I. A cselekvő ember

1.

Céltudatos cselekvés és állati reakció

Az emberi cselekvés céltudatos viselkedés. Vagy mondhatnánk úgy is: a cselekvés a gyakorlatba ültetett és tevékenységgé formált akarat, eredményekre és célokra irányul, az ego jelentőségteljes válasza az ingerekre és környezete állapotaira, egy személy tudatos hozzáigazodása az univerzum azon állapotához, ami meghatározza az életét. Ezek a parafrázisok talán tisztázzák a megadott definíciót és megelőzik az esetleges félreértelmezést. De maga a definíció elegendő, és szükségtelen kiegészítést vagy megjegyzést fűzni hozzá.

A tudatos vagy célzatos viselkedés éles kontrasztban áll a tudattalan viselkedéssel, azaz a reflexekkel, illetve a test sejtjeinek és idegeinek az ingerekre adott önkéntelen válaszával. Az emberek néha hajlamosak úgy hinni, hogy a tudatos viselkedés és az ember testében működő erők önkéntelen reakciója közötti határ többé-kevésbé homályos. Ez csak abban az esetben igaz, ahol nem könnyű meghatározni, hogy önkéntesnek vagy önkéntelennek tekintsenek-e egy adott viselkedést. De a tudatosság és a tudattalanság közötti különbség ettől függetlenül éles, és világosan meghatározható.

A test szerveinek és sejtjeinek tudattalan viselkedése nem kevésbé adott a cselekvő ego számára, mint a külvilág bármely másik ténye. A cselekvő embernek épp úgy számításba kell vennie mindazt, ami a testében történik, mint ahogy a többi adatot, mint például az időjárást, vagy szomszédjai hangulatát. Természetesen a céltudatos cselekvésnek egy bizonyos fokig hatalmában áll semlegesíteni a testi tényezők működését. Bizonyos határokon belül kordában lehet tartani a testet. Az ember néha képes az akaraterejével leküzdeni a betegségét, kompenzálni fizikai felépítésének természetes vagy szerzett elégtelenségét, esetleg elfojtani a reflexeit. Ha valaki tartózkodik sejtjei és idegközpontja önkéntelen reakciójának irányításától - bár helyzetéből adódóan képes volna rá - akkor viselkedése a nézőpontunkból céltudatos.

A tudományunk területe az emberi cselekvés, nem pedig a cselekvést eredményező pszichológiai események. Pontosan ez az, ami megkülönbözteti az emberi cselekvés általános elméletét, a praxeológiát a pszichológiától. A pszichológia tárgyát azok a belső események képezik, amik egy konkrét cselekvéshez vezetnek vagy vezethetnek. A praxeológia tárgya a cselekvés, mint olyan. Ez úgyszintén tisztázza a praxeológia és a pszichoanalízis által használt tudatalatti fogalma közötti kapcsolatot. A pszichoanalízis is pszichológia, és nem a cselekvést vizsgálja, hanem azokat az erőket és tényezőket, amik egy embert egy bizonyos cselekvésre késztetnek. A pszichoanalitikus tudatalatti egy pszichológiai, nem pedig egy praxeológiai kategória. Nem befolyásolja a cselekvés természetét, hogy éber megfontolásból, vagy olyan elfelejtett emlékekből és elfojtott vágyakból ered, amelyek mintha a mélyből irányítanák az akaratot. A gyilkos, akit egy tudatalatti késztetés (az id) ösztönöz a bűntettére, és az idegbajos, akinek aberrált viselkedése egyszerűen értelmetlennek tűnik a képzetlen szemnek, mind cselekednek; mint mindenki más, ők is bizonyos célokra törekednek. A pszichoanalízis érdeme, hogy demonstrálta, hogy még az idegbajosok és a pszichopaták viselkedése is értelmes, hogy ők is cselekednek és célokra törekednek, bár mi, akik normálisnak és épelméjűnek valljuk magunkat, ostobaságnak tartjuk a céljuk kiválasztását alátámasztó érvelésüket, a céljaik eléréséhez választott eszközöket pedig a céljukkal ellentétesnek.

A „tudattalan” kifejezés, ahogyan a praxeológia használja, és a „tudatalatti” kifejezés, ahogyan a pszichoanalízis alkalmazza, két különböző gondolatrendszerbe és kutatási területhez tartoznak. A praxeológia épp annyit köszönhet a pszichoanalízisnek, mint más tudományágak. Épp ezért olyan fontos tudatában lenni a határnak, ami elkülöníti a praxeológiát a pszichoanalízistől.

