Semmi sem népszerűtlenebb napjainkban, mint a szabadpiaci gazdaság, avagy a kapitalizmus. A kapitalizmust vádolják mindenért, amit kifogásolnak napjaink körülményeiben. Az ateisták a kapitalizmust okolják a kereszténység fennmaradásáért. A pápai enciklikák ugyanakkor a kapitalizmust okolják a vallástalanság terjedéséért és kortársaink bűneiért, a protestáns egyházak és felekezetek pedig éppoly’ elszántan vetik meg a tőkés kapzsiságot. A béke barátai a kapitalista imperializmus vadhajtásának tekintik a háborúinkat. De Németország és Itália eltökélt, háborúskodó nacionalistái megvetik a kapitalizmust a „burzsoá” pacifizmusáért, ami ellenkezik az emberi természettel és a történelem kérlelhetetlen törvényeivel. A prédikátorok azzal vádolják a kapitalizmust, hogy szétszakítja a családokat és szexuális szabadosságra buzdít. A „progesszívek” ugyanakkor a kapitalizmust hibáztatják, amiért fenntartja a szexuális korlátok állítólag idejétmúlt szokásait. Szinte mindenki egyetért abban, hogy a kapitalizmusnak köszönhető a szegénység. Másrészről pedig sokan megvetik a kapitalizmust, amiért elterjeszti a materializmust azzal, hogy bőségesen gondoskodik azoknak a vágyairól, akik több árucikkre és jobb életre vágynak. Ezek az ellentmondásos kapitalizmus-ellenes vádak kiütik egymást. Ennek ellenére igaz, hogy kevesen maradtak, akik ne vetnék meg teljes mértékben a kapitalizmust.
Bár a kapitalizmus a modern nyugati civilizáció gazdasági rendszere, a végletekig antikapitalista eszmék vezérlik minden nyugati nemzet politikáját. Ezeknek az intervencionista intézkedéseknek nem az a célja, hogy megőrizzék a kapitalizmust, hanem hogy a vegyes gazdasággal helyettesítsék azt. Az emberek úgy hiszik, hogy ez a vegyes gazdaság se nem kapitalizmus, se nem szocializmus. Egy harmadik rendszerként jellemzik, ami olyan távol áll a kapitalizmustól, mint a szocializmustól. Azt állítják, hogy félúton áll a szocializmus és a kapitalizmus között, megtartja mindkettő előnyeit, és elkerüli mindkettő természetes hátrányait.
A brit szocialista mozgalom egy kiemelkedő tagja, Sidney Webb több mint fél évszázaddal ezelőtt kijelentette, hogy a szocialista filozófia „csupán a tudatos és nyílt megfogalmazása azoknak a társadalomszervezési elveknek, amelyeket tudattalanul javarészt már megvalósítottak.” És hozzáadta, hogy a tizenkilencedik század gazdaságtörténelme „a szocializmus szinte szakadatlan előmenetele.” Néhány évvel később egy eminens brit államférfi, Sir William Harcourt kijelentette: „Immár mindannyian szocialisták vagyunk.” Amikor 1913-ban egy amerikai, Elmer Roberts publikált egy könyvet Németország birodalmi kormányának az 1870-es évek óta folytatott gazdaságpolitikájáról, „monarchikus szocializmusnak” nevezte azt.
Hiba volt azonban egyszerűen egyenlőségjelet tenni az intervencionizmus és a szocializmus közé. Az intervencionizmus támogatói közül sokan úgy gondolják, hogy az a teljes szocializmus lépésről-lépésre történő megvalósításának legjobb eszköze. Ugyanakkor számos olyan intervencionistára is bukkanhatunk, aki nem nyíltan szocialista; ők arra törekednek, hogy a gazdasági irányítás állandósított rendszereként vezessék be a vegyes gazdaságot. Céljuk korlátozni, szabályozni és „javítani” a kapitalizmust a vállalkozásba történő állami beavatkozással és a szakszervezetekkel.
