Egy népszerű, gyakran ismételt mondás úgy szól: „Az a kormány a legjobb, amelyik a legkevésbé kormányoz.” Nem gondolom, hogy ez volna egy jó állam funkcióinak helyes leírása. Az államnak el kell végeznie mindazt, amiért szükség van rá és amiért felállították. Az államnak védelmeznie kell az egyéneket az országban a bűnözők erőszakos és csaló támadásaitól, az országot pedig az idegen ellenségektől. Ezek az állam funkciói egy szabad rendszerben, a piacgazdaság rendszerében.
A szocializmusban az állam természetesen totalitárius, semmi nem esik hatókörén és joghatóságán kívül. De a piacgazdaságban az állam fő feladata védelmezni a piacgazdaságot a belülről és a kívülről származó csalástól és erőszaktól.
Azok, akik nem értenek egyet az állam funkciójának ezen definíciójával, talán azt mondják: „Ez az ember gyűlöli az államot.” Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól. Ha azt mondom, hogy a gázolaj egy nagyon hasznos folyadék és sok célra használható, de ettől függetlenül nem innék gázolajat, mert úgy gondolom, nem az lenne a helyes felhasználása, nem vagyok a gázolaj ellensége és nem gyűlölőm a gázolajat. Csupán azt állítom, hogy a gázolaj nagyon jól használható bizonyos célokra, más célokra meg nem alkalmas. Ha azt mondom, hogy az állam kötelessége letartóztatni a gyilkosokat és más bűnözőket, de nem kötelessége a vasutat üzemeltetni vagy haszontalan dolgokra költeni, akkor nem gyűlölőm az államot, amiért kijelentem, hogy bizonyos dolgokra alkalmas, de nem alkalmas más dolgokra.
Hallani lehet azt a véleményt, miszerint napjainkban többé nem létezik szabadpiaci gazdaság. Napjainkban olyasvalami uralkodik, amit „vegyes gazdaságnak” nevezhetünk. És a „vegyes gazdaságunk” bizonyítékául az emberek a számos vállalkozásra mutatnak, amit az állam üzemeltet és tulajdonol. A gazdaság vegyes – mondják – mert sok országban vannak bizonyos intézmények, mint a telefon, a telegráf és a vasutak, amiket az állam üzemeltet és tulajdonol.
Az kétségtelenül igaz, hogy néhányat ezek közül a vállalatok közül az állam üzemel. De ez a tény önmagában nem változtatja meg a gazdasági rendszerünk jellegét. Ez azt sem jelenti, hogy van egy „kevés szocializmus” a máskülönben nem szocialista, szabadpiaci gazdaságban. Hiszen amikor ezeket a vállalatokat üzemelteti, az állam alárendelt a piac felsőbbrendűségének, ami azt jelenti, hogy alárendelt a fogyasztók felsőbbrendűségének. Az államnak – ha például postahivatalokat vagy vasutakat üzemeltet – fel kell bérelnie embereket, akiknek ezekben a vállalkozásokban kell dolgozniuk. Úgyszintén meg kell vásárolnia a nyersanyagokat és más dolgokat, amik szükségesek ezeknek a vállalkozásoknak a működtetéséhez. Másrészről pedig, „eladja” ezeket a szolgáltatásokat vagy árucikkeket a nyilvánosságnak. Viszont, bár a szabad gazdasági rendszer módszereinek használatával üzemelteti ezeket az intézményeket, az eredmény rendszerint deficit. Az állam viszont abban a helyzetben van, hogy finanszírozhatja ezt a deficitet – vagy legalábbis az állam és az uralkodó osztály tagjai úgy hiszik.
Kétségtelenül más a helyzet egy egyén esetében. Az egyénnek csak nagyon korlátolt mértékben áll hatalmában valamit veszteséggel üzemeltetni. Ha nem orvosolják egyhamar a deficitet és ha nem válik nyereségessé a vállalkozás (vagy legalábbis nem szűnik meg az újabb deficitek fellépése), az egyén csődbe megy, és a vállalkozásnak véget kell érnie.
Az államra azonban más vonatkozik. Az állam eltűrheti a deficitet, mert hatalmában áll megadóztatni az embereket. És ha az adófizetők készek megfizetni a magasabb adókat, hogy az államnak lehetőségében álljon veszteségesen üzemeltetni egy vállalatot – azaz kevésbé hatékony módon, mint ahogyan egy magánintézmény tenné – és ha a publikum elfogadja ezt a veszteséget, akkor a vállalat természetesen fennmarad.
