Vannak, akik a gazdasági szabadság programját negatív programnak nevezik. Azt mondják: „Mit akartok valójában ti, liberálisok? Ellene vagytok a szocializmusnak, az állami beavatkozásnak, az inflációnak, a szakszervezeti erőszaknak, a védelmi vámoknak… Mindenre nemet mondotok.”
Ezt a szóban forgó téma egyoldalú és sekélyes megfogalmazásának nevezném. Hiszen a liberális programot pozitív módon is elő lehet terjeszteni. Ha valaki azt mondja: „Ellenzem a cenzúrát,” akkor nem negatív - támogatja azt, hogy a szerzőknek jogában álljon állami beavatkozás nélkül eldönteni, mit akarnak publikálni. Ez nem negativizmus, ez pontosan a szabadság. (Amikor a „liberális” kifejezést használom a gazdasági rendszerrel kapcsolatban, természetesen a szó régi, klasszikus értelmében értem.)
Napjainkban a legtöbben kifogásolják az országok életkörülményei közötti jelentős különbségeket. Sokkal rosszabb állapotok uralkodtak kétszáz évvel ezelőtt Nagy-Britanniában, mint ma Indiában. De a britek 1750-ben nem nevezték magukat „fejletlennek” vagy „elmaradottnak,” mivel nem voltak abban a helyzetben, hogy összehasonlítsák a saját országuk helyzetét olyan országok helyzetével, amelyeknek kielégítőbbek a gazdasági körülményei. Ma mindenki, aki nem érte el az Egyesült Államok általános életszínvonalát, azt hiszi, hogy valami hibádzik a saját gazdasági helyzetével. Ezek közül az országok közül sokan „fejlődő országoknak” nevezik magukat, és mint olyan, segítséget kérnek az úgynevezett fejlett, vagy akár túlfejlett országoktól.
Hadd mondjam el az igazságot erről a helyzetről. Az életszínvonal azért alacsonyabb az úgynevezett fejlődő országokban, mert az egyazon típusú munka átlagos keresete alacsonyabb ott, mint Nyugat-Európa néhány országában, Kanadában, Japánban és kiváltképp az Egyesült Államokban. Ha fel akarjuk fedezni ennek a különbségnek az okát, akkor meg kell értenünk, hogy ez nem a munkások vagy más foglalkoztatottak alsóbbrendűségének köszönhető. Az észak-amerikai munkások néhány csoportjának szokása azt hinni, hogy jobbak más embereknél – hogy saját érdemeiknek köszönhetik, hogy magasabb béreket kapnak másoknál.
Egy amerikai munkásnak csupán meg kellene látogatnia egy másik országot – mondjuk Olaszországot, ahonnan sok amerikai munkás származik – hogy felfedezze azt, hogy nem a személyes adottságai, hanem az országa feltételei teszik lehetővé, hogy magasabb béreket keressen. Ha valaki Szicíliából az Egyesült Államokba emigrál, egyhamar megkeresheti azt a bért, ami az Egyesült Államokban átlagosnak számít. És ha ugyanez az ember visszatér Szicíliába, fel fogja fedezni, hogy az amerikai látogatása nem ruházta fel azokkal az adottságokkal, amik lehetővé tennék, hogy magasabb béreket keressen Szicíliában, mint polgártársai.
Az ember azzal sem magyarázhatja ezt a gazdasági helyzetet, ha feltételezi, hogy az Egyesült Államokon kívüli vállalkozók alsóbbrendűek. Tény, hogy az Egyesült Államokon, Kanadán, Nyugat-Európán és Ázsia bizonyos részein kívül a gyárak felszerelése és az alkalmazott technológiai módszerek mindent összevetve alsóbbrendűek azoknál, amiket az Egyesült Államokban használnak. De ezekben a „fejletlen” országokban ez nem a vállalkozók tudatlanságának köszönhető. A vállalkozók nagyon jól tudják, hogy a cégek az Egyesült Államokban és Kanadában sokkal jobban vannak felszerelve. Ők maguk mindent tudnak a technológiáról, ha pedig mégsem, lehetőségükben áll elsajátítani a szükséges tudást azokból a tankönyvekből és technikai magazinokból, amelyek terjesztik.
