Az emberi cselekvés tartalmát, tehát a kitűzött célokat, valamint a célok eléréséhez választott és alkalmazott eszközöket, minden cselekvő ember személyes vonásai határozzák meg. Az egyén egy hosszú zoológiai evolúció eredménye, ami kialakította a fiziológiai örökségét. Ősei utódjaként és örököseként születik, és a biológiai patrimóniumát képezi az üledéke és lerakódása mindannak, amit elődei megtapasztaltak. Amikor megszületik, nem általánosságban a világra, mint olyan, hanem egy bizonyos környezetbe érkezik. Az embert zarándoklata bármelyik pillanatában a veleszületett és örökölt biológiai vonásai teszik azzá, ami, valamint mindaz, amivel az élet hatással volt rá. Ez az ő sorsa és a végzete. Az ember nem „szabad” a szó metafizikai értelmében. Ezt háttere és mindazon befolyás határozza meg, aminek ő maga és elődei ki voltak téve.
Az örökség és a környezet irányítja az ember cselekvéseit. Azok javasolják neki mind a célokat, mind az eszközöket. Nem egyszerűen emberként él in abstracto; családja, rassza, népe és kora gyermekeként él; nemzete polgárjaként; egy bizonyos társadalmi csoport tagjaként; egy bizonyos hivatás gyakorlójaként; meghatározott vallásos, metafizikai, filozófiai és politikai eszmék követőjeként; számos vita és viszály résztvevőjeként. Nem ő maga teremti meg az eszméit és az értékmérőit; másoktól kölcsönzi azokat. Az ideológiája az, amit a környezete adományoz neki. Csupán néhányan vannak felruházva a képességgel ahhoz, hogy új és eredeti gondolatokat eszeljenek ki, és megváltoztassák a hitvallások és tanok hagyományos korpuszát.
A közember nem gondolkodik a nagy problémákról. Azok kapcsán mások tekintélyére támaszkodik, úgy viselkedik, ahogyan „minden rendes embernek viselkednie kell,” olyan, mint egy birka a nyájban. Pontosan ez az intellektuális tehetetlenség az, ami közemberré teszi az embert. De a közember is választ. Azt választja, hogy a hagyományos mintázatokat, vagy a más emberek által alkalmazott mintázatokat követi, mivel meg van győződve arról, hogy ezzel az eljárással érheti el leginkább a saját jólétét. És kész megváltoztatni az ideológiáját, és ebből fakadóan a cselekvési módját, amint meggyőződik arról, hogy az jobban szolgálná a saját érdekeit.
Az ember mindennapos viselkedése többnyire szimpla rutin. Anélkül végez el bizonyos cselekedeteket, hogy különleges figyelmet szentelne rájuk. Sok mindent azért tesz, mert gyermekkorában azt tanították neki, illetve mivel a környezetében az a szokás. Szokásokat vesz fel, automatikus reakciókat fejleszt ki. Azonban csak azért gyakorolja ezeket a szokásokat, mert üdvözli azok hatását. Amint úgy találja, hogy a szokása korlátozhatja azoknak a céloknak a megvalósítását, amiket kívánatosabbnak tart, megváltoztatja a magatartását. Az embernek, aki olyan környezetben nőtt fel, ahol tiszta volt az ivóvíz, szokásává válik gondtalanul inni, mosni és fürödni. Amikor olyan helyre költözik, ahol kórokozókkal szennyezett a víz, a legnagyobb mértékben ügyelni fog azokra a gyakorlatokra, amikre eddig ügyet sem vetett. Folyamatosan figyelni fogja magát, nehogy kárt okozzon önmagában azzal, hogy visszatér a szokásos rutinjához és az automatikus reakcióihoz. Az a tény, hogy egy cselekvést a dolgok hétköznapi medrében úgymond automatikusan végeznek, nem jelenti azt, hogy a cselekvés nem tudatos akarat és szándékos választás eredménye. Olyan rutin gyakorlása, amit meg lehetne változtatni, maga is cselekvés.
A praxeológia nem foglalkozik a cselekvés változó tartalmával, hanem csupán annak tiszta formájával és kategorikus szerkezetével. A történelem feladata tanulmányozni az emberi cselekvés eseti és környezeti vonásait.
| Összegzés |
|---|
| Bár a „közember” nem „önállóan gondolkodik,” ennek ellenére még mindig választja azt, hogy a hagyományos módon cselekedjen. Ha valaki a Republikánusokra szavaz, mert az apja is azt tette, praxeológiai értelemben azzal még mindig cselekszik. |