Az Állam nélküli társadalom | Az Állam anatómiája: és más esszék

Mielőtt megpróbálom felvázolni, hogyan is működne sikeresen egy „Állam nélküli társadalom” – azaz egy anarchista társadalom – először szeretnék cáfolni két közkeletű, de téves kritikát. Az első az érv, miszerint az olyan biztonságot vagy védelmet nyújtó szolgáltatásokkal, mint a bíróság, a rendőrség, vagy maga a törvény, egyszerűen visszacsempészem az Államot a társadalomba egy másik alakjában, ennélfogva a rendszer, amit elemzek és támogatok „valójában” nem is anarchista. Az efféle kritika csupán terméketlen és soha véget nem érő szemantikai vitához vezet minket. Hadd szögezzem le már a legelején, hogy úgy definiálom az Államot, mint az az intézmény, amely rendelkezik a következő két tulajdonság egyikével vagy mindkettővel (szinte mindig mindkettővel): (1) bevételére az „adóztatásnak” nevezett fizikai kényszerrel tesz szert, és (2) jogot formál – rendszerint sikerrel – egy kikényszerített monopóliumra a védelmet és biztonságot garantáló intézmények (bíróság és rendőrség) felett egy adott területen belül. Bármi intézmény, ami nem rendelkezik valamelyikkel ezen tulajdonságok közül, nem és – a definíciómnak megfelelően – nem lehet „Állam.” Másrészről úgy definiálom az anarchista társadalmat, mint amiben nincs törvényes lehetőség bármely egyén személye vagy tulajdona elleni kényszerítő agresszióra.¹ Az anarchisták éppen azért ellenzik az Államot, mert a puszta léte is az efféle agresszióban gyökerezik, nevezetesen a magántulajdon kisajátításában adóztatáson keresztül, más védelmi szolgáltatók kényszerrel való kizárásában a területén belül és az összes többi támadásban és kényszerben, ami az egyén jogainak e kettős megsértésére alapul.

Az államdefiníciónk nem önkényes, hiszen az írott történelem során rendelkeztek ezzel a két tulajdonsággal azok, amiket általánosságban „Államnak” tartanak. Az Állam a fizikai kényszer használatával megszerezte magnak a területe alatti védelmi szolgáltatások kötelező monopóliumát. Azonban elviekben kétségtelenül lehetséges, hogy ezeket a szolgáltatásokat magán-, nem állami intézmények biztosítsák, és ezeket a szolgáltatásokat a történelem során bizony az Államon kívül más szervezetek biztosították. Az állammal való szembenállás tehát nem jelenti szükségszerűen azt, hogy azokat a szolgáltatásokat is ellenezzük, amik gyakran hozzá kapcsolódnak; az állammal való szembenállás nem jelenti szükségszerűen azt, hogy elleneznünk kell a rendőri védelmet, a bíróságot, a döntőbíráskodást, a pénzverést, a postai szolgáltatást, vagy az utakat és az autópályákat. Néhány anarchista valóban ellenezte a rendőrséget és minden fizikai kényszert a személy és tulajdon védelmében, ez azonban nem szükségszerű része annak az anarchista álláspontnak – és arra nézve alapjában véve irreleváns – amit pontosan minden személy és tulajdon ellen irányuló támadás vagy agresszív fizikai kényszer ellenzése jellemez.

Az adóztatás kulcsfontosságú szerepét láthatjuk abban, hogy az állam az egyetlen szervezet a társadalomban, amely bevételére rendszeresen és szisztematikusan fizikai kényszer alkalmazásával tesz szert. Minden más szervezet és egyén önkéntesség révén jut a bevételhez, vagy (1) a javak és szolgáltatások önkéntes értékesítésével fogyasztók számára a piacon, vagy (2) a társadalom tagjaitól vagy más adományozóktól származó önkéntes ajándékok és adományok formájában. Ha úgy döntök, hogy nem veszek meg egy gabonapelyhet a piacon, a gabonapehely gyártója nem ragad fegyvert és nem fenyeget börtönbüntetéssel, hogy vásárlásra kényszerítsen; ha nem lépek be az Amerikai Filozófiai Társaságba, a társaság nem kényszeríthet a csatlakozásra vagy akadályozhatja meg a kilépésemet. Egyedül az állam teheti ezt meg; csak az állam kobozhatja el a tulajdonomat vagy zárhat börtönbe, ha nem fizetem ki az általa kivetett adósarcot. Tehát egyedül az állam természete az, és egyedül állam tartja fenn magát abból, hogy kényszerrel kisajátítja a magántulajdont.

Az efféle elemzést nem igazolt azzal vitatni, hogy bizonyos értelemben a gabonapehely megvásárlása vagy a filozófiai társaság tagsága is egyfajta „kényszer”. Akinek nem tetszik a „kényszer” szó efféle használata, egyszerűen kiveheti a kifejezést az okfejtésből és helyettesítheti a „fizikai erőszakkal vagy annak fenyegetésével,” amivel az érv lényegében nem, csupán az irodalmi stílusban esik kár. Amit tehát az anarchizmus tenni szeretne, az az állam, azaz az agresszív kényszer törvényesített intézményének eltörlése.

Aligha kell hozzátenni, hogy a kényszerből származó bevételen nyugvó állam rendszerint egy sor további agressziót követ el a társadalom ellen, a gazdasági szabályozástól a pornográfia tilalmáig, a kötelező vallási szertartásoktól a civilek elleni tömeggyilkosságig szervezett hadviselés útján. Röviden, Albert Jay Nock szavaival, az állam „magának követeli és maga gyakorolja a bűnözés monopóliumát” a területén belül.