A kormányok az utóbbi években olyan mértékig növelték az államosított intézmények és vállalatok számát, hogy a deficitek sokkal nagyobbra növekedtek annál, mint amit adókon keresztül be lehetne szedni a polgároktól. Az, hogy mi történik ekkor, nem a mai előadás témája. Infláció, azzal pedig holnap fogok foglalkozni. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert a vegyes gazdaságot nem szabad összekeverni az intervencionizmus problémájával, amiről ma szeretnék beszélni.
Mi az intervencionizmus? Az intervencionizmus azt jelenti, hogy az állam nem korlátozza tevékenységét a rend fenntartására, vagy – ahogyan az emberek száz évvel ezelőtt mondák – a „védelem termelésére.” Az intervencionizmus azt jelenti, hogy az állam többet akar tenni. Bele szeretne avatkozni a piaci jelenségekbe.
Ha valaki ellenkezik és azt mondja, hogy az államnak nem szabadna beavatkoznia a vállalkozásba, az emberek gyakran azt válaszolják: „De az állam szükségszerűen mindig beavatkozik. Ha vannak rendőrök az utcákon, az állam beavatkozik. Beavatkozik, amikor egy rabló kifoszt egy boltot, vagy megakadályozza, hogy elkössön valaki egy autót.” De amikor az intervencionizmussal foglalkozunk és azt definiáljuk, mit értünk intervencionizmus alatt, akkor a piacba történő állami beavatkozásról beszélünk. (Az, hogy elvárás az államtól és a rendőrségtől, hogy megvédje a polgárokat – ami magába foglalja az üzletembereket – és természetesen a dolgozóikat a belföldi vagy külföldi gengszterektől valójában normális, szükségszerű elvárás minden államtól. Az efféle védelem nem beavatkozás, mivel az állam egyetlen legitim funkciója pontosan a védelem előállítása.)
Amikor az intervencionizmusról beszélünk, az állam vágyára gondolunk, hogy többet tegyen, mint a támadások és az átverések megelőzése. Az intervencionizmus azt jelenti, hogy az államnak nem pusztán nem sikerül biztosítania a piacgazdaság zökkenőmentes működését, hanem beleavatkozik a különböző piaci jelenségekbe; beleavatkozik az árakba, a bérekbe és a profitokba.
Az állam azért szeretne beavatkozni, hogy arra kényszerítse az üzletembereket, hogy másképpen végezzék a tevékenységüket, mint amit akkor választottak volna, ha egyedül a fogyasztóknak engedelmeskednek. Tehát az intervencionizmus összes állami intézkedése a fogyasztók felsőbbrendűségének korlátozására irányul. Az állam szeretné megszerezni magának a hatalmat – vagy legalábbis a hatalom egy részét – ami a szabadpiaci gazdaságban a fogyasztók kezében van.
Vegyük az intervencionizmus egy példáját, ami számos országban nagyon népszerű, és sok kormány újra meg újra megpróbálkozott vele, kiváltképp infláció idején. Az árkontrollra gondolok.
A kormányok rendszerint akkor folyamodnak árkontrollhoz, amikor elinflálták a pénzkínálatot és az emberek panaszkodni kezdenek az eredményképp fellépő áremelkedések miatt. Számos híres történelmi példát hozhatunk fel elbukott árkontroll-módszerekre, de csupán kettőre szeretnék hivatkozni, mivel a kormányok mindkét esetben nagyon energetikusan juttatták érvényre – vagy próbálták érvényre juttatni – az árkontrolljaikat.
Az első példa a római császár, Diocletianus híres esete, aki Róma utolsó keresztényüldöző császáraként nagyon jól ismert. A római császár a harmadik évszázad második felében csak egyetlen pénzügyi módszert alkalmazott, ez pedig a valuta hígítása volt. Azokban a primitív korokban, a nyomda feltalálása előtt, még az infláció is – mondjuk úgy – primitív volt. Az érmék, kiváltképp az ezüstérmék hígítását jelentette. Az állam egyre több és több rezet kevert az ezüstbe, amíg az ezüstérmék színe megváltozott, súlyuk pedig jelentősen lecsökkent. Az érme hígításának és a pénzmennyiség ehhez társuló megnövekedésének az áremelkedés volt az eredménye, amit az árak szabályozására irányuló rendelet követett. És a római császárok nem voltak különösen gyengédek, amikor érvényre juttattak egy törvényt; nem gondolták, hogy a halál túl enyhe büntetés annak az embernek, aki magasabb árat kért. Érvényre juttatták az árkontrollt, de képtelenek voltak fenntartani a társadalmat. Az eredmény a római birodalom és a munkamegosztás rendszerének összeomlása volt.