A cselekvés nem pusztán előnyben részesítés. Az ember olyan helyzetekben is kifejezi a preferenciáját, ahol a dolgok és az események elkerülhetetlenek, vagy annak hiszi őket. Tehát valaki preferálhatja a napsütést az eső helyett, és kívánhatja, hogy a nap eloszlassa a felhőket. Az, aki csupán kíván és remél, nem avatkozik aktívan az eseményekbe és sorsa alakulásába. A cselekvő ember azonban választ, elhatároz, és megpróbál elérni egy célt. A két dolog közül, amivel nem rendelkezhet egyszerre, választ egyet, és lemond a másikról. A cselekvés tehát mindig magába foglalja egyszerre az elfogadást és a lemondást.

Kívánságokat és reményeket kifejezni, illetve bejelenteni egy eltervezett cselekvést, maga is a cselekvés egy formája lehet, amennyiben egy bizonyos cél megvalósítására törekszik. De nem szabad összekeverni azzal a cselekvéssel, amire hivatkozik. Nem azonos a cselekvéssel, amit bejelent, javasol vagy elutasít. A cselekvés egy valódi dolog. Ami számít, az az ember teljes viselkedése, nem pedig a tervezett, de nem megvalósított cselekedetekről szóló beszéde. Másrészről pedig világosan meg kell különböztetni a cselekvést és a munkát. A cselekvés eszközök bevetését jelenti célok elérése végett. Az egyik bevetett eszköz rendszerint a cselekvő ember munkája. De ez nem mindig van így. Bizonyos körülmények között akár egy szó is elegendő. Az, aki parancsokat vagy tilalmakat ad, bármiféle munkaráfordítás nélkül is cselekedhet. Beszélni vagy nem beszélni, mosolyogni vagy komolynak maradni is lehet cselekvés. Fogyasztani és élvezni nem kevésbé cselekvés, mint tartózkodni az elérhető fogyasztástól és élvezettől.

A praxeológia következésképpen nem tesz különbséget az „aktív” vagy energetikus, illetve a „passzív” vagy tétlen ember között. Az állapota javítására szorgalmasan törekvő élénk ember épp annyira cselekszik, mint a letargikus ember, aki lomhán elfogadja a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Hiszen a semmittevés és a tétlenség is cselekvés, azok is befolyással vannak az eseményekre. Amikor jelen vannak az emberi beavatkozáshoz szükséges feltételek, az ember cselekszik, függetlenül attól, hogy beavatkozik, vagy tartózkodik a beavatkozástól. Aki elviseli azt, amit hatalmában áll megváltoztatni, épp úgy cselekszik, mint aki beavatkozik, hogy elérjen egy másik eredményt. Az az ember is cselekszik, aki tartózkodik azon pszichológiai és ösztönös tényezők működésének befolyásolásától, amiket befolyásolhatna. A cselekvés nem csak tenni, hanem épp úgy mellőzni azt, amit lehetne tenni.

Azt is mondhatnánk, hogy a cselekvés az ember akaratának manifesztációja. De ez semmivel nem bővítené az ismereteinket. Hiszen az akarat szó nem jelent többet, mint annak a képessége, hogy az ember válasszon különböző állapotok közül, hogy előnyben részesítse az egyiket, hogy lemondjon a másikról, és hogy annak a döntésnek megfelelően cselekedjen, amit a kiválasztott állapot célbavétele és a másikról való lemondás során hozott.

2.

Az emberi cselekvés előfeltételei

Megelégedésnek vagy elégedettségnek nevezzük egy emberi lény azon állapotát, ami nem eredményez, és nem eredményezhet cselekvést. A cselekvő ember egy kevésbé kielégítő állapotot egy kielégítőbbre szeretne cserélni. Az elméje elképzeli azokat az állapotokat, amelyeket jobban szívlel, és cselekvései arra irányulnak, hogy megvalósítsák ezt a kívánt állapotot. Az ösztönző, ami az embert cselekvésre készteti, mindig valamiféle kellemetlenség.¹ Az embert, aki tökéletesen elégedett az állapotával, semmi nem ösztönzi arra, hogy megváltoztassa a dolgokat. Nem volnának se kívánságai, se vágyai; tökéletesen boldog lenne. Nem cselekedne; pusztán gondtalanul élne.

De a cselekvéshez nem elég egyedül a kellemetlenség érzete és egy kielégítőbb állapot képe. Egy harmadik feltétel is szükséges: annak a reménye, hogy a célzatos viselkedésnek hatalmában áll eltörölni, vagy legalábbis enyhíteni a kellemetlen érzést. Enélkül a feltétel nélkül semmilyen cselekvés sem valósítható meg. Az embernek meg kell adnia magát az elkerülhetetlennek. Meg kell hajolnia a sors előtt.