A második kritika, amit szeretnék cáfolni, mielőtt a dolgozatom fő témájára térnék, az a közkeletű vád, miszerint az anarchisták „feltételezik, hogy minden ember jó”, és az állam eltűnésével többé senki nem követne el bűntetteket. Röviden, hogy az anarchizmus feltételezi, hogy az állam eltörlésével meg fog jelenni az Új Anarchista Ember, aki annyira együttműködő, humánus és jó szándékú, hogy a bűnözés problémája soha nem fog lesújtani a társadalomra. Bevallom, nem értem, milyen alapon vádolnak minket ezzel. Bármit jövendöljön is az anarchizmus többi iskolája – és nem gondolom, hogy ők okot szolgáltatnak erre a vádra – én magam határozottan nem így gondolom. A legtöbb megfigyelővel együtt én is úgy vélem, hogy az emberiség a jó és a gonosz, az együttműködő készség és a bűnözői hajlam keveréke. Úgy gondolom, az anarchista társadalom egy olyan társadalom, ami maximalizálja a jóságra való hajlamot, míg minimalizálja mind a lehetőségét, mind az erkölcsi legitimitását a gonosznak és a bűnözésnek. Ha az anarchista nézet igaz, és az állam valóban mindenféle antiszociális bűntett – lopás, elnyomás, tömeggyilkosság – hatalmas törvényesített és társadalmilag legitimált csatornája, akkor nyilvánvaló, hogy ennek a bűngépezetnek a felszámolása csak segítheti az emberi jóság, és gátolhatja az emberi gonoszság kibontakozását.

Egy további megjegyzés: alapjában véve semmilyen társadalmi rend, legyen az anarchista vagy államista, nem működőképes, ha az emberek többsége nem „jó”, olyan értelemben, hogy legfőbb vágya nem szomszédjának megtámadása és kirablása. Ha mindenki ilyen hajlamokat dédelget, semmiféle védelem, sem állami, sem magán, nem volna elég ahhoz, hogy feltartóztassa a káoszt. Továbbá minél békésebbek az emberek, és minél inkább tartózkodnak az agressziótól embertársaik ellen, annál sikeresebben működik bármilyen társadalmi rendszer, és annál kevesebb erőforrást kell rendőri védelemre áldozni. Az anarchista álláspont úgy tartja, hogy legyen akármilyen az „emberi természet,” legyen bármilyen szinten az emberi jóság és gonoszság, az anarchizmus maximalizálni fogja a lehetőségeket a jóra és minimalizálni fogja a csatornákat a rosszra. A többi a társadalom egyes tagjai által vallott értékektől függ. Ehhez még annyit kell hozzátenni, hogy a hatalmas mértékű, legalizált állami bűntettek társadalmi legitimációjának és élő példájának eltörlésével az anarchizmus jelentős mértékben elő fogja segíteni, hogy az emberek békés értékeket valljanak.

Itt természetesen nem foglalkozhatunk az anarchizmus mellett és az állam ellen szóló valamennyi erkölcsi, politikai és gazdasági érvvel. Mint ahogyan a jelenleg az állam által biztosított javakat és szolgáltatásokat sem vehetjük sorra és mutathatjuk be, hogyan volnának képesek magánszemélyek és magáncsoportok sokkal hatékonyabban biztosítani azokat a szabadpiacon. Itt csupán a talán legbonyolultabb területet vehetjük vizsgálat alá, a területet, ahol szinte általánosan elfogadottnak számít, hogy az államnak egyfajta „szükséges rosszként” léteznie és tevékenykednie kell: ez pedig a személy és a tulajdon agresszióval szembeni védelmének kulcsfontosságú birodalma. Kétségtelenül egyetemesen vallott álláspont, hogy az állam minimum ahhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy biztosítsa a rendőri védelmet, a konfliktusok bírói úton való eldöntését, a szerződések végrehajtását, illetve magának a végrehajtandó törvénynek a megalkotását. Meggyőződésem, hogy mindezeket a valóban szükséges védelmi szolgáltatásokat képesek kielégítő és hatékony módon biztosítani magánszemélyek és magánintézmények a szabadpiacon.

Még egy lényeges megjegyzés, mielőtt a dolgozat tárgyára térnék: az olyan új javaslatokat, mint az anarchizmust, szinte mindig ahhoz a hallgatólagos feltételezéshez viszonyítják, hogy a jelenlegi, államista rendszer tökéletesen működik. Az anarchista társadalomról alkotott kép bármelyik szépséghibája vagy problémája negatívumnak számít és elég ahhoz, hogy az anarchizmust azonnal elvessék. Röviden, hallgatólagosan feltételezik, hogy az állam tökéletesen elvégzi a személy és tulajdon védelmének önkényesen kisajátított feladatát. Jelenleg nem tudunk részletesebben kitérni arra, miért szükségszerű, hogy az állam egy ilyen feladat végrehajtása során súlyos hibákat és hatékonytalanságokat vétsen. Itt elég, ha rámutatunk arra a sötét és példátlan bűnlajstromra, amit az állam produkált a történelem során: egyetlen magán martalóccsoport sem versenyezhet a szüntelen állami rablás, eltulajdonítás, elnyomás és tömeggyilkosság listájával. A maffiózók és a magán bankrablók egyetlen csoportja sem vehetné fel a versenyt a hirosimákkal, drezdákkal, lidicékkel és a hozzájuk hasonló rémtettekkel az emberiség történelme során.

Ezt az érvet megfogalmazhatjuk valamivel filozofikusabban is: illegitim úgy összehasonlítani az anarchizmus és az államizmus előnyeit, hogy a jelenlegi rendszert eleve adottnak veszik, és csak az anarchista alternatívát vizsgálják kritikusan. A nulláról kell kiindulnunk, és kritikusan kell vizsgálnunk mindkét javasolt alternatívát. Tegyük fel például, hogy most pottyantunk le a Földre de novo, és azzal a kérdéssel találjuk szembe magunkat, hogy milyen társadalmi berendezkedést válasszunk. És tegyük fel, hogy valaki a következőt javasolja: „Mindannyian szenvedni fogunk azoktól, akik agressziót szeretnének alkalmazni embertársaikkal szemben. Oldjuk meg ezt a problémát úgy, hogy az összes fegyverünket a Jones családnak adjuk és teljességgel rájuk ruházzuk a végérvényes hatalmat, hogy döntőbíráskodjanak a vitáink felett. Így, a kényszer és a végérvényes döntéshozatal feletti monopóliumukkal a Jones család képes lesz megvédeni minket egymástól.” Úgy gondolom, hogy ez az indítvány aligha lelne támogatókra, talán magát a Jones családot kivéve. Pedig pontosan ez a népszerű érv az állam létezése mellett. Amikor a nulláról indulunk, mint a Jones család esetében, az a kérdés: „ki őrzi az őrzőket?”, nem csupán megingatja az állam elméletének szilárdságát, hanem egyenesen hatalmas korlátot állít annak léte elé.

