Az emberek leíró kifejezései gyakran megtévesztőek. Például amikor az ipar modern kapitányairól és a nagyvállalati vezetőkről beszélnek, „csokoládékirálynak”, „gyapotkirálynak” vagy „gépkocsikirálynak” nevezik őket. Ez a szóhasználat hallgatólagosan magába foglalja, hogy gyakorlatilag semmi különbséget nem látnak a modern ipari vezetők és az elmúlt korok feudális királyai, hercegei és lordjai között. Valójában azonban hatalmas a különbség, hiszen egy csokoládékirály egyáltalán nem uralkodik, hanem szolgál. Nem hatalmat gyakorol egy meghódított terület felett a piactól függetlenül, vásárlóitól függetlenül. A csokoládékirály – vagy az acélkirály, vagy a gépkocsikirály, vagy a modern ipar bármelyik másik királya – saját iparágától és az általa szolgált vásárlóktól függ. A „királynak” alattvalói, azaz a fogyasztók kegyeiben kell maradnia; azon nyomban elveszíti a „királyságát,” amint nem nyújt nekik jobb szolgáltatást - méghozzá alacsonyabb költségekkel, mint azok, akikkel versenyeznie kell.
Kétszáz éve, a kapitalizmus hajnala előtt az ember társadalmi státusza élete kezdetétől a végéig rögzített volt; örökségül kapta felmenőitől, és sosem változott. Ha szegénynek született, mindig szegény is maradt, ha gazdagnak – hercegnek vagy lordnak – élete végéig megtartotta hercegségét és a hozzá tartozó tulajdont.
Ami a termelést illeti, azoknak a napoknak a primitív iparágai szinte kizárólag a vagyonosokat szolgálták. A legtöbben (az európai népesség kilencven vagy több százaléka) a földeken dolgoztak, és nem érintkeztek a városorientált iparokkal. Évszázadokon át uralkodott a feudális társadalom merev rendszere Európa legfejlettebb területein.
Viszont ahogyan egyre nőtt és növekedett a vidéki lakosság, népességtöbblet jelent meg a földeken. Az örökölt földek vagy birtokok nélküli többletpopuláció számára nem volt mit csinálni, és az iparágakban sem dolgozhattak; a városok királyai megtiltották nekik a hozzáférést. A „kitaszítottak” száma egyre növekedett, és még mindig senki sem tudta, hogy mi legyen velük. A szó szoros értelmében „proletárok” voltak: kitaszítottak, akiket a kormány csak a szegényházakban tudott elhelyezni. Európa néhány szegletén, főként Hollandiában és Angliában a számuk annyira megnövekedett, hogy a tizennyolcadik századra valódi veszélyt jelentettek a társadalmi rendszer fennmaradására.
Amikor ma arról beszélünk, hogy hasonló állapotok uralkodnak olyan helyeken, mint India vagy más fejlődő országok, nem szabad elfelejtenünk, hogy a tizennyolcadik századi Angliában a helyzet sokkal rosszabb volt. Akkoriban Anglia népessége hat vagy hét millió fő volt, de abból a hat vagy hét millió emberből több mint egy millió, de valószínűleg akár két millió is egyszerűen nincstelen kitaszított volt, akit nem látott el a fennálló társadalmi rendszer. A tizennyolcadik századi Anglia egyik nagy problémája volt, hogy mihez is kezdjenek ezekkel a kitaszítottakkal.
Egy másik nagy probléma a nyersanyagok hiánya volt. A Briteknek teljes komolysággal fel kellett tenniük a kérdést: mihez kezdünk a jövőben, amikor az erdeink többé már nem adják meg nekünk az iparainkhoz és házaink fűtéséhez szükséges fát? Ez az uralkodó osztályok számára reménytelen helyzet volt. Az államférfiak nem tudták, hogy mitévők legyenek, az uralkodó dzsentrinek pedig semmi ötlete sem volt arról, hogy miként orvosolják a helyzetet.
