Az emberiség történelme az eszmék történelme. Hiszen az eszmék, az elméletek és a tanok azok, amik irányítják az emberi cselekvést, meghatározzák az emberek által kitűzött végső célokat és a célok eléréséhez felhasznált eszközök kiválasztását. A szenzációs események, amelyek felkavarják az érzelmeket és megragadják a felületes megfigyelő érdeklődését, csupán az ideológiai változások megtestesülései. Nem létezik olyan, hogy az emberi ügyletek hirtelen, mindent felforgató átalakulása. Amit igen félrevezető módon „történelmi fordulópontnak” neveznek, az olyan erők színre lépése, amelyek előtte már régóta a színfalak mögött tevékenykedtek. Az új ideológiák, amelyek már rég leváltották a régieket, ledobják végső palástjukat, és még a legostobábbak is ráeszmélnek a változásra, amit eddig nem vettek észre.
Ilyen értelemben Lenin 1917. októberi hatalomra jutása kétségtelenül fordulópont volt. De ennek az eseménynek igen más a jelentése, mint amit a kommunisták tulajdonítanak neki.
A Szovjet győzelem csupán apró szerepet játszott a szocializmus eljövetelében. Közép- és Nyugat-Európa ipari országainak szocializmus párti politikái sokkal nagyobb következményekkel bírtak ilyen tekintetben. Bismarck társadalombiztosítási programja sokkal hatalmasabb mérföldkő volt a szocializmus felé menetelésben, mint az elmaradott orosz üzemek eltulajdonítása. A Porosz Nemzeti Vasutak volt az egyetlen olyan államilag üzemeltetett vállalkozás példája, ami elkerülte a nyilvánvaló kudarcot – legalábbis egy darabig. A britek már 1914 előtt átvették a német társadalombiztosítási rendszer kulcselemeit. A kormányok minden ipari országban elkötelezték magukat az intervencionista politika mellett, ami előbb vagy utóbb szükségszerűen szocializmushoz vezet. A háború idején legtöbbjük bevezette azt, amit hadi szocializmusnak neveznek. A német Hindenburg-program, amit persze nem tudtak teljesen megvalósítani Németország veresége miatt, nem volt kevésbé radikális, azonban sokkal jobban megtervezett volt, mint a sokat emlegetett orosz Ötéves Terv.
A Nyugat ipari országainak szocialistái számára hasznavehetetlenek voltak az orosz módszerek. Ezeknek az országoknak elengedhetetlen volt az árucikkek gyártása export céljából. Nem vezethették be a gazdasági autarkia orosz rendszerét. Oroszország sosem exportált említésre méltó mennyiségű árucikkeket. A Szovjet rendszer szinte teljesen kilépett a gabonafélék és a nyersanyagok világpiacából. Még a fanatikus szocialistáknak is be kell ismerniük, hogy a Nyugat semmit sem tanulhat Oroszországtól. Nyilvánvaló, hogy azok a technológiai fejlesztések, amiket a Bolsevikok magasztaltak, csupán a Nyugaton elért vívmányok ügyetlen másolatai. Lenin úgy definiálta a kommunizmust, hogy „elektromosság plusz Szovjet-hatalom”. Nos, az elektromosság kétségtelenül nem orosz eredetű, és a nyugati rendszerek épp úgy felülmúlják Oroszországot az elektromosság területén, mint bármely más iparágban.
Lenin forradalmának valódi jelentősége abban a tényben keresendő, hogy felszínre tört vele a korlátlan erőszak és elnyomás elve. Lenin forradalma a tagadása volt mindazoknak a politikai eszméknek, amelyek háromezer éven át vezették a nyugati civilizáció evolúcióját.
Az állam és a kormány az erőszakos kényszerítés és az elnyomás társadalmi apparátusa. Ez ilyen apparátus – a rendőri hatalom – elengedhetetlen annak megelőzéséhez, hogy az antiszociális egyének és csoportok megsemmisítsék a társadalmi együttműködést. Az antiszociális tevékenységek erőszakos megelőzése és elfojtása javára van az egész társadalomnak és minden tagjának. Korlátozni kell a hivatalban lévők hatalmát, különben abszolút zsarnokká válnak. A társadalom nem létezhet az erőszakos kényszer apparátusa nélkül. Azonban akkor sem létezhet, ha a tisztviselők felelőtlen zsarnokok, akik szabadon okozhatnak kárt azokban, akiket nem kedvelnek.