Egy végső megjegyzés: az anarchista mindig nehéz helyzetben van, amikor megpróbálja megjósolni a jövő anarchista társadalmának formáját, hiszen lehetetlen megjósolni az önkéntes alapon kialakuló társadalmi megállapodásokat, beleértve a javak és szolgáltatások biztosítását a szabadpiacon. Tegyük fel például, hogy 1874-ben vagyunk és valaki megjósolja, hogy egyszer létezni fog egy rádiógyártó ipar. Ahhoz, hogy ez a jóslat igaz legyen, vajon azonnal meg kell kérni, mondja meg, egészen pontosan, hány rádiógyártó lesz egy évszázad múlva, mekkorák lesznek azok, hol lesz a székhelyük, milyen technológiát és marketing-technikákat alkalmaznak majd, és a többi? Nyilvánvaló, hogy ezek a kérdések értelmetlenek volnának, és lényegében ugyanez a helyzet, amikor azt követelik, hogy pontosan vázoljuk fel a védelmi tevékenységek piacának jövőbeli mintázatát. Az anarchizmus szerint az államot társadalmi és piaci intézményekre kell bontani, és ezek az intézmények sokkal rugalmasabbak, ugyanakkor kevésbé megjósolhatóak, mint a politikai intézmények. Tehát legfeljebb csak hozzávetőleges irányvonalakat és perspektívákat nyújthatunk a jósolt anarchista társadalom formájával kapcsolatban.

Egy másik fontos érv, amit itt érdemes megjegyezni, hogy a modern technológia fejlődése egyre inkább lehetővé teszi az anarchista elképzelések megvalósíthatóságát. Vegyük például a világítótornyok esetét, amikről gyakran azt állították, hogy lehetetlen, hogy egy magán-világítótorony kezelője odaevezzen minden egyes hajóhoz, hogy beszedje a szolgáltatás díját. Túl azon, hogy ez az érvelés figyelmen kívül hagyja a sikeresen működő magán-világítótornyok létezését régebbi időkben, mint Angliában a XVIII. század elején, fontos megjegyezni, hogy a modern elektronikai technológia segítségével könnyen lehetővé válik a díjbeszedés. Így a hajónak ki kell fizetnie egy elektronikusan irányított fénysugár díját, ami automatikusan bekapcsol azoknak a hajóknak, amik megvásárolták a szolgáltatást.

Vizsgáljuk most meg, hogyan oldanák meg egy anarchista társadalomban a vitákat – különösen a személy és a tulajdon vélt megsértésével kapcsolatos vitákat. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy minden vitában két fél áll egymással szemben: a felperes, a bűncselekmény vagy a sérelem vélt áldozata, és az alperes, a feltételezett agresszor. A szerződésszegések nagy részében persze mindkét fél azt állítja, hogy a másik a vétkes, tehát mindkettő egyszerre alperes és felperes.

Fontos emlékeznünk arra, hogy bármilyen társadalomnak, legyen az államista vagy anarchista, szüksége van arra, hogy rendelkezzen a viták megoldásának olyan módjával, amelyet a társadalom többsége elfogad. Semmi szükség sem volna bíróságokra vagy döntőbírákra, ha mindenki mindentudó lenne és azonnal tudná, ki a bűnös bármilyen bűncselekményben vagy szerződésszegésben. De mivel egyikünk sem mindentudó, lennie kell egy legitimnek tartott módszernek, amivel eldönthető, ki a bűnös vagy a törvénysértő; röviden, aminek a döntését el fogja fogadni a nyilvánosság elsöprő többsége.

Először is egy vitát eldönthetnek önként maguk a vitázó felek, vagy segítség nélkül, vagy egy harmadik közvetítő segítségével. Ezzel nincs probléma, és ezt a társadalom minden további nélkül el fogja fogadni. Ez manapság is rendkívül elfogadott, és még inkább az volna a békés együttműködés és megállapodás anarchista értékeivel áthatott társadalomban. A második és hasonló eset, ha a két fél, miután képtelen egyezségre jutni, úgy dönt, önként aláveti magát egy döntőbíró ítéletének. Erre vagy akkor kerül sor, amikor felmerül egy konfliktus, vagy ha így állapodtak meg az eredeti szerződésben. Ismét, semmi különösebb problémába nem fog ütközni, hogy ez legitimitást nyerjen. Még a jelenlegi államista korszakban is, a politikai szempontok szerint működtetett bíróságok hírhedt hatékonytalansága, fáradságos és kényszerítő eljárása egyre több embert késztet arra, hogy a konfliktusok gyors és harmonikus rendezése érdekében önkéntes és szakértő döntőbíróhoz forduljanak.

