Világszerte sokan azt mondják, hogy a Szovjet „kísérlet” végérvényes bizonyítékot szolgáltatott a szocializmus javára, és megcáfolta az összes – vagy legalábbis a legtöbb – ellenérvet. A tények – mondják – magukért beszélnek. Többé nem megengedhető bármi figyelmet fordítani a fotelközgazdászok hamis apriorisztikus érvelésére, amivel a szocialista terveket kritizálják. Egy kritikus kísérlet megcáfolta minden tévedésüket.
Mindenekelőtt meg kell érteni, hogy a szándékos emberi cselekvés és a társadalmi kapcsolatok területén nem lehetséges kísérleteket végezni, és soha nem is végeztek kísérleteket. A társadalomtudományokban nem alkalmazható a kísérleti módszer, aminek a természettudományok minden eredményüket köszönhetik. A természettudományoknak lehetőségükben áll megfigyelni a laboratóriumi kísérletek során, milyen következményekkel jár egyetlen tényező elszigetelt megváltoztatása, míg minden más tényező változatlan marad. Kísérleti megfigyelésük végső soron az érzéki tapasztalat bizonyos elszigetelhető tényezőire vonatkozik. Az elméleteiknek és hipotéziseiknek meg kell felelniük ezeknek a tényeknek.
Azonban az a tapasztalat, amivel az emberi cselekvés tudományai foglalkoznak, alapvetően különböző. Az történelmi tapasztalat. Egy összetett jelenség tapasztalata, amit az alkotóelemek sokaságának együttműködése alkot. A társadalomtudományok sosem képesek úgy kontrollálni a változókat és elszigetelni őket egymástól, mint ahogy a kísérletező végzi a kísérleteit. Sosem élvezhetik annak az előnyeit, hogy megfigyelhetik a következményeket, ha megváltoztatnak csupán egyetlen alkotóelemet, míg minden más tényező változatlan marad. Sosem szembesülnek tényekkel olyan értelemben, ahogy a természettudományok használják ezt a kifejezést. Minden tény és minden tapasztalat, amivel a társadalomtudomány foglalkozik, különböző módokon interpretálható. A történelmi tények és a történelmi tapasztalat sosem bizonyíthat vagy cáfolhat egy állítást, mint ahogy egy kísérlet bizonyíthat vagy cáfolhat.
A történelmi tapasztalat sosem fűz megjegyzést önmagához. Azt értelmezni kell olyan elméletek szemszögéből, amit a tapasztalati megfigyelések segítsége nélkül alkottak. Nem szükséges részletezni az ezzel kapcsolatos logikai és filozófiai kérdések ismeretelméleti elemzését. Elegendő arra a tényre hivatkozni, hogy senki nem tesz másképp – legyen az tudós vagy laikus – amikor történelmi tapasztalattal foglalkozik. A történelmi tények fontosságáról és jelentőségéről szóló minden beszélgetés igen hamar a megmagyarázandó és interpretálandó tényeket logikailag megelőző általános, absztrakt elvek megvitatására kanyarodik. A történelmi tapasztalatra való hivatkozás sosem oldhat meg semmilyen problémát vagy válaszolhat meg bármi kérdést. Gyakran ugyanazokat a történelmi tényeket és ugyanazokat a statisztikai adatokat használják ellentétes elméletek megerősítéséhez.
Ha a történelem bizonyíthatna és taníthatna nekünk valamit, akkor az az volna, hogy a termelési eszközök magántulajdonlása a civilizáció és az anyagi jólét szükséges előfeltétele. Mostanáig minden civilizáció a magántulajdonra alapult. Egyedül a magántulajdon elve mellett elkötelezett nemzetek haladták meg a nyomort és alkottak tudományt, művészetet és irodalmat. Semmilyen tapasztalat nem mutatja, hogy bármilyen más társadalmi rendszer biztosíthatná az embernek a civilizáció e vívmányait. Ettől függetlenül csupán néhányan tartják ezt a szocialista program elegendő és vitathatatlan cáfolatának.
