Akárhányszor zúzzák szét és temetik is el, a protekcionizmus mindig új erőre kap. Most, hogy Japán olyan bámulatos fejlődést ért el a második világháború után a maga innovatív, jó minőségű és olcsó termékeivel, ez az ország vált a protekcionista propaganda célpontjává. Kihasználva a háborúból megmaradt reflexeket, a protekcionisták máris új „japán imperializmusról” beszélnek, ami szerintük „még Pearl Harbornál is rosszabb”.
Ez az „imperializmus” nem másból áll, mint hogy a japánok csodás TV-ket, autókat és mikrochipeket adnak el az amerikaiaknak, versenyképesebb áron, mint a hazai cégek.
A japán termékek „beözönlése” vajon tényleg olyan veszedelem, ami ellen az amerikai kormánynak föl kéne lépnie? Vagy Japán valójában ajándék az amerikai fogyasztóknak?
Amikor ebben a kérdésben állást foglalunk, nem árt szem előtt tartani, hogy minden kormányzati beavatkozás kényszerítést jelent, úgyhogy az amerikai kormány védelméhez folyamodni nem más, mint arra kérni, hogy erőszakkal korlátozza a békés kereskedelmet. Reméljük, a protekcionisták nem mennének olyan messzire az erő alkalmazásában, mint az USA tette Hiroshimában és Nagasakiban.
Tartsd a szemed a fogyasztókon!
Ha szét akarjuk szálazni a protekcionista érvelés sűrű hálóját, két alapvető dolgot kell szem előtt tartanunk:
-
a protekcionizmus erő alkalmazását jelenti a kereskedelem korlátozására; és
-
a fő, hogy mi történik a fogyasztóval.
Akármelyik protekcionistát is vizsgáljuk, mindegyik arra törekszik, hogy tönkretegye, kizsákmányolja, vagy komoly veszteségekkel sújtsa, nem pusztán a külföldi, de különösen a hazai fogyasztókat. És mivel végső soron mindannyian fogyasztók vagyunk, a protekcionizmus mindnyájunkat akar büntetni a privilegizált, bevédett kevesek érdekében – akik ráadásul hatékonytalanok is, hiszen pontosan azért kérnek védelmet, mert a szabad és háborítatlan piacon nem tudnának megélni.
Vegyük például az említett Japán veszedelmet. A kereskedelem mindkét fél számára előnyös – jelen esetben a japán termelőknek és az amerikai fogyasztóknak –, máskülönben nem üzletelnének egymással. Amikor ezt akarják megakadályozni, a protekcionisták valójában az amerikai fogyasztókat próbálják meg visszatartani attól a magasabb életszínvonaltól, amit az olcsó és jó minőségű japán termékek vásárlása jelent a számukra. A kormány arra kényszeríti őket, hogy visszatérjenek azokhoz a rosszabb minőségű és/vagy drágább termékekhez, amikről egyszer már úgy döntöttek, hogy nem akarják őket megvenni. Röviden, a hatékonytalan termelők próbálnak megfosztani minket az általunk választott termékektől, hogy csak az általunk rosszabbnak ítélt cégektől vásárolhassunk. A hazai fogyasztókat akarják kifosztani.
Hogyan tekintsünk a vámokra és a kvótákra
Amikor vámokról, importkvótákról vagy más protekcionista korlátozásokról beszélünk, a legjobb, ha elfelejtjük a politikai határokat. A nemzeti határok fontosak lehetnek számos egyéb okból, de közgazdaságilag semmi értelmük sincs. Gondoljunk bele például, hogy mi lenne, ha az Egyesült Államok minden állama külön ország lenne. Még többet kéne hallgatnunk a protekcionisták nyafogását: képzeljük el, ahogy a drágább New York-i vagy Rhode Island-i textilipar panaszkodni kezd az „igazságtalan”, „olcsó munkaerő” jelentette verseny miatt, amit a tennessee-i vagy észak-karolinai, igénytelenebb „külföldiek” okoznak (vagy fordítva).
A fizetési mérleg miatti aggódás abszurditása könnyen lelepleződik, ha a tagállamok közti kereskedelemre koncentrálunk. Hiszen senki sem aggódik a New York és New Jersey, vagy mondjuk a Manhattan és Brooklyn közti fizetési mérleg miatt, mert nincsen vámhivatal, ami ilyesfajta mérlegeket fabrikálna.
