eljárása mellett.

Némelyek bizonyára úgy okoskodnak, hogy eljárása igazságtalan és nemtelen. Azt mondják, hogy nincs joga másnak kellemetlenséget okozni a szeszélyeivel; hogy az az ember, aki olyan levelet kap, melynek a címzésében hiányzik az „úr” szó, és az a hölgy, akinek estélyére kesztyű nélkül érkezik, zavarban van, hogy mit gondoljon az ilyen emberről, hogy tiszteletlen-e vagy neveletlen; a különcködést nem lehetne másként megbocsátani, mint a szomszédok érzelmeinek rovására; ennélfogva a szokásokkal való megférhetetlenség, őszintén megvallva, nem egyéb, mint önzés.

Erre az illető azt felelné, hogy ez a tétel, ha logikailag kifejlesztenénk, az embereket megfosztaná egyáltalán mindenféle szabadságtól. Mindenkinek a közízléshez kell alkalmazkodnia minden cselekedetében és nem a saját ízléséhez. Ha a közízlés minden tekintetben határozottan meg volna állapítva, úgy ennek az volna a következménye, hogy az emberek szokásai is örökre meg lennének szabva; azt kellene látnunk, hogy egyetlen ember se vehetne fel más szokásokat anélkül, hogy ne vétkezne a közízlés ellen, s ne keltene embertársaiban kellemetlen érzelmeket. Következésképpen, ha a fecskefarkú frakknak vagy magassarkú cipőnek, a keményített ingfodornak vagy a bő bugyogónak a korszakát éljük, akkor mindenkinek azt kell viselnie az ítéletnapjáig.

Ha mindig arra hivatkoznak, hogy nincs joga szakítani másoknak a szabályaival, hogy ezzel maga állapítson meg szabályokat, mert így sok embernek a kívánságát feláldozná egy ember kívánságának, úgy erre azt felelné, hogy ilyen alapon minden vallási és politikai változás jogosultságát meg lehetne tagadni. Azt kérdezné, hogy vajon Luther tanai és cselekedetei nem voltak-e végtelenül sértőek kortársai nagy tömegének a szemében; vajon Hampden ellenállása nem volt-e visszatetsző a körülötte levő udvaroncoknak; vajon nem ütközött-e bele minden reformátor az emberek előítéleteibe és nem keltett-e óriási megbotránkozást azokkal a nézetekkel, amelyeket hirdetett? Ha erre igennel felelünk, úgy tovább kérdezi, hogy akkor mi jogon hirdet az újító ilyen nézeteket, vajon nem áldozza-e fel sokaknak az érzéseit egy ember érzéseinek; s ezzel azt bizonyítja, hogy ellenfeleinknek, ha következetesek akarnak lenni, el kell ítélniük nemcsak a cselekvésben, hanem még a gondolkodásban is minden olyan dolgot, mely nem alkalmazkodik a közvéleményhez.

Az ellenfelek azonban azt felelik erre, hogy az ő tételét is a képtelenségig lehet fejleszteni. Úgy érvelnek, hogy ha egy ember figyelmen kívül hagyhat és ezzel megsérthet bizonyos formákat, ugyanezen a jogcímen egyáltalán minden társadalmi formát figyelmen kívül hagyhat; és kérdezik: miért ne mehetne ebédre piszkos ingben és borotválatlanul? Miért ne köphetne a szalonban a szőnyegre és miért ne rakhatná fel a lábait a kandalló előtti rostélyra?

A hagyományos szokásokkal szakító ember erre azt felelné, hogy összetévesztik a cselekvésnek két, egymástól nagyon különböző csoportját; azokat a cselekményeket, melyek lényegüknél fogva kellemetlenek a környezetnek, összetévesztik azokkal, melyek csak alkalmilag kellemetlenek. Azt az embert, akinek a bőre olyan tisztátalan, hogy sérti a szomszédainak szaglószervét, vagy azt, aki olyan hangosan beszél, hogy zavarja az egész szobát, méltán lehet sajnálni és a társadalom jogosan zárja ki összejöveteleiből. De az az ember, aki estélyi ruha helyett utcai ruhában jelenik meg valahol, vagy fekete nadrág helyett barna nadrágban, az az embereknek nem a jobb érzelmeit vagy a velük született ízlését sérti meg, hanem csak a szokásokhoz való elvakult ragaszkodásukat. Nem lehet azt mondani, hogy az öltözete kevésbé előkelő vagy lényegében kevésbé illő, mint az, ami szokásos; hiszen ugyanazon a napon néhány órával előtte megcsodálták rajta ugyanazt a ruhát. Tehát a szokással való szakításban rejlő lázadás az, ami megütközést kelt. Hogy ebben a dologban a kifogásnak milyen kevés köze van magához a ruhához, az kitűnik abból a tényből, hogy száz évvel ezelőtt még bolondnak tartották volna azt az embert, aki fekete ruhában ment volna valamely mulatságba, és hogy néhány évvel ezelőtt némely ma tilalmas ruhaszabás közelebb volt a divat követelményeihez, mint a mai szabásminta. Az újító tehát megmagyarázza, hogy megint nem a természetes korlátozások ellen, hanem megint a mesterséges korlátozások ellen tiltakozik; és hogy a haragnak a tüze nyilvánvalóan azért ragyog a szemeiben, mert nem akar meghajolni a bálvány előtt, melyet a társadalom állított elé.

Ha azt kérdeznénk tőle, hogy azt a viselkedést, mely magában véve is kellemetlen másoknak, hogyan különböztessük meg attól a viselkedéstől, mely következményeinél fogva kellemetlen, akkor erre azt felelné, hogy a különbözőségük önként megnyilvánul, ha engedjük. Azok a cselekedetek, melyeknek a természetében van valami visszataszító, mindig megrovást érdemelnek és mindig olyan kivételesek lesznek, mint amilyenek most. A szokások sohasem fognak annyira meglazulni, hogy meghonosodhatna az a szokás, hogy valakihez sáros csizmában vagy mosdatlan kézzel mennénk látogatóba; mert ha holnap eltörölnénk is a divatot, az az érzésünk, hogy a piszok kellemetlen, továbbra is megmaradna. Az a jellemvonásunk, hogy szeretjük, ha helyeslik cselekvéseinket, s amely miatt az emberek gondosan vigyáznak arra, hogy en régle (a társadalmi szabályoknak megfelelő) legyen a viselkedésük – továbbra is megvolna, továbbra is azt eredményezné, hogy az emberek ügyeljenek személyi megjelenésükre, továbbra is arra ösztönözné őket, hogy díszítsék magukat s ezzel csodálatot keltsenek, s arra bírná őket, hogy éppen úgy tiszteljék a helyes viselkedés természetes törvényeit, mint ahogyan most a mesterséges törvényeit tisztelik. Csak annyi változás történne, hogy a bosszantó egyhangúságból áttérnénk a festői sokféleségbe. És hogy van-e valami szabályszerűség ezekben a dolgokban, amelyekről bizonytalan, hogy valóságon alapulnak-e vagy csak megegyezésen, ezt a kísérlet hamar eldönti, ha a kellő szabadságot engedjük neki.