Erről írta William C. Wooldridge, hogy

Az arbitráció akkora méreteket öltött, hogy bizonyos területeken a bíróságok csupán másodlagos szerepet játszanak, máshol pedig teljesen feleslegessé váltak. A bíróságok ősi félelme attól, hogy az arbitráció „kiszorítja” majd őket a területükről, olyan hatalmas mértékben beigazolódott, hogy azt valószínűleg egyetlen szokásjogi bíró sem látta előre. A biztosítótársaságok évente több mint 50 ezer panaszt rendeznek egymás között döntőbíróság útján, és az Amerikai Döntőbírói Szövetségnek (American Arbitration Association, AAA), aminek new york-i központja mellett 25 területi irodája működik országszerte, tavaly több mint 22 ezer ügye volt. A szövetség 23 ezer döntőbíráskodásra felkérhető munkatársa létszámban talán meghaladja az amerikai bírák teljes létszámát. … Ha ehhez hozzászámítjuk az egyes iparágakon belüli vitákban, vagy az egyes környékek vitáiban döntőbíróként fellépő, formális AAA tagsággal nem rendelkező személyek ismeretlen létszámát, nyilvánvalóvá kezd válni a hivatalos bíróságok mennyiségi másodszerepe.²

Wooldridge hozzáadja azt a fontos tényt, hogy amellett, hogy a döntőbíróságok gyorsabbak, mint az állami bíróságok, a döntőbírák szakértőként figyelmen kívül hagyhatják az állami törvényeket; ezzel lényegében létrehoznak egy önkéntes magánjogi törvénytárat.

"Más szóval – mondja Wooldridge – a nem hivatalos, önkéntes bíróságok rendszerével párhuzamosan kialakult egy magán törvénytár; ugyanazzal az eljárással kerülik meg az állam szabályait, mint amivel kikerülik a fórumot, amit az állami szabályokkal kapcsolatos viták rendezésére hoztak létre. … Röviden, két ember között létrejövő magán megállapodás, egyfajta bilaterális 'törvény' lép a hivatalos törvény helyébe. A szuverén parancsa érvényét veszíti, helyébe pedig a felek által hallgatólagosan vagy szerződéssel elfogadott szabály lép”. Wooldridge arra a végkövetkeztetésre jut, hogy „ha a döntőbíró megteheti, hogy figyelmen kívül hagy egy törvényben megállapított kötbérszabályt vagy az előtte fekvő panaszra alkalmazandó elévülést (és általánosan elfogadott, hogy ehhez megvan a hatalma), akkor a döntőbíráskodást a törvény uralma alóli önfelszabadítás egyik valóban forradalmi eszközének tekinthetjük."³

Ellenérvként fel lehetne hozni, hogy a döntőbíráskodás csak azért működik sikeresen, mert a bíróságok érvényre juttatják az arbitrációs ítélteteket. Wooldridge azonban rámutat arra, hogy az arbitrációt nem lehetett érvényre juttatni az amerikai bíróságokon 1920 előtt, ez azonban nem akadályozta meg, hogy sikeres legyen az önkéntes döntőbíráskodás és teret hódítson Amerikában és Angliában. Továbbá rámutat a kereskedelmi bíróságok sikeres működésére a középkor óta, amik létrehozták a lex mercatoria teljes törvénytárát. Egyik ilyen bíróság sem rendelkezett a végrehajtáshoz szükséges hatalommal. Megemlíthette volna a hajózási magánbíróságokat is, melyek hasonló módon fejlesztették ki a tengerjog törvénytárát.

Hogyan tudták akkor biztosítani ezek a magán, „anarchista” és önkéntes bíróságok, hogy elfogadják a döntésüket? A társadalmi kiközösítés módszerével és azzal, hogy a későbbiekben senki nem volt hajlandó üzletet kötni azzal a kereskedővel, aki nem tartotta magát a megállapodáshoz. Az önkéntes „végrehajtás” ezen módszere valóban roppant hatékonynak bizonyult. Wooldridge írja, hogy

a kereskedők bíróságai önkéntesek voltak, és ha valaki figyelmen kívül hagyta az ítéletüket, nem lehetett börtönbe zárni... Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy... döntéseiket még a vesztesek is tiszteletben tartották; máskülönben nem vették volna igénybe őket. A kereskedők egyszerűen úgy tették működőképessé bíróságaikat, hogy megállapodtak abban, hogy tartják magukat a döntéseikhez. Az a kereskedő, aki megsértette a megállapodást, nem került börtönbe, de nem is maradt sokáig kereskedő, mert kiközösítették, ami hatékonyabbnak bizonyult, mint a fizikai kényszer.⁴

Ez az önkéntes módszer a modern időkben sem vallott kudarcot. Wooldridge azt írja, hogy pontosan az 1920 előtti években, amikor a döntőbírósági ítéleteknek nem szereztek érvényt az állami bíróságok,

a döntőbíráskodás egyre nagyobb népszerűségnek örvendett és követőkre talált az amerikai kereskedők körében. Az, hogy akkor növekedett a népszerűsége, amikor épp annyira önkéntes volt az arbitráció döntésének betartása, mint maga a megállapodás, kétségessé teszi, vajon valóban szükség van-e törvényesített kényszerre a viták többségének elrendeléséhez. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki nem tartotta magát a döntőbírósági ítélethez; az Amerikai Döntőbírói Szövetség egyik alapító tagja egyetlen ilyen esetre sem emlékszik. Középkori elődeikhez hasonlóan az amerikai kereskedőknek sem volt szükségük semmilyen más szankcióra, mint amiket közösségként alkalmaztak egymással szemben. Aki nem volt hajlandó fizetni, vagy azzal számolhatott, hogy a jövőben nem veheti igénybe a szövetség bíróságait, vagy azzal, hogy nevét nyilvánosságra hozzák a kereskedelmi szövetsége tagjainak; ezek a büntetések sokkal félelmetesebbek voltak, mint a bírság, amivel nem értett egyet. Az önkéntes és magán döntőbírói ítéleteket önként és állami kényszer nélkül fogadták el az üzletemberek, ha nem tisztességességből, akkor önérdekből, mert tudták, hogy ha nem tartják magukat a döntőbírói döntéshez, a viták elintézésének ez a módja számukra egyhamar megszűnik.⁵

Azt is meg kell említeni, hogy a modern technológia még könnyebbé teszi az információgyűjtést és annak közvetítését arról, hogy kinek milyen a reputációja, illetve hogy betartja-e vagy megszegi a szerződéseket és a döntőbírói határozatokat. Egy anarchista társadalomban valószínűleg nagyobb méreteket öltene az efféle adatterjesztés, ami megkönnyítené a szerződésszegőkkel és a döntőbírói megállapodás-szegőkkel szembeni kiközösítést és bojkottálást.