Aztán 1500 évvel később a Francia Forradalom alatt ugyanilyen valutahígítás történt. De ekkor más módszert használtak. A pénztermelés technológiája jelentős fejlődésen esett át. A franciáknak többé nem kellett az érmék hígításához folyamodniuk: volt nyomdájuk. És a nyomda bizony nagyon hatékony volt. Ismét, az eredmény az árak példátlan emelkedése volt. De a Francia Forradalom alatt nem a halálbüntetés azon módjával juttatták érvényre az ársapkákat, amit Diocletianus császár használt. A polgárok meggyilkolásának a technológiája is fejlődésen esett át. Mindannyian emlékeznek a híres doktor J. I. Guillotin-ra (1738-1814), aki a guillotine használatát javasolta. A guillotine ellenére a franciák is elbuktak az árplafon törvényeikkel. Amikor végül magát Robespierre-t vonszolták a guillotine elé, az emberek azt kiabálták: „Ott megy a mocskos Maximum!”
Ezt azért akartam megjegyezni, mert az emberek gyakran mondják: „Az árkontroll hatékonyságához és működőképességéhez pusztán több brutalitás és több energia szükséges.” Nos, kétségtelen, hogy Diocletianus nagyon brutális volt, mint ahogyan a Francia Forradalom is. Ettől függetlenül az árkontroll mindkét korban teljesen elbukott.
Elemezzük tehát a bukás okait. A kormány hallja, ahogy az emberek panaszkodnak, amiért a tej ára megemelkedett. És a tej kétségtelenül nagyon fontos, kiváltképp a feltörekvő generációnak, a gyermekeknek. Következményképpen a kormány maximum árat rendel a tejnek, ami alacsonyabb, mint ami a potenciális piaci ár lenne. Most a kormány azt mondja: „Kétségtelenül megtettünk mindent, hogy lehetővé tegyük a szegény szülőknek, hogy annyi tejet vegyenek, amennyire szükségük van a gyermekeik etetéséhez.”
De mi történik? Egyrészről a tej alacsonyabb ára megnöveli a tej iránti keresletet – azok, akik nem engedhették meg maguknak a tejet egy magasabb áron, most vehetnek azon az alacsonyabb áron, amit a kormány elrendelt. Másrészről egyes termelők, azok, akik a legmagasabb költségekkel termelik a tejet – azaz a marginális termelők – most veszteségeket szenvednek, mivel az ár, amit a kormány elrendelt, alacsonyabb, mint a költségeik. Ez a fontos dolog a piacgazdaságban. A magánvállalkozó, a magántermelő nem szenvedhet hosszútávon veszteségeket. És mivel nem szenvedhet veszteségeket a tejtermelésben, korlátozza a piacnak szánt tej termelését. Talán eladja néhány tehenét a vágóhídnak, vagy tej helyett talán más tejből készült termékeket kezd árusítani, például tejfölt, vajat vagy sajtot.
Tehát a tej árába történő állami beavatkozás kevesebb tejet fog eredményezni, mint amennyi előtte volt, ugyanekkor nagyobb lesz a kereslet. Néhányan, akik készek megvásárolni az állam által elrendelt áron, nem fogják tudni megvenni. A másik eredmény az lesz, hogy az aggódó emberek sietni fognak, hogy elsőként érjenek a boltokba. A boltok előtt álló emberek hosszú sora, mint ismerős jelenség, mindig feltűnik egy városban, ahol a kormány maximum árakat rendelt el azokra az árucikkekre, amiket fontosnak tart. Ez mindenhol megtörtént, amikor szabályozták a tej árát. Ezt mindig megjósolták a közgazdászok. Természetesen egyedül a józan eszű közgazdászok, az ő táboruk pedig nem túl népes.