Ezek az emberi cselekvés általános körülményei. Az ember az a lény, aki ezek között a körülmények között él. Ő nem pusztán homo sapiens, hanem úgyszintén homo agens. Azok az emberi leszármazottak, akik vagy születésüktől fogva, vagy szerzett hiányosságok révén orvosolhatatlanul képtelenek a cselekvésre (a szó szoros, nem pusztán a jogi értelmében), gyakorlatilag nem emberek. Bár a biológia törvényei embernek tartják őket, hiányzik belőlük az emberiség lényegi vonása. Az újszülött gyermek sem cselekvő lény. Még nem járta be a fogantatásától az emberi adottságai teljes kifejlődéséig vezető teljes utat. De evolúciója végén cselekvő lénnyé válik.

A boldogságról

A közbeszédben azt az embert nevezzük „boldognak,” aki sikerrel elérte a céljait. Pontosabb lenne azt mondani, hogy boldogabb, mint előtte volt. Azonban egyetlen érvényes ellenvetés sem szól az ellen a szóhasználat ellen, ami az emberi cselekvést a boldogságra törekvésként definiálja.

De el kell kerülnünk a félreértéseket. Az emberi cselekvés végső célja mindig a cselekvő ember vágyának a kielégítése. A több vagy kevesebb öröm egyetlen mércéje az egyén értékítélete, ami emberről emberre különböző, és egyazon ember esetében is különbözik más-más időpontokban. Hogy mi kelti a kényelmetlenség érzetét az emberben, vagy mi eredményez kevesebb kényelmetlenséget, azt egyedül ő állapítja meg saját akarata és ítélete alapján, saját személyes és szubjektív értékelése szerint. Senki nincsen abban a helyzetben, hogy megmondhatná, mi tenné embertársát boldogabbá.

Ennek a ténynek a megállapítása semmilyen kapcsolatban nem áll az egoizmus és az altruizmus, a materializmus és az idealizmus, az individualizmus és a kollektivizmus, az ateizmus és a vallás antitéziseivel. Vannak olyan emberek, akiknek egyetlen céljuk saját egojuk állapotának javítása. Vannak mások, akikben épp annyi, vagy akár több kellemetlenséget keltenek embertársaik gondjai, mint saját szükségleteik. Vannak, akik semmi mást nem akarnak, mint kielégíteni szexuális vágyukat, vagy az ételek, italok, szép lakások és más anyagi dolgok iránti sóvárgásukat. Másokat azonban jobban érdekelnek az általában „magasabbnak” és „eszmeinek” nevezett örömök. Vannak, akik buzgón igazítják cselekedeteiket a társadalmi együttműködés elvárásaihoz; másrészről pedig vannak önfejű emberek, akik dacolnak a társadalmi élet szabályaival. Vannak, akiknek a földi zarándoklat végső célja az üdvösségre való felkészülés. Vannak mások, akik egyetlen vallás tanításában sem hisznek, és nem hagyják, hogy a vallásos tanok befolyásolják a tetteiket.

A praxeológia közömbösen tekint a cselekvés végső céljaira. Következtetései mindenféle cselekvésre érvényesek, függetlenül a céloktól, amikre törekednek. A praxeológia az eszközök, nem pedig a célok tudománya. A boldogság fogalmát egy tisztán formális értelemben alkalmazza. A praxeológiai szóhasználatban a propozíció, miszerint az ember egyedüli célja a boldogság elérése, egy tautológia. Nem foglal magába semmilyen megállapítást arról az állapotról, amitől az ember a boldogságot várja.

A gondolat, miszerint az emberi aktivitás ösztönzője mindig valamiféle kellemetlenség érzet, célja pedig mindig az, hogy a lehető legnagyobb mértékben eltörölje ezt a kellemetlenség érzetet, azaz hogy boldogabbá tegye a cselekvő embert, az eudaimonizmus és a hedonizmus tanításainak a lényege. Az epikuroszi ἀταραξία [ataraxia] azon tökéletes boldogság és megelégedés állapota, amire minden emberi cselekvés törekszik anélkül, hogy valaha teljesen elérné. E grandiózus meglátás kapcsán aligha számít, hogy ennek a filozófiának számos képviselője képtelen volt meglátni a fájdalom és élvezet fogalmainak tisztán formális jellegét, és anyagi és érzéki jelentést tulajdonítottak nekik. A heteronóm etika teológiai, misztikus vagy más iskolái nem rendítették meg az epikureizmus alapját, mivel képtelenek voltak bármi más ellenvetést felhozni, minthogy az figyelmen kívül hagyja a „magasabb” és „nemesebb” élvezeteket. Igaz, hogy néhány helyen félreérthetők az eudaimonizmus, hedonizmus és utilitarizmus korai bajnokai. De a modern filozófusok, és annál is inkább a modern közgazdászok nyelve annyira precíz és egyértelmű, hogy semmi félreértés nem lehetséges.