Amikor a vita befutja a maga körét és mint ahogy ez a vitákban gyakran megesik, visszatér ahhoz a ponthoz, ahonnan kiindult; „a rendet védelmező párt” megint megismétli vádját a lázadó ellen, hogy feláldozza másoknak az érzelmeit csak azért, hogy a saját feje szerint cselekedhessen, s a lázadó megint csak azt feleli erre, hogy tévednek, mert félreértik a tényeket. Azzal vádolja őket, hogy olyan zsarnokok, hogy nem érik be azzal, hogy a saját cselekedeteiknek és szokásaiknak az urai, hanem ezen kívül még az ő cselekedeteinek és szokásainak is urai akarnak lenni, és azért duzzognak, mert ő ezt nem akarja engedni. Pedig ő csak ugyanazt a szabadságot kéri, amellyel ők élnek; ők azonban éppen úgy szabályozni akarják az ő dolgait, mint a saját ügyeiket, s az általuk helyeselt mintával megegyezően akarják kiszabni és kimérni az ő életmódját; és végül makacssággal és önzéssel vádolják őt, mert nem akarta magát szép csöndesen alávetni az akaratuknak. Figyelmezteti őket, hogy ő azért mégis ellen fog állni; és hogy ezt nem csak azért cselekszi, hogy megőrizze a függetlenségét, hanem az ő érdekükben is. Elmondja nekik, hogy ők rabszolgák anélkül, hogy tudnák, hogy bilincsekbe vannak verve és hogy a láncaikat megcsókolják; hogy egész életüket fogságban töltötték és azért panaszkodnak, mert a börtönök falait lerombolták. Elmondja nekik, hogy neki ki kell tartania mégis a saját felszabadulása érdekében, és ámbár most panaszkodnak, megjövendöli nekik, hogy ha majd magukhoz térnek abból az ijedtségből, amelyet a szabadság megpillantása idézett elő náluk, köszönetet fognak mondani neki azért, hogy segített őket felszabadítani.

Bármily barátságtalannak látszik is ez a mindenben hibát kereső hang, és bármilyen támadó is ez a kihívó beszéd, óvakodnunk kell attól, hogy csupán azért, mert a védelem nem tetszik, figyelmen kívül hagyjuk azokat az igazságokat, melyeket előadott. Minden újítás szerencsétlen akadálya az, hogy az újítók éppen a tevékenységük lényegénél fogva mindig ellenzéki állásponton vannak, és ez a kellemetlen modor, azok a kellemetlen szavak és cselekedetek, melyek ebből az ellenzékiségből erednek, rendszerint kapcsolatba kerülnek az újító által hirdetett tanokkal. Nem is szólva arról, hogy a megtámadott dolog jó-e vagy rossz, a támadó szellem szükségképpen visszatetsző; és egészen figyelmen kívül hagyva azt, hogy a visszaélések eltűrése csupán azért látszik rokonszenvesnek, mert csupán passzív szerepet követel, az emberek nagy tömegében megvan a hajlandóság arra, hogy állást foglaljon a haladó eszmék ellen és a már megszokott, állandó eszmék mellett – aszerint, amint az egyik vagy a másik irány híveivel vannak érintkezésben. A „konzervativizmus szelleme,” mint Emerson mondja, „szelídlelkű és társadalmi, a reformok szelleme pedig egyéni és parancsoló.” És ez igaz marad, ha bármily bűnös is a konzervatív rendszer és ha bármily helyes is a reform, amelyet meg akarnak valósítani. Valóban, a tisztogatás munkáját végzőknek a felháborodása rendszerint olyan heves, mint amilyen nagyok azok a bajok, amelyeket ki kell irtani. Minél sürgősebben szükséges valamely változás, annál féktelenebb azoknak a hevessége, akik a változást sürgetik. A társadalmi összeférhetetlenség elveit tehát senki se tévessze össze azoknak a keserű hangjával és kellemetlen modorával, akik úgy tesznek, mintha ők volnának ezeknek az elveknek a legelső képviselői.

A hagyományos szokásokkal szakítókkal szemben a legtetszetősebb ellenvetés azon alapszik, hogy ezek rossz politikusok, még a haladóknak a szempontjából is. Sokan még a liberálisabb és értelmesebb ellenfelek közül is – rendszerint azok, akik régebben maguk is bizonyos függetlenséget tanúsítottak modor dolgában – azt szokták felhozni, hogy ha ilyen kis dolgok ellen fellázadunk, akkor ezzel csökkentjük a saját erőnket, mellyel nagyobb dolgokban segíthetnénk a reformokat. „Ha különcök lesztek az öltözködésben – mondják – a világ nem fog figyelembe venni benneteket, azt fogja mondani, hogy bogarasok vagytok, és hogy nem lehet veletek megférni. Azokat a véleményeket, amelyeket fontos dologról nyilvánítani fogtok, és amelyeket tisztelettel fogadnának, ha kisebb dolgokban megegyeznétek a társadalom felfogásával, így elkerülhetetlenül a különcködéseitek közé fogják sorolni; és így, mivel apró-cseprő dolgokban eltértek a társadalmi szokásoktól, képtelenek vagytok arra, hogy szakadást idézzetek elő a lényeges dolgokban.”

Mellékesen csak azt jegyezzük meg, hogy ez egyike azoknak az előkészületeknek, amelyek maguk idézik elő a beteljesedésüket – hiszen az a kevés ember, aki kimutatja, hogy helyteleníti a társadalmi hagyományos szokásokat, azért tűnik különcnek, mert a legtöbb ember, aki helyteleníti ezeket a szokásokat, nem árulja el azt, hogy helyteleníti őket; és ha mindenki a meggyőződésének megfelelően cselekedne, akkor a fentebb előadott bizonyításnak nem volna semmi ereje; jegyezzük meg azt is mellékesen és válasz gyanánt, hogy ezek a társadalmi korlátozások nem kis bajok, hanem a legnagyobbak közé tartoznak. Adjuk össze mind és azt fogjuk látni kétségtelenül, hogy az összegül felülmúlja a többi bajokat. Ha még hozzájuk adhatnánk azt a sok kellemetlenséget, költséget, féltékenységet, zaklatást, félreértést, időfecsérlést és elmaradt örömet, ami e társadalmi szokásokkal együtt jár, akkor talán arra a következtetésre jutnánk, hogy Grundyné zsarnoksága⁵ rosszabb minden más zsarnokságnál. Vessünk egy pillantást káros következményeire, és kezdjük a kisebb jelentőségűekkel.