A törvények társadalmi funkciója az, hogy korlátozzák a rendőri önkényt. A jogállam a lehető legnagyobb mértékben korlátozza a tisztek önkényességét. Szigorúan korlátozza hatókörüket, ezzel pedig egy olyan szférát biztosít a polgároknak, amelyen belül szabadon tevékenykedhetnek anélkül, hogy korlátozná őket az állami beavatkozás.
A szabadság mindig a rendőri beavatkozástól való szabadságot jelenti. A természetben nem létezik szabadság. Ott csupán a természet törvényeinek kérlelhetetlen szigora van, amelyeknek feltétel nélkül engedelmeskednie kell az embernek, ha szeretné elérni bármelyik célját. És abban a képzeletbeli, édenkerti állapotban sem volt szabadság, ami sok író fantazmagórikus gagyogása szerint megelőzte a társadalmi kötelékek megteremtését. Ahol nincs kormány, ott mindenki ki van szolgáltatva erősebb szomszédja kényének. A szabadságot egyedül egy állammal lehet megvalósítani, ami kész meggátolni, hogy egy bűnöző megölje és kirabolja gyengébb társait. De egyedül a jogállam az, ami meggátolja, hogy maguk az uralkodók váljanak a legrosszabb bűnözőkké.
A törvények előírják a legitim cselekvés normáit. Megszabják, milyen folyamaton keresztül változtathatók meg vagy törölhetők el a hatályos törvények, illetve hozhatók újak. Előírják a törvények adott esetekre való alkalmazásához megkövetelt folyamatát, a tisztességes jogi eljárás módját. Bíróságokat és törvényszékeket állítanak fel. Tehát céljuk elkerülni egy olyan helyzet, ahol az egyének ki volnának szolgáltatva az uralkodók kényének.
A halandó ember tévedhet, a törvényhozók és a bírók pedig halandó emberek. Időről időre megeshet, hogy a hatályos jogszabályok vagy bírói értelmezésük meggátolják, hogy a végrehajtó szervek olyan lépésekhez folyamodjanak, amik hasznosak lehetnek. Ebből azonban semmilyen jelentős probléma nem kerekedhet. Ha a törvényhozók meglátják a hatályos jogszabályok hiányosságát, megváltoztathatják őket. Kétségtelenül rossz dolog, hogy egy bűnöző néha el tudja kerülni a büntetést, mert maradt egy kiskapu a törvényben, vagy mert az ügyész elhanyagolt valami formalitást. De ez a kisebbik rossz a „jóságos” despota korlátlan hatalmának következményeihez képest.
Pontosan ez az, amit képtelenek megérteni az antiszociális egyének. Ezek az emberek megvetik a tisztességes jogi eljárás formalizmusát. Miért gátolják meg a törvények, hogy a kormány hasznos intézkedéseket tegyen? Talán nem fetisizmus a törvényeket, nem pedig a hasznosságot tenni legfelsőbbé? Ezek az emberek a jóléti állammal (Wohlfahrtsstaat) akarják helyettesíteni a jogállamot (Rechtsstaat). Ebben a jóléti államban az atyáskodó állam szabadon megvalósíthat mindent, ha úgy gondolja, hogy az előnyös a közjóra nézve. Semmilyen „papírfecniknek” nem szabadna korlátozni, hogy egy megvilágosult uralkodó megvalósíthassa az általános jólétet. Minden ellenzéket kegyetlenül el kell tiporni, nehogy korlátozzák a kormányzat hasznos tetteit. Többé semmilyen üres formalitás nem védheti őket a jól megérdemelt büntetésük elől.