Ebből a súlyos társadalmi helyzetből emelkedett ki a modern kapitalizmus kezdete. A kitaszítottak soraiban voltak néhányan, akik másokkal együtt megpróbáltak kis műhelyeket nyitni, amik termelhetnek valamit. Ez innováció volt. Ezek az újítók nem kizárólag a felső osztálynak szánt, drága javakat termeltek; mindenki szükségeit kielégítő, olcsóbb termékeket gyártottak. Ez volt a napjainkban működő kapitalizmus eredete. És ez volt a kezdete a tömegtermelésnek, a kapitalista ipar meghatározó elvének. Míg a gazdag embereket szolgáló régi feldolgozóiparok szinte kizárólag a felsőbb osztályok kívánalmaiért léteztek a városban, addig az új kapitalista iparok olyan dolgokat kezdtek előállítani, amiket az általános népesség is megvásárolhat. Megindult a tömegtermelés a tömegek igényeinek kielégítéséért.
Ez a kapitalizmus meghatározó elve annak mai formájában az összes olyan országban, ahol fellelhető a tömegtermelés magasan fejlett rendszere: a nagyvállalatok – az úgynevezett balosok legmegszállottabb támadásainak célpontjai – szinte kizárólag azért termelnek, hogy kielégítsék a tömegek igényeit. Az egyedül a jómódúaknak készült luxusjavakat gyártó vállalatok sosem képesek a nagyvállalatok méretére szert tenni. És napjainkban a gyárakban készült termékek fő fogyasztói pont azok, akik ezekben a nagy gyárakban dolgoznak. Ez a kapitalista termelési elvek és az előző korok feudális elvei közötti meghatározó különbség.
Amikor az emberek feltételezik vagy kijelentik, hogy különbség van a nagyvállalatok termékeinek termelői és vásárlói között, nagyot tévednek. Az amerikai áruházakban azt a szlogent hallod: „a vevőnek mindig igaza van.” Ez a fogyasztó pedig ugyanaz az ember, aki a gyárban megtermeli a dolgokat, amiket az áruházakban értékesítenek. Úgyszintén tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy a nagyvállalatok nagy hatalommal bírnak, hiszen a nagyvállalatok teljes mértékben azoktól függenek, akik megvásárolják a termékeiket: a legnagyobb vállalat is elveszíti hatalmát és befolyását, amikor elveszíti a vásárlóit.
Ötven-hatvan évvel ezelőtt szinte minden kapitalista országban azt mondták, hogy túl óriásiak és túl nagy hatalommal bírnak a vasúttársaságok; monopóliumuk volt; lehetetlen volt versenyezni velük. Azt állították, hogy a kapitalizmus a szállítás területén máris elérte azt az állomást, ahol elpusztította önmagát, mivel eltörölte a versenyt. Amit az emberek figyelmen kívül hagytak, az annak a ténye volt, hogy a vasúttársaságok hatalma abból a képességükből eredt, hogy jobban szolgálták az embereket, mint az összes többi szállítási módszer. Természetesen nevetséges lett volna úgy versenyezni az egyik ilyen nagy vasúttársasággal, hogy egy másik vasútvonalat építenek a régi vonallal párhuzamosan, mivel a régi vonal elegendő volt az igények kielégítésére. De egyhamar megjelentek más versenytársak. A verseny szabadsága nem azt jelenti, hogy egyszerűen azzal is sikerrel járhatsz, ha pontosan utánzod vagy lemásolod azt, amit valaki más már megcsinált. A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy jogodban áll lemásolni azt, amit valaki más írt, hogy szert tegyél a sikerre, amit ez a másik ember érdemelt ki teljesítményével. A sajtószabadság azt jelenti, hogy jogod van írni valami mást. A verseny szabadsága a vasút esetében például azt jelenti, hogy szabadon feltalálhatsz valamit, szabadon tehetsz valamit, ami kihívás elé állítja a vasutakat, és felettébb bizonytalan kompetitív helyzetbe hozza őket.
Az Egyesült Államokban a vasutakkal szembeni versengés – a buszok, gépjárművek, teherautók és repülők formájában – szenvedéssel és majdnem teljes vereséggel járt a vasutak számára, legalábbis az utasszállítás tekintetében.