Hogyan választanák ki a döntőbírókat egy anarchista társadalomban? Pontosan úgy, mint most, illetve mint ahogyan az a szigorúan önkéntes döntőbíráskodás korában történt: a különböző piaci résztvevők azokat választanák, akik a leghatékonyabb és a legfeddhetetlenebb hírében állnak. Mint a többi piaci folyamat esetén, azok a döntőbírók érnének el egyre több üzleti sikert, akik a legjobban rendezik el a rájuk bízott vitákat, és azokhoz, akik gyenge teljesítményt nyújtanak, nem érkeznek új kliensek és hamarosan más megélhetés után kell nézniük. Itt ki kell hangsúlyozni, hogy a vitázó felek azokat a döntőbírókat fogják felkeresni, akik a legjobb reputációval bírnak mind a szakértelem, mind a pártatlansággal terén, az elfogult és hatékonytalan döntőbíróknak pedig hamar pályát kell váltaniuk.

Morris és Linda Tannehill kihangsúlyozza:

Az államhívők a törvényesített kényszert (az állam törvényes kényszerítőerejét) tartják a társadalmi viták egyetlen megoldásának. Úgy vélik, ha nem kényszerítenék a társadalom minden tagját arra, hogy egyazon bírói rendszert használja ... a viták megoldhatatlanok volnának. Úgy tűnik, fel sem merült bennük, hogy a vitázó felek maguk is képesek szabadon megválasztani saját döntőbírójukat ... nem ébredtek rá, hogy a vitázó felek valójában sokkal jobban járnának, ha az egymással versengő döntőbírói ügynökségek közül válogathatnának, hogy élvezhessék a verseny és a szakosodás előnyeit. Nyilvánvalónak kellene lennie, hogy az a bírósági rendszer, ami a törvény hatalmával garantált monopóliummal rendelkezik, nem nyújthat olyan minőségű szolgáltatást, mint a szabadpiaci döntőbírói ügynökségek, amiknek versengeniük kell az ügyfelekért. ...

Az állam által működtetett döntőbíróságok mellett felhozott talán legkevésbé védhető érv szerint az állami bírók pártatlanabbak, mert nem függnek a piactól, így nincsenek önös érdekeltségeik... Az államhoz való politikai hűség határozottan nem garantálja a pártatlanságot! Egy állami bírót mindig arra fogják késztetni az ösztönzők, hogy elfogult legyen – az állam iránt, hiszen attól kapja a fizetését és hatalmát! Másrészről azonban az a döntőbíró, aki a szabadpiacon árulja szolgáltatásait, tudja, hogy makulátlanul tisztességesnek, igazságosnak és pártatlannak kell lennie, különben semmilyen vitázó fél nem fogja megvásárolni az arbitrációs szolgáltatását. Egy szabadpiaci döntőbírónak a megélhetése függ az igazságosságától és vitarendező képességétől. Az állam alkalmazásában álló bíró a politikai befolyástól függ.⁶

Ha fontosnak látják, a szerződő felek előre megállapodhatnak több döntőbíróban is:

Gazdaságosabb és az esetek többségében bőven elegendő, ha csak egyetlen döntőbírói ügynökségre bíznák az ügyet. De ha a felek úgy érzik, hogy felmerülhet a fellebbezés eshetősége, és hajlandóak vállalni az ezzel felmerülő többletköltségeket, megállapodhatnak kettő vagy több egymás után következő döntőbírói ügynökség igénybevételében. Ilyenkor az ügynökségek neve belekerülne a szerződésbe az „első fellebbviteli bíróságtól” az „utolsó fellebbviteli bíróságig”. Nem volna sem szükséges, sem kívánatos, hogy legyen egyetlen végső fellebbviteli bíróság, mint napjainkban az Egyesül Államok Legfelsőbb Bírósága.⁷

A döntőbíróság tehát aligha jelent problémát a szabad társadalom felvázolása során. De mi a teendő az agresszív sérelem vagy bűncselekmény esetén, amikor nincs szerződés? Vagy tegyük fel, hogy egy szerződésszegő semmibe veszi a döntőbírói határozatot. Elegendő a kiközösítés? Röviden, hogyan alakulhatnak ki olyan bíróságok a szabadpiaci, anarchista társadalomban, amelyeknek hatalmában áll, végrehajtani a bűnözőkkel vagy szerződésszegőkkel szemben hozott ítéleteket?

A legtágabb értelemben a védelmi szolgáltatás olyan őrökből és rendőrökből áll, akik erőszak alkalmazásával védelmezik a személyt vagy tulajdont támadás ellen, illetve olyan bírókból és bíróságokból, amelyek feladata társadalmilag elfogadott eljárások használatával kideríteni, kicsoda a bűnöző vagy a károkozó, illetve végrehajtani a bírói ítéleteket, mint a kártérítés vagy a szerződés betartatása. A szabadpiacon a magánbíróságok és a rendőrség viszonyát illetően számos forgatókönyv lehetséges; lehetnek például „vertikálisan integráltak”, és az is lehetséges, hogy ezeket a szolgáltatásokat különböző cégek biztosítják. Továbbá valószínűnek látszik, hogy a rendőrségi szolgáltatásokat biztosítótársaságok fogják nyújtani, amik bűncselekmény esetére érvényes biztosítást kínálnak az ügyfeleiknek. Ebben az esetben a biztosítótársaságok fogják kártalanítani a bűncselekmények, szerződésszegések vagy a döntőbírói határozatok be nem tartásának áldozatait, majd ők fogják az agresszoron peres úton behajtani a költségeket. Egy természetes piaci kapcsolat áll fenn a biztosítótársaságok és a védelmi szolgáltatások között, mivel minél inkább képesek alacsonyan tartani a bűnözést, annál kevesebb kártalanítást kell kifizetniük.

