Bevezetés

1.

Közgazdaságtan és praxeológia

A közgazdaságtan minden tudomány közül a legfiatalabb. Az elmúlt kétszáz évben, való igaz, megannyi új tudomány emelkedett ki az ókori görögök által ismert diszciplínákból. Esetükben azonban csupán az történt, hogy önállósodtak bizonyos tudáshalmazok, melyek már előzetesen is meglelték helyüket az ismeretek régi rendszerében. Gondosabban részekre osztották és új módszerekkel kezdték vizsgálni e tudáshalmazokat; mindaddig felfedezetlen provinciákat leltek bennük, és az emberek más nézőpontból kezdték látni a dolgokat, mint elődeik. Maga a tudományterület nem bővült. A közgazdaságtan azonban olyan birodalmat nyitott meg az emberi tudomány számára, ami előtte hozzáférhetetlen volt, és amire senki nem gondolt. A szabályszerűség felfedezése a piaci jelenségek sorozatában és összefüggésében meghaladta a tudomány hagyományos rendszerének határait. Olyan tudást közvetített, amelyet nem lehetett sem a logika, sem a matematika, a pszichológia, a fizika vagy a biológia részének tekinteni.

A filozófusok régóta nagy buzgalommal próbálják felfedni a célokat, amiket Isten vagy a Természet meg kívánt valósítani az emberi történelem folyamán. Az ember sorsának és evolúciójának törvényét kutatták. De még azok a gondolkodók is teljes kudarcot vallottak ebben a küldetésben, akik teológiai hajlamoktól mentesen folytatták vizsgálódásaikat, mivel hibás módszer mellett kötelezték el magukat. Teljes egészében véve foglalkoztak az emberiséggel vagy más holisztikus fogalmakkal, mint a nemzettel, a fajjal vagy az egyházzal. Igen önkényesen határozták meg a célokat, melyekhez az efféle "egészek" viselkedése szükségszerűen vezet. Azonban képtelenek voltak kielégítően megválaszolni a kérdést, hogy mi késztette a különböző cselekvő egyéneket olyan viselkedésre, amivel megvalósul a teljes csoport eltántoríthatatlan evolúciója által kitűzött cél. Olyan kétségbeesett válaszokhoz kellett folyamodniuk, mint az Istenség kinyilatkoztatással vagy isteni próféták és felszentelt vezetők felhatalmazásával történő csodás közbeavatkozása, előre elrendezett harmónia, predesztináció vagy egy misztikus és mesés „világlélek” vagy „nemzeti lélek” működése. Mások a „természet cseléről” beszéltek, ami olyan ösztönöket ültetett az emberbe, melyek önkéntelenül pontosan azon az ösvényen vezetik, amit a Természet szeretett volna, hogy járjon.

Más filozófusok realisztikusabbak voltak. Ők nem próbálták kitalálni a Természet vagy Isten terveit. Az állam nézőpontjából tekintettek az emberi lényekre. Céljuk az volt, hogy felállítsák a politikai cselekvés szabályait, úgymond a kormányzat és az államigazgatás technikáját. A spekulatív elmék ambiciózus terveket szőttek a társadalom reformálására és újraépítésére. A szerényebbek megelégedtek a történelmi tapasztalat adatainak összegyűjtésével és rendszerezésével. De mindannyian teljesen meg voltak győződve arról, hogy a társadalmi események területén nem lelhető fel a jelenségek azon rendszeressége és invarianciája, mint amit már felfedeztek az emberi gondolkodás működésében és a természeti jelenségek sorrendjében. Nem kutatták a társadalmi együttműködés törvényeit, mivel azt hitték, hogy az ember úgy szervezi meg a társadalmat, ahogyan csak akarja. Ha a társadalmi állapotok nem elégítették ki a reformerek kívánalmait, ha utópiáik megvalósíthatatlannak bizonyultak, az emberek erkölcsében volt a hiba. A társadalmi problémákat etikai problémáknak tartották. Ami az ideális társadalom megépítéséhez kellett – gondolták – azok a jó uralkodók és az erényes polgárok voltak. Tisztességes emberekkel minden utópia megvalósítható.