Ismét, a különbség nem a személyes alsóbbrendűség vagy a tudatlanság. A különbség a tőke kínálata, az elérhető tőkejavak mennyisége. Más szóval nagyobb az egy főre eső befektetett tőke mennyisége az úgynevezett fejlett országokban, mint a fejlődő országokban.
Egy üzletember nem fizethet egy dolgozónak többet, mint amennyit a dolgozó munkája hozzáad a termék értékéhez. Nem fizethet neki többet, mint amennyit a vásárlók készek fizetni ennek a munkásnak a hozzáadott munkájáért. Ha többet fizet neki, nem fogja visszanyerni a kiadásait a vásárlóktól. Veszteségeket szenved, és - ahogyan arra újra és újra rámutattam, ahogyan azt mindenki tudja - egy üzletembernek, aki veszteségeket szenved, meg kell változtatnia a vállalkozói módszereit, különben csődbe megy.
A közgazdászok úgy írják le ezt a helyzetet, hogy: „a béreket a munka határtermelékenysége határozza meg.” Ez csupán egy másik megfogalmazása annak, amit az imént mondtam. Tény, hogy a bérek mértékét az a mennyiség határozza meg, amennyivel egy ember munkája megnöveli a termék értékét. Ha valaki jobb és hatékonyabb eszközökkel dolgozik, akkor egy óra alatt sokkal többet tud elvégezni, mint az, aki kevésbé hatékony eszközökkel dolgozik egy órán keresztül. Nyilvánvaló, hogy egy amerikai cipőgyárban dolgozó 100 ember, akiket a legmodernebb szerszámokkal és gépekkel szereltek fel, többet fog megtermelni ugyanakkora időintervallum alatt, mint 100 cipőkészítő Indiában, akiknek régimódi szerszámokkal és kevésbé kifinomult módszerekkel kell dolgozniuk.
A munkaadók ezekben a fejlődő nemzetekben nagyon jól tudják, hogy a jobb szerszámok jövedelmezőbbé tennék a saját vállalataikat. Szeretnének több és jobb gyárat építeni. Egyedül a tőke hiánya akadályozza meg őket ebben. A különbség egy kevésbé fejlett és egy fejlettebb nemzet között az idő függvénye: a britek hamarabb kezdtek megtakarítani, mint az összes többi nemzet; úgyszintén hamarabb kezdtek el tőkét felhalmozni és üzletekbe fektetni azt. Mivel hamarabb kezdték, Nagy-Britanniában magasabb volt az életszínvonal, miközben a többi európai országban még mindig alacsony volt. Fokozatosan az összes többi nemzet elkezdte tanulmányozni a brit állapotokat, és nem volt nehéz felfedezniük Nagy-Britannia vagyonának okát. Tehát utánozni kezdték a brit vállalkozások módszereit.
Mivel más nemzetek később kezdték, a britek pedig nem hagytak fel a tőkebefektetéssel, megmaradt a nagy különbség az angliai állapotok és a többi ország állapota között. De történt valami, ami eltörölte Nagy-Britannia kezdeti előnyét.
Ami történt, az a tizenkilencedik század történelmének legnagyobb eseménye volt - és nem csupán egyetlen ország történelmében. Ez a hatalmas esemény a külföldi befektetés kifejlődése volt a tizenkilencedik században. 1817-ben a nagy brit közgazdász, Ricardo még mindig magától értetődőnek vette, hogy a tőkét kizárólag az országhatáron belül lehet befektetni. Magától értetődőnek vette, hogy a tőkések sosem próbálnának külföldön befektetni. De pár évtizeddel később a külföldi tőkebefektetések az egyik legfontosabb szerepet kezdték játszani a világ ügyeiben.
Tőkebefektetés nélkül a Nagy-Britanniánál kevésbé fejlett országok arra kényszerültek volna, hogy azokkal a módszerekkel és technológiával kezdjék, amivel a britek kezdtek a tizennyolcadik század elején és közepén, és próbálják lépésről lépésre – mindig jóval a brit gazdaság technológiai szintje alatt – utánozni, amit a britek elértek.
