A praxeológia formális és apriorisztikus jellege

A kortárs filozófiában divatos tendencia tagadni bármilyen a priori tudás létezését. Minden emberi tudás – mondják – a tapasztalatból származik. Egyszerűen vehetjük úgy ezt a hozzáállást, mint a teológia extravaganciáira, illetve a történelem és a természet hamis filozófiáira adott túlzott reakció. A metafizikusok buzgón fedezték fel az intuíció használatával az erkölcsi előírásokat, a történelmi evolúció értelmét, a lélek és az anyag tulajdonságait, és a fizikai, kémiai és fiziológiai eseményeket kormányzó törvényeket. Könnyelmű spekulációik a tényszerű tudás vidám megvetését mutatták. Meg voltak győződve arról, hogy az értelem a tapasztalatra való hivatkozás nélkül megmagyarázhat minden dolgot és megválaszolhat minden kérdést.

A modern természettudományok a megfigyelés és a kísérletezés módszerének köszönhetik a sikerüket. Kétségtelen, hogy az empirizmus és a pragmatizmus nem tévednek, amennyiben pusztán leírják a természettudományok eljárásait. De nem kevésbé biztos, hogy teljességgel hibáznak, amikor elutasítanak mindenféle a priori tudást és kísérleti diszciplínaként jellemzik a logikát, a matematikát és a praxeológiát.

A praxeológiával kapcsolatosan a filozófusok hibái a teljes közgazdaságtani tudatlanságuknak,¹ és gyakran megdöbbentően hiányos történelmi ismereteiknek köszönhetők. A filozófus szemében a filozófiai kérdésekkel való foglalkozás egy fennkölt és nemes hivatás, amit nem lehet egyazon alacsony szintre sorolni a többi jövedelmező állással. A professzor megveti a tényt, hogy jövedelemre tesz szert a filozofálásból; sérti a gondolat, hogy úgy keres pénzt, mint a mesterember vagy a napszámos. A pénzügyek hitvány dolgok, az igazság és az abszolút, örök értékek előkelő problémáit vizsgáló filozófusnak pedig nem szabadna azzal szennyezni az elméjét, hogy ügyet vet rájuk. Egyik kortárs filozófus sem mutatja a közgazdaságtan legelemibb kérdéseinek legcsekélyebb megértését.

Nem szabad összekeverni azt a kérdést, hogy vannak-e, vagy sem a gondolkodásnak a priori elemei – azaz a gondolkodás szükségszerű és elengedhetetlen intellektuális feltételei, amelyek megelőzik a felfogás és a tapasztalat bármely tényleges esetét – azzal a genetikai kérdéssel, hogy miként tett szert az ember jellegzetesen emberi mentális képességeire. Az ember nem-emberi ősöktől származik, akikből hiányzott ez a képesség. Ezek az ősök fel voltak ruházva bizonyos lappangó lehetőségekkel, amelyek az evolúció évezredei során gondolkodó lényekké alakították őket.  Ezt az átalakulást az egymást követő generációkra ható, változó kozmikus környezet befolyása érte el. Tehát az empirista levonja azt a következtetést, hogy a gondolkodás alapvető elvei a tapasztalat eredményei és az ember alkalmazkodását reprezentálják a környezeti körülményeihez.

Amikor következetesen végigkövetik, ez a gondolat ahhoz a további következtetéshez vezet, hogy voltak különböző, középső stádiumok az ember előtti őseink és a homo sapiens között. Voltak lények, akik bár még nem rendelkeztek az értelem emberi fakultásával, fel voltak ruházva a következtetés egyes kezdetleges elemeivel. Az övék még nem logikus, hanem pre-logikus (vagy inkább tökéletlenül logikus) elme volt. Rendszertelen és tökéletlen logikai funkcióik lépésről lépésre fejlődtek ki a pre-logikus stádiumtól a logikus stádiumig. A ráció, az értelem és a logika történelmi jelenségek. Létezik olyan, hogy a logika történelme, mint ahogy olyan is van, hogy a technológia történelme. Semmi sem mutatja, hogy a logika, ahogyan mi ismerjük, az intellektuális evolúció utolsó és végső stádiuma. Az emberi logika egy történelmi fázis az egyik oldalon az ember előtti non-logika, és a másik oldalon az emberfeletti logika között. Az értelem és az elme, az emberi lények leghatékonyabb eszköze a túlélésért folytatott küzdelemben, az állattani események állandó folyamának részét képezik. Nem örökkévalók és nem megváltoztathatatlanok. Átmenetiek.