A piaci jelenségek elkerülhetetlen összefüggésének felismerése megdöntötte ezt a véleményt. Az emberek – nagy megdöbbenésükre – a társadalom új képével találták szembe magukat. Ámulva vették tudomásul, hogy az emberi cselekvésre más nézőpontból is lehet tekinteni, mint a jó és a rossz, a becsületes és a tisztességtelen, az igazságos és az igazságtalan. A jelenségek szabályszerűen követik egymást a társadalmi események területén, az embernek pedig ezekhez a szabályokhoz kell igazodnia, ha sikerrel akar járni. Hiábavaló azzal az erkölcsbírói modorral szemlélni a társadalmi tényeket, ami önkényes mérce és szubjektív értékítélet alapján helyesel vagy ítél. Az embernek az emberi cselekvés és a társadalmi együttműködés törvényeit kell tanulmányoznia, mint ahogyan egy fizikus tanulmányozza a természet törvényeit. Úgy tekinteni az emberi cselekvésre és a társadalmi együttműködésre, mint adott kapcsolatok tudományának tárgyára, és többé nem úgy, mint az olyan dolgok normatív diszciplínájára, amiknek valamilyennek lenniük kell – ez hatalmas következményekkel járó forradalom volt a tudás és a filozófia, illetve a társadalmi cselekvés számára.

Azonban az okfejtési módszerekben alkalmazott radikális változás hatásai több mint száz éven át jelentős korlátokba ütköztek, mivel az emberek azt hitték, hogy pusztán az emberi cselekvés teljes területének egy szűk szegmensére vonatkozik, nevezetesen a piaci jelenségekre. A klasszikus közgazdászok vizsgálódásaik során szembetalálták magukat egy olyan akadállyal, amelyet nem tudtak áthidalni: az érték látszólagos ellentmondásával. Értékelméletük hiányos volt, ez pedig arra kényszerítette őket, hogy korlátok közé szorítsák a tudományuk területét. A politikai gazdaságtan a tizenkilencedik század végéig az emberi cselekvés „gazdasági” aspektusának tudománya, a vagyon és az önzés elmélete maradt. Csak annyiban foglalkozott az emberi cselekvéssel, amennyiben az kapcsolatban ált azzal, amit – nagyon elégtelenül – profitmotívumként írtak le, illetve kijelentette, hogy emellett másféle emberi cselekvés is van, amelynek vizsgálata más diszciplínákra hárul. A gondolkodás klasszikus közgazdászok által kezdeményezett átalakulása csak a modern szubjektivista közgazdaságtannal teljesedett ki, amely a piaci árak elméletét az emberi választás általános elméletévé alakította.

Az emberek sokáig képtelenek voltak megérteni, hogy a klasszikus értékelméletből a szubjektív értékelméletbe történő átmenet sokkal több volt, mint a piaci csere egy kevésbé pontos elméletének helyettesítése egy pontosabb elmélettel. A választás és a preferencia általános elmélete jóval meghaladja a gazdasági kérdések határát, amelyet a közgazdászok húztak meg Cantillontól Hume-on és Adam Smithen át John Stuart Millig. Sokkal több, mint pusztán az emberi tevékenységek „gazdasági részének” az elmélete, amely csupán az árucikkekre és az anyagi jólét növelésére törekvést érinti. Az átmenettel megalakult a mindenféle emberi cselekvés tudománya. Minden emberi döntést a választás jellemez. Amikor választ, az ember nem pusztán különböző anyagi dolgok és szolgáltatások közül választ. Minden emberi érték opcióként merül fel a számára. Minden cél és minden eszköz, minden anyagi és eszmei kérdés, a fenséges és az alantas, a nemes és a hitvány egyetlen lista elemévé válik és egyetlen döntés tárgya lesz, ami kiválaszt egyvalamit és mellőzi a másikat. Semmi, amire az ember törekszik, vagy amit el szeretne kerülni, nem esik kívül a rangsorolás és preferencia e skáláján. A modern értékelmélet kitágítja a tudományos látóhatárt és nagyobbítja a közgazdasági tanulmányok birodalmát. A klasszikus iskola politikai közgazdaságából kiemelkedik az emberi cselekvés általános elmélete: a praxeológia. A gazdasági, avagy katallaxikus kérdések egy általánosabb tudomány részét képezik, és többé nem választhatók el tőle. Egyetlen helyes gazdasági vizsgálódás sem kerülheti el, hogy a választott cselekvésekből induljon ki; a gazdaságtan egy egyetemesebb tudomány: a praxeológia részévé – bár mindeddig a legjobban kidolgozott részévé – válik.