Sok-sok évtizedbe tellett volna ezeknek az országoknak, hogy elérjék a technológiai fejlődés azon színvonalát, amit Nagy-Britannia száz vagy annál is több évvel előttük elért. De a hatalmas esemény, ami segítette ezeket az országokat, a külföldi befektetés volt.
A külföldi befektetés azt jelentette, hogy a brit tőkések a világ más országaiban fektették be a brit tőket. Először azokban az európai országokban fektették be, ami Nagy-Britannia nézőpontjából tőkehiányban szenvedett és visszamaradt a fejlődésben. Köztudott tény, hogy a vasutakat a legtöbb európai országban és az Egyesült Államokban a brit tőke segítségével építették. Mint tudják, ugyanez történt ebben az országban, Argentínában is.
A gázvállalatok úgyszintén britek voltak Európa összes országában. Az 1870-es évek közepén egy brit szerző és költő kritikával illette polgártársait. Így szólt: „A britek elvesztették a régi erélyességüket és nincsenek többé új ötleteik. Többé nem ők a világ fontos vagy vezető nemzete.” Erre Herbert Spencer, a nagy szociológus azzal válaszolt: „Tekints az európai kontinensre. Azért van világítás minden európai fővárosban, mert a brit gázvállalatok ellátják őket gázzal.” Ez természetesen a gázvilágítás számunkra „letűnt” korában történt. Továbbra is ennek a brit kritikusnak válaszolva Herbert Spencer hozzáfűzte: „Azt állítod, hogy a németek sokkal előrébb vannak Nagy-Britanniánál. De nézd meg Németországot. Még Berlint, a német birodalom fővárosát, a Geist fővárosát is sötétség lepné el, ha egy brit gázvállalat nem szállta volna meg az országot és világította volna meg az utcákat.”
Ugyanígy a brit tőke fejlesztette ki a vasutakat és az Egyesült Államok számos iparágát. És természetesen mindaddig, amíg egy ország tőkét importál, a kereskedelmi mérlegére azt mondják azok, akik nem közgazdászok, hogy „kedvezőtlen.” Ez azt jelenti, hogy az importja meghaladja az exportját. A „kedvező kereskedelmi mérleg” oka Nagy-Britanniában az volt, hogy a brit gyárak sokféle felszerelést küldtek az Egyesült Államoknak, és ezért a felszerelésért nem mással, mint az amerikai cégek részvényeivel fizettek. Az Egyesült Államok történelmének e periódusa nagyjából 1890-ig tartott.
De amikor az Egyesült Államok brit segítséggel – és később saját kapitalizmus-párti politikájával – példátlan módon kifejlesztette saját gazdasági rendszerét, az amerikaiak elkezdték visszavásárolni a részvényállományt, amit egyszer eladtak a külföldieknek. Ekkorra már az Egyesült Államok exportja meghaladta az importját. A különbségért az amerikai törzsrészvények importálásával – ahogy akkor mondták: repatriálásával – fizettek.
Ez a periódus az Első Világháborúig tartott. Ami ezután történt, az egy másik történet. Az a harcias országoknak adott amerikai támogatások története a két világháború között és után: a kölcsönök, a befektetések története, amiket az Egyesült Államok eszközölt Európában, a kölcsönbérletek, a külföldi segélyek, a Marshall-terv, a tengerentúlra küldött étel és egyéb támogatások mellett. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert az emberek néha azt hiszik, hogy szégyenteljes vagy megalázó dolog, ha külföldi tőke áramlik az országukba. Meg kell érteniük, hogy Anglián kívül minden országban jelentős szerepet játszott a külföldi tőkebefektetés a modern ipar kifejlődésében.
Amikor azt mondom, hogy a külföldi befektetés volt a tizenkilencedik század legnagyobb történelmi eseménye, mindazokra a dolgokra kell gondolniuk, amelyek nem jöttek volna létre, ha nem lett volna külföldi befektetés. Nem építették volna fel a vasutakat, a kikötőket, a gyárakat és a bányákat Ázsiában, illetve a Szuezi-csatornát és sok más dolgot a nyugati féltekén, ha nem lett volna külföldi befektetés.