Az ösztönökről és impulzusokról

Az embert nem viszik előrébb az emberi cselekvés alapvető kérdésének megértésében az ösztön-szociológia módszerei. Ez az iskola osztályokba sorolja az emberi cselekvés különböző konkrét céljait, és mindegyik osztályhoz egy-egy speciális ösztönt tulajdonít annak indítékaként. Olyan lényként ábrázolja az embert, mint amit különböző veleszületett ösztönök és hajlamok vezetnek. Feltételezi, hogy ez a magyarázat egyszer s mindenkorra megsemmisíti a közgazdaságtan és a haszonelvű etika minden gyűlöletes tanát. Viszont már Feuerbach is helyesen megfigyelte, hogy minden ösztön a boldogságra irányul.² Az ösztön-pszichológia és az ösztön-szociológia módszere a cselekvés azonnali céljainak önkényes osztályozásából, és mindegyikük hiposztazálásából³ áll. Míg a praxeológia azt mondja, hogy egy cselekedet célja eltávolítani egy bizonyos kellemetlen érzést, addig az ösztön-pszichológia azt mondja, hogy célja egy ösztönös belső kényszer kielégítése.

Az ösztön-iskola számos bajnoka meg van győződve arról, hogy bebizonyították, hogy a cselekvést nem a ráció határozza meg, hanem a veleszületett erők, impulzusok, ösztönök és hajlamok mélységéből fakad, amire nem lehet racionális magyarázatot adni. Biztosak abban, hogy sikeresen leleplezték a racionalizmus sekélységét, és a közgazdaságtant „a hamis pszichológiai feltételezésekből levont hamis következtetések szövevényének” nevezik.⁴ De a racionalizmus, a praxeológia és a közgazdaságtan nem a cselekvés végső eredetével és céljával foglalkozik, hanem a vágyott cél eléréséhez alkalmazott eszközökkel. Bármennyire is feneketlen mélységből emelkedjen ki egy késztetés vagy egy ösztön, az eszközt, amit az ember a kielégítésére választ, a költségek és a siker racionális megfontolása határozza meg.

Az az ember is cselekszik, aki egy érzelmi késztetés hatására cselekszik. Ami megkülönböztet egy érzelmi cselekvést más cselekvéstől, az az inputhoz és az outputhoz társított érték. Az érzelmek felforgatják az értékeléseket. A szenvedélytől fűtve az ember kívánatosabbnak látja a célt, és kisebb tehernek látja a fizetendő árat, mint ahogyan a hűvös megfontolás mutatná. Soha senki nem vonta kérdőre, hogy az emberek érzelmi állapotban is latolgatják az eszközöket és a célokat, illetve hogy lehetséges befolyásolni e mérlegelés eredményét, ha költségesebbé teszik a szenvedélyes impulzusoknak való behódolást. Enyhébb büntetéssel sújtani az érzelmi izgatottság állapotában vagy részegesen elkövetett bűncselekményeket, mint más bűnöket, egyenértékű az efféle kicsapongások biztatásával. A szigorú megtorlás fenyegetése még azokat az embereket is elriasztja, akiket látszólag ellenállhatatlan szenvedély hajt.

Az állati viselkedést azzal az előfeltevéssel értelmezzük, hogy az állat behódol a pillanatban uralkodó impulzusainak. Amikor megfigyeljük, hogy az állat eszik, párosodik, és más állatokra támad, táplálkozási, reprodukciós és agresszív ösztöneiről beszélünk. Feltételezzük, hogy ezek veleszületett ösztönök, és ellentmondást nem tűrően kielégülést követelnek.

De más a helyzet az ember esetén. Az ember nem olyan lény, ami képtelen nem behódolni annak az impulzusának, ami a legsürgetőbben szeretne kielégülésre lelni. Az ember egy olyan lény, ami képes elfojtani ösztöneit, érzelmeit és impulzusait; képes racionalizálni a viselkedését. Lemond egy égető impulzus kielégítéséről, hogy eleget tegyen más vágyainak. Nem bábja a saját étvágyának. Egy férfi nem erőszakol meg minden nőt, aki felkorbácsolja a vágyait; nem fal fel minden csábító ételt; nem üt ki mindenkit, akit meg akar ölni. Egy skálába rendezi kívánságait és vágyait, választ; röviden, cselekszik. Ami megkülönbözteti az embert a bestiáktól, az pontosan az, hogy az ember szándékosan változtatja a viselkedését. Az ember az a lény, aminek gátlásai vannak, ami képes uralni vágyait és impulzusait, aminek hatalmában áll elnyomni az ösztönös impulzusait és vágyait.