2.

Az emberi cselekvés általános elméletének ismeretelméleti problémái

Az új tudományban minden problematikusnak látszott. Idegennek számított az ismeretek hagyományos rendszerében; összezavarta az embereket, akik nem tudták, miként osztályozzák és hogyan találjanak neki megfelelő helyet. Ugyanakkor meg voltak győződve arról, hogy a gazdaságtan beillesztése az ismeretek katalógusába nem követeli meg az egész rendszer újjászervezését vagy kibővítését. Teljesnek tekintették katalógusrendszerüket. Ha a közgazdaságtan nem illeszkedik bele, a hiba kizárólag az elégtelen eljárásban keresendő, amit a közgazdászok alkalmaztak.

A közgazdaságtan lényegéről, hatóköréről és logikai karakteréről szóló viták jelentőségének teljes félreértése, ha félresöprik őket azzal, hogy csupán tudálékos professzorok skolasztikus szócséplése. Közkeletű téveszme, hogy míg a tudálékosok a leginkább helyénvaló módszertannal kapcsolatos haszontalan szócsépléssel töltötték az idejüket, addig maga a közgazdaságtan, közönnyel fogadva e tétlen vitákat, csendben haladt tovább a maga útján. Sokkal több forgott kockán az osztrák közgazdászok, és a magukat a „Hohenzollern Ház szellemi testőrségének” valló porosz történeti iskola közötti Methodenstreit során, illetve John Bates Clark iskolája és az amerikai institucionalizmus közötti eszmecserék során, mint annak a kérdése, hogy melyik eljárás a leggyümölcsözőbb. A valódi kérdés az emberi cselekvés tudományának ismeretelméleti alapja és logikai legitimitása volt. Olyan ismeretelméleti rendszerből kiindulva, amelytől idegen volt a praxeologikus gondolkodás, és olyan logikát használva, ami – a logika és a matematika mellett - egyedül az empirikus természettudományokat és a történelmet fogadta el tudományosnak, megannyi szerző megpróbálta tagadni a gazdaságelmélet értékét és hasznát. A historicizmus - a történeti iskola - arra törekedett, hogy gazdaságtörténelemmel helyettesítse; a pozitivizmus azt javasolta, hogy egy mondvacsinált társadalomtudomány vegye át a helyét, amelynek a newtoni mechanika logikai szerkezetét és mintáját kellene alkalmaznia. Mindkét iskola egyetértett a közgazdaságtani gondolkodás összes vívmányának radikális elutasításában. A közgazdászok nem tűrhették szótlanul ezeket a támadásokat.

A közgazdaságtan teljes körű megvetésének radikalizmusát egyhamar felülmúlta egy ennél is egyetemesebb nihilizmus. Az ember gondolkodásában, beszédében és cselekedetei során időtlen idők óta megkérdőjelezhetetlen tényként kezelte az emberi elme logikai szerkezetének egyöntetűségét és állandóságát. Minden tudományos vizsgálódás erre a feltételezésre alapult. A szerzők a közgazdaságtan ismeretelméleti karakterének vizsgálatakor, az emberi történelem során legelőször ezt az álláspontot is elutasították. A marxizmus azt állítja, hogy az ember gondolkodását az határozza meg, melyik osztályba tartozik. Minden társadalmi osztálynak megvan a maga logikája. A gondolkodás eredménye nem lehet más, mint a gondolkodó önző osztályérdekének „ideológiai álcája”. A „tudomány szociológiájának” feladata leleplezni a filozófiákat és a tudományos elméleteket, és felfedni „ideologikus” ürességüket. A közgazdaságtan egy „burzsoá” tákolmány, a közgazdászok a tőke „talpnyalói”. Egyedül a szocialista utópia osztályok nélküli társadalma fogja az igazsággal helyettesíteni az „ideológiai” hazugságokat.

Ezt a polilogizmust később számos különböző formában is tanították. A historicizmus kijelenti, hogy az emberi gondolkodás és cselekvés logikai szerkezete hajlamos a változásra a történelmi evolúció során. A faji polilogizmus minden rassznak saját logikát tulajdonít. Végül ott van az irracionalizmus, ami azt állítja, hogy az értelem, mint olyan, képtelen megmagyarázni az emberi viselkedést meghatározó irracionális erőket.