Épp ellenkezőleg, még olyanokra is akadhatunk, akik fordítva érvelnek. Gyakran kijelentik, hogy a magántulajdon rendszerének pontosan azért jött el a vége, mert az egy olyan rendszer, amit az ember a múltban alkalmazott. Bármennyire is hasznos társadalmi rendszer volt a múltban – mondják – nem lehet az a jövőben is; egy új kor megköveteli a társadalom szervezésének egy új módját. Az emberiség elérte az érett kort; káros volna, ha azokhoz az elvekhez ragaszkodna, amikhez evolúciója korábbi szakaszaiban folyamodott. Ez kétségtelenül a kísérleti módszer legradikálisabb megtagadása. A kísérleti módszer azt jelentheti ki: mivel X a múltban Y eredményt produkálta, a jövőben is azt fogja produkálni. Sosem jelentheti ki azt: mivel X a múltban Y eredményt produkálta, bizonyított, hogy nem képes többé produkálni azt.
Annak ellenére, hogy az emberiség sosem tapasztalata meg a termelés szocialista módszerét, a szocialista írók megalkottak számtalan különböző szocialista rendszert az apriorisztikus érvelés módszerét használva. De amint valaki elemezni meri ezeket a projekteket, és vitatni merészeli megvalósíthatóságukat és az alkalmasságukat ahhoz, hogy növeljék az emberi jólétet, a szocialisták hevesen tiltakoznak. Ezek az elemzések – mondják – csupán üres apriorisztikus spekulációk. Képtelenek megcáfolni állításaink helyességét és terveink célszerűségét. Nem tapasztalati érvek. Az embernek ki kell próbálnia a szocializmust, és az eredmények majd magukért beszélnek.
Amit ezek a szocialisták kérnek, az abszurd. Ha elvezetjük a követelésüket a végső logikai konklúziójáig, az elképzelésük azt mondja, hogy az emberek nem cáfolhatnak meg érvek segítségével egy tervet, legyen az bármennyire ostobaság, önellentmondásos és kivitelezhetetlen, amit valami reformer épp javasolni kíván. A nézetük szerint egy ilyen – szükségszerűen absztrakt és apriorisztikus – terv cáfolatának egyetlen megengedhető módja, ha kipróbálják a társadalom teljes átalakításával a tervnek megfelelően. Amint valaki megalkotja egy jobb társadalmi rend tervét, minden nemzet köteles kipróbálni és megnézni, mi történik.
Még a legcsökönyösebb szocialistáknak is be kell vallaniuk, hogy vannak különböző tervek a jövő utópiájának megvalósításához, amelyek inkompatibilisek egymással. Ott van a minden vállalat nyílt államosítása és azok bürokratikus irányítása; ott a német Zwangswirtschaft mintája, amely teljes megvalósítása felé haladnak az angolszász országok; ott a céhszocializmus a korporativizmus neve alatt, ami még mindig igen népszerű néhány katolikus országban; és ezeken kívül is megannyi változat. A legtöbb versengő terv támogatói azt állítják, hogy a tervük jótékony hatásai csak akkor fognak megjelenni, ha minden nemzet megvalósítja őket; tagadják, hogy a szocializmus csupán egyetlen országban képes volna elhozni mindazt az áldást, amit a szocializmustól várnak. A marxisták azt állítják, hogy a szocializmus édenkertje csak annak „magasabb fázisában” fog megjelenni, ami – utalnak rá – csak azután fog kiemelkedni, miután a munkásosztály átesett „hosszú küzdelmeken, a történelmi folyamatok egy teljes sorozatán, ami teljesen átalakítja mind a körülményeket, mind az embert.” Mindebből az következik, hogy az embernek meg kell valósítani a szocializmus, majd várnia kell csendben, sokáig, amíg el nem érkeznek az ígért gyümölcsei. Az átmeneti periódusban – legyen az bármilyen hosszú – semmilyen kellemetlen tapasztalat nem cáfolhatja meg a kijelentést, miszerint a szocializmus a legjobb a társadalmi szerveződés minden elképzelhető módja közül. Aki hisz, üdvözül.
De melyik szocialista tervezetet kellene megvalósítani a megannyi versengő elképzelés közül? Minden szocialista szekta szenvedélyesen bizonygatja, hogy kizárólag az övé a valódi szocializmus, és minden más szekta hamis, teljességgel ártalmas lépéseket támogat. Amikor egymás ellen harcolnak, a különböző szocialista frakciók ugyanahhoz az absztrakt érvelési módszerhez folyamodnak, amit hiábavaló apriorizmusnak bélyegeznek, amikor a saját állításaik helyességére, a saját tervezeteik célszerűségére és megvalósíthatóságára alkalmazzák őket. Természetesen nincs semmilyen más módszer. Egy absztrakt érveléssel megalkotott rendszer – mint a szocializmus – tévedéseit kizárólag absztrakt érveléssel lehet megsemmisíteni.