Továbbá semmi kétség afelől, hogy a személyes evolúciója során minden emberi lény megismétli nem pusztán az egyetlen sejtből a nagyon összetett emlős organizmushoz vezető fiziológiai metamorfózist, hanem úgyszintén a pusztán vegetatív és állati létből az racionális elméhez vezető spirituális metamorfózist is. Ez az átalakulás nem fejeződik be az embrió születés előtti élete során, hanem csak később, amikor az újszülött gyermek lépésről lépésre emberi tudatára ébred. Tehát a korai fiatalságában minden ember a sötétség mélyéről kezdve áthalad az elme logikai szerkezetének különböző stádiumain.

Aztán ott van az állatok esete. Teljesen tisztában vagyunk az áthidalhatatlan szakadékkal, ami elválasztja a mi értelmünket az ő agyuk és idegeik reaktív folyamataitól. De ugyanakkor érezzük, hogy keservesen küzdenek bennük erők az értelem fénye irányába. Olyanok, mint a rabok, akik arra vágynak, hogy kitörjenek az örök sötétség és az elkerülhetetlen automatizmus végzete alól. Együttérzünk velük, mert mi magunk is hasonló helyzetben vagyunk: mindhiába küzdünk a szellemi adottságaink korlátai ellen, hasztalanul törekszünk az elérhetetlen, tökéletes értelemre.

De az a priori kérdésének jellege ettől eltérő. Nem azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miként emelkedett ki a tudatosság és az értelem. Az emberi elme logikai szerkezetének esszenciális és szükségszerű karakterére vonatkozik.

Az alapvető logikai kapcsolatok nem bizonyíthatók vagy cáfolhatók. A bizonyításukra törekvő minden próbálkozásnak előfeltételeznie kell az érvényességüket. Lehetetlen elmagyarázni őket egy olyan lénynek, aki saját maga nem rendelkezik velük. Az arra irányuló igyekezetek, hogy meghatározzák őket a definiálás szabályai szerint, szükségszerűen elbuknak. Ezek elsődleges propozíciók, amik megelőznek minden névleges vagy valódi meghatározást. Végső, elemezhetetlen kategóriák. Az emberi elme teljességgel képtelen elképzelni olyan logikai kategóriákat, ami ellentmondásban áll velük. Nem számít, hogy minek tűnnek az emberfeletti lények számára, az embernek kikerülhetetlenek és abszolút szükségesek. Az észlelés, a felfogás és a tapasztalás elengedhetetlen előfeltételei.

Nem kevésbé elengedhetetlen előfeltételei az emlékezésnek is. A természettudományokban uralkodik egy arra irányuló hajlam, hogy az emlékezetet egy általánosabb jelenség példájaként írják le. Minden élő organizmus megőrzi a korábbi stimuláció hatásait, és a szervetlen anyag jelenlegi állapotát azok a hatások formálták, amelyeknek ki volt téve a múltban. Az univerzum jelen stádiuma a múltjának a terméke. Tehát egy laza, metaforikus értelemben mondhatjuk azt, hogy bolygónk geológiai szerkezete őrzi az összes korábbi kozmikus változás emlékét, és hogy egy ember teste a felmenői és saját sorsának és hányattatásainak lerakódása. De az emlékezet valami egészen más, mint a kozmikus evolúció szerkezeti egységének és folytonosságának a ténye. Az emlékezet a tudat jelensége, és mint olyan, a logikai a priori kondicionálja. A pszichológusok tanácstalanul tekintettek a tényre, hogy az ember nem emlékszik semmire létezése embrióként és kisbabaként töltött idejéből. Freud azzal próbálta magyarázni ezt a hiányt az emlékezetben, hogy azt a nem kívánatos visszaemlékezések tudatalatti elfojtása idézi elő. Az igazság az, hogy nincsen semmi, amire emlékezni lehetne a tudattalan stádiumokból. Az állati automatizmus és a fiziológiai stimulációkra adott tudattalan válasz sem az embriók és a csecsemők számára, sem a felnőttek számára nem felidézhető anyag. Egyedül tudatos állapotokra lehet emlékezni.

Az emberi elme nem tabula rasa, amire a külső események megírják saját históriájukat. Az elme fel van szerelve a valóság megértéséhez szükséges eszközkészlettel. Az ember az amőbától a jelen állapotáig tartó evolúcióján keresztül tett szert ezekre az eszközökre, azaz elméjének logikai szerkezetére. De ezek az eszközök logikailag megelőznek minden tapasztalatot.

Az ember nem csupán egy állat, ami teljesen kiszolgáltatott az élete körülményeit meghatározó ingereknek. Egyben cselekvő lény is. És a cselekvés kategóriája logikailag megelőz minden konkrét cselekedetet.