Divathajszolást hoz létre. Az a vágy, hogy comme il faut lehessen (ami annyit jelent, hogy hódolni kell minden szokásnak, úgy a modorban, mint a ruházatban és a társalgási módban) már sok embert tékozlóvá tett és sokat csődbe juttatott. A látszatot megőrizni, az előkelő városrészben lakni, a legújabb divatú bútorokat vásárolni, költséges ebédeket és nagy soiréekat adni annak az ambíciója, akiben megvan a társadalmi szokásoknak hódoló szellem, melynek ez a természetes megnyilatkozása. Szükségtelen bővebben kiterjeszkedni ezekre a bolondságokra; eleget gúnyolja ezeket az írók egész serege és minden szalon társasága. Itt most csak az érdekel bennünket, hogy a társadalmi szabályok tiszteletének, amelyet az emberek annyira magasztalnak, ugyanaz a gyökere, mint annak az erőlköldésnek, hogy divatos legyen az életmódunk; és ha egyébként a körülmények egyenlőek, az utóbbit nem lehet csökkenteni anélkül, hogy az előbbit is ne csökkentenénk. Ha már most figyelembe vesszük, hogy mi a következménye ennek a divathajszolásnak – ha számba vesszük a megkárosított kereskedőket, a korlátolt nevelőnőket, a rosszul nevelt gyermekeket, a megkopasztott rokonokat, akik mind szenvednek miatta – ha meggondoljuk, hogy mennyi aggodalom és mennyi erkölcsi vétség rejtőzik azokban, akik a divathajszolást elkövetik, akkor látjuk, hogy a társadalmi szokásoknak ez a tiszteletben tartása korántsem olyan ártatlan dolog, mint amilyennek látszik.

Ezenkívül a társadalmi érintkezést is ritkábbá teszi. Mellőzve a könnyelműeket és azokat, akik nagy pompát fejtenek ki arra számítva, hogy esetleg bejutnak az előkelő világba az értékesebb emberek kárára, ahhoz a sokkal nagyobb társadalmi osztályhoz jutunk, amely elég okos és elég tisztességes ahhoz, hogy ne költekezzen a jövedelmén túl, és mivel mégis kívánja, hogy „tisztelje a társadalom,” kénytelen a vendéglátást a lehető legszűkebb mértékre korlátozni; és hogy a legjobban kihasználjon minden ilyen alkalmat azzal, hogy összegyűjti mindazokat, akiknek igényük lehet a vendégszeretetére, meghívóinak szétküldésekor csak igen csekély vagy éppen semmi tekintettel sincs vendégeinek kényelmére, se arra, hogy a vendégei illenek-e egymáshoz. Néhány kényelmetlenül nagy összejövetel, mely olyan emberekből verődött össze, akik többnyire idegenek egymásra nézve vagy csak messziről ismerik egymást, helyettesíti ma a sok kicsiny baráti társaságot, mely elég meghitt volt ahhoz, hogy bizonyos rokonérzés is kifejlődjön a tagjai között. Ily módon az érintkezés mennyisége csökkent, minősége pedig alább szállott. Mivel szokás, hogy költséges előkészületeket tegyenek és drága frissítőket szerezzenek be, és mivel kevesebb költséggel és kevesebb kényelmetlenséggel jár sok embert ritkán látni vendégül, mint kevés embert sokszor hívni vendégül, kevésbé gazdag társadalmi osztályunkban a társas összejövetelek éppen olyan ritkák, mint amilyen unalmasok.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a társadalmi érintkezés mai alakiságai sok olyan embert elidegenítenek az érintkezéstől, akinek a legnagyobb szüksége volna finomító befolyásra, és ezeket az alakiságokat ártalmas szokásokra és ártalmas társaságba hajszolják. Nem kevés ember (és nem is a kevésbé érzékenyek közül) megutálja és abbahagyja a díszebédekre és a merev estélyekre járást, és ehelyett a klubokban, a dohányzókban és a kocsmában keres társaságot. Ha valamelyiküknek az elmaradását kifogásolnák, ezt felelné: „Már beteg vagyok attól, hogy a szalon közepén álljak, értelmetlen dolgokat beszéljek és még igyekezzem is úgy viselkedni, hogy a boldogság sugározzon az arcomról. Miért vesztegetném még tovább az időmet, a pénzemet és a hangulatomat? Valamikor mindig kész voltam arra, hogy a hivatalból szaladjak haza öltözködni; hímzett mellű ingben díszelegtem, szenvedtem a szűk cipőmben és nem búsultam a szabóm és a divatárusom számlái miatt. De most már több eszem van. Türelmem jó sokáig tartott; mert habár úgy vélekedtem mindig, hogy ostobasággal töltöttem el az estét, mindig azt reméltem, hogy a következő este majd kárpótolni fog. De ebből már kiábrándultam. A bérkocsi és a szalonkesztyű többe kerül, mint amennyit bármely estély megér; vagy inkább amennyibe kerül, annyit megér az is, ha nem megyek el az estélyre. Nem nem, nekem nem kell több belőle. Miért fizetnék minden alkalommal öt shillinget azért a kiváltságért, hogy egy társaság a terhemre legyen?”

Ha mármost meggondoljuk, hogy ez a nagyon általános hangulat tereli az embereket a billiárdszobákba, ez bírja őket arra, hogy hosszasan üldögéljenek szivarfüst és szeszes italok mellett, s ez viszi őket Evanshoz és a Coal Holeba,⁶ akkor feltehetjük azt a kérdést, hogy azok a merev társadalmi szabályok, amelyek bilincsekbe verik összejöveteleinket, nem nagy mértékben okai-e annak a lazult erkölcsi felfogásnak, amely ma uralkodik. Az embereknek szükségük van ilyen vagy olyan izgalmakra, és ha a magasabb rendűektől eltereljük őket, akkor az alacsonyabb rendűekbe sodródnak vissza. És azok, akik ily módon rendetlenségekre szoknak, nem feltétlenül a legalacsonyabb ízlésűek. Gyakran éppen az ellenkezőt tapasztaljuk. Ha egy féltucat bizalmas jóbarát együtt van, félreteszi a társadalmi formaságokat és a tűz köré ül, az övéknél nagyobb örömmel senki sem merül bele a társas érintkezésnek e legmagasabb fajtájába, ahol megvan a gondolatoknak és érzelmeknek közössége; és ha értelmes és finom nők is vannak a társaságban, annál jobban mulatnak. Mivel nem akarják tovább tűrni azt az üres szalmacséplést, amelyet a társaság beszélgetéseiben tapasztalnak, menekülnek összejövetelek elől és azoknak a társaságát keresik, akikkel ha nem is nagyon válogatott szavakkal, de tartalmas dolgokról beszélgethetnek. Azok az emberek, akik azt kívánják, hogy gondolataik és érzelmeik összhangban legyenek a társaságuk gondolataival és érzelmeivel, és oda mennek, ahol ezt el is érik, a bensejükben gyakran valóban sokkal jobbak, mint ezek az emberek, akik semmi szükségét nem érzik annak, hogy embertársaikhoz erkölcsileg közelebb is férkőznek, mint amikor ott állnak előttünk, a teáscsészével a kezükben és az ostobaságaikra ostobaságokat felelnek, és akik éppen azzal, hogy ennek a szükségét nem érzik, azt bizonyítják, hogy alantas gondolkodású és fagyosszívű emberek.