Ha ma kivetnének egy New York-i cég érdekében egy Észak-Karolina ellen védő vámot, mindenkinek teljesen világos lenne, hogy meg akarják vezetni a New York-i (és az észak-karolinai) fogyasztókat, leplezetlenül harcolva ki különleges privilégiumokat a nem elég hatékony üzletembereknek. Ha viszont mind az 50 állam külön nemzet lenne, a protekcionisták a hazafiasságra és a külföldiekkel szembeni bizalmatlanságra építve el tudnák fedni azt a tényt, hogy valójában a saját nemzetüket akarják kizsákmányolni.
Szerencsére Amerikában az alkotmány tiltja a belső vámokat. De még ezzel a világos korláttal, illetve a nacionalizmus paravánja nélkül is képesek voltak a protekcionisták belső védelmet kiharcolni, persze álcázva. A szövetségi minimálbér folyamatos emeléséért többek közt azért is lobbiznak, hogy így protekcionista módon terheket helyezzenek az alacsonyabb bérigényű észak-karolinai és más, déli államokbeli termelőkre a New England-i és New York-i versenytársak érdekében.
Amikor például 1966-ban a Kongresszus a szövetségi minimálbér megemeléséről vitázott, a néhai Jacob Javits szenátor (Republikánus Párt, New York) nyíltan kimondta, hogy az egyik fő ok, ami miatt támogatja a törvényt, hogy letörje a délről jövő versenyt a New York-i textilüzemek érdekében. Mivel a déli bérek általában alacsonyabbak, mint az északiak, a megemelt minimálbér főként azokat a cégeket (és az ő munkanélkülivé váló dolgozóikat) sújtotta, akik a déli államokban működtek.
Egy másik kedvelt módja a belföldi kereskedelemkorlátozásnak a „biztonságra” való hivatkozás. A kormányzat által szervezett állami tejkartell New Yorkban például megakadályozta, hogy tejet hozzanak be a közeli New Jerseyből, azzal a nyilvánvalóan hamis indoklással, hogy a New Jersey-i tej a Hudsonon keresztül történő szállítás miatt már „nem lenne biztonságos”.
Ha a vámok jók lennének az ország egészének, akkor miért nem jók egy tagállamnak, vagy egy kisebb területnek? Az alapelv pontosan ugyanaz. Amerika első nagy válsága során, 1819-ben Detroit csupán egy apró, határ menti település volt néhány száz emberrel. Mégis felszólaltak a protekcionisták (szerencsére nem lett belőle semmi), hogy megtiltsanak minden „importot” Detroiton kívülről, és hogy a vásárlók csak a detroiti termékeket válasszák. Ha ez a nonszensz megvalósult volna, az általános éhezés és halál vetett volna véget Detroit gazdasági problémáinak.
Tehát miért is ne korlátozzuk vagy akár tiltsuk meg a kereskedelmet, azaz az „importokat” egy városba, egy szomszédságba, vagy akár egy háztömbbe – sőt, hogy eljussunk a logikai végkifejletig, akár egyetlen egy családba? Miért ne hozzanak Jones-ék egy rendeletet, hogy mostantól egyetlen családtag sem vehet semmilyen javat vagy szolgáltatást, amit nem a családi házban állítottak elő? Az éhezés hamar eltörölné az ilyen nevetséges önfenntartási törekvéseket.
És mégis, amit látnunk kell, hogy pontosan ez az az abszurditás, ami a protekcionizmus logikájának a lényege. A hagyományos protekcionizmus pont ugyanennyire visszás, csak a nacionalizmus és a nemzeti határok retorikája elfedi ezt az alapvető fontosságú tényt.