Tisztázni kell két dolgot, hogy megérthessük az intervencionizmus és a vegyes gazdaság működését.
Egy: Ha a termelési tényezők magántulajdonlására alapuló társadalomban az állam vagy egy önkormányzat birtokol és kezel bizonyos termelési tényezőket, az még nem változtatja a berendezkedést vegyes gazdasággá, ami elegyíti a magántulajdonlást és a szocializmust. Amíg csak bizonyos, különálló vállalatok állnak állami irányítás alatt, lényegében változatlanul a piacgazdaság határozza meg a gazdasági tevékenységeket. Mint a nyersanyagok, a félkész javak és a munkaerő vásárlói, illetve mint a javak és szolgáltatások értékesítői, az állami vállalatoknak is igazodniuk kell a piacgazdaság mechanizmusaihoz. A piac törvényének vannak alárendelve; nyereségre kell törekedniük, vagy legalábbis el kell kerülniük a veszteségeket. Amikor megpróbálják azzal csökkenteni vagy eltörölni ezt az alárendeltséget, hogy közpénzekből nyújtott támogatással fedezik a vállalatok veszteségeit, akkor csupán egy másik területre terelik át az alárendeltséget. Ez azért van, mert valahonnan be kell szerezni a támogatáshoz szükséges pénzt. Ezt tehetik adókkal. De az adók a nyilvánosságot sújtják, nem pedig az adószedő kormányt. A piac, nem pedig az adóhatóság dönt arról, kire esik az adóteher, és milyen hatást gyakorol a termelésre és a fogyasztásra. A piac, és a piac kikerülhetetlen törvényei a felsőbbrendűek.
Kettő: Két különböző módon lehet megvalósítani a szocializmust. Az egyik mód – amit nevezhetünk marxista vagy orosz módnak – tisztán bürokratikus. Itt minden gazdasági vállalat egy kormányhivatal, mint a hadsereg vagy a tengerészet irányítása, vagy a postarendszer. Minden gyár, minden bolt, minden tanya ugyanolyan kapcsolatban áll a legfőbb központi szervezettel, mint a postahivatal. A teljes nemzet egy nagy munkasereget alkot, kötelező munkaszolgálattal; a sereg parancsnoka pedig az államfő.
A második módszer – amit nevezhetünk német vagy Zwangswirtschaft rendszernek – abban különbözik az elsőtől, hogy látszólag és névlegesen megőrzi a termelési eszközök magántulajdonlását, a vállalkozás és a piaci csere rendszerét. Az úgynevezett vállalkozók végzik a vásárlást és az eladást, ők fizetik a munkásokat, ők vesznek fel kölcsönöket és fizetnek kamatot. De többé nem valódi vállalkozók. A náci Németországban üzletvezetőknek vagy Betriebsführer-nek nevezték őket. Az állam mondja meg ezeknek a látszatvállalkozóknak, hogy mit és hogyan termeljenek, milyen áron és kitől vásároljanak, illetve milyen áron és kinek adjanak el. Az állam rendeli el, hogy milyen bérekért dolgozzanak a munkások, illetve hogy kire és milyen feltételekkel bízzák a tőkések a pénzüket. A piaci csere csupán egy délibáb. Mivel minden árat, minden bért és minden kamatot a hatóságok szabnak meg, ezek csak látszólag árak, bérek és kamatok; valójában csupán mennyiségi kifejezések az autoritárius rendeletekben, amelyek megszabják minden polgár jövedelmét, fogyasztását és életszínvonalát. A hatóságok, nem pedig a fogyasztók irányítják a termelést. A termelésirányítás központi bizottsága a legfelsőbb; a polgárok semmi többek közszolgáknál. Ez szocializmus, ami magára öltötte a kapitalizmus külsőségeit. Megtartja a kapitalista piacgazdaság néhány megnevezését, de azok valami teljesen mást takarnak ebben a rendszerben, mint amit a piacgazdaságban jelentenek.