Igaz, hogy némelyek, akik menekülnek a szalonok elől, ezt azért teszik, mert nem bírják elviselni azokat a szabályokat, melyeket az igazi műveltség megkövetel és hogy ezeknek nagyon javára válna, ha e szabályokat megtartanák. De nem kevésbé igaz az is, hogy miután e törvényes eredetű szabályokhoz, amelyek az illendőségen és az egymás iránt tartozó tekinteteken alapulnak, egész sereg olyan mesterkélt szabályt is hozzákapcsoltak, amelyeknek csupán a megszokás az alapja, az a társadalmi fegyelem, amelynek máskülönben hasznát láttuk volna, elviselhetetlenné válik és így célját téveszti. Minden kormányzás, amely túllő a célon, önmagát teszi tönkre azzal, hogy elidegeníti magától azokat, akiket kormányoznia kell. És ha a társaság elveszti üdvös befolyását mindazok felett, akik mulatságait elhagyják, mert vagy ürességüktől vagy alakiságuktól elment a kedvük, ha az ilyen emberek nem csupán elvesztik azt az erkölcsi nevelést, amelyben a hölgyek társasága (ha észszerűen van szabályozva) részesítené őket, hanem ha más szórakozás hiányában olyan szokásokra kapnak és olyan társaságokba keverednek, hogy végül gyakran kártyajátékba és az iszákosságba merülnek, nem kell-e azt mondanunk, hogy ez is olyan baj, amelyet nem nyilváníthatunk jelentéktelennek és nem mellőzhetünk.

Fontoljuk meg azután azt is, hogy a sokféle előkészület és szertartás mennyire megrontja mulatságainkat, noha éppen arra hivatkoznak, hogy e mulatságokat fenn akarják tartani. Ki az, aki visszaemlékezve azokra az alkalmakra, amikor a legnagyobb társadalmi élvezetben volt része, meg ne vallaná, hogy azok az összejövetelek nem voltak szertartásosak, sőt talán rögtönzöttek voltak? Milyen nagyszerű a jó barátok piknikje, akik minden társadalmi szabályt elfelejtenek, kivéve amit a jó ízlés diktál! Milyen kedvesek a kis olvasókörök igénytelen összejövetelei és a hasonlók; vagy amikor csupa véletlenségből összekerül néhány ember, aki jól ismeri egymást! Ilyenkor valóban láthatjuk, hogy „az ember felvidítja barátja orcáját.” Kipirulnak az arcok és ragyognak a szemek. Az elmés ember ragyogtatja az eszét és még a lassú észjárásúakat is annyira magával ragadja, hogy ők is jó dolgokat mondanak. Bőségesen van miről beszélni és az okos gondolatok és a hozzájuk illő helyes formák önkéntelenül tódulnak elő. Komoly dolgok víg dolgokkal váltakoznak, most komoly dolgokra fordul a beszéd, majd tréfára, anekdotákra és mulatságos évődésre. Mindenki a legjobb képességeit mutatja be, mindenkiben a legjobb érzései mozdulnak meg s ez idő alatt úgy látszik, hogy az élet csakugyan ér valamit.

Eredj már most innen és öltözz fel valamely félkilenc órai ebédre vagy valami tíz órai „fogadó estélyre,” és állíts be kifogástalan díszben, úgy, hogy minden hajszálad tökéletesen rendbe legyen hozva. Mily nagy különbség! Úgy látszik, hogy a mulatság fordított arányban van az előkészülettel. Ezek a figurák, amelyek oly tökéletesen és szabatosan fel vannak díszítve, olyanok, mintha csak félig élnének. Kölcsönösen megfagyasztják egymást a díszelgésükkel s amint belépsz, minden érzéked abban a pillanatban tapasztalja ennek a légkörnek a fojtó hatását. Mindazok a gondolatok, amelyek az imént még oly gyorsan és könnyedén ébredtek fel benned, egyszerre eltűnnek, mintha egyszerre valami természetfölötti erő támadt volna fel bennük, hogy az agyadból menekülhessenek. Ha megkockáztatod, hogy valami megjegyzést tégy a szomszéd előtt, valami hétköznapi választ kapsz és azzal vége. Semmi olyan téma nincsen, amelyről egy fél tucat frázisnál többet tudnál kicsiholni belőlük. Mindabból, amit beszélnek, semmi sem kelti fel az érdeklődésedet és érzed, hogy mindazt, amit mondasz, az érdeklődés teljes hiányával hallgatják. Mintha itt minden meg lenne babonázva; még azok a dolgok is, amelyek rendszerint mulatságosak szoktak lenni, itt úgy látszik, elvesztik minden bájukat. Például van bizonyos érzéked a művészetek iránt. Az üres beszélgetéstől fáradtan az asztalhoz fordulsz s azt látod, hogy a metszeteket tartalmazó füzet vagy a fényképalbum éppen olyan unalmas, mint a beszélgetés. Vagy például bolondja vagy a zenének. De az éneket, még ha szép is, közönnyel hallgatod s amikor azt mondod, hogy „köszönöm,” érzed, hogy a lelked mélyén képmutató voltál. Bár a magad részéről nagyon jól kellene érezned magad, azt fogod tapasztalni, hogy rokonszenved nem fűz oda hozzájuk. Fiatalembereket látsz, akiket az foglalkoztat, hogy a nyakkendőjük kifogástalanul van-e megkötve, révedező szemmel néznek körül s töprengenek rajta, hogy most mit tegyenek. Látod, hogy a hölgyek ott ülnek, vigasztalanul, várnak valakit, aki megszólítsa őket és szeretnék, ha volna valami a kezükben, hogy valamivel foglalkoztathassák az ujjaikat. Látod, hogy a ház úrnője ott áll az ajtó közelében, erőszakolt mosollyal az arcán s töri a fejét, hogy kitalálhassa azokat a szükséges semmiségeket, amelyekkel belépésük alkalmával köszönti a vendégeit. Az unalom és a kényelmetlenség számtalan jelét láthatod és ha te benned is valami hasonló érzelem támad, az azután elkerülhetetlenül kellemetlen érzéseket fog ébreszteni. A baj ragadós és akármit teszel is, nem állhatsz ellene az általános fertőzésnek. Küzdesz ellene; görcsösen megfeszíted erőidet, hogy élénkségedet megőrizhesd, de elmésségeid vagy jó anekdotáid csak együgyű vagy elkényszeredett nevetésre bírják hallgatóidat; az értelem és az érzés egyaránt fulladozik bennük. És ha végül undorodnak engedve elrohansz, mennyire megvigasztalódsz, mikor kiérsz a friss levegőre és látod a csillagokat! Mennyire megkönnyebbülve sóhajtod: „Hála Istennek, csakhogy vége!” és félig már el is határoztad magadban, hogy a jövőben el fogsz kerülni minden ilyen szenvedést!