A kapitalizmus kialakulása abban keresendő, hogy mindenkinek jogában áll jobban és/vagy olcsóbban szolgálni a fogyasztót. És ez a módszer, ez az elv viszonylag rövid idő alatt az egész világot átalakította. Lehetővé tette a világnépesség példátlan növekedését.
A tizennyolcadik századi Angliában a föld csupán hatmillió embert tudott ellátni, nagyon alacsony életszínvonalon. Ma több, mint ötvenmillió ember élvez sokkal magasabb életszínvonalat annál, mint amit akár a gazdagok élvezhettek a tizennyolcadik században. És napjaink életszínvonala Angliában valószínűleg még magasabb volna, ha a Britek nem pazarolták volna energiájuk jelentős részét azokra, amik számos tekintetben elkerülhető politikai és hadi „kalandok” voltak.
Ezek a tények a kapitalizmusról. Tehát ha egy angol – vagy ami azt illeti, bármely másik ország polgára – azt mondja ma a barátainak, hogy ellenzi a kapitalizmust, arra csodás választ lehet adni: „Tudod, hogy ennek a bolygónak a népessége most tízszer nagyobb, mint ami a kapitalizmus előtti korokban volt; tudod, hogy ma minden ember magasabb életszínvonalat élvez, mint amit az elődjeid tettek a kapitalizmus kora előtt. De honnan tudod, hogy te vagy az egy abból a tízből, aki a kapitalizmus nélkül is élne? Annak a puszta ténye, hogy ma élsz, bizonyítéka annak, hogy a kapitalizmus sikerrel járt, függetlenül attól, hogy értékesnek gondolod-e a saját életedet.”
A kapitalizmust minden előnye ellenére rettentő haraggal támadják és kritizálják. Fontos megértenünk ennek az ellenszenvnek a forrását. Tény, hogy a kapitalizmus gyűlölete nem a tömegektől ered, nem maguktól a munkásoktól, hanem a birtokos arisztokráciától – a dzsentritől, Anglia és az európai kontinens nemességétől. A kapitalizmust hibáztatják valami miatt, ami nem volt túl kellemes a számukra: a tizennyolcadik század kezdetén az iparok által kifizetett magasabb bérek arra kényszerítették a birtokos dzsentrit, hogy egyenlő béreket fizessenek a mezőgazdasági munkásaiknak. Az arisztokrácia azzal támadta az iparokat, hogy a munkástömegek életszínvonalát kritizálta.
Természetesen a mi szemszögünkből a munkások életszínvonala extrém alacsony volt; a korai kapitalizmusban az állapotok abszolút megdöbbentők voltak, de nem azért, mert az újonnan kialakult kapitalista iparok megkárosították volna a munkásokat. A gyárakba felbérelt munkások már azelőtt is gyakorlatilag embertelen körülmények között éltek.
A híres, régi történet, amit százszor és százszor elismételtek, miszerint a gyárak nőket és gyermekeket foglalkoztattak, illetve hogy a gyári munka előtt ezek a nők és gyermekek kielégítő körülmények között éltek, a történelem egyik legnagyobb hamissága. A gyárakban dolgozó anyáknak nem volt mit főzniük; nem elhagyták az otthonukat és a konyhájukat, hogy a gyárakba menjenek – azért mentek a gyárakba, mert nem volt konyhájuk, és ha volt is, nem volt ételük, amit megfőzhetnének benne. A gyerekek pedig nem kényelmes óvodákból jöttek. Éheztek és haldokoltak. Egyetlen statisztikával meg lehet cáfolni a korai kapitalizmus összes úgynevezett kimondhatatlan rettenetéről szóló beszédet: pontosan azokban az években, amikor kifejlődött a Brit kapitalizmus, pontosan az angliai Ipari Forradalomnak nevezett korban, az 1760 és 1830 közötti években, pontosan azokban az években a kétszeresére növekedett Anglia népessége, ami azt jelenti, hogy több százezer gyermek – aki meghalt volna az előző korokban – sikerrel túlélt és felnőtt, hogy férfivá és nővé érjen.
