Az amerikaiaknál, vagy legalábbis az amerikai hatalmi elitnél, hiszékenyebb embereket még nem hordott hátán a Föld. Amikor például Gorbacsov a maga halovány reformlépéseit „piaci szocializmusként” próbálta meg eladni, egyedül az amerikai elit tapsolt, miközben az orosz emberek azonnal fölfogták a dolog álságosságát, és persze nem is kértek belőle. Épp így, amikor Oskar Langet, a lengyel sztálinista közgazdászt „piaci szocialistának” kiáltottak ki, csak az amerikai közgazdászok éljeneztek, mert a lengyelek maguk nagyon is értették, hogy az valójában mit takar.
Úgy tűnik, néhány embert valaminek a szabadpiaci természetről pusztán azzal is meg lehet győzni, hogy a dolgot „piacinak” címkézik. Így szaporodhatnak el az olyan különös teremtmények, mint a „piaci szocialisták” vagy a „piaci szociáldemokraták”. Egy olyan korban, amikor a tartalmat maga alá gyűri a retorika, természetesen a „szabadság” is egy olyan fogalom lesz, amivel könnyen lehet híveket szerezni egyszerűen úgy, hogy „szabadpiacinak” vagy „szabadkereskedelminek” hívjuk magunkat vagy javaslatainkat. A balekoknak gyakran elég a címke, hogy bedőljenek.
Épp így a szabad kereskedelem bajnokai között az „Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény” (NAFTA) címke is feltétlen támogatást követel. „Hogyan is lehetsz a szabadkereskedelem ellen?” – kérdik. Nos, a válaszom nagyon egyszerű: azok, akik létrehozták a NAFTA-t és azt „szabadkereskedelminek” nevezik, ugyanazok az emberek, akik a kormányzati költekezést „befektetésnek”, az adókat „hozzájárulásnak”, az adóemelést meg „deficitcsökkentésnek” hívják. És azt se felejtsük el, hogy a kommunisták szintén a "szabadság birodalmának” nevezték a rendszerüket.
Először is, a valóban szabad kereskedelem nem igényel semmilyen egyezményt. Amennyiben a hatalom tényleg szabad kereskedelmet akar, úgy mindössze annyit kell tennie, hogy eltörli a számos importkvótát, vámot, dömpingellenes törvényt, és az egyéb amerikai kereskedelmi korlátozást. Semmilyen külpolitikai lépésre vagy külföldi manőverre nincs ehhez szükség. Ne legyenek kétségeink, ha a valódi szabad kereskedelem egyszer tényleg kilátásba kerülne a politika horizontján, akkor az csakis egyféleképpen lenne tálalva: a kormány/média/big business komplexum foggal-körömmel ellenezné. Az újságok véleményrovatai kórusban „figyelmeztetnének” a XIX. század közelgő visszatértére, a média megmondóemberei és az akadémikusok pedig elővennék az összes régi maszlagot a szabadpiaccal szemben, hogy az a kormány „felügyelete” nélkül kizsákmányoló, anarchikus meg a többi. A hatalom reakciója olyan vehemens lenne, mintha legalábbis a jövedelemadót akarnák eltörölni.
A II. világháborút követően a kétpárti politikai rendszer „szabadkereskedelmi” politikája valójában az igazi szabad kereskedelem ellenében működött. A hatalmi elit célja és taktikája következetesen a „merkantilizmus” volt, vagyis a „szabadkereskedelem” hagyományos ellenlábasa, a XVI.-XVIII. század európai nemzetállamainak kereskedelmi gyakorlata. Bush elnök hírhedt Japán látogatása csak egy példa. A kereskedelmi politika egyetlen folyamatos manőverezés annak érdekében, hogy más országokat megpróbáljunk rávenni arra, hogy több amerikai exportcikket vásároljanak.
Amíg a valódi szabad kereskedelem híve a fogyasztó (vagyis mindannyiunk) szemszögéből tekint a szabadpiacra és a kereskedelemre (belföldire és nemzetközire egyaránt), addig a merkantilista (a XVI. századi és a mai) a hatalmi elit és a kormányzattal szövetkezett big business szemszögéből. A valóban szabad kereskedelem híve úgy tekint az exportra, mint az importért való fizetség eszközére. A merkantilisták viszont kedvezni akarnak a kormányzati és üzleti elitnek az összes fogyasztó terhére, legyenek azok belföldi vagy külföldi fogyasztók.