A külföldi befektetést annak reményében eszközölik, hogy azt nem fogják eltulajdonítani. Senki nem fektetne be semmit, ha előre tudná, hogy valaki el fogja tulajdonítani a befektetéseit. Abban a korban, amikor eszközölték ezeket a külföldi befektetéseket a tizenkilencedik században és a huszadik század elején, fel sem merült az eltulajdonítás. Néhány ország a kezdetektől egyfajta ellenségeskedést tanúsított a külföldi tőke ellen, de többnyire nagyon jól tudták, hogy hatalmas előnyre tesznek szert ezeknek a külföldi befektetéseknek köszönhetően.
Néhány esetben a külföldi befektetéseket nem közvetlenül külföldi tőkéseknek adták, hanem közvetetten - kölcsönök formájában - a külföldi kormányoknak. Ebben az esetben a kormány volt az, ami befektetésre használta a pénzt. Ez volt a helyzet például Oroszországban. A franciák két évtizeddel az Első Világháború előtt tisztán politikai okokból Oroszországba fektettek körülbelül húsz milliárd arany frankot, amit főképp az orosz kormánynak adtak. És az orosz kormány összes nagy vállalatát – például a vasutat, ami összeköti Oroszországot az Urától kezdődően a fagyos és havas Szibérián át a Csendes-Óceánig – legnagyobbrészt az orosz kormánynak kölcsönzött külföldi tőkével építették. A franciák nem feltételezték, hogy egy nap lesz egy kommunista orosz kormány, ami egyszerűen kijelenti, hogy nem fogja kifizetni elődje, a cári kormány által felhalmozott tartozásokat.
Az Első Világháborúval kezdetét vette a külföldi befektetések elleni világszintű nyílt háború. Mivel semmilyen módon nem lehet megelőzni, hogy a kormány eltulajdonítsa a befektetett tőkét, a külföldi befektetés napjainkban gyakorlatilag nem élvez jogi védelmet a világon. A tőkések ezt nem látták előre. Ha a tőkeexportáló országok tőkései ezt előre tudták volna, negyven vagy ötven évvel ezelőtt beszüntették volna az összes külföldi befektetést. De a tőkések nem hitték, hogy bármelyik ország olyan erkölcstelen lenne, hogy megtagadja az adósságai visszafizetését, hogy eltulajdonítja és elkobozza a külföldi tőkét. Ezekkel a tettekkel új fejezet kezdődött a világ gazdaságtörténelmében.
A tizenkilencedik század nagyszerű periódusának végével - amikor a külföldi tőke a világ minden táján segédkezett a szállítás, az előállítás, a bányászat és a mezőgazdaság modern módszereinek kifejlesztésében - egy új kor kezdődött, amelyben a kormányok és a politikai pártok kizsákmányolónak tekintették a külföldi befektetőt, akit ki kell űzni az országból.
Ebben az antikapitalista mentalitásban nem az oroszok voltak az egyetlen bűnösök. Emlékezzenek például arra, ahogyan eltulajdonították az amerikai olajmezőket Mexikóban, vagy azokra a dolgokra, amik ebben az országban (Argentínában) történtek - amiket nem szükséges felsorolnom.
Napjainkban a helyzet – amit a külföldi tőke eltulajdonításának rendszere teremtett – vagy közvetlen eltulajdonításból vagy közvetett eltulajdonításból áll a devizaszabályozás és a diszkrimináló adók segítségével. Ez főképp a fejlődő nemzetek problémája.