A lényeg tehát, hogy a protekcionizmus nem pusztán nonszensz, hanem veszélyes nonszensz, amely pusztulással fenyeget minden gazdasági jólétet. A világunk – ma már egészen biztosan – nem önellátó farmerek világa. A piacgazdaság egy az egész világot beterítő, gigantikus hálózat, amelyben minden egyén, minden régió és minden egyes ország azt termeli, amiben a legjobb (illetve relatíve a leghatékonyabb), és elcseréli a termékét mások javaira és szolgáltatásaira. A munkamegosztás, illetve az azon alapuló kereskedelem nélkül az egész világ éhezne. A kereskedelem olyan, állami eszközökkel történő korlátozása, mint a protekcionizmus, megnyomorítja, gúzsba köti és elpusztítja a kereskedelmet, az élet és a prosperitás forrását. A protekcionizmus nem szól másról, mint hogy sérüljenek a fogyasztók – s velük az általános jólét – a kevésbé hatékony termelők privilégiumai érdekében, a hatékonyabb termelők és a fogyasztók költsége árán. S még pusztítóbb is, mint a rossz cégek állami megmentésének többi formája, hisz tartósan béklyózza meg a kereskedelmet a hazafiság álarcában.
A fordított vasút
A protekcionizmus azért is különösen káros, mert a régiók közti szállítási költségek kényszerrel történő, mesterséges megemelését jelenti. Az ipari forradalom egyik legnagyobb vívmánya volt, mely nagyban hozzájárult az éhező tömegek nyomorból való kiemeléséhez, hogy sikerült drasztikusan csökkenteni a szállítási költségeket. Példának okáért a vasút kialakulása a 19. század elején az emberi történelem első olyan korszakát nyitotta meg, amikor a javakat olcsón lehetett a szárazföldön is szállítani. Korábban csak a víz, azaz a folyók és az óceánok jelentették a szállítás gazdaságilag is járható útját. Azzal viszont, hogy elérhetővé és olcsóvá tette a szárazföldi szállítást, a vasút beindította a régiók közti kereskedelmet, megtörve számtalan drága és hatékonytalan lokális monopólium uralmát. Az eredmény az életszínvonal látványos emelkedése volt valamennyi fogyasztó számára. És amit a protekcionisták akarnak, hogy mártsunk tőrt ennek a csodálatos fejlődésnek a szívébe.
Nem meglepő, hogy Frédéric Bastiat, a nagy francia szabadpiaci közgazdász a vámokat „fordított vasútnak” (negative railroad) nevezte. A protekcionisták közgazdaságilag ugyanolyan kárt okoznak, mintha ténylegesen fölaprítanák a vasutakat, vagy akár a repülőket és a hajókat, és mindenkit ismét a szállítás költségesebb formáira szorítanának – a hegyi ösvényekre, a tutajokra és a vitorlásokra.
„Fair” kereskedelem
Vegyünk most sorra néhányat a protekcionisták legfőbb érvei közül. Itt van például az a szöveg, hogy a protekcionisták tulajdonképpen „szeretik a versenyt”, csak azt akarják, hogy a verseny „fair” legyen. Amikor valaki „fair versenyről”, illetve bármikor az igazságosságról kezd el beszélni, jobb, ha azonnal belekapaszkodunk a pénztárcánkba, mert valószínűleg el akarják lopni. Ugyanis ami tényleg „fair”, az nem más, mint az önkéntes megállapodás, melynek feltételeit a vevők és az eladók kölcsönösen elfogadják. Ahogy már a középkori skolasztikusok jó része is rájött, nem létezik „fair” vagy „igazságos” ár a piaci áron kívül.
Miért ne lenne hát „fair” a szabadpiaci ár? Az egyik válasz az szokott lenni, hogy „nem fair”, ha egy amerikai cégnek egy olyan – mondjuk – tajvani céget kell leköröznie, amelyik fele annyi bért fizet a munkásainak, mint az amerikai versenytárs. Az amerikai kormánynak tehát – mondják – be kell avatkoznia, hogy „kiegyenlítse” a bérköltségeket egy megfelelő mértékű vám kivetésével a tajvani cég termékeire. De akkor ez azt jelenti, hogy a fogyasztók sohasem választhatják annak a cégnek a termékét, ami olcsóbban termel, mert az „nem lenne fair” a drágább termelőkkel szemben? Ugyanezt az érvet használhatná egy New York-i cég is, hogy megpróbálja megnehezíteni az észak-karolinai versenytársa dolgát.