Például a Japánnal történő tárgyalások során, vezesse azokat bár Reagan, Bush vagy Clinton, a cél az, hogy Japánt arra kényszerítsük, hogy több amerikai terméket vásároljon. És a kormány kegyes, ha cserébe ezért vonakodva megengedi a japánoknak, hogy eladhassák a termékeiket az amerikai fogyasztóknak. Ez esetben az import az ár, amit a kormány fizet azért, hogy más nemzetek elfogadják az exportunkat.
A „szabadkereskedelem” nevében folytatott háború utáni kereskedelmi politika másik meghatározó vonása az export erőteljes támogatása. A támogatások kedvenc formája a hőn szeretett külföldi segélyek (olyan nevek alatt, mint „Európa újjáépítése”, „a kommunizmus megállítása” vagy a „demokrácia terjesztése”), ami azonban egy olyan átverés, amivel az amerikai adófizetőket arra kényszerítik, hogy amerikai exportcégeket és ágazatokat támogassanak, valamint olyan külföldi kormányokat, amelyek egyetértenek ezzel a rendszerrel. A NAFTA pedig ennek a szisztémának a folytatását jelenti, amennyiben az ugyanerre a célra használja fel az amerikai kormányt és az amerikai adófizetőket.
Mindazonáltal a NAFTA több mint pusztán a big business kereskedelmi egyezsége. Egyúttal része a kormányzat centralizálása és kartellesítése érdekében folyó régi hadjáratnak is, aminek az intervencionista vegyes gazdaság megerősítse a célja. Ennek a hadjáratnak Európában a Maastrichti Szerződés a csúcspontja, ami egy közös valutát és központi bankot kényszerít Európára, illetve arra kényszeríti annak relatíve szabad gazdaságait, hogy azok kiterjesszék jóléti szabályozó államaikat.
Ez a folyamat az Egyesült Államokban a törvényhozói és bírói hatalomnak az állami és helyi szintről a szövetségi kormányzat szintjére történő delegálásával történt. A NAFTA tárgyalások csak még tovább vitték ezt a folyamatot, amennyiben az egész kontinensre kiterjedően központosították a kormányzati hatalmat, tovább csökkentve ezáltal az adófizetők azon képességét, hogy megakadályozzák uraik akcióit. A NAFTA sziréndala valójában ugyanaz a csábító dallam, amivel a szocialista eurokraták is megpróbálták rávenni az európaiakat, hogy adják meg magukat az Európai Közösség szuperállamának: hát nem lenne csodálatos, ha Észak-Amerika egyetlen nagy és erős „szabadkereskedelmi egység” lenne, épp úgy, mint Európa? Ám a realitás valami egészen más: a senki által nem elszámoltatható NAFTA Bizottság vagy a brüsszeli bürokraták általi szocialista intervenció és tervezés. És ahogy Brüsszel kényszerítette az alacsony adójú európai országokat, hogy emeljék az adóikat az európai átlag szintjére vagy a „méltányosság”, az „egyenlő versenyfeltételek” és a „felfelé harmonizálás” nevében terjesszék ki jóléti államaikat, a NAFTA Bizottságnak is felhatalmazása van a „felfelé harmonizációhoz”, vagyis arra, hogy felülírja az amerikai tagállamok munka- és egyéb törvényeit. Clinton kereskedelmi főtárgyalója, Mickey Kantor így rikácsolt: a NAFTA értelmében „egyetlen, az egyezményben részt vevő ország sem csökkentheti többé a környezetvédelmi előírásokat”. A NAFTA értelmében soha többé nem vonhatjuk vissza vagy hatálytalaníthatjuk a jóléti állam környezetvédelmi és munkaügyi rendelkezéseit, mert az egyezmény mindörökre fogva tart bennünket.
A nagyszerű Bricker-féle alkotmánymódosítás híján (ami az ’50-es években átmehetett volna a Kongresszuson, de az Eisenhower adminisztráció elkaszálta), ahogy a dolgok manapság állnak, amolyan ökölszabályként azt mondhatjuk, a legjobb az, ha minden egyezményt ellenzünk. Sajnálatos módon, az Alkotmány értelmében minden nemzetközi szerződés az „ország legfőbb törvénye”. A Bricker-féle alkotmánymódosítás megakadályozhatta volna, hogy egyetlen nemzetközi egyezmény is felülírhasson egy korábbi alkotmányos jogot.