Kétségtelen, hogy az azt megelőző korok életkörülményei nagyon nyomorúságosak voltak. A kapitalista vállalkozás volt az, ami javított rajta. Pontosan ezek a korai gyárak voltak azok, amik közvetlenül vagy közvetve ellátták a munkások szükségleteit termékek kivitelével és étel, illetve nyersanyag behozatalával más országokból. A kapitalizmus korai történészei – az ember aligha használhat enyhébb kifejezést – újra meg újra meghamisították a történelmet.
Egy gyakran ismételgetett anekdotában – ami valószínűleg kitaláció – Benjamin Franklin szerepelt. A történet szerint Ben Franklin meglátogatott egy pamutszövödét Angliában, és a szövöde tulajdonosa büszkén azt mondta neki: „Nézze, ezek Magyarországra szánt pamutjavak.” Benjamin Franklin körbenézett, és a munkások rongyos öltözetét látva azt kérdezte: „Miért nem termel a saját munkásainak is?”
De azok az exportcikkek, amikről a szövöde tulajdonosa beszélt, valójában azt jelentették, hogy ő igenis termelt a saját munkásainak, mivel Angliának minden nyersanyagát importálni kellett. Sem Angliában, sem a kontinentális Európában nem volt pamut. Angliában ételhiány volt, és az ételt Lengyelországból, Oroszországból, Magyarországból kellett importálni. Ezek az exportcikkek voltak a fizetségek a Brit populáció túlélését lehetővé tevő, behozott ételekért. Sok példa mutatja ezeknek a koroknak a történelméből, hogy miként viszonyult a dzsentri és az arisztokrácia a munkásokhoz. Csupán két példát szeretnék felhozni. Az egyik a híres Brit „Speenhamland” rendszer. A Brit kormány ebben a rendszerben minden munkásnak kifizette a különbözetet a kapott bére és a kormány által meghatározott minimálbér között. Ez megkímélte a birtokos arisztokráciát attól, hogy magasabb béreket kelljen kifizetniük. A dzsentri tovább fizethette a hagyományosan alacsony mezőgazdasági béreket, a kormány pedig kipótolta azt, így tartva vissza a munkásokat attól, hogy elhagyják a vidéki állásokat, városi gyári munkahelyek után kutatva.
Nyolc évvel később, miután a kapitalizmus elterjedt Angliából a kontinentális Európába, a birtokos arisztokrácia ismét az új termelési rendszer ellen fordult. Németországban a porosz junkerek – miután számos munkásukat elveszítették a jobban fizető kapitalista iparágak miatt – egy speciális kifejezést találtak a problémára: „vidékről a városokba menekülés” – Landflucht. És a német parlamentben megvitatták, hogy mit tegyenek ez ellen a gonosz ellen - ahogyan a birtokos arisztokrácia látta.
Bismarck herceg, a német birodalom híres kancellárja egy beszédében egyszer azt mondta: „Találkoztam egy férfival Berlinben, aki egyszer a birtokomon dolgozott, és megkérdeztem tőle, ’Miért hagytad el a birtokot, miért mentél el vidékről; miért élsz most Berlinben?’” És Bismarck beszámolója szerint ez a férfi azzal válaszolt: „A vidéken nincsen ilyen jó Biergarten, mint itt, Berlinben, ahol leülhetsz, sört ihatsz és zenét hallgathatsz.” A történetet természetesen Bismarck herceg, a munkaadó nézőpontjából látjuk. Nem ez volt az összes munkavállalójának nézőpontja. Azért mentek át az iparokba, mert az iparok magasabb béreket fizettek nekik, és példátlan mértékben megemelték az életszínvonalukat.
Ma a kapitalista országokban alapvetően viszonylag kicsi a különbség az úgynevezett felsőbb és alsóbb osztályok élete között; mindkettőnek van étele, ruházata és menedéke. De a tizennyolcadik században és előtte a középosztály és az alsóosztály tagjai között az volt a különbség, hogy a középosztály tagjának volt cipője, az alsóosztály tagjának pedig nem. Az Egyesült Államokban ma a különbség egy gazdag ember és egy szegény ember között gyakran pusztán a Cadillac és a Chevrolet közötti különbséget jelenti. Egy Chevrolet használtan is megvehető, de lényegében ugyanazt a szolgálatot nyújtja a tulajdonosának: ő is elautózhat az egyik pontról a másikra. Az Egyesült Államokban az emberek több mint ötven százaléka olyan lakásokban és házakban lakik, amit ők maguk tulajdonolnak.
