Korunknak, a diktátorok, a háborúk és a forradalmak korának karakterisztikus jellemzője az antikapitalista elfogultsága. A legtöbb kormány és politikai párt buzgón kívánja korlátozni a magán kezdeményezés és a szabad vállalkozás szféráját. Szinte megkérdőjelezetlen dogmaként vallják, hogy a kapitalizmusnak befellegzett, és a minden gazdasági tevékenységet átszövő szabályozás közelgő kora mind elkerülhetetlen, mind igen kívánatos.
Ennek ellenére a kapitalizmus még mindig igen életerős a nyugati világban. A kapitalista termelési mód még az utóbbi években is csodálatos fejlődést produkált. Jelentős fejlődésen estek át a termelési módszerek. A fogyasztókat megannyi olyan árucikkel látták el, amelyek jobbak, olcsóbbak és egészen a közelmúltig ismeretlenek voltak. Sok országban bővült a termelés és emelkedett annak minősége. Az összes kormány és szinte minden párt antikapitalista politikája ellenére a kapitalista termelési mód még mindig elvégzi társadalmi funkcióját számos országban: több, jobb és olcsóbb javakkal látja el a fogyasztókat.
Kétségtelenül nem a kormányoknak, a politikusoknak és a szakszervezeteknek köszönhető, hogy növekedik az életszínvonal azokban az országokban, amelyek elkötelezték magukat a termelési eszközök magántulajdonlásának elve mellett. Nem a hivatalok és a bürokraták, hanem a nagyvállalatok érdemlik a köszönetet azért a tényért, hogy az Egyesült Államokban a legtöbb család birtokol egy gépjárművet és egy rádiókészüléket. Amerikában az egy főre eső fogyasztás növekedése a száz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest nem a törvények és az elnöki rendeletek vívmánya. Ezt olyan üzletemberek teremtették meg, akik megnövelték a gyáraik méretét, vagy akik új gyárakat hoztak létre.
Ezt ki kell hangsúlyozni, mert kortársaink hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Belegabalyodva az államizmus és az állami mindenhatóság babonáiba, kizárólag a kormányintézkedésekre figyelnek. Mindent az autoritárius tettektől várnak, és nagyon kevés eredményre számítanak a vállalkozó polgárok kezdeményezésétől. Pedig a jólét növelésének egyetlen módja a termékek mennyiségének növelése. Ez az, amire a vállalkozások törekednek.
Groteszk jelenség, hogy sokkal többet beszélnek a közmunkaprogramok eredményeiről, mint a magántulajdonban álló amerikai feldolgozóipar példátlan és összehasonlíthatatlan teljesítményéről. Ugyanakkor kizárólag az utóbbi tette lehetővé, hogy a szövetségesek megnyerjek a háborút, illetve hogy az Egyesült Államok segélyt nyújtson a Marshall-terv országainak.
Szinte egyáltalán nem talál kihívóra a dogma, miszerint az Állam vagy a Kormány minden jó és hasznos megtestesítője, az egyének pedig szerencsétlen alattvalók, akik kizárólag arra törekednek, hogy kárt tegyenek egymásban, és rettentő szükségük van egy védelmezőre. Tabunak számít a legkisebb mértékben is megkérdőjelezni. Azt, aki kijelenti az Állam istenszerűségét és papjainak – a bürokratáknak – a tévedhetetlenségét, a társadalomtudományok pártatlan tanulmányozójának tartják. Azokat pedig, akik ellenvetéseket fogalmaznak meg, szűklátókörűnek és elfogultnak bélyegzik. Az államimádat új vallásának támogatói nem kevésbé fanatikusak és intoleránsak, mint amennyire Afrika és Spanyolország mohamedán hódítói voltak.
A történelem a diktátorok és a zsarnokok korának fogja nevezni korunkat. Az elmúlt években szemtanúi lehettünk két ilyen felmagasztalt emberfeletti ember bukásának. De továbbra is él az a szellemiség, ami autokrata hatalomra emelte ezeket a gazembereket. Átitatja a tankönyveket és a publikációkat, a tanárok és a politikusok száján keresztül szól hozzánk, testet ölt a pártprogramokban, a színdarabokban és a regényekben. Amíg ez a szellemiség uralkodik, nem reménykedhetünk a tartós békében, a demokráciában, a szabadság megőrzésében vagy a nemzet gazdasági jólétének egyenletes javulásában.