De mi az állami árkontroll eredménye? A kormány csalódik. Szerette volna növelni a tejivók elégedettségét. Valójában azonban elégedetlenné tette őket. Mielőtt a kormány beavatkozott, a tej drága volt, de az emberek meg tudták venni. Most nem érhető el elegendő mennyiségű tej. Tehát zuhan a tej teljes fogyasztása. A gyermekek kevesebb tejhez jutnak, nem többhöz. A következő rendelkezés, amihez a kormány ilyenkor folyamodik, a jegyrendszer. De a jegyrendszer pusztán azt jelenti, hogy néhány ember kiváltságos és kap tejet, míg mások egyáltalán nem kapnak semennyit. Azt, hogy ki kap tejet és ki nem, természetesen mindig önkényesen döntik el. Egy parancs például úgy dönthet, hogy a négy éven aluli gyermekek kapjanak tejet, a négy év feletti vagy a négy és hat év közötti gyermekek pedig csak a felét kapják annak az adagnak, amit a négy év alatti gyermekek kapnak.
Akármit is tesz a kormány, a tény változatlan mard: kevesebb tej áll rendelkezésre. Tehát az emberek még mindig elégedetlenebbek, mint előtte. Most a kormány megkérdezi a tejtermelőktől (mivel nincs elég képzelőereje, hogy magától rájöjjön): „Miért nem termeltek ugyanannyi tejet, mint előtte?” A kormány azt a választ kapja: „Nem tehetjük, mert a termelés költségei magasabbak, mint a maximum ár, amit a kormány elrendelt.” Most a kormány tanulmányozni kezdi a különböző termelési tételeket és meglátja, hogy az egyik tétel a takarmány.
„Ó! – mondja a kormány – most a takarmányra fogjuk alkalmazni ugyanazt a kontrollt, amit a tejre alkalmaztunk! Meg fogjuk határozni a takarmány maximum árát, aztán képesek lesztek alacsonyabb áron, alacsonyabb költségekkel etetni a teheneiteket. Aztán minden rendben lesz; képesek lesztek több tejet termelni, és több tejet fogtok eladni!”
De mi történik ekkor? Ugyanaz a történet ismétli meg magát a takarmány esetén, és – amint azt önök jól tudják – ugyanazon okokból. A takarmány termelése lecsökken, a kormány pedig ismét dilemmával szembesül. Tehát a kormány új meghallgatásokat szervez, hogy kiderítse, mi a baj a takarmánytermeléssel. És pontosan ugyanazt a magyarázatot kapja a takarmány termelőitől, mint amit a tej termelőitől kapott. Tehát a kormánynak egy újabb lépést kell tennie, mivel nem szeretne felhagyni az árkontroll elvével. Meghatározza azoknak a termelői javaknak a maximum árát, amelyek a takarmány termeléséhez szükségesek. És újra megismétlődik ugyanaz a történet.
A kormány ezzel egyidőben elkezdi nem pusztán a tej, hanem a tojás, a hús és a többi szükségcikk árát is szabályozni. És a kormány minden alkalommal ugyanazt az eredményt kapja, a következmények mindenhol ugyanazok. Amint a kormány elrendeli a fogyasztói javak maximum árát, tovább kell lépnie a termelői javakra és korlátoznia kell az árkontrollal sújtott fogyasztói javak termeléséhez szükséges termelői javak árát is. És így a kormánynak, bár pusztán néhány árkontrollal kezdte, egyre tovább és tovább kell haladnia a termelési folyamatban, meghatározni mindenféle termelői jószág maximum árát, beleértve természetesen a munkaerő árát, mivel bérkontroll nélkül a kormány „költségkontrollja” természetesen értelmetlen volna.
Továbbá a kormány nem korlátozhatja a piacba történő beavatkozását pusztán azokra a dolgokra, amiket elengedhetetlen szükségcikkeknek tekint, mint a tej, a vaj, a tojás és a hús. Szükségszerűen bele kell foglalnia a luxuscikkeket is, mivel ha nem korlátozná azoknak az árait, akkor a tőke és a munkaerő elhagyná az elengedhetetlen szükségcikkek termelését és azon dolgok termeléséhez áramlana, amiket a kormány szükségtelen luxuscikkeknek tart. Tehát az egy, vagy a néhány árba történő izolált beavatkozás mindig olyan hatásokat idéz elő – és ezt fontos megérteni – amelyek még kevésbé kielégítőek, mint az előtte uralkodó állapotok.