Az efféle tanok messze meghaladják a közgazdaságtan korlátait. Megkérdőjelezik nem pusztán a közgazdaságtant és a praxeológiát, hanem minden emberi tudást és általában az emberi értelmet. Épp úgy vonatkoznak a matematikára és fizikára, mint a közgazdaságtanra. Tehát úgy tűnik, hogy megcáfolásuk nem csupán valamelyik ismeretágra, hanem az episztemológiára és a filozófiára hárul. Ezzel igazolják a hozzáállásukat azok a közgazdászok, akik csendben tovább folytatják tanulmányaikat anélkül, hogy foglalkoznának az ismeretelméleti problémákkal és a polilogizmus, illetve az irracionalizmus által felhozott ellenvetésekkel. A fizikus nem bánja, ha valaki a burzsoá, a nyugati vagy a zsidó stigmával illeti az elméleteit; a közgazdásznak ugyanígy figyelmen kívül kellene hagynia a lekicsinylést és a rágalmakat. Hagynia kellene, hadd ugassanak a kutyák anélkül, hogy figyelmet pazarolna rájuk. Illő emlékeznie Spinoza szavaira: Sane sicut lux se ipsam et tenebras manifestat, sic veritas norma sui et falsi est.¹

A helyzet azonban nem egészen ugyanaz a közgazdaságtan esetében, mint a matematikával és a természettudományokkal. A polilogizmus és az irracionalizmus a praxeológiát és a közgazdaságtant támadja. Bár állításaikat általános formában fogalmazzák meg, hogy minden ismeretágra vonatkozzanak, valójában az emberi cselevés tudományai azok, amikre igazából gondolnak. Azt mondják, hiú ábránd hinni, hogy a tudományos kutatás képes olyan eredményeket produkálni, amelyek érvényesek minden kor, minden rassz és minden társadalmi osztály tagjaira, és örömüket lelik abban, hogy burzsoának vagy nyugatinak bélyegeznek bizonyos fizikai vagy biológiai elméleteket. Ha azonban a gyakorlati problémák megoldása ezeknek a megbélyegzett tanoknak az alkalmazását követeli, elfelejtik minden kritikájukat. A Szovjet Oroszország szemrebbenés nélkül alkalmazza a burzsoá fizika, kémia és biológia minden eredményét, mintha azok érvényesek volnának minden osztályra. A náci mérnökök és fizikusok nem voltak restek az „alsóbbrendű” rasszok és nemzetek elméleteit, felfedezéseit és találmányait alkalmazni. Az összes rassz, nemzet, vallás, nyelvcsoport és társadalmi osztály tagjainak viselkedése világosan bizonyítja, hogy nem vallják a polilogizmus és az irracionalizmus tanait, ha a logikára, matematikára és a természettudományokra kerül a sor.

Más a helyzet azonban a praxeológia és a közgazdaságtan esetén. Az volt a polilogizmus, a historicizmus és az irracionalizmus kidolgozásának fő mozgatórugója, hogy igazolják a közgazdaságtan tanainak elutasítását a gazdaságpolitika meghatározása során. A szocialisták, a rasszisták, a nacionalisták és az etatisták képtelenek voltak megcáfolni a közgazdászok elméleteit és demonstrálni saját hamis tanaik igazát. Pontosan ez a frusztráció késztette őket arra, hogy elutasítsák azokat a logikai és ismeretelméleti alapelveket, amelyekre az összes emberi gondolkodás alapul, mind a hétköznapi tevékenységek, mind a tudományos kutatás esetén.

Nem megengedhető pusztán az őket motiváló politikai indítékokra hivatkozva lesöpörni az asztalról ezeket az ellenvetéseket. Egyetlen tudós sem ringathatja magát abba a feltételezésbe, hogy bizonyára alaptalanul helytelenítik az elméleteit, mivel kritikusait áthatja a szenvedély és az elfogultság. Köteles anélkül reagálni minden bírálatra, hogy figyelembe venné a bírálat mögötti indítékokat vagy annak hátterét. És éppolyan megengedhetetlen csöndben maradni azzal a közkeletű véleménnyel szemben, miszerint a közgazdaságtan elméletei kizárólag olyan hipotetikus feltételezések alatt érvényesek, amelyek a valóságban sosem teljesülnek, így haszontalanok a valóság mentális megértéséhez. Furcsa, hogy néhány iskola látszólag támogatja ezt a véleményt, de ettől függetlenül halkan tovább rajzolgatja a görbéit és tovább alkotja egyenleteit. Nem foglalkoznak az okfejtésük jelentésével és azzal, hogy milyen kapcsolatban áll a valósággal és a valódi cselekvés világával.

