A diktatórikus doktrína, ahogyan azt az orosz bolsevikok, az itáliai fasiszták és a német nácik tanítják, úgy tartja, hogy semmilyen nézeteltérés nem merülhet fel annak kapcsán, hogy ki legyen a diktátor. A történelmi események folyamát irányító misztikus erők jelölik ki a szerencsés vezetőt. Minden becsületes ember köteles meghajolni a történelem felfoghatatlan parancsai előtt, és térdre kell rogyniuk a végzet emberének trónja előtt. Azok, akik ezt megtagadják, eretnekek, alávaló gazemberek, akiket „likvidálni” kell.
A valóságban az a jelölt ragadja meg a diktatórikus hatalmat, aki képes időben kiirtani összes riválisát és azok segítőit. A diktátor azzal kövezi ki a legfőbb hatalomhoz vezető utat, hogy lemészárolja a versenytársait. Minden orientális despotizmus történelme, és napjaink diktatúráinak tapasztalatai mind erről tanúskodik.
Amikor 1924-ben meghalt Lenin, Sztálin kitúrta legveszélyesebb riválisát, Trockijt. Trockij elmenekült, éveket töltött Európa, Ázsia és Amerika különböző országaiban, és végül meggyilkolták Mexikóvárosban. Sztálin maradt Oroszország abszolút ura.
Trockij egy ortodox marxista értelmiségi volt. Mint olyan, megpróbálta az elvek közötti konfliktusként ábrázolni a Sztálin elleni személyes küzdelmét. Megpróbált megalkotni egy Trockij-tant, a Sztálin-tannal szemben. Hitelhagyásnak bélyegezte Sztálin intézkedéseit, mondván, ellenkeznek Marx és Lenin szent örökségével. Sztálin hasonlóképp vágott vissza. Valójában azonban a konfliktus két ember rivalizálása volt, nem pedig az ellentétes eszmék és elvek konfliktusa. Volt némi csekély véleménykülönbség a taktikai módszerek kapcsán. De Sztálin és Trockij minden lényeges kérdésben egyetértettek.
Trockij 1917 előtt sok évet töltött más országokban, és bizonyos fokig ismerte a nyugati emberek fő nyelveit. A nemzetközi ügyek szakértőjeként tetszelgett. Valójában semmit sem tudott a nyugati civilizációról, a politikai eszmékről és a gazdasági állapotokról. Száműzött vándorként szinte kizárólag számkivetett társai köreiben mozgott. Az egyetlen külföldiek, akikkel időről időre találkozott Nyugat- és Közép-Európa kávézóiban és a klubtermeiben, radikális doktrinerek voltak, kiket a marxista elfogultság elzárt a valóságtól. Fő olvasmányait a marxista könyvek és kiadványok képezték. Minden más írást megvetett, mint „burzsoá” irodalom. Abszolút alkalmatlan volt a marxizmuson kívül bármilyen más nézőpontból szemlélni az eseményeket. Mint Marx, kész volt minden nagy sztrájkot és minden kis zendülést a végső nagy forradalom kitöréseként értelmezni.
Sztálin egy gyatra oktatásban részesült grúz. A legkevésbé sem ismeri bármelyik nyugati nyelvet. Nem ismeri Európát vagy Amerikát. Még marxista szerzőként elért teljesítménye is kifogásolható. De pontosan annak a ténynek köszönhető, hogy felülmúlta Trockijt, hogy bár a kommunizmus tántoríthatatlan támogatója, nem indoktrinálták a marxista dogmák. Sztálint nem vakították meg a dialektikus materializmus mondvacsinált tételei. Amikor egy problémával szembesült, nem Marx és Engels írásait kutatta át valami interpretációért. A józan eszére hagyatkozott. Volt elég értelmes, hogy belássa a tényt, hogy a Lenin és Trockij által 1917-ben felavatott világforradalom teljesen elbukott Oroszország határain túl.
Németországban a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette kommunistákat eltiporták a hadsereg és a nacionalista önkéntesek osztagai egy véres csatában 1919 januárjában Berlin utcáin. A kommunista hatalomátvétel Münchenben 1919 tavaszán, és a Hölz-zendülés 1921 márciusában hasonlóképp katasztrófába fulladt. Magyarországon 1919-ben Horthy, Gömbös és a román hadsereg legyőzték a kommunistákat. Ausztriában számos kommunista cselszövés megbukott 1918-ban és 1919-ben; 1927 júliusában a bécsi rendőrség könnyedén elfojtott egy erőszakos lázadást. Olaszországban, 1920-ban a gyárak elfoglalása teljes kudarc volt. Franciaországban és Svájcban az 1918-as fegyverszünet utáni első években nagyon erősnek tűnt a kommunista propaganda; de egyhamar szertefoszlott. Nagy-Britanniában, 1926-ban a szakszervezetek által kihirdetett általános sztrájk szánalmasan elbukott.