Mármost, mi a titka ennek az örökös sikertelenségnek és kényelmetlenségnek? Nem ezekben a szükségtelen járulékokban van-e a hiba, ebben a túlságosan gondos öltözködésben, ezekben a megszokott formaságokban, e költséges előkészületekben, e sok tervezgetésben és rendszerezgetésben, mely csak zavart okoz és változást kelt? Ki ne fedezte volna fel, aki már harminc évig élt e világon, hogy a mulatság félénk és nem szabad nagyon határozottan vadásznunk rá, hanem meg kell lepni, és csak úgy keríthetjük hatalmunkba? Ha munka közben véletlenül kintornaszót hallunk az utcáról, sokszor nagyobb mulatságot szerez nekünk, mint a legválogatottabb zene a legtökéletesebb zenészek hangversenyén. Ha egy kereskedőnek a kirakatában egyetlen jó képet látunk, lehet, hogy nagyobb gyönyörűségünk telik benne, mint egy egész tárlatban, melyet katalógussal és ceruzával a kezünkben végig nézünk. Azalatt az idő alatt, amíg kirakjuk jól előkészített eszközeinket, hogy biztosítsuk a boldogságunkat, a boldogság tovább illan. Sokkal finomabb valamint, semhogy megfoghatnánk e hálókkal, melyek udvarias szólamokkal vannak megtűzdelve és szertartásos merevséggel vannak feldíszítve. Minél többször és minél bonyolultabban akarjuk ezeket alkalmazni, annál biztosabb, hogy elűzzük vele magát a boldogságot. És ennek az okai eléggé nyilvánvalók. Ezek a magasabbrendű izgalmak, melyeket a társadalmi érintkezés kelt fel bennünk, rendkívül bonyolult természetűek; létrejövetelük mindenkor nagyon sok feltételtől függ és minél nagyobb ezeknek a feltételeknek a száma, annál nagyobb annak a lehetősége, hogy e feltételek közül egyik vagy másik hiányozni fog. Meglehetősen nagy baj szükséges ahhoz, hogy elrontsuk az étvágyunkat; de a környezetünkben levők iránti szívós rokonszenvet egy tekintet vagy egy szó kiolthatja belőlünk. Ebből az következik, hogy minél nagyobb azoknak a szükségtelen követelményeknek a száma, amelyekkel a társadalmi érintkezés körül van bástyázva, annál kevésbé valószínű, hogy örömünk telik az érintkezésben. Elég nehéz már az is, hogy folytonosan eleget tegyünk azoknak a lényeges követelményeknek, melyek szükségesek a másokkal való kellemes érintkezéshez; mennyivel nehezebb feladat tehát az, hogy folytonosan teljesítsük a nem lényeges követelmények egész seregét is! Mi reményed lehet arra, hogy valami természetes választ kaphatsz egy hölgytől, akinek azon jár az esze, hogy milyen ostoba voltál, mikor a bal karodat kínáltad neki, hogy az ebédlőbe vezesd? És hogyan remélhetnéd, hogy kellemes beszélgetésbe elegyedhetsz azzal az úrral, aki dühöng a bensejében, mert nem őt ültették a háziasszony mellé? Az alakiságok, még ha egészen megszokottak is, szükségképpen magukra vonják a figyelmet; szükségképpen szaporítják a félreértés, félremagyarázás és féltékenység alkalmait, úgy az egyik, mint a másik részről, szükségképpen elterelik mindenkinek az elméjét azoktól a gondolatoktól és érzelmektől, amelyekkel foglalkoznia kellene, tehát szükségképpen megrontják azokat a feltételeket, melyek nélkül a rendes társadalmi érintkezés egyáltalán nem lehetséges.

És valóban ez az a végzetes baj, mely a hagyományos szokások merev követéséből ered; olyan baj, amelyhez képest minden egyéb csak mellékes. Ezek rontják meg azokat a társadalmi élvezeteket, amelyeknek fenntartására volnánk hivatva. Minden intézményes szokás megegyezik abban, hogy bár eredetileg hasznos és szükséges volt, végül megszűnik a hasznossága és szükségessége, sőt károssá válik. Amíg az emberiség növekedik, addig állandóak maradnak; minden nap gépiesebbekké és élettelenebbekké válnak s lassanként megfojtják azt, amit előbb védelmeztek és fenntartottak. A kormányzás régi formái végül olyan nyomasztóakká válnak, hogy le kell rázni őket még annak a kockázatnak az árán is, hogy rémuralom következik utánuk. A régi dogmák végül holt formulákká válnak, amelyek már nem elősegítik, hanem megzavarják és megállítják az ember gondolkodását; míg az állami egyházak kezelik ezeket a dogmákat, addig a konzervativizmus segítő eszközei és a haladás elnyomói. A nevelés régi formulái, melyek nyilvános iskoláinkban és kollégiumainkban testesülnek meg, az újabb nemzedékek fejét továbbra is olyasmivel töltik meg, ami aránylag haszontalan ismeret és ami következésképpen kizárja azokat az ismereteket, amelyek hasznosak. Semmiféle, se politikai, se vallási, se irodalmi, se emberbaráti szervezet nincs, amely ettől mentes volna, mivel örökké szaporodnak a szabályai, halmozódik a vagyona, évente szaporodnak a tisztviselői, beleszivárog a pártfogók és a pártok befolyása, és így esetleg elveszíti eredeti szellemi tartalmát, élettelen gépezetté süllyed, működésében magáncélokat tart szem előtt s olyan gépezetté válik, ami nem csupán elejti eredeti célját, hanem határozottan még akadálya is annak. Így van ez a társadalmi szokásokkal is. Azt olvassuk a kínaiakról, hogy „nyomasztóan sok a szertartásuk, mely ősrégi időkből származik,” és hogy ezek terhessé teszik a társadalmi érintkezést. Azok az udvari szabályok, melyeket az uralkodók saját magasztalásukra állapítottak meg, végezetül megrontották az életük minden kényelmét, minden korban és minden országban. Ugyanígy az ebédlőben és a szalonban szokásos mesterkélt szabályok is abban az arányban, amint a számuk és a szigorúságuk növekedett, kiölték azt a kellemes együttlétet, amelynek biztosítása eredetileg a céljuk volt. Az emberek bizonyos ellenszenvvel beszélnek a társadalomról, „alakiságairól,” „merevségéről,” és „szertartásosságáról,” tehát ezt a tényt általában elismerik és ennek a felismeréséből következik annak megállapítása, hogy mindazok a viselkedési szokások, melyek nem természetes követelményeken alapulnak, ártalmasak. Hogy ezek a hagyományos szokások a saját céljaik ellen érvényesülnek, ennek a megállapítása nem új dolog. Swift, korának a szokásait bírálva, írja:

E finom urakkal szemben az okos emberek gyakran kényelmetlenebbül érzik magukat, mint amikor parasztokkal vagy mesteremberekkel kell beszélgetniük.