Vegyük például a legnagyobbat ezek közül a nemzetek közül: Indiát. A brit rendszer alatt a brit tőkét – főleg a britet, de más európai országok tőkéjét is – Indiában fektették be. És a britek valami mást is exportáltak Indiába, amit érdemes megemlíteni ennek kapcsán: a fertőző betegségek modern ellenszerét. Ez az indiai népesség hatalmas megnövekedését eredményezte, ennek megfelelően pedig az ország gondjai is megsokasodtak. Az egyre rosszabb helyzettel szembesülve India az eltulajdonítással próbálta megoldani a problémákat. De nem mindig közvetlen eltulajdonítást alkalmaztak; a kormány oly módon zaklatta a külföldi tőkéseket, úgy akadályozta őket a befektetéseikben, hogy azok távozásra kényszerültek.
India természetesen másképpen is felhalmozhatná a tőkét: a tőke belföldi felhalmozásával. Viszont India épp annyira ellenségesen viszonyul a tőke belföldi felhalmozásához, mint a külföldi tőkésekhez. Az indiai kormány azt mondja, hogy India iparosodását szeretné, de valójában szocialista vállalatokat akar.
Néhány évvel ezelőtt a híres államférfi, Jawaharlal Nehru kiadta egy beszédgyűjteményét. Ezt a könyvet azzal a szándékkal publikálták, hogy csábítóbbá tegyék Indiát a külföldi befektetéseknek. Az indiai kormány nem ellenzi a külföldi befektetéseket mielőtt befektetik azokat. A könyvben – szó szerint idézek – azt mondta Nehru úr: „Természetesen államosítani szeretnénk. De nem ellenezzük a magánvállalatokat. Minden lehetséges módon ösztönözni szeretnénk a magánvállalatokat. Szeretnénk megígérni a vállalkozóknak, akik az országunkba fektetnek, hogy tíz évig nem fogjuk eltulajdonítani vagy államosítani őket, vagy talán annál is tovább.” És ez az ember azt hitte, hogy ez meghívásnak minősül!
A probléma – mint tudják – a belföldi tőkefelhalmozás. Ma minden országban súlyos adók terhelik a cégeket. Ami azt illeti, kétszeresen megadóztatják a cégeket. Először is súlyosan megadóztatják a cégek nyereségeit, aztán ismét megadóztatják a részvényeseknek fizetett osztalékokat. És ezt többkulcsos formában teszik.
A jövedelem és a profitok többkulcsos adóztatása azt jelenti, hogy pontosan azt a részét veszik el a jövedelemnek, amit az emberek megtakarítottak és befektettek volna. Vegyük például az Egyesült Államokat. Néhány évvel ezelőtt volt egy „túlzott profit” adó, ami azt jelentette, hogy egy vállalat egy megkeresett dollárból csak tizennyolc centet tarthatott meg. Amikor ezt a tizennyolc centet kifizették a részvényeseknek, ebből újabb hatvan vagy nyolcvan, vagy annál is nagyobb százalékos adót kellett fizetniük azoknak, akik több részvényt birtokoltak. Egy dollár profitból körülbelül hét centet tarthattak meg, és kilencvenhárom cent a kormányhoz került. Ennek a kilencvenhárom százaléknak a legnagyobb részét megtakarították és befektették volna. Ehelyett a kormány felhasználta őket a jelenlegi kiadásaira. Ez az Egyesült Államok politikája.
Azt hiszem világossá tettem, hogy az Egyesült Államok politikája nem olyasvalami, amit más országoknak utánozniuk kellene. Ez az amerikai politika még a rossznál is rosszabb – ez őrület. Egyedül annyit tennék hozzá, hogy egy gazdag ország több hibás politikai intézkedést engedhet meg magának, mint egy szegény ország. Az Egyesült Államokban – az adóztatás összes hasonló módszere ellenére – továbbra is folyik a tőke felhalmozása és befektetése minden évben, és ennek következtében még mindig emelkedik az életszínvonal.
De sok másik országban nagyon kritikus a helyzet. Nincsen – vagy nincsen elegendő – belföldi megtakarítás, a külföldről beáramló tőkebefektetést pedig csökkenti a tény, hogy ezek az országok nyíltan ellenségesek a külföldi befektetésekkel szemben. Hogyan beszélhetnek az iparosodásról, az új gyárak fejlesztésének, az állapotok fejlesztésének, az életszínvonal növelésének, a magasabb bérek, a jobb szállítási módszerek szükségéről, ha olyan dolgokat csinálnak, amelyek pontosan ennek az ellentétét eredményezik? Amit a politikájuk valójában elér, az a belföldi tőke felhalmozásának meggátolása vagy lelassítása, valamint a külföldi tőke beáramlásának megakadályozása.