A tény, hogy az ember nem rendelkezik a kreatív erővel ahhoz, hogy elképzeljen az alapvető logikai kapcsolatokkal, valamint az okság és a teleológia elveivel ellentétben álló kategóriákat, előírja számunkra azt, amit módszertani apriorizmusnak nevezhetünk.

Mindennapi viselkedése során mindenki újra meg újra szemtanúja a gondolkodás és cselekvés kategóriái állandóságának és egyetemességének. Valaki, aki megszólítja embertársát, aki szeretné tájékoztatni és meggyőzni őket, aki kérdéseket tesz fel és megválaszolja mások kérdéseit, csak azért tehet így, mert valami olyasmihez folyamodhat, ami közös minden emberben – nevezetesen az emberi értelem logikai szerkezetéhez. Az elképzelés, miszerint A egyszerre lehet nem-A is, vagy, hogy az ember egyszerre részesítheti előnyben A-t B-nél, és B-t A-nál, egyszerűen felfoghatatlan és abszurd az emberi elme számára. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy felfogjunk bármiféle prelogikus vagy metalogikus gondolkodást. Nem tudunk egy okság és teleológia nélküli világra gondolni.

Az embernek nem számít, hogy vannak-e más szférák az emberi elme által elérhető szférákon túl, ahol van valami, ami kategorikusan különbözik az emberi gondolkodástól és cselekvéstől. Az efféle szférákról alkotott semmiféle ismeret sem hatol be az emberi elmébe. Felesleges azt kérdezni, hogy mások-e a dolgok önmagukban, mint ahogyan a szemünkben tűnnek, és hogy vannak-e világok, amelyeket nem észlelhetünk, és gondolatok, amelyeket nem foghatunk fel. Ezek olyan kérdések, amelyek meghaladják az emberi megismerés hatókörét. Az emberi tudást az emberi elme szerkezete kondicionálja. Ha az emberi cselekvést választja vizsgálódása tárgyának, azalatt nem érthet semmi mást, mint a cselekvés azon kategóriáit, amik illenek az emberi elméhez, és amik annak kivetülései az alakulás és változás külső világában. A praxeológia összes tétele egyedül a cselekvés ezen kategóriáira hivatkozik, és egyedül ezeknek a működési területén belül érvényesek. Nem színlelik, hogy tudást közvetítenek elképzelhetetlen és megálmodhatatlan világokról és kapcsolatokról.

Tehát a praxeológia két értelemben emberi. Emberi, mivel állítja, hogy tételei – az alapjául szolgáló feltételezésekben pontosan meghatározott területen belül – egyetemesen érvényesek minden emberi cselekvésre. Továbbá emberi, mert egyedül az emberi cselekvéssel foglalkozik, és nem törekszik a nem-emberi – legyen az emberalatti vagy emberfeletti – cselekvés megismerésére.

A primitív ember állítólagos logikai heterogenitása

Közkeletű tévedés azt hinni, hogy Lucien Lévy-Bruhl írásai támogatják a tant, miszerint a primitív ember elméjének logikai szerkezete kategorikusan különböző és különböző volt a civilizált emberétől. Épp ellenkezőleg, amiről Lévy-Bruhl beszámol a teljes elérhető etnológiai anyag tüzetes vizsgálata alapján a primitív ember mentális funkcióiról, az világosan bizonyítja, hogy a vademberek intellektuális aktivitásában ugyanazt a szerepet játsszák a gondolkodás és a cselekvés kategóriái, valamint az alapvető logikai kapcsolatok, mint amit a mi életünkben játszanak. A primitív ember gondolkodásának a tartalma különbözik a mi gondolataink tartalmától, de a formális és a logikai szerkezet mindkettőnél ugyanaz.

Igaz, hogy maga Lévy-Bruhl azt állítja, hogy a primitív emberek mentalitása lényegében „misztikus és prelogikus” jellegű; a primitív ember kollektív reprezentációit a „részvétel törvénye” szabályozza, és ennek megfelelően figyelmen kívül hagyják az ellentmondás törvényét. Viszont Lévy-Bruhl megkülönböztetése a prelogikus és a logikus gondolkodás között a gondolkodás tartalmára, nem pedig a formájára és a kategóriai szerkezetére vonatkozik. Hiszen kijelenti, hogy a hozzánk hasonló emberek között is vannak olyan gondolatok és gondolatok közötti kapcsolatok, amelyeket a „részvétel” törvénye irányít, többé-kevésbé függetlenül, többé-kevésbé legyengítve, de mégis kiirthatatlanul egymás mellett azokkal, amiket az érvelés törvénye irányít. „A prelogikus és a misztikus együtt él a logikussal.”²