A bíróságok vagy díjat szednek a szolgáltatásaik után és az ügy vesztesére terhelik a bírósági költségeket, esetleg havi vagy évi átalányt kérnek ügyfeleiktől, akik lehetnek magánszemélyek, vagy biztosítótársaságok vagy épp a rendőrség. Tegyük fel például, hogy Smith a sértett fél, akár azért, mert megtámadták vagy kirabolták, akár azért, mert a javára szóló döntőbírói határozatot nem tartották be. Smith szerint Jones bűntettet követett el. Smith tehát X bírósághoz fordul, amelynek ügyfele, és alperesként keresetet nyújt be Jones ellen. Véleményem szerint egy anarchista társadalom leglényegesebb ismérve az, hogy senki sem kényszeríthet jogi eszközökkel valakit, aki nem egy elítélt bűnöző, bárminek a megtételére, mivel az agresszió volna egy ártatlan ember személye és tulajdona ellen. Így X bíróság legfeljebb meghívhatja, de be nem idézheti Jonest a tárgyalásra. Persze ha Jones nem jelenik meg vagy nem küld egy képviselőt, nem fogják megismerni a történetet az ő szemszögéből. Megkezdődik Jones tárgyalása. Tegyük fel, hogy X bíróság ártatlannak találja Jonest. Véleményem szerint egy anarchista társadalom általánosan elfogadott törvényei szerint (amiről részletesebben lásd lentebb) ez egyben az ügy lezárását is jelentené, hacsak Smith be nem tudja bizonyítani a bíróság teljes alkalmatlanságát vagy elfogultságát.

Most tegyük fel azt, hogy X bíróság bűnösnek találja Jonest. Jones elfogadhatja az ítéletet, mert ő is ugyanennek a bíróságnak az ügyfele, mert tudja, hogy bűnös, vagy valamilyen más oknál fogva. Ebben az esetben X bíróság elítéli Jonest. Az eddig említett esetek nem jelentenek komolyabb problémát az elképzelt anarchista társadalmunk számára. De tegyük fel, hogy Jones kétségbe vonja az ítélet igazságosságát, saját bíróságához, Y bírósághoz fordul, és az ügyet újratárgyalják. Tegyük fel, hogy Y bíróság is bűnösnek találja Jonest. Úgy gondolom, ebben az esetben ismét az a helyzet áll fenn, amikor az anarchista társadalomban elfogadott törvényeknek megfelelően az ügy lezárul. Mindkét fél előadta mondandóját az általa választott bíróság előtt, és a bűnösséget egyértelműen megállapították.

Tegyük fel azonban a legnehezebb esetet: Y bíróság ártatlannak találja Jonest. A két bíróság tehát, amihez a két ügyfél tartozik, eltérő ítéletre jutott. Ebben az esetben a két bíróság a közösen elfogadott fellebbviteli bírósághoz vagy döntőbírósághoz utalja az ügyet. Úgy tűnik, hogy a fellebbviteli bíróság fogalmával kapcsolatban sincsenek komolyabb problémák. Mint a döntőbírósági szerződések esetén, a különböző magánbíróságok itt is igen nagy valószínűséggel előzetes megállapodásokban rögzítenék, melyik fellebbviteli bírósághoz utalják vitáikat. De hogyan választják ki a fellebbviteli bírókat? Ismét, mint a döntőbírók vagy a legelső bírók esetén, őket is a szabadpiacon választják hatékonyságuk, becsületességük és integritásuk reputációja alapján. Nyilvánvaló, hogy a vitázó bíróságok nem fognak sikertelen vagy elfogult fellebbviteli bírókat választani. A lényeg az, hogy nincs szükség olyan törvénnyel felállított és intézményesített monopol fellebbviteli bírósági rendszerre, mint amilyet ma működtetnek az államok. Semmi sem indokolja, miért ne létezhetne számos hatékony és becsületes fellebbviteli bíró, akiket a vitázó bíróságok választanak, mint ahogyan ma is számos magán döntőbíró tevékenykedik a piacon. A fellebbviteli bíróság meghozza a maga ítéletét, és a bíróságok végrehajtják azt, ha, mint a példánkban, bűnösnek találják Jonest – kivéve persze, ha Jones be tudja bizonyítani az elfogultságot valamilyen bírósági eljárás útján.

Egyetlen társadalom sem engedheti meg magának a korlátlan számú fellebbezést, hiszen különben megszűnne a bírók és a bíróságok tevékenységének értelme. Tehát legyen az anarchista vagy államista, minden társadalomban lesz a fellebbezéseknek és tárgyalásoknak egy társadalmilag elfogadott határa. Én azt a szabályt javasolnám, hogy ez határ bármely két bíróság egyetértése legyen. A „kettő” nem önkényes szám, hanem azt a tényt tükrözi, hogy két fél, a felperes és az alperes áll egymással szemben bármely elképzelhető bűnügyi vagy szerződésbeli vitában.

Ha a bíróságokat felhatalmazzák arra, hogy végrehajtsák a bűnösökkel szembeni ítéleteket, vajon nem hozzuk ezzel vissza az államot más formában, eltörölve ezzel az anarchizmust? Nem, hiszen a dolgozatom elején hangsúlyozottan úgy definiáltam az anarchizmust, hogy ne zárjam ki, hogy magánügynökségek – a személy és a tulajdon védelmében – védelem gyanánt erőszakot használhassanak. Így azzal nem hozzuk vissza az államot, hogy megengedjük a magánszemélyeknek, hogy agresszióval szemben, önvédelemből erőszakot alkalmazzanak, vagy, hogy e célból őröket vagy rendőri ügynökségeket béreljenek fel.

Azt azonban meg kell jegyezni, hogy egy anarchista társadalomban nem lesznek olyan „kerületi ügyészek” (district attorney), akik a „társadalom” nevében emelnek vádat. Csakis áldozatok fognak alperesként vádat emelni. Ha tehát egy áldozat esetleg pacifista, aki még önvédelem gyanánt is ellenzi az erőszakot, akkor egyszerűen nem fog vádat emelni vagy másképpen fogja megbosszulni az ellene elkövetett agressziót. Egy szabad társadalomban ez a jogában áll. Ha az áldozatot meggyilkolták, örökösének joga lesz vádat emelni.