De nemcsak ezekben az apróságokban láthatjuk, hogy társadalmi szokásaink önmaguknak a rovására érvényesülnek; megállapíthatjuk ezt magukban a lényükben és természetükben is. Társadalmi érintkezésünk úgy, ahogy rendszerint végbemegy, az óhajtott valóságnak csupán a látszata. Mi az, ami nekünk kell? Valami rokonszenves érintkezés embertársainkkal: valami érintkezés, amely nem csupán holt szavakból áll, hanem élő gondolatok és érzelmek közlését segíti elő – olyan érintkezés, amelyben a szem és az arc is beszéljen, s a szavaknak a hangja is legyen tele jelentőséggel – olyan érintkezés, amelynek következtében nem érezzük magunkat többé egyedül, hanem amely közelebb hoz bennünket egymáshoz és megkétszerezi az érzelmeinket azzal, hogy hozzájuk adja a felebarátaink érzelmeit is. Ki az, aki néha nem érezné, hogy milyen hideg és felületes a politikáról és tudományról, új könyvekről és új emberekről való beszélgetés, és hogy ezt az egészet mennyire túlszárnyalja a rokonérzésnek természetes, őszinte megnyilatkozása? Jegyezzük meg Bacon szavait:

A tömeg még nem társadalom, a sok arc csak képtár s a beszéd csak zengő cimbalom ott, ahol nincsen szeretet.

Ha ez igaz, akkor csak az ismeretség után keletkezik a bizalom és a bizalom érik barátsággá, és csak az az igazi közösség válik lehetségessé, melyre az embereknek szükségük van. Az észszerűen kialakult társadalmi körnek olyanokból kell állnia, akik csaknem mindannyian bizalmas viszonyban vannak egymással és tisztelik egymást, illetve ezeken kívül még csak egy-két idegenből. Milyen nagy bolondság rejlik a mi nagy ebédeink, fogadó napjaink és estélyeink egész rendszerében, ahol sok olyan ember jön össze, aki azelőtt még sohasem találkozott egymással; sok ember, aki éppen csak köszön egymásnak, sok ember, aki jól ismeri ugyan egymást, de kölcsönösen közömbös egymásra nézve; és e nagy tömegben milyen kevesen vannak, akik valóban barátai egymásnak! Csak körül kell tekintened az erőltetett arcokon, hogy mindjárt lásd, hogyan áll a dolog. Mindannyian álarcban vannak, és hogyan lehetne rokonérzés álarcok között? Nem csoda, ha magában mindenki kikel az ilyen összejövetelek ostobasága ellen. Nem csoda, ha vendéglátóik nem annyira azért gyűjtik őket össze, mert ez az óhajtásuk, hanem inkább azért, mert meg kell ezt tenniük. Nem csoda, ha a meghívott nem annyira azért megy el, mert mulatságot vár, hanem inkább azért, mert fél, hogy ha elmarad, megsérti a meghívót. Az egész nem egyéb, mint szervezett kellemetlenség.

És jegyezzük meg végül azt is, hogy úgy a jelen esetben, mint máskor is, amint valamely szervezet képtelenné válik a saját céljainak elérésére, mindjárt egészen más célokra használják fel. Mi az, amivel mentegetni szokták az ilyen unalmas összejövetelek összehívását vagy az ilyen meghívók elfogadását? Bíráló megjegyzéseinkre mindenki így felel: „Elismerem, hogy ezek elég ostoba és léha dolgok, de tudja, az embernek fenn kell tartania az összeköttetéseit.” És ha az illetőnek a feleségétől is őszinte választ akarunk, az így fog szólni: „Amint ön, úgy én is belefáradtam már ezekbe a szertartásos összejövetelekbe; de hát férjhez kell adnunk a leányainkat.” Az egyik ember úgy vélekedik, hogy itt előmozdíthatja az ügyét, kiterjesztheti az üzletét; vagy politikai befolyásra tehet szert; vagy a kerületi ügyekben elérhet valamit, szavazatokat vagy hivatalt szerezhet, társadalmi állást, tisztségeket, kegyeket, hasznot vár. A másiknak férjen, házassági szerződésen, feleségen és hozományon jár az esze. Bár egészen hiábavaló, hogy állítólagos céljaik érdekében az embereket naponta kellemes összeköttetésbe akarják hozni egymással – társadalmi érintkezésünknek e terhes módjához mégis makacsul ragaszkodnak – tekintettel azokra a pénzbeli vagy házassági eredményekre, melyek belőle közvetve származnak.

Ki merné tehát azt mondani, hogy társadalmi szabályaink rendszerének a reformja jelentéktelen dolog? Ha látjuk, hogy ez a rendszer hogyan hozza létre a divat túlzásait esetleges következményeikkel, a tönkrejutással – ha megfigyeljük, hogy a „kevésbé vagyonos” osztályokban mennyire korlátozza a társadalmi érintkezést – ha azt tapasztaljuk, hogy sokan, akiknek legnagyobb szükségük volna rá, hogy elvegyülve a finomabb modorúak közé, maguk is csiszolódjanak, s ehelyett ki vannak onnan űzve és rossz társaságokba kerülnek – ha összeadjuk azt a sok kisebb bajt, ami belőle származik, a munkatöbbletet, melyet e rendszer költséges volta minden iparostól és kereskedőtől követel, a közízlésnek a ruházkodásban és díszítésben való hanyatlását, mely azért következik be, mert a divat képtelenségeit utánzandó példában tünteti fel, az egészségnek azt a nagy sérelmét, mely e rendszer híveinek az arcán meglátszik a londoni szezon befejezésekor, és a divatárúsok és effélék nagy halandóságát, melyet szükségleteiknek a sürgőssége évente fokoz; és ha mindehhez hozzáadjuk azt a végzetes bűnét, hogy elhervasztja és megöli azokat a magasabbrendű társadalmi örömöket, amelyeket állítólag szabályoz, akkor nem azzal kell-e befejeznünk az okoskodásunkat, hogy az illem és a divat észszerűbbé tétele olyan törekvés, amelynél sürgősebb alig van?