Amit a protekcionisták el szoktak hallgatni, az az, hogy miért is magasabbak az amerikai bérek a tajvaniaknál. Nem a Jóisten határozta meg őket. A bérek azért magasak az Egyesült Államokban, mert az amerikai munkáltatók eddig a szintig licitáltak a munkavállalókért. Mint minden piaci árat, a munkabéreket is a kereslet és a kínálat határozza meg, az amerikai munkáltatók megnövekedett kereslete pedig viszi fel az árakat. És hogy mitől függ a kereslet? A munka „határtermelékenységétől”.
Bármely termelési tényező, így a munka keresletét is a saját termelékenysége határozza meg, tehát az a pluszjövedelem, amit a munkás, a cement vagy a föld alkalmazásával a munkáltató elérni remél. Minél termelékenyebb a kérdéses tényező, annál nagyobb lesz rá a kereslet, és annál magasabb lesz az érte kínált ár (bér). Az amerikai munkaerő azért drágább, mint a tajvani, mert termelékenyebb. Miért? Részben a munkában, képességekben és az oktatásban fellelhető minőségi különbségek miatt. De a különbség oroszlánrészét nem is a munkások személyes kvalitásai adják, hanem hogy az amerikai munkavállalóknak általában több és jobb minőségű termelőeszköz áll a rendelkezésére, mint a tajvaniaknak. Minél jobb az egy munkásra jutó eszközellátottság, annál magasabb a munkás termelékenysége és következésképpen a bére is.
Röviden, ha Amerikában a tajvani bérek dupláját adják, akkor az azért van, mert az amerikai munkásoknak jobb az ellátottsága, jobb minőségű eszközök szélesebb tárháza áll a rendelkezésükre, és emiatt átlagosan kétszer olyan termelékenyek. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen nem „fair”, hogy egy amerikai munkás jobban keres egy ugyanolyan képességekkel rendelkező tajvaninál, csak azért, mert az amerikai megtakarítók és befektetők több tőkejavat halmoztak fel, és jobb eszközöket tudtak neki adni. Azonban a béreket nemcsak a személyes adottságok határozzák meg, hanem a relatív szűkösség is, és az USA-ban a munkás a tőkéhez képest jóval szűkösebb „jószág”, mint Tajvanon.
Máshogy fogalmazva, attól, hogy az amerikai bérek átlagosan kétszer akkorák, mint a tajvaniak, még nem lesz a munka költsége Amerikában a tajvani kétszerese. Hiszen ha az amerikai munkás kétszer olyan termelékeny is, akkor az ellensúlyozza a kétszeres bérezést, tehát az egy termékre jutó bérköltség az USA-ban és Tajvanon átlagosan ugyanakkora. Az egyik legfőbb protekcionista tévedés, hogy összekeverik a munka árát (a béreket) a költségével, ami viszont már a relatív termelékenységtől is függ.
Úgyhogy az amerikai munkáltatók problémája igazából nem is a tajvani „olcsó munka”, hanem az amerikai „drága munka”, ami pontosan a munkáltatók szűkös munkaerő iránti versenyének a következménye. A kevésbé hatékony amerikai textil- vagy autóipari cégek gondját nem is az olcsó tajvani munka okozza, hanem hogy más amerikai termelők vannak olyan hatékonyak, hogy a drágább béreket is hajlandók a munkásaiknak megfizetni.
Tehát ha a protekcionisták vámokat vagy kvótákat vezetnek be azért, hogy megvédjék az amerikai textil-, autó- és mikrochip-ipar kevésbé hatékony szereplőit, azzal nem csupán az amerikai fogyasztókkal szúrnak ki. A hatékony amerikai cégekkel is rosszat tesznek, megakadályozva, hogy magukhoz vegyék az immár hatékonytalan cégekhez kerülő erőforrásokat, illetve hogy képesek legyenek a hatékonyságukhoz mérten növekedni és eladni a termékeiket itthon és külföldön is.
„Dömping”
A protekcionisták szabadpiac elleni támadásának egy másik, meglehetősen ellentmondásos ága szerint a probléma nem is annyira a külföldi cégek alacsony költségeivel van, hanem hogy „igazságtalan” módon képesek „költség alatt” adni az amerikai fogyasztóknak a termékeiket, a „dömping” ördögi gyakorlatát megvalósítva. A dömping révén képesek arra, hogy igazságtalan előnyhöz jussanak az amerikai cégekkel szemben, akik vélhetően sosem alkalmaznak efféle technikákat, és mindig úgy áraznak, hogy az fedezze a költségeiket. De ha a költség alatti árazás ilyen nagy erejű fegyver, akkor miért nem használják soha az országon belüli cégek?