Ki kell hangsúlyozni ezt a tényt, hogy megelőzzük a szocializmus és az intervencionizmus összekeverését. Az akadályozott piacgazdaság, avagy az intervencionizmus rendszere abban a tényben különbözik a szocializmustól, hogy még mindig piacgazdaság. A hatóságok arra törekednek, hogy a kényszerítő hatalmuk általi beavatkozással befolyásolják a piacot, de nem akarják teljesen eltörölni azt. Arra vágynak, hogy a termelés és a fogyasztás ne az akadályozatlan piac által előírt módon történjen, és azzal kívánják elérni ezt a célt, hogy parancsokat, utasításokat és tilalmakat oltanak a piac működésébe, amiket készek végrehajtani a rendőri erők, valamint a kényszer és az erőszak apparátusa. Ezek azonban elszigetelt beavatkozások; megalkotóik azt állítják, hogy nem tervezik kombinálni ezeket az intézkedéseket, hogy megteremtsenek egy teljesen integrált rendszert, ami szabályozza az összes árat, bért és kamatot, és ami ennélfogva a hatóságok kezébe helyezi a termelés és a fogyasztás teljes irányítását.
Viszont az intervencionizmus minden módszere kudarcra ítéltetett. Ez azt jelenti, hogy az intervencionista intézkedések szükségszerűen olyan állapotokat eredményeznek, amelyek az intézkedések támogatóinak nézőpontjából rosszabbak, mint az előző állapotok, amiken változtatni kívántak. Ezek az intézkedések tehát ellentétesek a saját céljaikkal.
A minimálbérek – akár állami rendeletből, akár szakszervezeti nyomásból és erőszakból fakadnak – haszontalanok, ha a piaci szinteken rögzítik a béreket. Ha azonban magasabbra próbálják emelni a béreket annál, amit az akadályozatlan piacgazdaság meghatározott volna, a minimálbér permanens munkanélküliséget fog előidézni a potenciális munkaerő jelenős része számára.
Az állami költekezés nem teremthet új munkahelyeket. Ha az állam biztosítja a szükséges tőkét a polgárok megadóztatásával vagy a nyilvánosságtól vett kölcsönökkel, az egyik oldalon annyi munkahelyet pusztít el, amennyit a másikon megteremt. Ha az állami költekezést a kereskedelmi bankoktól felvett kölcsönökkel finanszírozzák, akkor az hitelexpanziót és inflációt jelent. Ha az infláció ideje alatt az árucikkek árainak emelkedése meghaladja a nominálbérek emelkedését, csökkenni fog a munkanélküliség. De ami csökkenti a munkanélküliséget, az pontosan az a tény, hogy zuhannak a reálbérek.
A kapitalista fejlődés természetes tendenciája fokozatosan növelni a béreket. Ez a fokozatos tőkefelhalmozásnak köszönhető, amivel javítanak a termelés technológiai módszerein. Semmilyen más módon nem lehet növelni mindazok bérét, akik szeretnének bért keresni, mint az egy főre eső befektetett tőke mennyiségének növelésével. Amikor megtorpan a további tőkeképződés, ugyanúgy megtorpan a reálbérek további növekedésének tendenciája. Ha a tőkefelélés lép az elérhető tőkemennyiség növekedésének helyébe, ideiglenesen szükségszerűen zuhanniuk kell a reálbéreknek, amíg el nem törlik a további tőkefelhalmozás korlátait. Azok az állami intézkedések tehát, amelyek korlátozzák a tőkeképződést, vagy amelyek tőkefeléléshez vezetnek – mint a vagyonelkobzásnak minősülő adóztatás – károsítják a munkások érdekeit.
A hitelexpanzió előidézhet egy mesterséges fellendülést. De az efféle délibábszerű bőség elkerülhetetlenül általános kereskedelmi válsághoz vezet.