Ez természetesen tarthatatlan magatartás. Minden tudományos vizsgálódás első feladata az összes olyan feltétel és feltevés kimerítő leírása és definiálása, amely alatt érvényesek a különböző állításai. Hiba a fizikát venni a közgazdaságtani kutatás modelljének és mintájának. De legalább egy dolgot meg kellett tanulniuk azoknak, akik elkötelezték magukat e tévedés mellett: hogy soha egyetlen fizikus sem hitte, hogy a fizikai elméletek bizonyos feltevéseinek és feltételeinek helyesbítése meghaladja a fizikai kutatás területét. A fő kérdés, amit a közgazdaságtannak meg kell válaszolnia, hogy milyen kapcsolatban állnak állításai az emberi cselekvés valóságával, melynek mentális megértése a gazdasági tanulmányok célja.

Tehát a közgazdaságtanra hárul kimerítően foglalkozni azzal az állítással, miszerint tanításai kizárólag a nyugati civilizáció rövid életű és letűnt liberális periódusának kapitalista rendszerén belül érvényesek. Nem az ismeretek bármely más ágazatára, hanem a közgazdaságtanra hárul megvizsgálni az összes olyan ellenvetést, ami más-más nézőpontból tagadja a közgazdasági elméletek alkalmasságát az emberi cselekvés megértéséhez. Úgy kell felépíteni a gazdaságelmélet rendszerét, hogy védelmet élvezzen az irracionalizmus, a historicizmus, a pánfizikalizmus, a behaviorizmus és a polilogizmus összes válfajának kritikájával szemben. Tűrhetetlen helyzet, hogy míg napról napra új érvekkel próbálják demonstrálni a közgazdaságtan törekvéseinek abszurditását és haszontalanságát, addig a közgazdászok úgy tesznek, mintha mindezt figyelmen kívül hagynák.

Többé nem elég a hagyományos keretek között foglalkozni a gazdasági kérdésekkel. Az emberi cselekvés általános elméletére, a praxeológia szilárd talajára kell felépíteni a katallaxia elméletét. Ez a folyamat nem pusztán óvni fogja a megannyi hibás kritikától, hanem sok eddig nem is látott – mégúgy meg nem oldott – problémát is tisztáz. Ott van kiváltképp a gazdasági kalkuláció alapvető kérdése.

3.

Gazdaságelmélet és az emberi cselekvés gyakorlata

Sokaknak szokása azzal vádolni a közgazdaságtant, hogy visszamaradott. Na most, nyilvánvaló, hogy a gazdaságelméletünk nem tökéletes. Nem létezik tökéletesség az emberi tudásban, vagy ami azt illeti bármely más emberi teljesítményben. A mindentudást megtagadták az embertől. Egyszer talán a tudásszomjunkat látszólag teljesen kielégítő, legösszetettebb elméletet is felfüggeszti vagy felváltja majd egy újabb. A tudomány nem ad nekünk abszolút és végleges bizonyosságot. Saját mentális képességeink és a tudományos gondolkodás jelenlegi állapotán belül nyújt bizonyosságot. Minden tudományos rendszer pusztán egy állomás a tudás vég nélküli keresésében. Szükségszerűen befolyásolják őket a minden emberi erőfeszítés természetét képező elégtelenségek. Azonban e tények elismerése nem jelenti azt, hogy napjaink gazdaságtudománya visszamaradott. Pusztán annyit tesz, hogy a közgazdaságtan egy élő dolog – és az élet magába foglalja mind a tökéletlenséget, mind a változást.

Az állítólagos visszásság vádját két különböző nézőpontból vetik fel.