A kapitalizmus elleni támadások – főleg azok, amik a magasabb bérekkel foglalkoznak – abból a hamis feltételezésből indulnak ki, hogy a béreket végső soron nem azok fizetik, akiket a gyárakban foglalkoztatnak. Nos, teljesen rendben van, ha a közgazdászok és a gazdaságelméletek diákjai megkülönböztetést tesznek a munkások és a fogyasztók között, hogy elkülönítsék őket. De az igazság az, hogy így vagy úgy, minden fogyasztónak meg kell keresnie a pénzt, amit elkölt, és a fogyasztók elsöprő többsége pontosan megegyezik azokkal az emberekkel, akik foglalkoztatottként dolgoznak az általuk elfogyasztott dolgokat termelő vállalatokban. A béreket a kapitalizmusban nem egy olyan osztály határozza meg, amely különb attól, aki megkeresi a béreket; ők ugyanazok az emberek. Nem a hollywoodi filmcég az, ami fizeti a filmsztár bérét; azok az emberek fizetik, akik mozijegyet vesznek. És nem egy bokszmérkőzés vállalkozója az, aki kifizeti a hivatásos ökölvívók hatalmas követeléseit; azok az emberek fizetik ki, akik jegyet vásárolnak a mérkőzésre. A foglalkoztató és a foglalkoztatott között különbséget teszünk a gazdaságelméletben, de a való életben nincsen különbség; itt a foglalkoztató és a foglalkoztatott végső soron egy és ugyanaz.
Sok országban vannak olyanok, akik nagyon igazságtalan dolognak tartják, hogy valaki, akinek el kell látnia családját számos gyermekével, ugyanakkora fizetést kap, mint az, akinek csak önmagáról kell gondoskodnia. De a kérdés nem az, hogy nagyobb felelősséget kellene-e vállalnia a munkaadónak a munkás családjának a méretéért.
A kérdés, amit fel kell tennünk, a következő: Te, mint egyén, hajlandó vagy-e többet fizetni valamiért, tegyük fel egy kiló kenyérét, ha közlik veled, hogy hat gyermeke van az embernek, aki megsütötte aztaj? Az őszinte ember minden bizonnyal nemmel fog válaszolni, és azt mondja: „Elviekben hajlandó lennék, de valójában, ha olcsóbb, akkor inkább megvenném azt a kenyeret, amit a gyermektelen ember készített.” Az igazság az, hogy ha a fogyasztók nem fizetnek annyit a munkaadónak, hogy ki tudja fizetni a munkásait, akkor képtelen tovább fenntartani a vállalkozását.
A kapitalista rendszert nem a rendszer barátja nevezte el „kapitalizmusnak,” hanem egy olyasvalaki, aki az összes történelmi rendszer legrosszabbjának tekintette, a legnagyobb gonoszságnak, ami valaha az emberiséget sújtotta. Karl Marx volt ez az ember. Ettől függetlenül nincs okunk elutasítani Marx kifejezését, mivel világosan leírja a kapitalizmus által előidézett nagy társadalmi fejlődést. Ez a fejlődés a tőkefelhalmozás eredménye; a fejlődés azon a tényen alapul, hogy az emberek rendszerint nem fogyasztanak el mindent, amit megtermelnek; megtakarítják – és befektetik – annak egy részét. Ennek kapcsán sok félreértés kering, ennek az előadássorozatnak a keretein belül pedig lehetőségem nyílik beszélni a legelemibb tévedésekről, amikben az emberek a tőkefelhalmozással, a tőke használatával, és a használatból fakadó egyetemes előnyökkel kapcsolatosan hisznek. Főként a külföldi befektetésekről és napjaink politikájának legkritikusabb problémájáról, az inflációról szóló előadásaimban fogok foglalkozni a kapitalizmussal. Természetesen Önök mindannyian tudják, hogy az infláció nem csak ebben az országban létezik. Ez egy világszintű probléma napjainkban.