És ha óvatosnak kell lennünk a nemzetközi egyezményekkel, akkor különösen ellenségesen kell viseltetnünk egy olyan egyezménnyel szemben, amelyik nemzetek feletti struktúrákat épít ki, mint ahogy teszi azt a NAFTA is.
A NAFTA legrosszabb aspektusai azok a clintoni kiegészítő megállapodások, amelyek egy szerencsétlen Bush-egyezményt horrorisztikus nemzetközi etatizmusba fordítanak. A kiegészítő megállapodásoknak köszönhetjük a szupranacionális Bizottságokat és a „felfelé harmonizációt”. Emellett a kiegészítő megállapodásokban megjelenik a hatalom által „szabadkereskedelemnek” eladott segélyezés gyakorlata is, ami biztosítja, hogy az Egyesült Államok körülbelül 20 milliárd dollárt nyújtson Mexikónak, hogy az a közös határ mentén környezetvédelmi munkákat végezzen. Ráadásul az Egyesült Államok informálisan beleegyezett abba is, hogy a Világbank milliárdokat adjon a mexikói kormány számára, ha a NAFTA aláírásra kerül.
Ahogyan az lenni szokott az olyan politikai lépéseknél, amelyek kedveznek a kormánynak és kapcsolódó érdekeltségeinek, a hatalom mindent beleadott a NAFTA propagálásába. A szövetséges értelmiségiek még hálózatokat is létrehoztak, hogy támogassák a centralizációs politikát. Így még ha a NAFTA egy jó egyezmény is lenne, a kormánynak és barátainak ez a túláradó igyekezete, akkor is felébresztené a gyanút. Az emberek jogosan gyanakodhatnak arra, hogy ez az odaadó igyekezett összefüggésben van azzal a nagy rakás pénzzel, amit a mexikói kormány és annak szövetséges érdekkörei a NAFTA lobbira költenek, és amely pénz, hogy úgy mondjam, előleg ahhoz a 20 milliárd dollárhoz, amit a mexikóiak az amerikai adófizetőkön remélnek bevasalni, amikor a NAFTA hatályba lép.
A NAFTA hívei azt mondják, áldozatot kell hoznunk azért, hogy „megmentsük” Carlos Salinas mexikói elnököt, és az ő állítólag csodálatos „szabadpiaci” politikáját. De az amerikaiak már méltán belefáradtak az örökös „áldozatokba”, abba, hogy a saját torkukat vágják el olyan zavaros külföldi célok nevében, amelyek sosem tűnnek számukra kedvezőnek. Ha a NAFTA kimúlik, Salinas és a pártja elbukhat. De ez csak azt jelenti, hogy annyi korrupt évtized után az Intézményes Forradalmi Párt ördögi egypártrendszere végre véget érhet. Mi ezzel a baj? Miért kellene, hogy a „globális demokrácia” hazai bajnokai egy ilyen fordulattól tartsanak? Carlos Salinas feltételezett nemességét is csak annyira kellene komolyan vennünk, ahogy az összes többi hőspótlékot, akiket a hatalmi elit eddig kínált nekünk. Hány amerikai tudja például azt, hogy a NAFTA egyezmény hatodik fejezet hármas pontjában a „szabadpiaci” Salinas-kormány „fenntartja magának” minden felkutatását, hasznosítását, az összes befektetést és tartalékolást, minden finomítását és feldolgozását, minden kereskedelmét, szállítását és elosztását az olajnak és a földgáznak? Más szóval Mexikóban az amerikaiak számára tilos a privát beruházás és működés a gáz- és olajüzletben. Ez lenne az a mexikói kormány, amelynek regnálásáért az amerikaiaknak áldozatokat kell hoznia?
A legtöbb angol és német konzervatív teljességgel tisztában van a brüsszeli-maastrichti eurokrácia veszélyeivel. Tisztában vannak vele, hogy amikor azok az emberek és intézmények, amelyek az etatizmus előmozdításáért léteznek ha hirtelen előjönnek a szabadsággal, akkor ott valami bűzlik. Az amerikai konzervatívoknak és piacpártiaknak is tisztában kellene lenniük a NAFTA hasonló veszélyeivel.