Ott vannak egyrészt a naturalisták és a fizikusok, akik megvetik a közgazdaságtant, mert nem természettudomány, és nem a laboratórium módszereit és eljárásait alkalmazza. Ennek az értekezésnek az egyik feladata felfedni az efféle gondolatokban rejlő hibákat. Ezekben a bevezetőnek szánt megjegyzésekben talán elegendő a pszichológiai hátterükről szólni néhány szót. Gyakori a szűklátókörű emberek esetén, hogy hajlamosak minden tulajdonságra reflektálni, amelyben mások eltérnek tőlük. A mesebeli teve orrol az összes többi állatra, mert nincsen púpjuk, Ruritánia lakója pedig azért kritizálja Laputa lakóját, mert nem ruritániai. A laboratórium kutatómunkása munkahelyét tartja a vizsgálódások egyetlen érdemleges otthonának, és a differenciálegyenleteket az egyetlen helyes módszernek, amellyel a tudományos gondolkodás eredményei kifejezhetők. Egyszerűen képtelen meglátni az emberi cselekvés ismeretelméleti problémáit. Számára a közgazdaságtan nem lehet más a mechanika egyik formájánál.

Aztán ott vannak azok, akik kijelentik, hogy valami kétségtelenül hibádzik a társadalomtudománnyal, mivel a társadalmi állapotok elégtelenek. A természettudományok csodálatos eredményeket értek el az utolsó két vagy háromszáz évben, és ezen eredmények gyakorlati hasznosítása sikeresen példátlan magasságokba emelte az általános életszínvonalat. De – mondják e kritikusok – a társadalomtudományok teljességgel képtelenek voltak kielégítőbbé tenni a társadalmi állapotokat. Nem törölték el a kínt és az éhséget, a gazdasági kríziseket és a munkanélküliséget, a háborút és a zsarnokságot. Ezek meddő tudományok, amik semmivel sem járultak hozzá a boldogság és az emberi jólét növekedéséhez.

Ezek a zsémbeskedők nem fogják fel, hogy a termelés technológiai módszereinek döbbenetes fejlődése, illetve a vagyon és a jólét ebből fakadó növekedése kizárólag azon liberális politika gyakorlatba ültetésén keresztül valósulhatott meg, amelyek a közgazdaságtan tanításainak gyakorlati alkalmazásai voltak. A klasszikus közgazdászok gondolatai voltak azok, amelyek eltörölték a technológiai fejlesztéseket korlátozó ősrégi törvényeket, szokásokat és előítéleteket, és kiszabadították a reformerek és újítók zsenialitását a céhek, az állami felügyelet és a különböző társadalmi nyomások kényszerzubbonyából. Ők voltak azok, akik csökkentették a hódítók és a bitorlók társadalmi presztízsét, és akik bemutatták az üzleti tevékenységekből származó társadalmi hasznot. Egyetlen modern találmányt sem ültettek volna gyakorlatba, ha a közgazdászok nem semmisítik meg a pre-kapitalista kor mentalitását. Amit általában „ipari forradalomnak” neveznek, az a közgazdászok tanai által előidézett ideológiai forradalom gyermeke volt. A közgazdászok elsöpörték a régi tanokat: hogy igazságtalan felülmúlni egy versenytársat jobb és olcsóbb javak termelésével; hogy rossz dolog eltérni a hagyományos termelési módszerektől; hogy a gépek gonoszak, mert munkanélküliséget idéznek elő; hogy a polgári kormány egyik feladata megakadályozni, hogy a hatékony üzletemberek meggazdagodjanak, és védelmezni a kevésbé hatékony üzletembereket a hatékonyabbak versengésétől; hogy a vállalkozók szabadságának állami kényszerrel vagy más társadalmi erővel való korlátozása megfelelő módszer a nemzet jóléte növeléséhez. A brit politikai gazdaságtan és a francia fiziokratizmus voltak a modern kapitalizmus szívritmusszabályzói. Ők voltak azok, akik lehetővé tették a természettudományok fejlődését, ami aztán haszonnal árasztotta el a tömeget.

Korunk problémája pontosan az a széleskörű tudatlanság, ami nem látja a szerepet, amit a gazdasági szabadság politikája játszott az elmúlt kétszáz év technológiai evolúciójában. Az emberek áldozatul estek annak a tévedésnek, miszerint a termelési módszerek fejlődése csupán véletlenül volt egyidejű a laissez-faire politikával. A marxista mítoszoktól megvakítva a rejtélyes „termelőerők” munkálatai eredményének tekintik a modern ipart, amelyek semmiféleképp nem függenek ideológiai tényezőktől. Úgy hiszik, hogy a klasszikus közgazdaságtan nem a kapitalizmus felemelkedésének tényezője, hanem inkább annak eredménye volt, az „ideológiai felépítménye”, azaz egy tan, amit a kapitalista kizsákmányolók igazságtalan követeléseinek védelmezésére terveztek. Tehát a kapitalizmus eltörlése, és a piacgazdaság illetve a szabad vállalkozás szocialista totalitarizmussal való helyettesítése nem korlátozná a technológia további fejlődését. Épp ellenkezőleg, elősegítené a technológiai fejlődést, mivel eltörölné a korlátokat, amiket a tőkések önös érdeke helyezett a fejlődés elé.