A végeredmény kétségtelenül nagyon rossz. Ez a helyzet a bizalom csökkenését idézi elő, és a világon jelenleg egyre több és több bizalmatlanságot táplálnak a külföldi befektetések iránt. Ha az érintett országok azonnal meg is változtatnák a politikájukat és mindent megígérnének, ami lehetséges, nagyon kétséges, hogy ismét rá tudnák venni a külföldi tőkéseket arra, hogy befektessenek.
Természetesen van néhány módszer, amivel elkerülhető ez a következmény. Az ember felállíthatna valami nemzetközi törvényt, nem csupán megállapodást, ami visszavonná a külföldi befektetéseket a nemzeti joghatóság alól. Ez olyasvalami, amit az Egyesült Nemzetek Szervezete tehetne. De az Egyesült Nemzetek Szervezete pusztán egy találkozóhely, hogy haszontalan beszélgetéseket folytassanak. A külföldi befektetések hatalmas fontosságát figyelembe véve, illetve azt, hogy egyedül a külföldi befektetések idézhetik elő a politikai és gazdasági világállapotok változását, az ember megpróbálhat tenni valamit a nemzetközi törvényhozás nézőpontjából.
Ez egy technikai jogi probléma, amit csak azért említek, mert a helyzet nem reménytelen. Ha a világ tényleg lehetővé akarja tenni, hogy a fejlődő országok az amerikai életmód szintjére emeljék az életszínvonalukat, ezt el lehet érni. Csak azt kell megérteni, hogy miként lehetséges.
Egyetlen dolog hiányzik, hogy olyan gazdaggá váljanak a fejlődő országok, mint az Egyesült Államok – a tőke, és természetesen a szabadság ahhoz, hogy a piac rendje mentén, ne pedig a kormány elképzelései szerint fektessék be. Ezeknek a nemzeteknek belföldi tőkét kell felhalmozniuk, és lehetővé kell tenniük, hogy a külföldi tőke az országukba áramolhasson.
A belföldi megtakarítások kialakulásához ismét meg kell jegyezni, hogy a tömegek általi belföldi megtakarítás előfeltételezi a pénzegység stabilitását. Ehhez pedig a bármiféle infláció hiánya szükséges.
Az amerikai vállalatokban működő tőke nagy részét maguk a munkások, illetve más szerény vagyonnal rendelkező emberek tulajdonolják. Milliárd és milliárd takarékbetét, kötvény és biztosítási kötvény üzemel ezekben a vállalatokban. Az amerikai pénzpiacon ma többé nem a bankok, hanem a biztosítótársaságok a legnagyobb hitelezők. És a biztosítótársaságok pénze – nem jogilag, hanem gazdaságilag – a biztosítottak tulajdona. Az Egyesült Államokban pedig így vagy úgy gyakorlatilag mindenki biztosított.
A világ nagyobb gazdaság egyenlőségének előfeltétele az iparosodás. Ez pedig kizárólag a tőkebefektetések, a tőkefelhalmozás növekedésén keresztül lehetséges. Talán megdöbbennek, hogy nem említettem egy intézkedést, amit egy ország iparosításának legfőbb eszközének tartanak. Ez alatt a protekcionizmust értem. De a vámok és a devizaszabályozás pontosan azok az eszközök, amik megakadályozzák a tőke behozatalát és az iparosodást. Az iparosodás növelésének egyetlen módja, ha több az elérhető tőke. A protekcionizmus csupán eltereli a befektetéseket az ipar egyik ágából a másikba.
A protekcionizmus önmagában semmit nem ad hozzá egy ország tőkéjéhez. Egy új cég elindításához az embernek tőkére van szüksége. Egy már létező gyár fejlesztéséhez az embernek tőkére, nem pedig vámokra van szüksége.