A kapitalizmus egy gyakran elfeledett ténye a következő: a megtakarítások mindenki számára előnnyel járnak, aki hajlandó termelni vagy bért keresni. Amikor valaki szert tesz egy bizonyos összegű pénzre – mondjuk ezer dollárra – és ahelyett, hogy elköltené, egy takarékpénztárra vagy egy biztosítótársaságra bízza, akkor a pénz egy vállalkozó, egy üzletember kezébe kerül, és lehetővé teszi, hogy ő olyan projektbe kezdjen, ami tegnap még lehetetlen volt, mert nem volt elérhető a szükséges tőke.
Mit fog most tenni az üzletember újonnan lelt tőkéjével? Az első, amit tennie kell - az első dolog, amire használni fogja az új tőkét - hogy munkásokat bérel és nyersanyagot vásárol – ezzel további emelkedést okoz a munkásokra és a nyersanyagokra vonatkozó keresletben, illetve előidézi a magasabb bérek és nyersanyagárak növekvő tendenciáját. A munkanélküli, a nyersanyagok termelője, a gazda és a bérkereső mind jóval azelőtt osztoznak a megtakarítások okozta előnyökön, mielőtt a megtakarító vagy a vállalkozó szert tenne bármennyi profitra.
Az, hogy a vállalkozó mikor keres valamit a projekten, azon múlik, hogy mi lesz a piac jövőbeli állapota, és ő mennyire sikeresen jelzi előre a piac jövőbeli állapotát. De mind a munkások, mind a nyersanyagok gyártói azonnal szert tesznek a haszonra. Harminc vagy negyven évvel ezelőtt sok mindent mondtak Henry Ford „bérpolitikájáról” – ahogyan akkor nevezték. Ford úr egyik nagy vívmánya az volt, hogy magasabb béreket fizetett, mint más iparosok vagy gyárak. Bérpolitikáját „találmányként” jellemezték, de nem volt elég azt mondani, hogy ez az új „feltalált” politika Ford úr bőkezűségének az eredménye volt. Egy új üzleti ágnak más foglalkozásokból, az ország más részeiről, akár más országokból kell magához csábítania a dolgozókat. És ennek az egyetlen módja, ha magasabb béreket ajánl a munkájukért. Ez történt a kapitalizmus hajnalán, és ez történik napjainkban.
Amikor Nagy-Britannia gyárosai először kezdtek pamuttermékeket termelni, többet fizettek a munkásaiknak, mint amennyit előtte kerestek. Természetesen ezeknek a munkásoknak a jelentős hányada semmit sem keresett előtte, és készek voltak elfogadni bármilyen ajánlatot. De rövid idő elteltével – amikor több és több tőke halmozódott fel, és több és több vállalkozás fejlődött ki – megemelkedtek a bérek, az eredmény pedig a Brit népesség példátlan megnövekedése volt, amiről korábban beszéltem.
Az, ahogyan néhányán ábrázolják a kapitalizmust - mint amit arra terveztek, hogy gazdagabbá tegye a gazdagokat, és szegényebbé tegye a szegényeket - az elejétől a végéig hibás. Marx tézise a szocializmus eljöveteléről arra a feltételezésre alapult, miszerint a kapitalizmusban a tömegek egyre nagyobb nyomorban élnek, végül pedig egy ország teljes vagyona néhány vagy egyetlen ember kezében fog összpontosulni. Aztán az elszegényedett munkások tömegei végül fellázadnak és kisajátítják a gazdag birtokosok vagyonát. Karl Marx tana szerint a kapitalista rendszerben semmi alkalom, semmi lehetőség nem adott a munkások körülményeinek javítására.
1864-ben, a Nemzetközi Munkásszövetségnek adott beszédében Marx azt mondta, hogy „abszolút hibás” hinni, hogy a szakszervezetek javíthatnak a munkásnépesség életkörülményein. Konzervatívnak nevezte a magasabb béreket és rövidebb munkaórákat követelő szakszervezeti politikát – a konzervativizmus természetesen a legsúlyosabb sértés volt Karl Marx számára. Azt javasolta, hogy a szakszervezetek honosítsanak meg egy új, forradalmi célt: hogy „teljességgel töröljék el a bérrendszert,” hogy „szocializmussal” – a termelési tényezők állami tulajdonlásával – helyettesítsék a magántulajdon rendszerét.