Az állami beavatkozás előtt a tej és a tojás drága volt; az állami beavatkozás után elkezdtek eltűnni a piacról. A kormány olyan fontosnak találta azokat a cikkeket, hogy beavatkozott; szerette volna megnövelni a mennyiséget és javítani a kínálatot. Az eredmény az ellenkezője volt: az izolált beavatkozás olyan állapotokat teremtett, amelyek – a kormány szemszögéből – még inkább nemkívánatosak, mint az előző állapot, amin a kormány változtatni kívánt. És ahogyan a kormány egyre tovább és tovább merészkedik, végül el fog érni egy pontot, ahol minden árat, minden bért, minden kamatot – röviden: a teljes gazdasági rendszerben mindent a kormány határoz meg. És ez nyilvánvalóan szocializmus.
Ez a sematikus és elméleti magyarázat, amit itt felvázoltam Önöknek, pontosan az, ami azokban az országokban történt, amelyek maximum árkontrollt próbáltak bevezetni és ahol a kormányok elég makacsok voltak ahhoz, hogy addig haladjanak lépésről lépésre, amíg a végére nem értek. Ez történt az I. Világháború alatt Németországban és Angliában.
Elemezzük a két ország helyzetét. Mindkét ország inflációt élt át. Az árak megemelkedtek, és a két kormány megpróbált árkontrollt bevezetni. Csupán néhány árral kezdve, pusztán a tejjel és a tojással indítva, egyre tovább és tovább kellett haladniuk. Minél tovább folytatódott a háború, annál nagyobb volt az infláció. És három évnyi háború után a németek – szisztematikusan, mint mindig – kidolgoztak egy nagy tervet. A Hindenburg Tervnek nevezték: mindent Hindenburg után neveztek el, amit Németországban akkoriban jó dolognak tartottak.
A Hindenburg Terv azt jelentette, hogy a teljes gazdasági rendszert az államnak kell irányítania: az árakat, a béreket, a profitokat – mindent. És a bürokrácia azonnal nekilátott gyakorlatba ültetni ezt. De mielőtt a végéhez értek, bekövetkezett a bukás: összeomlott a Német Birodalom, eltűnt a teljes bürokratikus apparátus, a forradalom meghozta a véres eredményét – a dolgoknak befellegzett.
Angliában ugyanígy kezdték, de egy idő után – 1917 tavaszán – az Egyesült Államok belépett a háborúba, és mindenből elegendő mennyiséggel látta el a Briteket. Tehát félbeszakadt az út a szocializmushoz, az út a szolgasághoz.
Mielőtt Hitler hatalomra került, Brüning kancellár a szokásos okokra hivatkozva újra bevezette az árkontrollt Németországban. Hitler érvényre juttatta azt, még mielőtt elkezdődött volna a háború. Hitler Németországában ugyanis nem létezett magánvállalkozás vagy magánkezdeményezés. Hitler Németországában a szocializmus rendszere uralkodott, ami csupán annyiban különbözött az orosz rendszertől, hogy megtartották a szabad gazdasági rendszer terminológiáját és kifejezéseit. Voltak „magánvállalatok,” ahogyan nevezték őket. De a tulajdonos többé nem volt vállalkozó; a tulajdonost „üzletvezetőnek” (Betriebsführer) nevezték.
A führerek hierarchiájába szervezték a teljes Németországot; ott volt a legfőbb Führer, természetesen Hitler, aztán ott voltak a führerek lefelé, a kisebb führerek számos hierarchiájában. És egy vállalat vezetője a Betriebsführer volt. A vállalkozás dolgozóit pedig olyan névvel illették, ami a középkorban a hűbérúr kíséretét takarta: a Gefolgschaft. Mindezeknek az embereknek engedelmeskedniük kellett a parancsoknak, amiket egy olyan intézmény adott, aminek rettentő hosszú neve volt: a Reichführerwirtschaftsministerium, aminek a vezetője egy jól ismert, kövér ember volt Goering névvel, ékszerekkel és kitüntetésekkel díszítve.
És a hosszú nevű minisztercsoporttól jött az összes parancs minden vállalkozásnak: mit termeljenek, mekkora mennyiségben, honnan szerezzék be a nyersanyagokat és mennyit fizessenek értük, kinek és milyen áron adják el a termékeket. A munkások parancsot kaptak, hogy egy kijelölt gyárban dolgozzanak olyan bérekért, amiket a kormány rendelt el. A teljes gazdaság rendszer minden részletét az állam szabályozta.