Nem szeretném megvitatni a szabad kereskedelem és a protekcionizmus teljes kérdéskörét. Remélem, hogy a legtöbb közgazdaságtani tankönyvük helyesen járja körbe a témát. A protekcionizmus nem javít egy ország gazdasági helyzetén. És ami kétségtelenül nem javít rajta, azok a szakszervetek. Ha az állapotok nem kielégítőek, ha a bérek alacsonyak, ha egy ország bérkeresői az Egyesült Államokra tekintenek, és arról olvasnak, hogy mi folyik ott, ha látják a filmekben, hogy egy átlagos amerikai otthona minden modern kényelemmel felszerelt, talán irigykednek. Teljesen igazuk van, amikor azt mondják „Nekünk is ugyanilyen helyzetben kellene lennünk.” De ezt egyedül a tőke növekedésén keresztül lehet elérni.
A szakszervezetek erőszakot használnak a vállalkozók ellen és azok ellen, akiket sztrájktörőknek neveznek. Viszont hatalmuk és erőszakosságuk ellenére a szakszervezetek nem tudják permanensen, minden bérkereső számára megnövelni a béreket. Úgyszintén hatástalanok a minimálbérszinteket elrendelő állami intézkedések. Amit ténylegesen előidéznek a szakszervezetek (ha sikerrel megemelik a béreket) az a permanens, tartós munkanélküliség.
De a szakszervezetek nem tudnak iparosítani egy országot, nem tudják megemelni a munkások életszínvonalát. És ez döntő fontosságú tény: az embernek meg kell értenie, hogy az életszínvonal emelésére törekvő ország minden politikai intézkedésének az egy főre eső befektetett tőke növelésére kell irányulnia. Ez az egy főre eső befektetett tőke még mindig növekedik az Egyesült Államokban, az összes hibás amerikai intézkedés ellenére. És ez ugyanúgy igaz Kanadára, és néhány Nyugat-Európai országra. De sajnos csökken az Indiához hasonló országokban.
Minden nap azt olvassuk az újságokban, hogy a világ népessége egyre növekszik, évente talán 45 millió – vagy annál is több – fővel. Hogyan fog ez végződni? Mik lesznek az eredményei és a következményei? Emlékezzenek, mit mondtam Nagy-Britanniáról. Az 1750-es éveben a britek azt hitték, hogy hat millió fő a brit szigetek borzasztó túlnépesedését jelenti, és hogy éhínséget és pestist tartogat a jövő. De az utolsó világháború előestjén, 1939-ben ötven millió ember lakott a brit szigeteken, az életszínvonal pedig összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint 1750-ben. Ez volt a hatása annak, amit iparosodásnak neveznek – ami egy igen alkalmatlan kifejezés.
Britannia fejlődését az egy főre eső befektetett tőke növekedése idézte elő. Ahogy az előbb mondtam, egy nemzet egyes-egyféleképpen érheti el a gazdagságot: ha megnövelik a tőkét, megnövelik a munka határtermelékenységét, ennek hatásaképp pedig növekedni fognak a reálbérek.
Egy bevándorlási korlátok nélküli világban a világ minden részén a bérszintek kiegyenlítődésének hajlama uralkodna. Ha ma nem volnának bevándorlási korlátok, valószínűleg minden évben húszmillió ember próbálna bejutni az Egyesült Államokba, hogy magasabb béreket kapjon. Ez a beáramlás csökkentené a béreket az Egyesült Államokban, és megnövelni őket más országokban.
Itt nincsen elég időm ahhoz, hogy a bevándorlási korlátok kérdésével foglalkozzak. De szeretném elmondani azt, hogy egy másik módszerrel is ki lehet egyenlíteni a világ béreit. Ez a másik módszer, ami a vándorlás szabadságának hiányában üzemel, a tőke vándorlása. A tőkések hajlamosak olyan országok felé mozogni, amelyben bőségesen elérhető és nem túl drága a munkaerő. Annak következtében, hogy tőkét hoznak ezekbe az országokba, megemelik a béreket. Ez így működött a múltban, és ugyanígy fog működni a jövőben is.