Az első válaszunk a dömping vádjára az, hogy – ismételten – tartsuk a szemünket a fogyasztókon, illetve most konkrétan az amerikai fogyasztókon. Miért kéne felháborodnunk olyasvalami miatt, amiből a fogyasztók ilyen egyértelműen profitálnak? Tegyük fel például, hogy a Sony hajlandó lenne az amerikai verseny letörése érdekében egy centért árulni egy TV-szettet. Nem kéne örülnünk egy ilyen abszurd politikának, melynek során a Sony súlyos veszteségeket könyvel el az amerikai fogyasztók támogatása érdekében? És nem azt kéne mondanunk, hogy „Ez az, Sony, támogass még jobban!”? Ami a fogyasztókat illeti, minél több a dömping, annál jobb.
De mi van azokkal a szegény amerikai TV-gyártókkal, akik nem tudnak majd semmit eladni addig, amíg a Sony szinte ingyen dobálja az emberek után a termékeit? Nos, az RCA-nek, a Zenith-nek és a többi gyártónak ebben az esetben az a legértelmesebb, ha visszafogják a termelést és az értékesítést, mindaddig, amíg a Sony csődbe nem viszi magát. De mi van, ha megtörténik a legrosszabb, és az RCA, a Zenith és a többi gyártó megy csődbe a Sony „árháborúja” miatt? Nos, ebben az esetben a fogyasztók még mindig jól járnak, hiszen a csődbe ment cégek gyárait – amik továbbra is léteznek – fillérekért meg lehetne vásárolni, tehát be tudnának mások lépni a TV-piacra és lekörözhetnék a Sonyt a jóval alacsonyabb tőkeköltségeiknek hála.
Valójában évtizedek óta mondogatják a szabadpiac ellenfelei, hogy sok cég csak úgy tudta megőrizni a kivételes pozícióját, hogy ún. „ragadozó árazást” alkalmazott, tehát hogy költség alatti árakkal csődbe hajszolta a kisebb cégeket, majd utána „monopolárakat” szabott a fogyasztóknak a piacon. Az állítás tehát az, hogy lehet, hogy a fogyasztók rövid távon nyernek az árháború és a dömping miatt, de hosszú távon veszítenek a monopólium révén. Viszont – mint már láttuk – ez közgazdasági értelemben meglehetősen buta stratégia lenne, melynek során a „dömpingelő” cég rengeteg pénzt veszít és soha nem is ér el egy valódi monopolárat. És valójában a történelmi kutatások egyetlen olyan esetről sem tudtak beszámolni, ahol a ragadozó árazás sikeres lett volna, sőt igazából alig volt olyan, aki ilyesmivel próbálkozott.
Egy másik vádpont szerint a japán vagy más, külföldi cégek azért engedhetik meg maguknak a dömpinget, mert a kormányuk hajlandó fedezni a veszteségeiket. De megint, nekünk inkább örülni kéne egy ilyen abszurd lépésnek. Ha a japán kormány hajlandó szűkös erőforrásokat áldozni arra, hogy támogassa az amerikai fogyasztók Sony-vásárlásait, annál jobb! Számukra pedig ugyanolyan öngyilkos stratégia ez, mint ha a veszteségeket magáncégek szenvednék el.
Van viszont még egy gond a „dömpingelés” vádjával, ami akkor is fennáll, amikor közgazdászok vagy elfogulatlan „szakértők” fogalmazzák meg, állami vámbizottságok élén ülve. Egy külső szemlélő, legyen az közgazdász, üzletember, vagy bármilyen másik szakértő, egyszerűen nem tudja megállapítani, hogy mekkorák egy másik cég „költségei”. A „költségek” ugyanis nem objektív dolgok, amiket meg lehet mérni. A költségek az üzletember szubjektív értékelésétől függenek, és folyamatosan változnak, attól függően, hogy milyen időhorizonton gondolkodik, milyen termelési szerkezetet választ, vagy, hogy bármelyik időpillanatban éppen milyen eladással foglalkozik.