Szokás „társadalmi” nézőpontnak nevezni a jóléti állam támogatóinak e nézőpontját, a jogállam bajnokainak „individualista” és „önző” nézőpontjával szemben. Valójában azonban a jóléti állam támogatói teljességgel antiszociális és intoleráns fanatikusok. Az ideológiájuk hallgatólagosan feltételezi, hogy a kormány pontosan azt fogja végrehajtani, amit ők maguk tartanak helyesnek és hasznosnak. Teljesen elvetik annak lehetőségét, hogy nézeteltérés merülhet fel arról, hogy mi a helyes és a hasznos, és mi nem. A felvilágosult despotizmust támogatják, de meg vannak győződve arról, hogy a felvilágosult despota minden részletkérdésben egyet fog érteni a saját véleményükkel a megvalósítandó intézkedések kapcsán. A tervezést támogatják, de valójában kizárólag saját tervükre gondolnak, nem pedig másokéra. Szeretnének megsemmisíteni minden ellenfelet, azaz mindenkit, aki nem ért egyet velük. Teljességgel intoleránsak és nem hajlandóak teret adni bármi vitának. A jóléti állam és a tervezés minden támogatója egy potenciális diktátor. Terve jogfosztani mindenki mást, és elhozni saját és barátai korlátlan mindenhatóságát. Nem hajlandó meggyőzni embertársait. Inkább „likvidálná” őket. Megveti a „burzsoá” társadalmat, ami isteníti a törvényt és a jogi procedúrát. Ő maga az erőszakot és a vérontást isteníti.
E két tan – a jogállam és a jóléti állam – kiengesztelhetetlen konfliktusa képezte minden küzdelem középpontját, amit az emberek a szabadságért vívtak. Ez egy hosszú és nehéz evolúció volt. Újra és újra az abszolutizmus bajnokai diadalmaskodtak. De végül a jogállam győzedelmeskedett a nyugati civilizáció birodalmában. Ennek a civilizációnak a karakterisztikus jegye az alkotmányok és a jognyilatkozatok oltalma alatt álló jogállam vagy korlátozott állam. A jogállam volt az, ami elhozta a modern kapitalizmus csodálatos vívmányait, és annak – ahogy a következetes marxisták mondanák – „felépítményét”, a demokráciát. Példátlan jólétet biztosított egy egyre növekvő populációnak. A tömegek a kapitalista országokban ma sokkal magasabb életszínvonalat élveznek, mint az előző korok jómódú emberei.
Ezek a teljesítmények nem állították meg a despotizmus és a tervezés támogatóit. Azonban őrültség lett volna, ha a totalitarizmus bajnokai nyíltan felvállalják a törekvéseik elkerülhetetlenül diktatórikus következményeit. A szabadság és a jogállam eszméi a tizenkilencedik században olyan presztízsre tettek szert, hogy őrültségnek tűnt nyíltan megtámadni őket. A közvélemény teljesen meg volt győződve arról, hogy a despotizmusnak vége, és sosem lehet feléleszteni. Hiszen még a barbári Oroszország cárja is arra kényszerült, hogy eltörölje a jobbágyságot, bevezesse a törvényszéki bíróságot, korlátozott szabadságot biztosítson a sajtónak és tisztelje a törvényeket.
Tehát a szocialisták egy cselhez folyamodtak. Az ezoterikus köreikben továbbra is a proletariátus eljövendő diktatúrájáról, azaz minden szocialista szerző saját diktatúrájáról beszéltek. A nyilvánosság előtt azonban más szavakat használtak. A szocializmus – állították – el fogja hozni az igazi és teljes szabadságot és a demokráciát. El fog törölni mindenféle kényszert és erőszakot. „El fog halni” az állam. A jövő szocialista rendszerében többé nem lesznek se bírók, se rendőrök, se börtönök, se akasztófák.
De a bolsevikok levették a maszkot. Ők teljesen meg voltak győződve arról, hogy eljött végső és rendíthetetlen győzelmük hajnala. A további álca többé nem volt sem lehetséges, sem szükséges. Nyíltan lehetett prédikálni a vérontás evangéliumát. Az pedig lelkes választ váltott ki az elfajzott írástudókból és az értelmiségből, akik már évek óta áradoztak Sorel és Nietzsche írásairól. Megérett az „értelmiségiek árulásának” gyümölcse. A fiatalok, akiket teletömtek Carlyle és Ruskin eszméivel, készen álltak megragadni a kantárt.