E kornak - a pusztító háborúk és a társadalmi felbomlás korának - karakterisztikus jellemzője a közgazdaságtan elleni lázadás. Thomas Carlyle „lehangoló tudománynak” nevezte a közgazdaságtant, Karl Marx pedig „a burzsoázia talpnyalóinak” nevezte a közgazdászokat. A kuruzslók, akik saját orvosságaikat és a földi paradicsomba vezető rövidebb útjukat magasztalják, örömmel szidalmazzák a közgazdaságtant azzal, hogy „ortodox” és „reakciós”. A demagógok büszkélkednek azzal, amit a közgazdaságtan feletti diadaluknak neveznek. A „gyakorlati” ember dicsekszik a közgazdaságtan iránti megvetésével és a „fotel” közgazdászok tanításai iránti tudatlanságával. Az utolsó évtizedek gazdaságpolitikái egy olyan mentalitás eredményei voltak, amely megveti a helyes gazdaságelmélet minden változatát, és dicsőíti ellenzőinek hamis doktrínáit. Amit „ortodox” közgazdaságtannak neveznek, azt a legtöbb országban kitiltották az egyetemekről, és gyakorlatilag teljesen ismeretlen a vezető államférfiak, politikusok és írók szemében. Az elégtelen gazdasági helyzetért kétségtelenül nem lehet azt a tudományt hibáztatni, amit figyelmen kívül hagynak és megvetnek mind az uralkodók, mind a tömegek.

Ki kell hangsúlyozni, hogy a modern civilizáció sorsa, ahogyan azt az utolsó kétszáz évben felépítette a fehér ember, elválaszthatatlan összeköttetésben áll a gazdaságtudomány sorsával. Ez a civilizáció azért volt képes életre kelni, mert az emberek olyan eszméket vallottak, amelyek a közgazdaságtan tanításai voltak a gazdaságpolitikai kérdésekre alkalmazva. A civilizációnk el fog pusztulni, és el kell pusztulnia, ha a nemzetek tovább haladnak azon az úton, amin elindultak a közgazdaságtani gondolkodást elutasító tanok hatására.

Igaz, hogy a gazdaságtan egy elméleti tudomány, és mint olyan, tartózkodik minden értékítélettől. Nem feladata elmondani az embereknek, hogy milyen célokat kellene kitűzniük. A közgazdaságtan az alkalmazandó módszerek tudománya a választott célok eléréséhez, nem pedig a célok kiválasztásának a tudománya. A végső döntések, az értékek és a célok választása kívül esik minden tudomány hatáskörén. A tudomány sosem mondja meg az embernek, miként kellene cselekednie; pusztán megmutatja, hogyan kell cselekednie, ha el szeretne érni bizonyos célokat.

Sokan úgy tartják, hogy ez édeskevés, és hogy egy tudomány, amely a van vizsgálatára korlátozódik és képtelen értékítéletet alkotni a legmagasabb és végső célokról, jelentéktelen az élet és a cselekvés viszonylatában. Ez is egy tévedés. Viszont e tévedés leleplezése nem célja ezeknek a bevezető soroknak. Ez magának az értekezésnek az egyik célja.

4.

Összefoglalás

Meg kellett fogalmazni ezeket a bevezető megjegyzéseket, hogy magyarázatra leljen, miért is helyezi ez az értekezés a közgazdaságtani kérdéseket az emberi cselekvés általános elméletének széles keretébe. Többé sem a közgazdaságtani gondolkodás, sem a társadalmi szerveződés alapvető kérdéseit vizsgáló politikai eszmecserék jelen szakaszában nem lehet elszigetelni a katallaxikus kérdések vizsgálatát. Ezek a kérdések az emberi cselekvés általános tudományának pusztán egy részét képezik, és úgy is kell bánni velük.

Lábjegyzetek

1. [Bizony, ahogyan a fény megvilágítja önmagát és a sötétséget, úgy az igazság is a mértéke önmagának és a tévedésnek.] ↩