Trockijt annyira megvakította az ortodoxiája, hogy nem volt hajlandó elismerni, hogy a bolsevista módszerek kudarcot vallottak. Sztálin azonban nagyon jól látta. Nem adta fel a tervet, hogy a Szovjetek forradalmi lázadásokat szítsanak minden országban és meghódítsák az egész világot. De teljesen tisztában volt a ténnyel, hogy el kell halasztani az agressziót pár évig, és új módszert kell alkalmazni annak kivitelezésére. Trockij tévedett, amikor azzal vádolta Sztálint, hogy megfojtja a kommunista mozgalmat Oroszországon kívül. Sztálin valójában csupán más módszereket alkalmazott mindkettejük és az összes marxista céljának eléréséhez.
Mint a marxista dogmák egzegétája, Sztálin kétségtelenül alsóbbrendű volt Trockijhoz képest. Politikusként azonban messze felülmúlta riválisát. A bolsevizmus Sztálinnak, nem pedig Trockijnak köszönheti a világpolitikai sikerét.
A belpolitika területén Trockij azokhoz a jól bevált, hagyományos trükkökhöz folyamodott, amit a marxisták mindig is használtak, amikor más pártok szocialista intézkedéseit kritizálták. Amit Sztálin tett, az nem volt valódi szocializmus és kommunizmus, hanem épp ellenkezőleg, annak az ellentéte, Marx és Lenin dicsőséges elveinek szörnyű megrontása. A termelés és elosztás állami irányításának összes rettentő eredményét – Trockij értelmezése szerint – Sztálin intézkedései idézték elő. Nem a kommunista módszerek elkerülhetetlen következményei voltak. A sztálinizmus, nem pedig a kommunizmus kísérőjelenségei voltak. Kizárólag Sztálin hibája volt, hogy egy abszolutista, felelőtlen bürokrácia kezében volt a legfőbb hatalom, hogy a kiváltságos oligarchák egy osztálya élvezett minden fényűzést, míg a tömegek az éhhalál szélén álltak; hogy a terrorista rezsim kivégezte a forradalmárok régi gárdáját és milliókat kényszerített rabszolgamunkára a koncentrációs táborokban; hogy mindenható volt a titkosrendőrség; hogy erőtlenek voltak a szakszervezetek; hogy a tömegeket megfosztottak minden jogtól és szabadságtól. Sztálin nem az egalitárius osztály nélküli társadalom bajnoka volt. Az osztályuralom és a kizsákmányolás legrosszabb módszereihez való visszatérés úttörője volt. Egy új uralkodó osztály – a népesség körülbelül 10 százaléka – kegyetlenül elnyomta és kizsákmányolta a robotoló proletárok elsöprő többségét.
Trockij képtelen volt magyarázatot adni arra, hogy miként tudja mindezt elérni egyetlen ember és annak néhány csatlósa. Hol voltak a „materiális termelőerők”, amiről annyit beszél a marxista történelmi materializmus, amelyek – „az egyének akaratától függetlenül” – meghatározzák az emberi események folyamát „egy természeti törvény kérlelhetetlenségével”? Hogy történhetett az, hogy egyetlen ember képes volt megváltoztatni a „jogi és politikai felépítményt”, ami egyedülálló módon és megváltoztathatatlanul kapcsolódik a társadalom gazdasági szerkezetéhez? Még Trockij is elismerte, hogy Oroszországban felszámolták a termelési eszközök magántulajdonlását. Sztálin birodalmában teljesen a „társadalom” irányította a termelést és az elosztást. A marxizmus egyik alapvető dogmája, hogy egy ilyen rendszer felépítménye szükségszerűen maga a földi édenkert. A marxista tanban nincs helye olyan interpretációnak, ami az egyéneket okolná az elkorcsosulás folyamatáért, ami szörnyűséggé alakíthatja a vállalatok áldásos állami irányítását. Egy következetes marxiánusnak – ha a következetesség kompatibilis volna a marxizmussal – be kellene ismernie, hogy Sztálin politikai rendszere a kommunizmus szükségszerű felépítménye.