Nem Lenin volt az első hatalombitorló. Megannyi zsarnok megelőzte őt. De elődei szembe szálltak a legkimagaslóbb kortársaik által vallott eszmékkel. A közvélemény ellenált nekik, mert a kormányzatról vallott elveik eltértek a jog és a törvényesség általánosan elfogadott elveivel. Hatalombitorlóként a megvetés és a gyűlölet tárgyai voltak. Lenin törekvését azonban más fényben látták. Ő volt az a brutális emberfölötti ember, akinek az eljövetelére áhítoztak az álfilozófusok. Ő volt a hamis megváltó, akit arra jelölt ki a történelem, hogy vérontással hozza el a megváltást. Talán nem ő volt a marxista „tudományos” szocializmus legortodoxabb követője? Talán nem ő volt az, aki arra volt hivatott, hogy megvalósítsa azokat a szocialista terveket, amelyek végrehajtásához túl gyávák voltak a hanyatló demokráciák gyenge államférfijai? Minden jószándékú ember a szocializmust követelte; a tudomány – a tévedhetetlen professzorok száján keresztül – a szocializmust javasolta; az egyházak a keresztényszocializmust hirdették; a munkások a bérrendszer eltörlésére vágytak. Itt volt az ember, aki teljesíti ezeket a kívánságokat. Volt elég esze, hogy tudja, hogy ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.
Fél évszázaddal ezelőtt minden civilizált ember elítélte Bismarckot, amikor kijelentette, hogy vérrel és vassal kell megoldani a történelem nagy problémáit. Most a kvázi-civilizált emberek többsége meghajolt a diktátor előtt, aki kész volt sokkal több vért ontani, mint amennyi valaha Bismarck kezéhez tapadt.
Ez volt Lenin forradalmának valódi jelentése. Felszámoltak a jogról és a törvényességről alkotott minden hagyományos nézetet. A korlátlan erőszak és a hatalombitorlás elve vette át a jogállam elve helyét. Elhagyták a „burzsoá törvényesség szűk horizontját”, ahogy Marx nevezte azt. Ad libitum, szabadon gyilkolhattak. A felszínre tört az ember természetes ösztöne, ami arra készteti, hogy erőszakkal megsemmisítsen mindenkit, akit nem kedvel, és amit elfojtott egy hosszú és fáradalmas evolúció. Felszabadultak a démonok. Elérkezett egy új kor, a bitorlók korának hajnala. Cselekvésre hívták a bűnözőket, ők pedig hallgattak a Hangra.
Természetesen Lenin nem ezt tervezte. Nem szerette volna másoknak is megadni a kiváltságokat, amiket magának követelt. Nem akart másokat is felruházni az ellenségeik likvidálásának privilégiumával. Egyedül őrá esett a történelem választása, csak őt ruházta fel diktatórikus hatalommal. Ő volt az egyetlen „jogos” diktátor, mivel – egy belső hang azt mondta neki. Lenin nem volt elég eszes, hogy előre lássa, hogy mások, más meggyőződések befolyása alatt is lehetnek olyan vakmerők, hogy színleljék egy belső hang hívását. Azonban pár éven belül igen feltűnővé vált Mussolini és Hitler, két ilyen ember.
Fontos megérteni, hogy a Fasizmus és a Nácizmus szocialista diktatúrák voltak. A kommunisták – mind a kommunista pártok regisztrált tagjai, mind az útitársaik – azzal bélyegzik meg a Fasizmust és a Nácizmust, hogy azok a kapitalizmus legmagasabb, legvégsőbb és legelfajzottabb stádiumai. Ez tökéletes összhangban áll azzal a szokásukkal, hogy a kapitalizmus bérenceinek neveznek minden pártot, ami nem engedelmeskedik feltétel nélkül Moszkva parancsainak – még a Német Szociáldemokratákat, a marxizmus klasszikus pártját is.