Tegyük fel például, hogy egy gyümölcsös vesz 20 kiló körtét 20 dollárért. Arra számít, hogy az egy dollár per kilós beszerzési árral szemben el tudja majd adni a körte kilóját másfél dollárért. De hirtelen valami történik a körtepiaccal, és egyszerűen lehetetlenné válik a számára, hogy akár csak egy hasonló árat is kapjon. Viszont muszáj eladnia a körtéket bármilyen áron, mielőtt megromlanak. Tételezzük fel, hogy csak 70 centért tudja így kilónként eladni a körtéket. Egy külső szemlélő erre könnyedén rámondhatja, hogy gyümölcsös „igazságtalan” módon „költségen alul” árazott, hiszen a beszerzési költség nem volt, csak 1 dollár.
„Fiatal” iparágak
Egy másik protekcionista téveszme szerint az államnak ideiglenesen kéne védővámot kivetnie, hogy támogasson vagy életre hívjon egy „fiatal iparágat” (infant industry). Aztán majd, amikor az iparág már rendesen kiépült, a kormány leveheti róla a kezét, és belökheti az immár „felnőtt” ágazatot a verseny tomboló hullámai közé.
Ez egy valódi téveszme, a gyakorlatban pedig hatalmas károkat produkált. Nincs ugyanis jobb ok arra, hogy az állam megvédjen egy új, „fiatal” iparágat a külföldi versenytől, mint hogy megvédje azt a belföldi versenytől.
Az elmúlt néhány évtized során a „fiatal” műanyag-, tévé- és számítógép-ipar nagyon jól megvolt efféle védelem nélkül is. Egy új iparág kormányzati támogatása túl sok erőforrást összpontosít a kérdéses ágazatra a régebbi cégekhez viszonyítva, és olyan torzulásokat vezet be, amik könnyen állandósulhatnak és hosszú távon hatékonytalanná és versenyképtelenné tehetik az ágazatot. Ennek eredményeképp a „fiatal ágazatok” védelmére kivetett vámok gyakran váltak tartóssá, az ágazat „érettségétől” teljesen függetlenül. A protekcionisták valójában egy félrevezető biológiai analógiát vezetnek be, azon „fiatalok” képét idézve fel, akik szülői támogatásra szorulnak. De egy cég nem egy ember, és se nem fiatal, se nem öreg.
Régi iparágak
Az utóbbi években azok a cégek, amelyek hírhedten versenyképtelenek voltak, gyakran előhozakodtak a protekcionizmus talán „szenilisiparág-érvnek” nevezhető indoklásával. A vas, az autó és számos más, versenyben lekörözött iparág mondta azt, hogy szükségük volna „egy kis levegőre”, hogy modernizálni tudják a gyáraikat, és hogy aztán majd ők is versenyképesek legyenek – a levegőt pedig persze a vámok és az importkvóták jelentenék. Ez az érvelés is ezer sebből vérzik, épp úgy, mint a szakállas fiataliparág-érv (sőt akár problémásabb is lehet, mert még nehezebb lenne arra rájönni, hogy hol az a pont, amikor az iparág már mágikusan megfiatalodott). A valóság az, hogy a vasipar a kezdetektől fogva hatékonytalan volt, és ezen nem változtatott a kronológiai „életkora” sem. Az Egyesült Államok első protekcionista mozgalmát 1820-ban alapították, és a vezetője az a pennsylvaniai vasipar (később vas- és acélipar) volt, amit mesterségesen felhizlaltak az 1812-es brit-amerikai háború során, és amit már akkor is fenyegettek a jóval hatékonyabb külföldi vetélytársak.
A fizetési mérleg nem létező problémája
Az utolsó érv – vagy talán inkább figyelmeztetés – központjában a fizetési mérleg misztériuma áll. A protekcionisták rémülten figyelik, ahogy az importok meghaladják az exportot, és azt állítják, hogy ha a kereskedelem megmarad szabadnak, akkor végül Amerika lehet, hogy mindent külföldről fog majd beszerezni, eladni pedig semmit nem fog majd más országoknak, a fogyasztók pedig így végleg lerombolják a hazai ipart. De ha tényleg nagyjából nulla lenne az export, akkor mégis honnan szereznék az amerikaiak a pénzt, amiből külföldi dolgokat vásárolnának? A fizetési mérleg – mint már korábban említettük – pusztán csak egy álprobléma, amit a vámstatisztikák létezése kreált.