Megeshet, hogy egy impulzus olyan vehemenciával tör fel, hogy látszólag a kielégítésével járó egyetlen hátrány sem elég hatalmas ahhoz, hogy megakadályozza az egyént annak kielégítésében. Ebben az esetben is választás történik. Az ember úgy dönt, hogy megadja magát a szóban forgó vágynak.⁵

3.

Az emberi cselekvés, mint egy végső tényező

Az ember az idők kezdete óta meg akarja ismerni az első mozgatót, minden létező és minden változás okát, a végső szubsztanciát, amiből minden fakad, és ami önmaga okozója. A tudomány ennél szerényebb. A tudomány ismeri az emberi elme és a tudás keresésének korlátait. Célja visszavezetni minden jelenséget annak okához. De elismeri, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek szükségszerűen áthatolhatatlan falakba kell ütközniük. Vannak olyan jelenségek, amiket nem lehet elemezni és visszavezetni más jelenségekhez. Ezek a végső tényezők. A tudományos kutatás előrehaladtával talán sikeresen bemutatásra kerül, hogy alkotóelemekre bontható valami, amit eddig végső tényezőnek gondoltak. De mindig lesz valami redukálhatatlan és elemezhetetlen jelenség, valami végső tényező.

A monizmus azt tanítja, hogy csak egyetlen végső szubsztancia van, a dualizmus azt, hogy kettő, a pluralizmus azt, hogy számos. Nem érdemes ezekről vitázni. Az efféle metafizikai civakodások a végtelenségig tartanak. Tudásunk jelenlegi állapota nem biztosítja az eszközt, amivel olyan válasz adható rájuk, amit minden észszerű embernek kielégítőnek kell találnia.

A materialista monizmus azt állítja, hogy az emberi gondolatok és az emberi akarat az emberi szervek, agysejtek és idegsejtek működésének termékei. Az emberi gondolatot, akaratot és cselekvést egyedül azok az anyagi folyamatok hozzák létre, amiket egyszer teljesen meg fognak magyarázni a fizikai és kémiai vizsgálódás módszerei. Ez is egy metafizikai hipotézis, bár támogatói rendíthetetlen és tagadhatatlan tudományos igazságnak vélik.

Megannyi tant fogalmaztak meg az elme és a test közötti kapcsolat megmagyarázásához. Ezek puszta feltételezések anélkül, hogy bárhogyan hivatkoznának a megfigyelt tényekre. Csupán annyi mondható biztosan, hogy a mentális és a fiziológiai folyamatok kapcsolatban állnak. Ennek a kapcsolatnak a természetéről és működéséről szinte semmit sem tudunk.

A konkrét értékítéletek és a konkrét emberi cselekvések nem vethetők további elemzés alá. Jogosan feltételezhetjük vagy hihetjük, hogy teljes mértékben az okaiktól függenek és az okaik kondicionálják őket. De mindaddig, amíg nem tudjuk, hogy miként okoznak a külső – fizikai és fiziológiai – tények konkrét cselekedeteket eredményező, konkrét gondolatokat és szándékokat, addig egy leküzdhetetlen módszertani dualizmussal találjuk szembe magunkat. Tudásunk jelenlegi fokán a pozitivizmus, a monizmus és a pánpszichizmus alapvető állításai pusztán bármi tudományos alapot nélkülöző metafizikai feltevések, és egyszerre semmitmondók és használhatatlanok a tudományos kutatás számára. Az értelem és a tapasztalat két különböző birodalmat tár elénk: a fizikai, kémiai és fiziológiai jelenségek külső világát, és a gondolat, az érzés, az értékelés és a szándékos viselkedés belső világát. Semmilyen híd nem köti össze – ameddig jelen tudásunk ellát – ezt a két szférát. Azonos külső események néha különböző emberi válaszokat váltanak ki, és különböző külső események néha ugyanazt az emberi választ produkálják. Nem tudjuk, hogy miért.

Ennek a tényállásnak a tudatában képtelenek vagyunk visszatartani a monizmus és a materializmus alapvető állításai feletti ítéletalkotást. Hihetjük, vagy tagadhatjuk, hogy a természettudományok egy napon meg fogják magyarázni a konkrét gondolatok, értékítéletek és cselekedetek kialakulását, mint ahogy egy kémiai vegyület megalakulását is meg tudják magyarázni az elemek bizonyos kombinációjának elkerülhetetlen következményeként. Mindaddig azonban kötelesek vagyunk megelégedni a módszertani dualizmussal.