A Betriebsführernek nem állt jogában megtartani magának a profitot: olyasvalamit kapott, ami fizetésnek számított, és ha többet szeretett volna, például azt kellett mondania, hogy: „Nagyon beteg vagyok, azonnal szükségem van egy műtétre, ami 500 márkába fog kerülni,” aztán meg kellett kérdeznie a kerületi führert (a Gauführer-t vagy Gauleiter-t), hogy jogában áll-e több pénzt kivenni, mint a fizetést, amit adnak neki. Az árak többé nem árak voltak, a bérek többé nem bérek voltak, mind kvantitatív kifejezések voltak a szocializmus rendszerében.
Na most, hadd mondjam el önöknek, hogyan omlott össze ez a rendszer. Egy nap, több évnyi háborúzás után megérkeztek az idegen hadseregek Németországba. Megpróbálták fenntartani ezt az állam által irányított gazdasági rendszert, de Hitler brutalitása kellett volna ahhoz, hogy fenntartsák, anélkül nem működött.
És amíg ez történt Németországban, addig Nagy-Britannia – a Második világháború alatt – pontosan ugyanazt tette, amit Németország tett. Csupán pár árucikk árszabályozásával kezdve a Brit kormány nekiállt lépésről lépésre (mint ahogyan Hitler tette békeidőben, még a háború kezdete előtt) irányítani a gazdaság egyre nagyobb szeletét mindaddig, amíg a háború befejeztével elérték azt, ami szinte teljesen színtiszta szocializmus volt.
Nagy-Britanniának nem a Munkáspárt kormánya hozta el a szocializmust, amit 1945-ben állítottak fel. Nagy-Britannia a háború alatt vált szocialistává, annak a kormánynak köszönhetően, amelynek Sir Winston Churchill volt a miniszterelnöke. A Munkáspárt csupán megtartotta a szocializmus rendszerét, amit Sir Winston Churchill már előzőleg bevezetetett, méghozzá a nép jelentős ellenállása ellenére.
Az államosítás Nagy-Britanniában nem jelentett sok mindent; a Bank of England államosítása pusztán névleges volt, mivel a Bank of England már előzőleg is az állam teljes uralma alatt állt. Ugyanez volt igaz a vasutak és az acélipar államosítására is. A „háborús szocializmus” – ahogyan nevezték, a lépésről lépésre haladó intervencionizmus rendszerét értve alatta – gyakorlatilag máris államosította a rendszert.
A német és a brit rendszer közötti különbség nem volt fontos, hiszen az embereket, akik működtették, az állam jelölte ki, és mindkét esetben minden tekintetben engedelmeskedniük kellett az állam utasításainak. Ahogyan az imént mondtam, a német nácik megtartották a kapitalista szabadpiaci gazdaság terminológiáját és kifejezéseit. De azok valami teljesen más dolgot jelentettek: immár mindössze állami rendeletek voltak.
Ez ugyanúgy igaz volt a Brit rendszerre is. Amikor a Brit Konzervatív párt visszatért a hatalomra, eltöröltek néhányat a kontrollok közül. Nagy-Britanniában ma az egyik oldalról arra törekednek, hogy megtartsák a kontrollokat, a másikról pedig, hogy eltöröljék őket. (De az embernek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy Angliában nagyon mások a körülmények, mint Oroszországban.) Ugyanez igaz más országokra is, amelyek az étel és a nyersanyag beszállításától függenek, s emiatt késztermékeket kell exportálniuk. Azokban az országokban, amelyek jelentős mértékben az exportkereskedelemtől függenek, az állami irányítás rendszere egyszerűen nem működik.
Tehát mindaddig, amíg maradt valamennyi gazdasági szabadság (és még mindig jelentős mértékű szabadság lelhető fel olyan országokban, mint Norvégia, Anglia vagy Svédország), az az exportkereskedelem fenntartásának szüksége miatt létezik. Korábban nem azért választottam a tej példáját, mert különösen kedvelem a tejet, hanem mert az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag minden kormány – vagy legalábbis a legtöbb – szabályozta a tej, a tojás vagy a vaj árait.
Néhány szóban egy másik példára is szeretnék hivatkozni, ez pedig a lakbérszabályozás. Ha az állam szabályozza a lakbéreket, annak az egyik eredménye az, hogy az emberek, akik máskülönben nagyobb lakásokból kisebb lakásokba költöztek volna akkor, amikor a családi állapotuk megváltozik, többé nem fognak így tenni. Gondoljunk például a szülőkre, akiknek a gyermekei a húszas éveikbe lépve, vagy amikor megházasodtak vagy más városokba mentek dolgozni, elhagyták az otthont. Ezek a szülők régebben lakást váltottak és kisebb, olcsóbb lakásokba költöztek. Ennek a szüksége eltűnt, amikor lakbérszabályozást vezettek be.