Az aranystandard idején az ország fizetési mérlegének hiánya valódi probléma volt, de kizárólag a részleges tartalékolású bankrendszer miatt. Ha az amerikai bankok – a FED és elődei ráhatása miatt – inflálták a pénzt és a hiteleket, az amerikai infláció magasabb árakat eredményezett az Egyesült Államokban, ami visszavetette az exportot és támogatta az importot. A különbözetet valamiben ki kellett fizetni, az aranystandard idején pedig ez a valami a nemzetközi fizetőeszközként szolgáló arany volt. Tehát ahogy megnőtt a banki hitelezés, úgy kezdett el az arany kiáramlani az országból, ami még bizonytalanabb alapokra helyezte a részleges tartalékolású bankokat. Hogy meg tudjanak birkózni az arany kifolyása okozta szolvencia-problémáikkal, a bankok idővel visszafogták a hitelezést, recessziót és a fizetési mérleg deficitjének megfordulását eredményezve, visszahozva az országba az aranyat.
Ma viszont, a fiat pénzek korában a kereskedelmimérleg-deficitek már tényleg értelmetlenek. Ugyanis az arany már többé nem „egyenlegező tétel”. Valójában pedig nincs is deficit a költségvetési mérlegben. Igaz, hogy az elmúlt néhány évben az importok évről évre mintegy 150 milliárd dollárral meghaladták az exportokat, de se arany nem folyt ki az országból, sem dollárok nem „csurogtak” kifelé. Az állítólagos „deficitet” azok a külföldiek fizették, akik vele egyező mértékben fektettek be amerikai dollárban: ingatlanba, tőkejavakba, állampapírokba, és persze bankszámlákra.
Ennek hatására az elmúlt években a külföldiek elég pénzt fektettek az amerikai gazdaságba, hogy az a dollár árfolyamát magasan tartsa, lehetővé téve számunkra az olcsó importot. Ahelyett, hogy aggódnánk ezek miatt a fejlemények miatt, inkább örülünk kéne, hogy a külföldi befektetők hajlandók a mi olcsó importunkat finanszírozni. Az egyetlen gond ezzel a szerencsével, hogy amilyen könnyen jött, olyan könnyen el is mehet – valójában a dollár már most is kezd olcsóbb lenni, az exportok pedig drágulnak.
Összegzésként elmondható, hogy bár a protekcionista érvek arzenálja talán elsőre meggyőzőnek tűnik, valójában az egész csupán méretes közgazdasági tévedések szövevénye. Semmibe veszik még a legalapvetőbb összefüggéseket is. Igazából a protekcionista érvek többsége már-már szánalomra méltó utánzata a 17. századi merkantilizmusnak: például az, hogy az akkora gond lenne, hogy az USA-nak fizetésimérleg-deficitje van, nem általában, hanem pusztán egy országgal (például Japánnal) szemben.
Újra meg kéne cáfolnunk a 18. század kissé árnyaltabb merkantilista nézeteit is – konkrétan, hogy az egyes országokkal szembeni mérlegek kiegyenlítik egymást, és hogy csak az általános mérleg hiánya miatt kellene aggódnunk? (Aztán pedig eljutnánk oda is, hogy rájövünk, hogy az egész fizetési mérleg egy álprobléma.) Ami biztos, hogy nem kell újraolvasnunk a közgazdasági irodalmat ahhoz, hogy belássuk, hogy a protekcionizmust jellemzően nem a nevetséges elméletek táplálják, hanem mindazok, akik kényszerítéssel és a kereskedelem szűkítésével akarnak különleges privilégiumokat szerezni a hatékony termelők és a fogyasztók kárára.
Mindazok közül, akik a politikát arra használják, hogy a saját érdekeiket érvényesítsék és mindenki mást kifosszanak, a protekcionistákat övezi a legnagyobb tisztelet. Itt az idő, hogy végre őket is ledobjuk a hátunkról, és azzal a megvetéssel álljunk hozzájuk, amit igazán nagyon megérdemelnek.