Tehát a társadalmi szokásokban is szükség van valami protestantizmusra. Az olyan alakiságokat, melyek már nem könnyítésül szolgálnak, hanem torlaszokat támasztanak, el kell söpörni. Nem hiányoznak a jelek arra nézve, hogy már készül is valami változás. A szatirikus írók egész serege, Thackerey vezetése alatt már régóta foglalkozik azzal, hogy társadalmi ünnepségeink hazug volta és divatos ostobaságaink iránt megvetést keltsen, és őszinte perceiben a legtöbb ember nevet azokon a haszontalanságokon, amelyekkel őket és általában a világot csalják. A nevetségesség mindig forradalmi tényező volt. Az olyan intézmények, melyek elvesztették gyökerüket, mely az emberek tiszteletébe és hitébe nyúlt le, el vannak ítélve és feloszlásuknak a napja nincsen messze. Közeleg tehát az az idő, amikor társadalmi szabályaink rendszerének át kell esnie valami válságon, amelyből megtisztulva és aránylag egyszerűbb alakban fog kikerülni.

Hogyan fog ez a válság kitörni, azt senki sem mondhatja meg. Vajon az egyéni tiltakozások folytonossága és szaporodása következtében-e, vagy oly módon, hogy sok ember fog egyesülni a jobb szokások megalkotása és terjesztése érdekében, ezt egyedül a jövő fogja eldönteni. Ha azok, akik nem értenek egyet a mai szabályokkal, együttműködés nélkül fognak cselekedni, akkor a befolyásuk, úgy látszik, nem lesz elegendő. A mai szabályok hívei rossz szemmel néznek rájuk és kárhoztatni fogják őket még azok is, akik titokban együtt éreznek velük; kicsinyes üldözésekben lesz részük és nem hivatkozhatnak semmi eredményre, mely az ő példájukból fakadt; hajlandók lesznek tehát arra, hogy kísérletezésüket, látva reménytelenségét, egymás után abbahagyják. Az a fiatalember, aki szakít a hagyományos szokásokkal, esetleg azt fogja látni, hogy nagyon nagy árat fizet a szakításáért. Ha például gyűlöl mindent, amiben a szolgaságnak valami maradványa nyilvánul meg, függetlenség-érzetének hevében elhatározza, hogy többé senki előtt sem veszi le a kalapját. De azt fogja tapasztalni, hogy amiről neki az a nézete, hogy nem egyéb, mint általános tiltakozás, azt a hölgyek a személyük ellen irányuló tiszteletlenségnek tekintik.

Más esetekben is cserbenhagyja a bátorsága. Addig, amíg a szokásoktól való eltérését csak különcködésnek tartják, emiatt nincsen semmi lelkiismeretfurdalás; mert általában úgy érzi, hogy rá nézve hízelgő az, hogy őt olyan embernek tartják, mint aki nem veszi figyelembe a közvéleményt. De ha lehetséges az, hogy a szokásoktól való eltérését tudatlanságnak, neveletlenségnek vagy szegénységnek tulajdonítják, akkor gyáva lesz. Bár világos, hogy az az újítás, hogy most már bizonyos halétkeket késsel és villával esznek, világosan azt bizonyítja, hogy a régibb szokásnak, amely szerint villával és kenyérrel kell enni a halat, a szeszélyen kívül semmi más alapja nem volt, mégsem mer egészen szakítani ezzel a szokással addig, míg a divat részben fenntartja.⁷ És habár azt gondolja is, hogy a selyem zsebkendő éppen úgy illik a szalonban, mint a fehér batiszt zsebkendő, nem könnyen fog a véleménye szerint eljárni. Mert ő is kezdi majd megérteni, hogy ha szembeszáll a szokással, mindenfelől olyan káros következményeket tapasztal, amelyekre nem számított. Azt várta, hogy a szokásokkal való szakítás sok üres társadalmi érintkezéstől meg fogja szabadítani, s hogy az ostoba embereket fogja megsérteni, de nem az érzékeny embereket, és így a szokásokkal való szakítás valami önműködő készülék módjára azokat, akik méltók az ismeretségre, elválasztotta volna azoktól, akik nem. De kiderül, hogy az ostoba emberek olyan nagy többségben vannak, hogy ha megsérti őket, akkor megint elzárja maga előtt csaknem az összes utat, amelyeken az érzékeny embereket elérheti. Így tehát azt tapasztalja, hogy a szokásokkal való szakítását gyakran félreértik, és hogy csak kevés olyan tér van, ahol következetesen megvalósíthatja – hogy azok a hátrányok, amelyek vele járnak, nagyobbak, mint előre gondolta, és hogy annak a lehetősége, hogy valami jó dolgot cselekedhet, a nagyon távoli jövőben van. Így tehát fokról-fokra halogatja elhatározását és lépésről-lépésre visszacsúszik a hagyományos szokások rendes kerékvágásába.

Az egyéni tiltakozások ekként általában sikerteleneknek bizonyulnak; lehet, hogy nem is lehet elérni semmi eredményt, míg valami szervezett ellenállás nem kerekedik fel az ellen a láthatatlan zsarnokság ellen, mely szokásainkat és divatunkat diktálja. Lehet, hogy a Modor és a Divat kormányát éppen úgy, mint a múltban a politikai és egyházi kormányokat, ellenzőinek valamely egyesülése fogja kevésbé zsarnokivá tenni. Úgy az egyházban, mint az államban a tiltó korlátozások túltengésétől a tömegek szabadították fel az embereket, azok a tömegek, amelyeket közös dogma vagy közös politikai hitvallás kötelékei fűztek össze. Az, amit nem bírtak volna elérni, ha csak egyéni eretnekek vagy egyéni lázadók lettek volna, létrejött, amikor sokan egyetértve cselekedtek. Meglehetősen világos, hogy a szabadságnak e legrégibb vívmányait nem lehetett volna elérni semmi más módon, mert amíg az egyéni függetlenség érzése gyenge volt s az uralom erős, addig a más véleményen levők nem lettek volna elegen ahhoz, hogy létrehozzák a kívánt eredményeket. Amikor a világi és az egyházi hatalom kényszerítő ereje csökkent s az egyéni szabadságra való törekvés erősödött, csak ezekben az utóbbi időkben vált lehetségessé, hogy egyre kisebb és kisebb felekezetek és pártok is küzdhessenek dogmatikus intézmények és törvények ellen; míg végül ma már az egyes ember is teljes biztonságban kifejtheti velük szemben ellentétes álláspontját.