Az osztrák Bécs városában a húszas évek elején, amikor virágzott a lakbérszabályozás, az összeg, amit egy főbérlő kapott egy átlagos lakásért, nem volt több, mint a városi tulajdonban levő utcakocsin egy menetre szóló jegy árának kétszerese. Képzelhetik, hogy az embereket semmi sem ösztönözte arra, hogy lakást váltsanak. Másrészről pedig nem építettek új házakat. Hasonló állapotok uralkodtak az Egyesült Államokban a Második világháború után, és néhány városban mind a mai napig fennállnak.
Az egyik oka annak, hogy az Egyesült Államokban sok város hatalmas pénzügyi nehézségekkel küszködik, a lakbérszabályozás és az általa eredményezett lakáshiány. Az állam a hiány miatt milliárdokat költött új házak építésére. De miért volt lakáshiány? Ugyanazért alakult ki a lakáshiány, amiért a tejhiány, amikor árkontrollt vetettek ki a tejre. Ez azt jelenti, hogy amikor az állam beleavatkozik a piac működésébe, a piac egyre inkább a szocializmus felé tolódik.
És ez a válasz azoknak az embereknek, akik azt mondják: „Nem vagyunk szocialisták, nem szeretnénk, hogy az állam irányítson mindent. Elismerjük, hogy az rossz dolog. De miért ne avatkozzon be az állam egy picikét a piacba? Miért ne szüntessen meg az állam néhány dolgot, amit nem szeretünk?”
Ezek az emberek a „középút” politikájáról beszélnek. Viszont nem látják, hogy az elszigetelt beavatkozás – ami azt jelenti, hogy csupán a gazdaság egy apró részébe való beavatkozás – olyan helyzetet eredményez, amit maga a kormány és az emberek, akik az állami beavatkozást követelik, rosszabbnak találnak, mint az állapotokat, amiket fel szerettek volna számolni: azok, akik a lakbérszabályozást követelik, nagyon mérgesek lesznek, amikor felfedezik, hogy lakáshiány és házhiány alakult ki.
De ezt a lakáshiányt pontosan az állami beavatkozás teremtette, azaz a lakbérek rögzítése a szint alá, amit az embereknek egy szabad piacon fizetniük kellett volna.
Az elképzelés, miszerint van egy harmadik rendszer – a szocializmus és a kapitalizmus között, ahogyan a támogatói mondják – egy rendszer, ami olyan messze van a szocializmustól, mint a kapitalizmustól, viszont ami megtartja mindkettő előnyeit és elkerüli mindkettő hátrányait – színtiszta ostobaság. Az emberek, akik hisznek abban, hogy létezik ilyen misztikus rendszer, igazán költői módon kezdenek beszélni, amikor az intervencionizmus nagyszerűségét magasztalják. Az ember csak annyit mondhat, hogy tévednek. Az általuk magasztalt állami beavatkozás olyan állapotokat idéz elő, amit ők maguk nem szeretnek.
Az egyik probléma – amivel később fogok foglalkozni – a protekcionizmus. Az állam megpróbálja elszigetelni a belföldi piacot a világpiac elől. Vámokat vezet be, amik egy árucikk árát a világpiaci ár fölé emelik és lehetővé teszik, hogy a belföldi termelők kartelleket alakítsanak. Ezeket a kartelleket aztán megtámadja az állam, kijelentve: „Ilyen körülmények között elengedhetetlen a kartellellenes törvényhozás.”
Pontosan ez a helyzet a legtöbb európai kormány esetén. Az Egyesült Államokban más okai is vannak az antitröszt törvényeknek és a monopóliumok szelleme ellen vívott állami kampánynak.
Abszurd látvány, ahogy az állam – ami a saját beavatkozásával teremti meg a belföldi kartellek megalakulását lehetővé tevő körülményeket – a vállalatokra mutogat, és azt mondja: „A kartellek léte miatt szükséges az állami beavatkozás.” Sokkal egyszerűbb lenne elkerülni a kartelleket azzal, ha véget vetne a piacba történő állami beavatkozásnak – a beavatkozásnak, ami lehetővé teszi őket.