Az emberi cselekvés az egyike azoknak a dolgoknak, amik változást idéznek elő. Az emberi cselekvés a kozmikus tevékenység és az alakulás eleme. Tehát a tudományos vizsgálódás legitim tárgyát képezi. Mivel – legalábbis a jelenlegi helyzetben – nem lehet visszavezetni az okaihoz, végső tényezőnek kell tekinteni, és úgy is kell tanulmányozni.

Igaz, hogy az emberi cselekvés által előidézett változások jelentéktelenek, amikor a nagy kozmikus erők működéséhez viszonyítjuk őket. Az örökkévalóság és a végtelen univerzum nézőpontjából az ember egy parányi porszem. De az ember számára az emberi cselekvés és annak hányattatásai valódi dolgok. A cselekvés a természetének és a létezésének az esszenciája; az eszköz, amivel megőrizheti az életét, és az állatok és növények szintje fölé emelheti magát. Bármennyire is mulandó és elenyésző minden emberi erőfeszítés, az embernek és az emberi tudománynak elsődleges fontosságú.

4.

Racionalitás és irracionalitás, szubjektivitás és objektivitás a praxeológiai kutatásban

Az emberi cselekvés szükségszerűen mindig racionális. A „racionális cselekvés” kifejezés ebből fakadóan szószaporítás, és elutasítandó, mint olyan. Amikor a cselekvés végső céljaira használják őket, a racionális és irracionális kifejezések alkalmatlanok és értelmetlenek. A cselekvés végső célja mindig a cselekvő ember valamilyen vágyának kielégítése. Mivel senki sincsen abban a helyzetben, hogy saját értékítéletével helyettesítse a cselekvő egyénét, hiábavaló ítélkezni más emberek céljai és szándékai felett. Senki sem alkalmas annak eldöntésére, hogy mi tenne másvalakit boldoggá vagy kevésbé elégedetlenné. A kritikus vagy azt mondja, hogy elképzelése szerint ő mire törekedne, ha embertársa helyében lenne; vagy diktatórikus arroganciával - gond nélkül figyelmen kívül hagyva embertársa szándékát és vágyait - kijelenti, hogyan volna ez a másik ember megfelelőbb neki, a kritikusnak.

Gyakori irracionálisnak nevezni egy cselekvést, ha - az „anyagi” és kézzelfogható előnyök kárára - „eszmei” vagy „magasabb” célokra törekszik. Ilyen értelemben az emberek például azt szokták mondani, néha helyeslés, néha helytelenítés gyanánt, hogy az embert, aki az életét, az egészségét vagy a vagyonát „magasabb” dolgokra áldozza – mint a vallásához, filozófiai és politikai meggyőződéséhez való hűségre, vagy nemzete szabadságára és virágzására – irracionális megfontolások vezérlik. Viszont a magasabb célokra törekvés nem kevésbé racionális vagy irracionális, mint a törekvés más emberi célokra. Hiba feltételezni, hogy az élet és az egészség szükségleteinek biztosítása racionálisabb, természetesebb vagy igazoltabb, mint más javakra vagy tárgyakra vágyni. Igaz, hogy az étel és a meleg iránti vágy közös minden emberben és a többi emlősben, és rendszerint az, akinek nincsen étele vagy menedéke, erőfeszítéseit ezeknek a sürgős szükségleteknek a kielégítésére összpontosítja, és nem érdeklik más dolgok. Az impulzus, ami arra készteti az embert, hogy éljen, hogy fenntartsa az életét, és kihasználja életereje megerősítésének minden lehetőségét, az élet elemi vonása, ami jelen van minden élőlényben. Az ember számára azonban nem elkerülhetetlen szükségszerűség behódolni ennek az impulzusnak.

Míg minden más állatot feltétel nélkül az élete fenntartására és a szaporodásra késztető impulzus hajt, addig az embernek még ezek felett az impulzusok felett is hatalmában áll uralkodni. Feladhatja az életét, amikor elviselhetetlennek tűnik mindegyik körülmény, ami között fenntarthatná azt. Az ember képes meghalni valamiért, vagy öngyilkosságot elkövetni. Az ember számára élni egy választás, egy értékítélet kimenetele.

Ugyanez elmondható a bőség élvezetének vágyáról is. Az aszkéták, illetve az anyagi javakat a meggyőződésükhöz való ragaszkodásukért illetve méltóságuk és önbecsülésük megtartásáért feladó emberek puszta léte bizonyítja, hogy a kézzel foghatóbb javakra törekvés nem elkerülhetetlen, hanem döntés eredménye. Természetesen az elsöprő többség előnyben részesíti az életet a halálnál, és a gazdagságot a szegénységnél.