Trockij programjának minden lényeges pontja tökéletesen megegyezett Sztálin politikájával. Trockij Oroszország iparosodását sürgette. Ez volt az, amire Sztálin ötéves terve törekedett. Trockij a mezőgazdaság kollektivizálását sürgette. Sztálin megalapította a Kolhozt és kiirtotta a kulákokat. Trockij pártolta egy nagy hadsereg megszervezését. Sztálin megszervezte azt. És Trockij – amikor hatalmon volt – a legkevésbé sem volt a demokrácia barátja. Épp ellenkezőleg, fanatikusan támogatta minden „szabotőr” diktatórikus elnyomását. Igaz, nem számított arra, hogy a diktátor őt, Trockijt, a marxiánus értekezések szerzőjét és a Romanovok dicsőséges kiirtásának veteránját valaha a leggonoszabb szabotőrnek tarthatná. Mint a diktatúra összes támogatója, feltételezte, hogy ő maga, vagy egyik közeli barátja lesz a diktátor.
Trockij a bürokratizmus kritikusa volt. De nem javasolt semmilyen más megoldást az ügyletek lebonyolítására egy szocialista rendszerben. A nyereségre törekvő magánvállalkozásnak nincs más alternatívája, mint a bürokratikus irányítás.
Az igazság az, hogy Trockij egyetlen hibát talált Sztálinban: hogy ő, Sztálin volt a diktátor, nem pedig saját maga. A küzdelmükben mindkettőjüknek igaza volt. Sztálinnak igaza volt abban, hogy a rezsimje a szocialista elvek megtestesülése. Trockijnak igaza volt abban, hogy Sztálin rezsimje pokollá változtatta Oroszországot.
A Trockijizmus nem tűnt el teljesen Trockij halála után. A Boulangerizmus is fennmaradt valameddig Boulanger tábornok halála után. Még mindig vannak Carlisták Spanyolországban, bár Don Carlos vérvonala kihalt. Az ilyen poszthumusz mozgalmak természetesen bukásra vannak ítélve.
De minden országban vannak emberek, akik – bár fanatikusan elköteleződtek a mindent átszövő tervezés, tehát a termelési eszközök állami tulajdonlása mellett – megrémülnek, amikor meglátják a kommunizmus valódi arcát. Csalódnak. Ők egy Édenkertről álmodnak. Számukra a kommunizmus vagy a szocializmus egy könnyű életet jelent bőséggel, minden öröm és szabadság teljes élvezetével. Nem látják a kommunista társadalomról alkotott képük természetében rejlő ellentmondásokat. Kritikátlanul lenyelték Charles Fourier összes holdkóros fantáziáját, és Veblen minden abszurditását. Szentül hiszik Engels kijelentését, miszerint a szocializmus a végtelen szabadság birodalma lesz. A kapitalizmust vádolják mindenért, ami nem tetszik nekik, és teljesen meg vannak győződve arról, hogy a szocializmus meg fogja szabadítani őket minden gonosztól. Saját sikertelenségükért és kudarcaikért az „őrült” kompetitív rendszer igazságtalanságát hibáztatják, és arra számítanak, hogy a szocializmus kimagasló pozíciót és magas jövedelmet fog majd biztosítani nekik, ami jog szerint megilleti őket. Ezek az emberek Hamupipőkék, akik a megmentő hercegről álmodoznak, aki meg fogja majd látni érdemeiket és erényeiket. A kapitalizmus iránti gyűlölet és a kommunizmus imádata számukra vigaszként szolgál. Segít elrejteni önmaguk elől saját alacsonyrendűségüket, és a „rendszert” hibáztathatják ezzel saját hibáikért.
Amikor a diktatúrát támogatják, ezek az emberek mindig saját klikkjük diktatúráját sürgetik. Amikor az állami tervezést követelik, olyankor mindig a saját tervükre gondolnak, nem pedig másokéra. Sosem fogják beismerni, hogy egy szocialista vagy kommunista rezsim igaz és valódi szocializmus vagy kommunizmus, ha az nem a legelőkelőbb pozícióban és a legmagasabb jövedelemben részesíti őket. Számukra az igazi és valódi kommunizmus lényegi vonása az, hogy minden ügyletet pontosan a saját akaratuk szerint bonyolítanak, és hogy addig verik azokat, akik nem értenek egyet velük, amíg nem engedelmeskednek.
Tény, hogy kortársaink többsége a szocialista és a kommunista eszmék hatása alatt áll. Azonban ez nem jelenti azt, hogy egyhangúan támogatják a termelési eszközök államosítását, illetve a termelés és az elosztás állami irányítását. Épp ellenkezőleg. Minden szocialista kör fanatikusan ellenzi az összes többi szocialista csoport tervét. A különböző szocialista szekták egymás ellen küzdenek a legelszántabban.
Ha Trockij esete - és a történetével megegyező Gregor Strasser esete a náci Németországban – elszigetelt esetek volnának, nem lenne szükséges foglalkozni velük. De ezek nem alkalmi, hanem tipikus esetek. A tanulmányozásuk felfedik mind a szocializmus népszerűségének, mind megvalósíthatatlanságának pszichológiai okait.