Az elképzelés, miszerint az állami beavatkozás „megoldást” jelent a gazdasági problémákra, minden országban olyan állapotokhoz vezet, amelyek minimum nagyon elégtelenek, és gyakran igen kaotikusak. Ha a kormány nem áll le időben, el fogja hozni a szocializmust.
Ettől függetlenül még mindig hatalmas népszerűségnek örvend az állami beavatkozás. Amint valakinek nem tetszik valami, ami a világban történik, azt mondja: „Az államnak tennie kell valamit ez ügyben. Mi másért van államunk? Az államnak kell megtennie.” Ez a múltból, a modern szabadságot, a modern alkotmányos kormányzatot, a képviseleti kormányt vagy a modern köztársaságokat megelőző korokból ránk maradt, jellegzetes gondolkodás.
Évszázadokig élt a tan – amit mindenki elfogadott és vallott – miszerint a király, a felkent király Isten hírnöke volt; bölcsebb volt, mint alattvalói, és természetfölötti erőkkel rendelkezett. Az emberek, akik bizonyos betegségektől szenvedtek, még a tizenkilencedik században is arra számítottak, hogy a királyi érintés meggyógyítja őket. Az orvosok általában jobbnak bizonyultak; ettől függetlenül a pácienseik megpróbálkoztak a királlyal is.
A paternális kormány felsőbbrendűségének, az örökletes királyok természetfölötti és emberfölötti képességének a tana fokozatosan eltűnt – vagy legalábbis azt hittük. De ismét visszatért. Volt egy német professzor, akit Werner Sombartnak hívtak (nagyon jól ismertem), akit világszerte ismertek, számos egyetem tiszteletbeli doktora és az Amerikai Gazdasági Egyesület tiszteletbeli tagja volt. Ez a professzor írt egy könyvet, ami a Princeton egyetemi kiadó gondozásában elérhető angol fordításban. Úgyszintén elérhető francia fordításban, és talán spanyolul is – vagy legalábbis remélem, hogy elérhető, mert akkor ellenőrizhetik, amit mondok. Ebben a könyvben – amit a mi évszázadunkban publikáltak, nem a sötét középkorban – Werner Sombart, egy közgazdaságtan-professzor egyszerűen azt mondja: „A Führer, a mi Führerünk” – természetesen Hitlert érti ez alatt – „a parancsait közvetlenül Istentől, az Univerzum Führerétől kapja.”
Korábban beszéltem a führerek hierarchiájáról, és megemlítettem, hogy ebben a hierarchiájában Hitler a „Legfőbb Führer”. De Werner Sombart szerint van egy még magasabb rangú Führer, Isten, az univerzum Führere. És Isten – írta – közvetlenül Hitlernek adja a parancsait. Természetesen, mondta Sombart professzor igazán szerényen: „Nem tudjuk, hogyan kommunikál Isten a Führerrel. De a tény tagadhatatlan.”
Nos, ha azt hallják, hogy ki tudnak adni egy ilyen könyvet német nyelven, annak a nemzetnek a nyelvén, amit egyszer „a filozófusok és költők nemzeteként” tiszteltek, és ha látják, hogy lefordítják angolra és franciára, akkor nem okoz önöknek megdöbbenést a tény, hogy még egy kis bürokrata is bölcsebbnek és jobbnak gondolja magát, mint a polgárok, és szeretne mindenbe beavatkozni még akkor is, ha csak egy szegény kicsi bürokrata, nem pedig a híres Werner Somart professzor, mindennek a tiszteletbeli tagja.
Létezik-e orvosság ezekre a történésekre? Én azt mondanám: igen, létezik. És ez az orvosság a polgárok hatalma; meg kell akadályozniuk egy olyan autokratikus rezsim felállítását, amely bölcsebbnek véli magát az átlagpolgárnál. Ez a fundamentális különbség a szabadság és a szolgaság között.
A szocialista nemzetek kisajátították a demokrácia kifejezést. Az oroszok népi demokráciának nevezik a rendszerüket; valószínűleg azt állítják, hogy a népet a diktátor személye képviseli. Azt hiszem, hogy egy diktátornak, Juan Perónnak itt Argentínában helyes választ adtak, amikor száműzetésbe kényszerítették 1955-ben. Reméljük, hogy az összes többi diktátornak más nemzetekben hasonló választ fognak adni.