Önkényes pusztán a test fiziológiai szükségleteinek kielégítését tekinteni „természetesnek” és ebből fakadóan „racionálisnak,” minden mást pedig „mesterségesnek” és ebből fakadóan „irracionálisnak.” Az emberi természet karakterisztikus jellemzője, hogy az ember nem pusztán ételre, menedékre és szaporodásra vágyik, mint az összes többi állat, hanem mindenféle más élvezetre is törekszik. Az embernek vannak kifejezetten emberi vágyai és szükségletei, amiket „magasabbaknak” nevezhetünk azoknál, amiken az emlősökkel osztozik.⁶

Amikor a célok eléréséhez választott eszközökre alkalmazzák, a racionális és irracionális kifejezések pusztán az alkalmazott procedúra célszerűségéről és alkalmasságáról mondanak ítéletet. A kritikus abból a szempontból helyeseli vagy helyteleníti a módszert, hogy az a leginkább alkalmas-e a szóban forgó cél eléréséhez. Az emberi értelem vonása, hogy nem tévedhetetlen, és hogy az ember igen gyakran téved az eszközök kiválasztása és alkalmazása során. A kívánt célok eléréséhez alkalmatlan cselekedet nem váltja be az elvárásokat. Egy ilyen cselekedet a céllal ellentétes, de racionális, azaz egy észszerű – bár hibás – megfontolás eredménye, és egy kísérlet – bár eredménytelen kísérlet - egy bizonyos cél elérésére. Az orvosok, akik száz évvel ezelőtt olyan módszereket alkalmaztak a daganatos betegségek kezelésére, amit napjaink orvosai elutasítanak, napjaink patológiája tekintetéből rossz oktatásban részesültek, és így eredménytelenek voltak. De nem cselekedtek irracionálisan; minden tőlük telhetőt megtettek. Valószínű, hogy az orvosok száz év múlva hatékonyabb módszereket fognak ismerni ennek a betegségnek a kezelésére. Eredményesebbek lesznek, de nem lesznek racionálisabbak, mint a mi doktoraink.

A cselekvés ellentéte nem az irracionális viselkedés, hanem a szervek és az ösztönök ingerekre adott reaktív válasza, amit az ember akarata képtelen irányítani. Az ember bizonyos körülmények között egyszerre reagálhat egyazon ingerre reaktív válasszal és cselekvéssel. Ha mérget fogyaszt, a szervei felállítják az ellenméregként alkalmazott védelmüket; emellett a cselekvés is közbeavatkozhat ellenméreg alkalmazásával.

A racionális és irracionális ellentétpár kérdésével kapcsolatban nem térnek el a természettudományok és a társadalomtudományok. A tudomány mindig racionális, és mindig racionálisnak kell lennie. A tudomány az igyekezet arra, hogy szert tegyünk az univerzum jelenségeinek mentális megértésére az elérhető ismeretek összességének szisztematikus elrendezésével. Viszont, ahogyan az kifejtésre került fentebb, a tárgyak alkotóelemeinek vizsgálata előbb vagy utóbb szükségszerűen elér egy pontot, amin nem haladhat tovább. Az emberi elme arra sem képes, hogy elképzelje azt a fajta tudást, amit nem korlátoz egy további elemzés és redukálás céljából hozzáférhetetlen végső tényező. A tudományos módszer, ami egészen eddig a határig vezeti az elmét, teljességgel racionális. A végső tényező egy irracionális ténynek is nevezhető.

Manapság divatos hibáztatni a társadalomtudományokat, mert nem tisztán racionálisak. A közgazdaságtan ellen felhozott legnépszerűbb vád az, hogy figyelmen kívül hagyja az élet illetve a valóság irracionalitását, és megpróbálja beletuszkolni a jelenségek végtelen változatosságát a racionális rendszereibe és az élettelen absztrakcióiba. Semmilyen bírálat sem lehetne nevetségesebb ennél. Mint az ismeretek bármelyik ága, a közgazdaságtan addig jut, ameddig el lehet jutni racionális módszerek segítségével. Aztán megtorpan és megállapítja a tényt, hogy egy végső tényezővel találta szembe magát, tehát egy jelenséggel, amit nem lehetséges – legalábbis tudásunk jelenlegi állapotában – tovább elemezni.⁷

A praxeológia és a közgazdaságtan tanításai érvényesek minden emberi cselekvésre, a mögöttes indítékoktól, okoktól és céloktól függetlenül. A végső értékítéletek és az emberi cselekvés végső céljai végső tényezők mindenféle tudományos vizsgálódás számára; nem lehetséges a további analízisük. A praxeológia azokkal a módszerekkel és megoldásokkal foglalkozik, amiket ezeknek a végső céloknak az eléréséhez választanak. A tárgya az eszközök, nem pedig a célok.