Mi a helyzet a Hatfield–McCoy-problémával? Tegyük fel, hogy az egyik Hatfield meggyilkolja az egyik McCoyt, és hogy a McCoy örökös nem áll kapcsolatban egyetlen magánbiztosítóval, rendőrséggel vagy bírósággal sem, és elhatározza, hogy bosszút áll. Mivel az anarchista társadalomban nem alkalmazható kényszer az ellen, aki nem bűnöző, McCoynak ez teljesen a jogában állna. Senki sem kötelezhető arra, hogy bíróság elé vigye az ügyét. Mivel a rendőrség és a bíróság felbérlésének joga az agresszióval szembeni önvédelem jogából származik, következetlenség lenne, és ellentmondana a szabad társadalom lényegének, ha intézményesítenék az efféle kényszert.

Tegyük fel, hogy az életben maradt McCoy felkeresi a bűnösnek hitt Hatfield-et és bosszúból megöli. Mi történik ekkor? Ez rendben volna, legfeljebb McCoy tarthat attól, hogy valamelyik életben maradt Hatfield nem hagyja annyiban a dolgot. Itt ki kell hangsúlyozni, hogy az agresszióval szembeni védekezésen alapuló anarchista társadalom törvényei alapján a bíróságok nem volnának képesek eljárni McCoy ellen, ha valóban a gyilkos Hatfield-et ölte meg. Akkor keletkezne probléma, ha egy bíróság kiderítené, hogy fatális tévedés történt, és McCoy nem a valódi tettest ölte meg; ebben az esetben őt találnák vétkesnek gyilkosság vádjában. Biztos, hogy az emberek a legtöbb esetben, az ilyen problémákat megelőzendő, inkább bírósághoz fognak fordulni, hogy azzal társadalmi jóváhagyást szerezzenek védekező bosszújuknak – nem magának a bosszúnak, hanem annak pontos eldöntéséhez, hogy az adott esetben ki követte el a bűncselekményt. Pontosan az a bírósági eljárás célja az, hogy valahogyan általános egyetértésre jussanak arról, hogy az adott esetben ki lehet a tettes vagy a szerződésszegő. A bírósági eljárás nem egy öncélú valami; tehát egy orgyilkosság esetében, mint amilyen a Jack Ruby-féle Oswald-gyilkosság volt, amely a tévénézők szeme láttára történt, semmi szükség komplex bírósági procedúrákra, hiszen mindenki ismeri a gyilkos nevét.

Nem áll-e fenn annak lehetősége, hogy egy magánbíróság tisztességtelenné válik és korrumpálódik, vagy, hogy a magánrendőrség maga is bűnözővé válik és kényszerrel pénzt zsarol ki ügyfeleitől? Természetesen amilyen az emberi természet, ez a lehetőség nem zárható ki. Az anarchizmus nem erkölcsi csodaszer. De a lényeg az, hogy azért léteznek a piaci erők, hogy szigorúan kontrollálják az ilyen eshetőségeket, főleg egy olyan társadalomhoz viszonyítva, amelyben létezik állam. Mert először is, a bírók, mint az arbitrátorok, attól függően lesznek sikeresek vagy sikertelenek a piacon, hogy mennyire állnak a hatékony és pártatlan bíró hírnevében. Másodszor pedig a szabadpiacon komoly fékek és egyensúlyok alakulnak ki a megvesztegethető bíróságok és a bűnöző rendőrökkel szemben. Nevezetesen az, hogy versengő bíróságok és rendőrségek üzemelnek a piacon, akikhez az áldozat fordulhat jogorvoslatért. Ha a „Megfontolt Rendőrség” törvénytelenségeket kezdene elkövetni és elkezdené kényszerrel kifosztani az áldozatait, azoknak módjában állna, hogy a „Segítőkész” vagy a „Pártatlan” rendőrséghez forduljanak védelemért, illetve kereset benyújtásának lehetőségéért a Megfontolt rendőrség ellen. Ez a valódi, szabadpiaci „fékek és egyensúlyok”, valódi az állami rendszerben csak papíron létező fékekhez és egyensúlyokhoz viszonyítva, ahol az összes állítólagos „ellensúlyként működő” ügynökség egyetlen monopolhelyzetben lévő állam kezében van. Amikor az állam monopolizálja a „védelmi szolgáltatásokat”, mégis mi akadályozhatja meg az államot abban, hogy az erőszak általa monopolizált csatornáit ne arra használja, hogy pénzt erőszakoljon ki a polgárokból? Milyen fékek és korlátok limitálják az államot? Semmi, a roppant bajos lázadást leszámítva az állig felfegyverzett állammal szemben. Az igazság az, hogy az állam egyszerű, legitimált csatornát biztosít a bűnözésnek és az agressziónak, hiszen a puszta léte az adóztatásnak nevezett rabláson és a „védelem” kikényszerített monopóliumán alapul. Valójában maga az állam az, ami egy gigantikus „védelmi maffiaként” üzemel. Az állam az, ami azt mondja: „Fizess a ’védelmedért’, különben...” Az állam súlyos és inherens tevékenysége fényében a veszélye annak, hogy egy magánrendőrség „védelmi maffiává” nője ki magát, bizony igen csekély.