Amikor először fektették a brit tőkét – mondjuk – Ausztriába vagy Bolíviába, a bérek sokkal-sokkal alacsonyabbak voltak ott, mint Nagy-Britanniában. De az új befektetések megnövelték a béreket ezekben az országokban. Világszerte ugyanez történt. Közismert tény, hogy amint például a United Fruit Company Guatemalába költözött, az eredmény a bérek emelkedése volt, azokkal a bérekkel kezdve, amit a United Fruit Company fizetett - amelyek aztán szükségessé tették, hogy a többi munkaadó is magasabb béreket fizessen. Tehát egyáltalán nem kell pesszimistának lenni a „fejletlen” országok jövőjét illetően.
Teljesen egyetértek a kommunistákkal és a szakszervezeti tagokkal, amikor azt mondják: „Amire szükségünk van, az az életszínvonal emelése.” Nem is olyan rég egy könyvben, amit az Egyesült Államokban publikáltak, egy professzor azt mondta: „Már elegendő mennyiséggel rendelkezünk mindenből, miért kellene az embereknek még mindig olyan keményen dolgozniuk a világban? Már mindenünk megvan.” Nem kételkedem abban, hogy ennek a professzornak már mindene megvan. De vannak más emberek más országokban, és más emberek az Egyesült Államokban is, akik jobb életszínvonalat szeretnének, és meg is kellene kapniuk.
Az Egyesült Államokon kívül – Latin-Amerikában, és még inkább Ázsiában és Afrikában – mindenki az országában uralkodó állapotok javulását szeretné látni. A magasabb életszínvonal úgyszintén előidézi a kultúra és a civilizáció magasabb színvonalát.
Tehát teljesen egyetértek azzal a végső céllal, hogy mindenhol emelkedjen az életszínvonal. De nem értek egyet a módszerekkel, amiket alkalmazni szeretnének, hogy elérjék ezeket a célokat. Milyen módszerek fogják elérni ezt a célt? Nem a protekció, nem az állami beavatkozás, nem a szocializmus, és kétségtelenül nem a szakszervezetek általi erőszak (amit szépítve kollektív béralkunak neveznek, ami valójában alkudozás lőfegyverrel kényszerítve).
Ahogyan én látom, csak egy módon lehet elérni ezt a célt! Ez egy lassú módszer. Néhányan talán azt mondják, túl lassú. De nem vezet rövidebb út egy földi paradicsomba. Időt igényel, és az embernek dolgoznia kell. De nem kell hozzá annyi idő, amennyit az emberek gondolnak, és végül el fog jönni a kiegyenlítődés.
1840 környékén, Németország nyugati részén – Svábföld és Württemberg területén, ami a világ egyik leginkább iparosodott része volt – azt mondták: „Sosem érhetjük el a britek szintjét. Az angoloknak van egy kezdeti előnyük, és örökre előttünk lesznek.” Harminc évvel később a britek azt mondták: „Nem bírjuk ezt a német versengést; tennünk kell vele valamit.” Akkoriban természetesen ütemesen emelkedett a német színvonal, és már akkor is megközelítette a brit színvonalat. Napjainkban pedig az egy főre eső német jövedelem egyáltalán nem marad el Nagy-Britannia béreitől.
Európa szívében nyugszik egy kis ország, Svájc, amit a természet nagyon szűkmarkúan ruházott fel. Nincsenek szénbányái, nincsenek ásványkincsei és nincsenek természetes erőforrásai. De a népe évszázadokon át folyamatosan a kapitalista politikát követte. A legmagasabb életszínvonalat fejlesztették ki a kontinentális Európában, és az országuk a civilizáció egyik nagy központja. Nem látom az okát annak, miért ne érhetné el egy olyan ország, mint Argentína – ami sokkal nagyobb, mint Svájc, mind népesség, mind terület tekintetében – ugyanazt a magas életszínvonalat néhány évnyi helyes kormányzat után. De – ahogyan arra rámutattam – jónak kell lenniük a politikai intézkedéseknek.