Sokkal nagyobb következményekkel jár, hogy a kommunisták sikeresen megváltoztatták a Fasizmus kifejezés szemantikai konnotációját. A Fasizmus – ahogy az később bemutatásra kerül – az itáliai szocializmus egy változata volt. Hozzáigazították a túlnépesedett Itália speciális körülményeihez. Nem Mussolini elméjének alkotása volt, és túl fogja élni Mussolini bukását. A Fasizmus és a Nácizmus külpolitikája a kezdetektől fogva inkább ellentétben állt egymással. A tény, hogy a Nácik és a Fasiszták szorosan együttműködtek az Etiópiai háború után, és szövetségesek voltak a Második Világháborúban, épp úgy nem szüntette meg a két tan közötti különbségeket, mint ahogy az Oroszország és az Egyesült Államok közötti szövetség sem törölte el a különbségeket a szovjetizmus és az amerikai gazdasági rendszer között. Mind a Fasizmus, mind a Nácizmus elkötelezettek voltak a diktatúra és az ellenzék erőszakos elnyomásának elve mellett. Ha valaki a politikai rendszerek egyazon osztályába szeretné sorolni a Fasizmust és a Nácizmust, diktatórikus rezsimnek kell neveznie ezt az osztályt, és nem szabad kihagynia belőle a Szovjeteket sem.
A kommunisták szemantikai innovációi ennél is tovább merészkedtek az utóbbi években. Fasisztának neveznek mindenkit, akit nem kedvelnek, a szabad vállalkozás rendszerének minden támogatóját. A bolsevizmus – mondják – az egyetlen valóban demokratikus rendszer. Minden nem-kommunista ország és párt lényegében demokráciaellenes fasiszta.
Való igaz, hogy néha a nem-szocialisták – a régi arisztokrácia utolsó maradványai – is eljátszadoztak egy arisztokratikus forradalom gondolatával, a Szovjet diktatúra modelljét követve. Lenin felnyitotta a szemüket. „Mekkora balekok voltunk!” – mondták. Hagytuk, hogy megvezessenek minket a liberális burzsoázia hamis jelszavai. Azt hittük, hogy nem térhetünk el a jogállam elvétől, és tilos könyörtelenül megsemmisítenünk azokat, akik megkérdőjelezik a jogainkat. Milyen ostobák voltak ezek a Romanovok, hogy megadták a halálos ellenségeiknek a tisztességes bírói tárgyalás lehetőségét! Ha valaki felkelti Lenin gyanúját, annak vége. Lenin nem habozik bármiféle tárgyalás nélkül kiirtani nem csupán minden gyanúsítottat, hanem annak minden barátját és családtagját is. De a cárok babonásan féltek megsérteni a szabályokat, amiket előírtak a törvényeknek nevezett papírfecnik. Amikor Alexander Ulyanov összeesküvést szőtt a cár élete ellen, egyedül őt végezték ki; testvérét, Vlagyimirt megkímélték. Így II. Sándor megkímélte Ulyanov-Lenin életét, a férfiét, aki kegyetlenül meggyilkolta a fiát, a menyét és gyermekeiket, velük együtt pedig a család minden tagját, akit el tudott kapni. Talán nem ez volt a leginkább ostoba és öngyilkos politika?
Azonban semmilyen cselekvést nem eredményezhetett ezeknek a régi Toryknak az álmodozása. Ők csupán az erőtlen elégedetlenkedők egy kis csoportja voltak. Semmilyen ideológiai erő nem támogatta őket, és nem voltak követőik.
Egy ilyen arisztokratikus forradalom motiválta a német Stahlhelm mozgalmat és a francia Cagoulardokat. A Stahlhelmet egyszerűen feloszlatták Hitler parancsára. A francia kormány könnyedén bebörtönözte a Cagoulardokat, mielőtt lehetőségük nyílt volna bármi kárt okozni.
Az arisztokratikus diktatúrához Franco rezsimje állt a legközelebb. De Franco csupán Mussolini és Hitler bábja volt, akik szerették volna biztosítani a spanyol támogatást – vagy legalább a „barátságos” spanyol semlegességet – a közelgő Franciaország elleni háborúhoz. Védelmezői eltűntével vagy a nyugati kormányzati módszerekhez kell folyamodnia, vagy elveszíti a hatalmát.
A diktatúra és minden ellenzék erőszakos elnyomása ma kizárólagosan szocialista intézmények. Ez világossá válik, amint közelebbről megvizsgáljuk a Fasizmust és a Nácizmust.