Tovább hangsúlyozni kell, hogy az állam hatalmának egyik kulcsfontosságú eleme, hogy a nép többsége legitimnek fogadja el: a tény, hogy több évszázados propagandája eredményeképp az állam gonosztetteit is inkább jó szándékú szolgáltatásoknak tekintik. Az adóztatást általában nem tartják rablásnak, mint ahogyan a háborút sem tömeggyilkosságnak és a sorozást sem rabszolgaságnak. Ha egy magánrendőrség törvénysértésbe kezdene, ha a „Megfontolt” rendőrség védelmi maffiává alakulna, nem támogatná őt az a társadalmi legitimitás, melyet az állam sikeresen felhalmozott a századok során. Az ilyen magánügynökséget mindenki bűnszövetkezetnek tekintené, nem pedig legitim vagy isteni felhatalmazással bíró „szuverénnek”, ami a „közjó” és az „általános jólét” megteremtésén fáradozik. És a legitimitás hiánya mellett az ügynökségnek szembe kellene néznie a nép haragjával és a szabadpiacon működő többi magán védelmi ügynökség, rendőrség és bíróság védelmével és megtorlásával. Az ilyen, a szabadpiac jellegéből fakadó fékeknek és egyensúlyoknak köszönhetően roppant valószínűtlen, hogy a szabad társadalom banditauralommá alakuljon. Ami azt illeti, történelmi szempontból azt látjuk, hogy mindig is nagyon nehéz volt az államnak megjelennie, hogy egy állam nélküli társadalom fölé kerekedjen; ez általában külső hódítás és nem a társadalmon belüli evolúció eredményeképp történt.

Az anarchista táboron belül már régóta folyik a vita arról, hogy a magánbíróságoknak tartaniuk kellene-e magukat egy alapvető szokásjogi kódexhez. Szellemes kísérletek történtek egy olyan rendszer kidolgozására, melyben az egyes bíróságok törvényei vagy döntéshozatali irányelvei teljességgel eltérnek egymástól.⁸ De véleményem szerint minden bíróságnak tartania kell magát az alapvető jogi kódhoz, különösen a személy és tulajdon elleni agresszió tilalmához, hogy megfeleljenek a definíciónk szerinti anarchizmusnak, mint egy rendszer, ami semmilyen jogi szankciót nem biztosít az efféle agresszió számára. Tegyük fel például, hogy a társadalom egyik csoportja szerint minden vörös hajú ember démon, aki megérdemli, hogy helyben agyonlőjék. Tegyük fel, hogy Jones, aki ehhez a csoporthoz tartozik, lelövi Smith-et, aki vörös hajú. Tegyük fel, hogy Smith vagy örököse bírósághoz fordul, de Jones bírósága, ami filozófiailag egyetért Jonesszal, ártatlannak nyilvánítja őt. Számomra úgy tűnik, hogy egy bíróság csak akkor tekinthető legitimnek, ha az követi a személyhez és tulajdonhoz való jog sérthetetlenségét hirdető libertárius alapelveket. Hiszen a bíróságok máskülönben dönthetnek olyan elvek szerint, amelyek bizonyos esetekben szankcionálják az efféle agressziót, amivel ellentmondanak az anarchizmus definíciójának és bevezetik a társadalomba, ha nem is egészében az államot, de az állam vagy a legalizált agresszió jelentős elemét.

De ismét, itt sem látok megoldhatatlan problémát. Ebben az esetben a hitvallásuk mellett agitáló anarchisták az abolíció során egyszerűen bele fogják foglalni a személyt és a tulajdont sértő legalizált agresszió felszámolásáért vívott harcukba az általános libertárius törvénykódot.

Az általános törvénykóddal szemben a bírósági döntéshozatal más aspektusai a piac és az ügyfelek igényei szerint alakulhatnának, például az, hogy milyen nyelven tárgyalják az ügyet, hány bírót alkalmazzanak, és a többi.

Idő hiányában nem térhetünk most ki az alapvető törvénykóddal kapcsolatos összes problémára: például, mint a jogos tulajdonjogok definíciója vagy az elítélt bűnözők legitim büntetésének a kérdése – bár az utóbbi probléma nyilván az államista jogrendben is létezik.⁹ A lényeg azonban az, hogy semmi szükség az államra ahhoz, hogy a jogi alapelvekben meg lehessen egyezni, vagy, hogy azokat ki lehessen dolgozni: ami azt illeti, a szokásjog nagy része, a lex mercatoria, a tengerjog és általában véve a magánjog az államtól függetlenül alakult ki, nem úgy, hogy bírók megalkották a törvényt, hanem úgy, hogy felfedezték azt a szokásból vagy az értelemből származtatott, elfogadott elvek alapján.¹⁰ Az elképzelés, hogy azért van szükség az államra, hogy legyen, aki megalkotja a törvényt, épp olyan mítosz, mint az, hogy állam nélkül nem léteznének postai vagy rendőri szolgáltatások.

Úgy hiszem, kellőképpen bizonyítottam, hogy egy anarchista rendszerben mind megvalósítható, mind önfenntartó a viták elrendezése: ha egyszer megvalósítják, működik és fennmarad. Az persze egy másik kérdés, hogyan is lehet eljutni ehhez a rendszerhez, de annyit minimum állíthatunk, hogy valószínűleg nem fog megvalósulni, hacsak nem győzzük meg az embereket annak működőképességéről, röviden, ha az embereket meggyőzzük arról, hogy az állam nem egy szükséges rossz.

Lábjegyzetek

[Az agresszió nem összekeverendő az erőszak tágabb kategóriájával. Röviden, Rothbard szerint az anarchista társadalom nem (feltétlen) pacifista társadalom, ahol senkinek nincs törvényes lehetősége erőszakot használni, hanem ahol senkinek nincs törvényes lehetősége agressziót használni, azaz erőszakot kezdeményezni békés, non-agresszív emberek ellen. Így az erőszak egyetlen törvényes formája az önvédelem a kényszerítő agresszió ellen. A ford.] ↩
William C. Wooldridge: Uncle Sam, the Monopoly Man, (New Rochelle, New York, Arlington House, 1970), 101. o. ↩
uo. 103-104. o. ↩
uo. 95-96. ↩
uo. 100-101. ↩
Morris és Linda Tannehill, The Market for Liberty (Lansing, Michigan: magánkiadás, 1970), 65–67. o. ↩
uo. 68. o. ↩
Lásd David Friedman, The Machinery of Freedom (New York: Harper and Row, 1973). ↩
Ezeknek a részletezéséért lásd Murray N. Rothbard, For a New Liberty (New York: Macmillan, 1973). ↩
Lásd Bruno Leoni, Freedom and the Law (Princeton, New Jersey: D. Van Nostrand Co., 1961). ↩