A szocializmus megvalósíthatatlansága ellen megfogalmazott legalapvetőbb érv a gazdasági kalkuláció lehetetlenségére vonatkozik. Cáfolhatatlan módon bemutatásra került, hogy egy szocialista rendszer képtelen volna gazdasági kalkulációt alkalmazni. Ahol a termelési tényezőknek nincsenek piaci árai, mivel se nem adják, se nem veszik őket, lehetetlen kalkulációhoz folyamodni a jövőbeli tettek eltervezésekor és a múltbeli tettek eredményeinek kiértékelésekor. Egy szocialista termelésirányítás egyszerűen nem tudná, hogy az, amit tervez és véghezvisz, vajon a leghelyesebb módja-e a kívánt céljai elérésének. Úgymond a sötétben fog tapogatózni. El fogja pazarolni a szűkös anyagi és emberi (munkaerő) termelési tényezőket. Ennek az elkerülhetetlen következménye a káosz és a szegénység mindenki számára.
Minden korábbi szocialista túl szűklátókörű volt ahhoz, hogy megértse ezt a kulcsfontosságú érvet. És a korábbi közgazdászok sem látták meg az érv teljes fontosságát. Amikor e sorok írója 1920-ban bemutatta a gazdasági kalkuláció lehetetlenségét a szocializmusban, a szocializmus apologétái kutatni kezdték a módszert, amivel alkalmazható a kalkuláció egy szocialista rendszerben. Teljesen kudarcot vallottak. Könnyen bemutatható minden megoldásuk hibája. Azok a kommunisták, akiket nem félemlítettek meg teljesen a szovjet hóhérok, mint például Trockij, nyíltan elismerték, hogy a gazdasági számvitel lehetetlen piaci kapcsolatok nélkül. Többé nem lehet elpalástolni a szocialista tan intellektuális csődjét. Példátlan népszerűsége ellenére a szocializmusnak befellegzett. Többé egyetlen közgazdász sem kérdőjelezheti meg a megvalósíthatatlanságát. A szocialista eszmék hangoztatása napjainkban az alapvető közgazdaságtani ismeretek teljes hiányának a bizonyítéka. A szocialisták állításai épp annyira semmisek, mint az asztrológusoké és a mágusoké.
A szocializmus alapvető problémája, tehát a gazdasági kalkuláció kapcsán az orosz „kísérlet” semmit sem bizonyít. A szovjetek egy olyan világon belül tevékenykednek, amely nagyobb része még mindig ragaszkodik a piacgazdasághoz. A számvetéseiket, amelyek mentén meghozzák a döntéseiket, a külföldi árakra alapozzák. Ezeknek az áraknak a segítsége nélkül cselekedeteik céltalanok és tervtelenek volnának. Csak annyira képesek kalkulálni, könyvelni és terveket alkotni, amennyire a külföldi árrendszert veszik alapul. Ilyen tekintetben az ember egyetérthet a különböző szocialista és kommunista szerzők állításával, miszerint a szocializmus egy vagy csupán néhány országban még nem igazi szocializmus. Természetesen ezek a szerzők egészen mást értenek a kijelentésük alatt. Azt akarják mondani, hogy a szocializmus teljes áldását csak az egész világot behálózó szocialista közösségben lehet learatni. Azoknak, akik ismerik a közgazdaságtan tanításait, látniuk kell, hogy épp ellenkezőleg, a szocializmus pontosan akkor fog teljes káoszt eredményezni, ha a világ nagyobb része bevezeti azt.