Lévy-Bruhl a prelogikus elme birodalmába száműzi a kereszténység alapvető tanításait.³ Nos, számos ellenvetést meg lehet fogalmazni és fogalmaztak is meg a keresztény tanokkal és azok teológiai értelmezésével szemben. De soha senki sem merészkedett azt mondani, hogy a keresztény atyáknak és filozófusoknak – köztük Szent Ágostonnak és Szent Tamásnak – olyan elméje volt, aminek a logikai szerkezete kategorikusan különbözött a kortársainkétól. A csodákban hívő és a csodákat elutasító ember közötti vita a gondolataik tartalmára vonatkozik, nem pedig a logikai formájára. Az ember, aki megpróbálja demonstrálni a csodák lehetségességét és valóságát, hibázhat. De felfedni a hibáit – ahogyan Hume és Mill briliáns esszéi mutatják – logikailag kétségtelenül nem kevésbé szövevényes, mint megsemmisíteni bármi más filozófiai vagy közgazdasági tévedést.

A felfedezők és a misszionáriusok arról számolnak be, hogy a primitív ember Afrikában és Polinéziában megtorpan a dolgok legkorábbi észlelésénél, és sosem gondolkodik el arról, hogy eltudná-e kerülni őket valahogy.⁴ Az európai és amerikai pedagógusok néha ugyanezt jelentik a diákjaikról. A nigériai Mossik kapcsán Lévy-Bruhl egy misszionárius megfigyeléseit idézi: „A velük folytatott beszélgetés egyedül a nők, az étel, és (esős évszakokban) a termés körül forog.”⁵ Mi más beszédtémát kedvelt Newton, Kant és Lévy-Bruhl megannyi kortársa és szomszédja?

A következtetést, amit levonhatunk Lévy-Bruhl tanulmányaiból, legjobban saját szavai fejezik ki: „A primitív elme – mint a miénk – igyekszik fellelni az okait annak, ami történik, de nem ugyanabban az irányban keresi ezeket, mint mi.”⁶

A paraszt, aki gazdag termésre vágyik – gondolatai tartalma függvényében – különböző módszereket választhat. Mágikus rituálékat végezhet, zarándokútra indulhat, gyertyát gyújthat a védőszentje képe előtt, vagy használhat több és jobb trágyát. De akármit is tesz, az mindig cselekvés, azaz eszközök alkalmazása a célok elérése végett. A mágia tágabb értelemben a technológia egy formája. Az ördögűzés egy szándékos, céltudatos cselekvés, ami arra a világnézetre alapszik, amit legtöbb kortársunk babonásnak, tehát alkalmatlannak tekint. De a cselekvés fogalma nem foglalja magába azt, hogy a cselekvést egy helyes elmélet és sikerrel kecsegtető technológia vezérli, és hogy eléri a kívánt célokat. Csupán azt foglalja magába, hogy aki végzi a cselekvést, azt hiszi, hogy az alkalmazott eszközök elő fogják idézni a kívánt hatást.

Az etnológia vagy a történelem által nyújtott egyik tény sem mondhat ellent annak az állításnak, hogy az elme logikai szerkezete egyforma minden rassz, kor és ország minden embere esetén.⁷

Lábjegyzetek

1. Aligha volt filozófus, aki egyetemesebben ismerte a kortárs ismeretek különböző ágazatait, mint Bergson. Viszont egy mellékes megjegyzés az utolsó nagy könyvében világosan bizonyítja, hogy Bergson teljesen tudatlan volt a modern értékelmélet és csereelmélet alapvető tételével kapcsolatban. A cseréről beszélve megjegyzi: „l'on ne peut le pratiquer sans s'être demandé si les deux objets échangés sont bien de même valeur, c'est-à-dire échangeables contre un même troisième.” „Az ember nem gyakorolhatja [a cserét] anélkül, hogy meg ne kérdezte volna magától, hogy valóban egyazon értékű-e a két elcserélt dolog, azaz elcserélhetők-e egy harmadik egyazon értékű jószágra.” (Les Deux Sources de la morale et de la religion [Párizs, 1932], 68. o.). ↩

2. Lévy-Bruhl, How Natives Think, L. A. Clare ford.,(New York, 1932.), 386. o. ↩

3. uo. 377. o. ↩

4. Lévy-Bruhl, Primitive Mentality, L. A. Clare ford. (New York, 1923.), 27-29. o. ↩

5. uo. 27. o. ↩

6. uo. 437. o. ↩

7. Vesd össze Ernst Cassier briliáns állításaival, Philosophie der symbolischen Formen, (Berlin, 1925) II. kötet, 78. o. ↩