Ha megvizsgáljuk a világ történelmét, és kiváltképp Anglia történelmét 1865 óta, látni fogjuk, hogy Marx minden szempontból tévedett. Egyetlen nyugati, kapitalista ország sem volt, ahol ne javultak volna példátlan mértékben a tömegek életkörülményei. Az elmúlt nyolcvan vagy kilencven év összes fejlődése Karl Marx jóslatai ellenére történt. Hiszen a marxi szocialisták úgy hitték, hogy sosem lehet javítani a munkások életkörülményein. Egy hamis elméletben, a híres „bérek vastörvényében” hittek – a törvényben, ami kimondta, hogy egy munkás bére a kapitalizmusban sosem haladhatja meg az összeget, amire szüksége van ahhoz, hogy fenntartsa az életét a vállalkozás szolgálatához.
A marxisták a következőképp fogalmazták meg az elméletüket: ha a munkások bérei a létminimum szintje fölé emelkednek, akkor több gyermeket fognak szülni; és ezek a gyerekek – amikor belépnek a munkaerőbe – addig a pontig fogják növelni a munkások létszámát, amíg zuhanni nem kezdenek a bérek, és ismét a létminimum szintjére kerülnek a munkások – arra a minimum szintre, ami épphogy csak lehetővé teszi, hogy ne haljon ki a munkásnépesség. De ez a Marx és megannyi másik szocialista által vallott elképzelés pontosan úgy tekint a munkásemberre, mint ahogyan a biológus tekint – joggal – az állatok életére. Mint például az egérre.
Ha növeled az állati organizmusok vagy a mikrobák számára elérhető étel mennyiségét, akkor többen fognak túlélni közülük. Ha pedig korlátozod az ételmennyiségüket, akkor korlátozod a számukat. De az ember más. Annak ellenére, hogy ezt a marxisták nem ismerik el, még a munkásoknak is vannak emberi kívánságaik az ételen és a fajuk szaporításán túl. A reálbérek növekedése nem pusztán a népesség növekedését eredményezi, hanem - mindenekelőtt - az átlagos életszínvonal emelkedését is. Ezért élvezünk ma magasabb életszínvonalat Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, mint mondjuk Afrika fejlődő nemzetei.
Azonban látnunk kell, hogy a magasabb életszínvonal a tőke kínálatán múlik. Ez ad magyarázatot a különbségre az Egyesült Államok és India állapota között; Indiában bevezették a fertőző betegségek modern ellenszereit – legalábbis valamilyen szinten – és ennek hatására példátlan mértékben megnőtt a népesség, de – mivel ezt a népességnövekedést nem kísérte a befektetett tőke párhuzamos növekedése – az eredmény a szegénység növekedése volt. Egy ország gazdagsága az egy főre eső befektetett tőke emelkedésének arányában nő.
Remélem, hogy a többi előadásomban lehetőségem nyílik részletesebben foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, és tisztázhatom őket, mivel néhány kifejezés – mint „az egy főre eső befektetett tőke” – részletes magyarázatot igényel.
De emlékezniük kell arra, hogy a gazdaságpolitikában nincsenek csodák. Sok újságban és beszédben hallhattak az úgynevezett német gazdasági csodáról – a német felépülésről a Második Világháborúban szenvedett vereség és pusztítás után. De ez nem csoda volt. Ez a szabadpiaci gazdaság elveinek, a kapitalizmus módszerének alkalmazása volt, bár nem minden tekintetben alkalmazták őket teljesen. Minden ország megtapasztalhatja a gazdasági felépülés ugyanilyen „csodáját,” bár ki kell hangsúlyoznom, hogy a gazdasági felépülés nem csodákból ered; a felépülés a helyes gazdaságpolitika alkalmazásából ered, és annak az eredménye.