A szocializmus ellen megfogalmazott másik érv az, hogy a szocializmus egy kevésbé hatékony termelési mód, mint a kapitalizmus. Csökkenteni fogja a munka termelékenységét, így a tömegek életszínvonala alacsonyabb lesz egy szocialista rendszerben, mint a kapitalizmusban. Kétségtelen, hogy ezt az ellenvetést nem cáfolta meg a Szovjet tapasztalat. Az egyetlen biztos tény az orosz helyzet kapcsán Szovjet uralom alatt, amivel mindenki egyetért, az az, hogy az orosz tömegek életszínvonala sokkal alacsonyabb, mint a tömegek életszínvonala abban az országban, amit mindenki a kapitalizmus eszményképének tart, az Amerikai Egyesült Államokban. Ha kísérletként tekintenénk a Szovjet rezsimre, azt kellene mondanunk, hogy a kísérlet világosan demonstrálta a kapitalizmus felsőbbrendűségét és a szocializmus alsóbbrendűségét.
Igaz, hogy a szocializmus támogatói másképp akarják értelmezni az orosz életszínvonal csekélységét. Ők úgy látják, hogy ezt nem a szocializmus okozta, hanem – a szocializmus ellenére – más tényezők idézték elő. Különböző tényezőkre hivatkoznak, mint Oroszország szegénységére a cári idők alatt, a háborúk katasztrofális hatásaira, a kapitalista demokratikus nemzetek állítólagos ellenségességére, az orosz arisztokrácia, burzsoázia és a kulákok maradékának állítólagos szabotázsára. Szükségtelen ezeknek a vizsgálatába bonyolódni. Hiszen nem állítjuk, hogy bármilyen történelmi tapasztalat bizonyíthatna vagy cáfolhatna egy elméleti állítást, mint ahogy egy kritikus kísérlet verifikálhat vagy falszifikálhat egy állítást a természeti eseményekről. Nem a szocializmus kritikusai, hanem annak fanatikus támogatói azok, akik azt állítják, hogy a Szovjet „kísérlet” bizonyít bármit is a szocializmus hatásairól. Amikor azonban az orosz tapasztalat nyilvánvaló és vitathatatlan tényeire kerül a szó, félresöprik azokat megengedhetetlen trükkökkel és hamis szillogizmusokkal. Azzal tagadják a nyilvánvaló tényeket, hogy elbagatellizáljak a jelentőségüket és a fontosságukat a megválaszolandó kérdés kapcsán.
Az érv kedvéért tegyük fel, hogy az értelmezésük helyes. De még akkor is abszurd volna kijelenteni, hogy a Szovjet kísérlet bebizonyította a szocializmus felsőbbrendűségét. Egyedül annyit lehetne mondani, hogy az a tény, hogy a tömegek életszínvonala alacsony Oroszországban, nem szolgáltat végérvényes bizonyítékot arra, hogy a szocializmus alacsonyabb rendű, mint a kapitalizmus.
Talán tisztázza a kérdést egy hasonlat a természettudományos kísérletekről. Egy biológus szeretne tesztelni egy újfajta ételt. Megeteti azt néhány tengerimalaccal. Mindannyian lefogynak, és végül meghalnak. A kísérletező úgy hiszi, hogy a fogyásukat és a halálukat nem az étel okozta, hanem csupán a véletlen tüdőgyulladásuk. Ennek ellenére abszurd volna, ha kijelentené, hogy a kísérlete bebizonyította az étel tápértékét, mivel a sajnálatos eredményeket véletlen tényezők okozták, és nem állnak ok-okozati kapcsolatban a kísérlettel. Maximum annyit tehet, hogy megállapítja, hogy a kísérlet eredménye nem perdöntő, hogy nem bizonyít semmit a tesztelt étel tápértéke ellen. A dolgok úgy állnak – mondhatná – mintha semmi kísérletet nem végeztek volna.
Ha sokkal magasabb is volna az orosz tömegek életszínvonala, mint a kapitalista országokban, az még mindig nem volna a szocializmus felsőbbrendűségének perdöntő bizonyítéka. Be lehet ismerni, hogy az a cáfolhatatlan tény nem bizonyítja perdöntően a szocializmus alsóbbrendűségét, hogy az életszínvonal Oroszországban alacsonyabb, mint a kapitalista nyugaton. Azonban színtiszta ostobaság kijelenteni, hogy az orosz tapasztalat demonstrálta a termelés állami irányításának a felsőbbrendűségét.