A szokásokkal való egyéni szakításnak eredménytelensége arra vall, hogy ebben az esetben is a változásoknak hasonló sorozata mehetett végbe. Igaz, hogy a lex non scripta különbözik a lex scripta-tól abban, hogy nem lévén írásba foglalva, könnyebben módosítható és hogy időről-időre egész csendben megjavult. De azért mégis látni fogjuk, hogy a lényegben itt is megvan az analógia. Mert ebben az esetben, mint a többiekben is, nem abban van a forradalomnak a lényege, hogy a korlátozó szabályok bizonyos rendszerét a korlátozó szabályok más rendszerével helyettesítik, hanem abban, hogy korlátozzák vagy megszüntetik azokat a hatalmasságokat, melyek a tiltó szabályokat megállapítják. Éppen úgy, mint ahogyan a reformáció által létrehozott alapvető változás nem abban állott, hogy egy dogmát egy másik dogmával pótoltak, hanem abban, hogy nem ismerték el azt a bírói hatalmat, mely azelőtt a dogmákat diktálta, éppen úgy, mint ahogyan az az alapvető változás, amelyet a demokrácia már régen megkezdett, nem abban állott, hogy ettől vagy attól a külön törvénytől áttértek egy másik törvényre, hanem abban, hogy egy embernek az uralmától áttértek az összességnek a szabadságára, éppen úgy az a hasonló változás is, amelyet az itt tárgyalt mellékes kormányzati ágban létre kell még hozni, nem abban áll, hogy a képtelen szokásokat okos szokásokkal pótoljuk, hanem annak a hatalomnak a detronizálásában, amely most megszabja a szokásainkat, és az egyének azon jogának elismerésében, hogy szabadon állapíthassák meg a szokásaikat. Az életmód szabályainak dolgában egy klikk, mely London nyugati részében lakik, a mi pápánk és mi mind pápisták vagyunk, csak szórványosan mutatkoznak itt-ott eretnekek is. Arra, aki elszántan fellázad, lesújt a kiközösítés büntetése, egész sor kellemetlen és valóban komoly következménnyel.

Az egyénnek alkotmányunkba belefoglalt szabadsága még akkor is, ha növekedik, alá van még vetve ennek a finomabb szövevényű zsarnokságnak. Az egyéni lelkiismeret szabadságát, melyet elődeink kivívtak az egyháztól, még magának követeli szokásainknak ez a diktátora. És mint föntebb mondottuk, hogy megszabaduljunk e bálványimádástól és a szokásokhoz való babonás ragaszkodástól, ahhoz még egy reformációnak kell bekövetkeznie társadalmi szokásainkban. Mivel pedig párhuzamos az a változás, amelyet ki kell vívni, nem valószínűtlen, hogy hasonló módon kell kivívni. Az a befolyás, amelyet azok, kik egyénileg szakítanak a szokásokkal, nem érhetnek el, és az a kitartás, amely belőlük hiányzik, létrejöhet, ha egyesülnek. Az az üldözés, amelyben a világ ma részesíti őket, mert a szokásokkal való szakításukat félreértve, azt hiszi, hogy nem ismerik vagy nem tisztelik a szokásokat, csökkenni fog, ha azt látják majd, hogy eljárásunk elvi alapja van. Az a bűnhődés, mellyel ma a kiközösítés jár, el fog tűnni, ha elég nagy számban lesznek ahhoz, hogy beérjék önmaguknak a társas köreivel. És ha sikerrel ellenálltak és az ellenzékiség hevessége elmúlt, akkor a társadalomban azoknak a nagy tömege, akiknek titokban szintén nem tetszenek társadalmi szabályaink, maga is elég erővel nyilatkozhat meg ahhoz, hogy elérhessük az óhajtott felszabadulást.

Hogy ilyen lesz-e az elkövetkezendő folyamat, azt egyedül az idő döntheti el. Az eredetnek, a növekedésnek, a felsőbbségnek és hanyatlásnak az a közössége, amelyet a kormányzás minden neménél láttunk, arra vall, hogy változásuknak a módjaiban is megvan a közösség. Másrészről pedig a természet gyakran hajt végre lényegükben hasonló műveleteket látszólag különböző módokon. Ez az oka annak, hogy ezeket a részleteket sohasem lehet előre megjövendölni.

Addig is vessünk egy pillantást azokra a végső következtetésekre, amelyekhez eljutottunk. Egyrészről azt látjuk, hogy a kormányzatról, mely eredetileg egységes volt és később oszlott meg, feladatainak jobb teljesítése érdekében, el kell ismerni, hogy minden ágában – úgy politikai, mint vallási és szertartási intézkedéseiben – jótékony hatású volt és valóban feltétlenül szükséges volt. Másrészről a kormányzatot minden formájában úgy kell felfognunk, hogy olyan feladatot teljesít, amelyet az ősemberiségnek a társas életre való alkalmatlansága tett szükségessé; s kényszerítő erejének az államban, az egyházban és a szokásokban való folytonos csökkenését úgy kell tekintenünk, hogy ez kísérő jelensége annak, hogy az emberiség létfeltételeihez fokozottabban alkalmazkodik. Hogy ezt a felfogást kiegészítsük, emlékezetünkbe kell vésnünk még azt a harmadik tényt is, hogy minden, bármi néven nevezendő kormány keletkezését, fenntartását és hanyatlását egyaránt az emberiség hozza létre önmagának az ellenőrzése céljából, amiből levonhatjuk azt a következtetést, hogy általában semmiféle fajta korlátozás nem tarthat tovább, mint ameddig szükség van rá és nem szüntethető meg előbb, mint amikor ennek az ideje elérkezik.

A társadalom egész fejlődésében alá van vetve a vedlés folyamatának. Azok a régi formák, amelyeket fokozatosan levet magáról, egykor mind össze voltak nőve az élő szervezetével; mindegyikük védőburok volt, amelyen belül kifejlődött a magasabbrendű emberiség. Ezeket a régi formákat csak akkor dobta le a társadalom, amikor a fejlődést már akadályozták, és csak akkor, amikor belül már egy jobb burkolat alakult ki, és ránk hagytak mindent, ami bennük jó volt. A zsarnoki törvényeknek koronként bekövetkező megszüntetései nemcsak sértetlenül hagyták az igazságszolgáltatást, de meg is tisztították. A meghalt és eltemetett dogmák nem vitték magukkal a sírba lényeges erkölcsi tartalmukat, amely ma is él s amelyet a babona szennye nem mocskolhatott be. És mindez az igazság és szívesség és szépség, mely illemszabályainknak néha terhünkre levő formáiban rejlik, örökké fog élni, akkor is, amikor magukat e formákat már régen elfelejtették.

Lábjegyzetek

1. Ez a cikk még akkor íródott, amikor a bajusz- és szakáll-viselet még nem vált általánossá. ↩

2. A testőrök gúnyneve. ↩

3. Királyi fogadtatásokon. ↩

4. Azonban annak a kevés embernek, aki kétségbe vonja, igaza lehet. Voltak olyan korszakok, melyek megelőzték azt a kort, melyben a törzsfőnöki hatalom kialakult, és ez a hatalom sok esetben nem is alakult ki sohasem. ↩

5. Grundyné nagyon jól ismert angol színpadi alak. Morton egyik vígjátékában Asmfieldné bármihez fog is, mindig amiatt aggódik, hogy „mit szól majd hozzá Grundyné!” ↩

6. Két orfeum Londonban ↩

7. Amikor Spencer ezt írta, az ezüst halkés használata még ismeretlen volt. ↩