Aligha állíthatnánk, hogy az elmúlt évtizedek gazdaságtörténelme ellentmond a közgazdászok pesszimista jóslatainak. Korunknak hatalmas gazdasági gondokkal kell szembenéznie. De ez nem a kapitalizmus válsága. Ez az intervencionizmus válsága; ez olyan politikai intézkedések válsága, amiket arra terveztek, hogy fejlesszenek a kapitalizmuson és egy jobb rendszerrel helyettesítsék azt.
Soha egyetlen közgazdász sem merészelt mást állítani, mint hogy az intervencionizmus eredményezhet bármi mást a katasztrófán és a káoszon kívül. Az intervencionizmus támogatói – elsősorban a porosz történelmi iskola és az amerikai institucionalisták – nem közgazdászok voltak. Épp ellenkezőleg. Ahhoz, hogy alátámasszák az elképzeléseiket, nyíltan tagadták, hogy léteznek gazdasági törvények. A véleményük szerint az államok szabadon elérhetnek bármit, amit kitűznek, anélkül hogy korlátoznák őket a gazdasági jelenségekben kérlelhetetlenül érvényesülő szabályszerűségek. Mint a német szocialista, Ferdinand Lassalle, úgy tartják, hogy az Állam az Isten.
Az intervencionisták nem tudományos közönnyel viszonyulnak a gazdasági ügyek tanulmányozásához. Legtöbbjüket a sajátjuknál magasabb jövedelmű emberek ellen érzett, irigység-fűtötte harag vezérli. Ez az elfogultság ellehetetleníti, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy valójában vannak. Számukra a legfontosabb nem a tömegek körülményeinek a javítása, hanem a tőkések és a vállalkozók károsítása még akkor is, ha ez a politika az emberek elsöprő többségére is kártékony.
Az intervencionisták szemében a profit puszta léte is kifogásolható. Anélkül beszélnek a nyereségről, hogy megemlítenék a párját, a veszteséget. Nem fogják fel, hogy a nyereség és a veszteség az eszközök, amivel a fogyasztók szoros kantáron tartanak minden vállalkozói tevékenységet. A nyereség és a veszteség az, ami felsőbbrendűvé teszi a fogyasztókat a vállalatokkal szemben. Abszurd dolog különbséget tenni a nyereségért történő termelés és a használatra történő termelés között. Az akadályozatlan piacon az ember csak úgy tehet szert nyereségre, ha a legjobb és legolcsóbb módon látja el a fogyasztókat a javakkal, amiket használni kívánnak. A nyereség és veszteség rendszere elvonja a termelés anyagi tényezőit a hatékonytalan kezekből, és hatékonyabb kezekbe helyezi őket. Az a társadalmi funkciójuk, hogy annál nagyobb befolyással ruházzák fel az embert az üzleti ügyekben, minél inkább sikerül olyan árucikkeket előállítania, amiért tülekednek az emberek. A fogyasztók szenvednek, amikor az ország törvényei megakadályozzák, hogy a leghatékonyabb vállalkozók kiterjesszék a tevékenységi szférájukat. Pontosan annak köszönhetően vált néhány vállalat „nagyvállalattá”, hogy a legjobban teljesítették a tömegek kívánságait.
Az antikapitalista politika szabotálja a piacgazdaság kapitalista rendszerének működését. Az intervencionizmus kudarca nem a szocializmus megvalósításának a szükségességét bizonyítja. Csupán a beavatkozások hiábavalóságára derít fényt. Mindazon problémák, amiket a magukat „progresszívnek” nevező emberek a kapitalizmus kudarcának bizonyítékaként értelmeznek, valójában a piacba történő, állítólag előnyös beavatkozások eredményei. Egyedül az intervencionizmust és a kapitalizmust összekeverő ostobák gondolhatják, hogy a szocializmus az orvosság ezekre a bajokra.