Mint ahogy az a tény sem bizonyítja a kommunizmus elsőbbségét, hogy az orosz seregek, miután számos vereséget szenvedtek, végül – az amerikai nagyvállalatok által gyártott és az amerikai adófizetők által nekik adományozott fegyverzettel – segítséget nyújthattak az amerikaiaknak Németország meghódításában. Amikor a brit erőknek ideiglenesen vissza kellett vonulniuk Észak-Afrikában, Harold Laski professzor, a szocializmus legradikálisabb támogatója nem habozott kihirdetni a kapitalizmus végső bukását. Nem volt elég következetes ahhoz, hogy az orosz kommunizmus végső bukásaként értelmezze Ukrajna német meghódítását. És akkor sem vonta vissza a brit rendszer kárhoztatását, amikor végül az országa győzedelmeskedett a háborúban. Ha a katonai eseményeket bármiféle társadalmi rendszer kiválóságának bizonyítékaként vehetnénk, akkor az amerikai, nem pedig az orosz rendszerről tennének tanúbizonyságot.
Semmi sem cáfolja meg a szocializmus és a kommunizmus kritikusainak állításait, ami 1917 óta történt Oroszországban. Még ha az ember kizárólag a kommunisták és útitársaik írásaira alapozza az ítéletét, akkor sem fedezhet fel semmit az orosz körülményekben, ami pozitív fényben tüntetné fel a Szovjet társadalmi és politikai rendszert. Az elmúlt évtizedek minden technológiai fejlesztése a kapitalizmus országaiból ered. Igaz, hogy az oroszok megpróbáltak lemásolni néhány innovációt. De így tett az összes elmaradott, keleti nép is.
Néhány kommunista szeretné elhitetni velünk, hogy az ellenzék kegyetlen elnyomása, a véleményszabadság, a szólásszabadság és a sajtószabadság radikális eltörlése nem a vállalkozás állami irányításának természetes vonása. Úgy érvelnek, hogy ezek csupán a kommunizmus eseti vonásai egy olyan országban – mint Oroszország – ami sosem élvezte a véleményszabadságot és a lelkiismeret szabadságát. Azonban a totalitárius despotizmus apologétái képtelenek megmagyarázni, hogy miként lehetne védelmezni az emberek jogait az állam mindenhatósága alatt.
A véleményszabadság és a lelkiismereti szabadság hiú ábránd egy olyan országban, ahol a hatóságok szabadon száműzhetnek a sarkvidékre vagy a sivatagba, és életre szóló kényszermunkára ítélhetnek mindenkit, akit nem kedvelnek. A zsarnok mindig megpróbálhatja annak színlelésével igazolni önkényes tetteit, hogy kizárólag a közjó és a gazdasági hasznosság motiválja őt. Egyedül ő a legfőbb bíró, aki dönthet minden kérdésben a terv megvalósítása kapcsán. A sajtószabadság délibáb, amikor az állam tulajdonolja és üzemelteti az összes papírgyárat, nyomdát és kiadót, és végső soron az állam dönt arról, hogy mi kerüljön nyomtatásra, és mi ne. A gyülekezési szabadság délibáb, ha az állam tulajdonol minden gyűléstermet, és az állam határozza meg, milyen célokra használják őket. És ugyanez igaz az összes többi szabadságjogra is. Egy józan pillanatában Trockij – természetesen Trockij, a száműzött préda, nem pedig a Vörös Hadsereg kegyetlen parancsnoka – a valóság fényében látta a dolgokat és kijelentette: „Egy országban, ahol az Állam az egyedüli munkaadó, az ellenállás jelentése lassú éhhalál. A régi elvet, miszerint aki nem dolgozik, ne is egyék, leváltotta egy új: aki nem engedelmeskedik, ne is egyék.” Ez a vallomás pontot tesz az ügy végére.
Amit az orosz tapasztalat megmutat, az a tömegek roppant alacsony életszínvonala, és a korlátlan diktatórikus despotizmus. A kommunizmus apologétái azzal akarják magyarázni ezeket a tényeket, hogy azok csupán a véletlen szüleményei; azt mondják, nem a kommunizmus gyümölcsei, hanem a kommunizmus ellenére történtek. De ha az érv kedvéért el is fogadjuk ezeket a kifogásokat, ostobaság volna azt állítani, hogy a Szovjet „tapasztalat” demonstrált bármit is a kommunizmus és a szocializmus mellett.