Ilyen értelemben beszélünk az emberi cselekvés általános tudományának szubjektivizmusáról. Adatként veszi a cselekvő ember által választott végső célokat, teljesen semlegesen kezeli őket, és tartózkodik bármiféle értékítélet meghozatalától. Az egyetlen mérce, amit használ, hogy alkalmas-e a választott eszköz a vágyott cél eléréséhez. Ha az eudaimonizmus azt mondja, hogy a boldogság, ha a haszonelvűség és a közgazdaságtan azt mondja, hogy a hasznosság, akkor ezeket a kifejezéseket szubjektivista módon kell értelmeznünk, mint amikre a cselekvő ember törekszik, mivel a szemében kívánatosak. Ebben a formalizmusan keresendő az eudaimonizmus, a hedonizmus és az utilitarizmus modern jelentésének fejlődése, szemben a régi, materiális jelentéssel; és a modern szubjektivista értékelmélet fejlődése, szemben a klasszikus politikai gazdaságtan által kifejtett objektivista értékelmélettel. Ugyanekkor ebben a szubjektivizmusban rejlik a tudományunk objektivitása is. Mivel szubjektivista, mivel végső, további vizsgálatnak alá nem vethető adatként tekint a cselekvő ember értékítéletére, így a pártok és frakciók civakodásai felett áll, közönyösen tekint a dogmatizmus és az etikai doktrínák iskoláinak összes konfliktusára, értékeléstől, előre kialakított gondolatoktól és ítéletektől mentes, egyetemesen érvényes és teljesen és egyszerűen emberi.

5.

Okság, mint a cselekvés követelménye

Az ember azért képes cselekedni, mert rendelkezik az univerzumban végbemenő változásokat és létrejöveteleket meghatározó ok-okozati kapcsolatok felfedezésének a képességével. A cselekvés megköveteli és előfeltételezi az okság kategóriáját. Egyedül az képes cselekedni, aki az okság fényében látja a világot. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy az okság a cselekvés egy kategóriája. Az eszközök és célok kategóriája előfeltételezi az ok és okozat kategóriáját. A jelenségek közötti oksági összefüggés és rendszeresség nélküli világban nem lenne helye az emberi érvelésnek és az emberi cselekvésnek. Egy ilyen világban káosz uralkodna, amiben az ember nem lelhetne semmiféle útmutatásra vagy eligazodásra. Az ember még arra sem képes, hogy elképzeljen egy ilyen kaotikus univerzumot.

Ahol az ember nem lát semmiféle ok-okozati kapcsolatot, ott nem cselekedhet. Ez az állítás nem fordítható meg. Az ember még akkor sem cselekedhet, amikor ismeri a releváns ok-okozati kapcsolatot, ha helyzetéből adódóan nem befolyásolhatja az okot.

Az okok és okozatok kutatásának az archetípusa a következő: hol és hogyan kell beavatkoznom, hogy eltérítsem az események folyamát attól, ahogyan a beavatkozásom nélkül történnének, egy olyan irányba, ami jobban megfelel a kívánságaimnak? Ilyen értelemben az ember felteszi a kérdést: ki vagy mi van a dolgok fenekén? Szabályszerűség és „törvény” után kutat, mert szeretne beavatkozni. Ezt a kutatást csak később értelmezte a metafizika széleskörűbben úgy, mint a létezés végső oka utáni kutatás. Évszázadok kellettek ahhoz, hogy az eltúlzott és extravagáns eszméket visszavezessék ahhoz a szerényebb kérdéshez, hogy hol kell az embernek beavatkoznia, vagy be kell-e avatkoznia, hogy elérje ezt vagy azt a célt.

Az okság kérdésének szentelt bánásmód az elmúlt évtizedekben - néhány kimagasló fizikus által előidézett zavar következtében – aligha volt kielégítő. Csak remélhetjük, hogy a filozófia történelmének e kellemetlen fejezete figyelmeztetésként fog szolgálni a jövő filozófusai számára.

Vannak változások, amelyek okai – legalábbis egyelőre – ismeretlenek számunkra. Néha sikeresen szert teszünk némi részleges tudásra, hogy azt mondhassuk: A az esetek 70 százalékában B-t eredményezi, a maradék esetben C-t, vagy akár D-t, *E-*t, *F-*et, és így tovább. Ahhoz, hogy ezt a foszlányos információt pontosabb információval helyettesítsük, *A-*t annak elemeire kellene bontani. Mindaddig, amíg ez be nem következik, be kell érnünk egy statisztikai törvénnyel. De ez nem befolyásolja az okság praxeológiai jelentését. A teljes vagy a gyakorlati tudatlanság bizonyos területeken nem érvényteleníti az okság kategóriáját.

Az oksággal és a tökéletlen indukcióval kapcsolatos filozófiai, ismeretelméleti és metafizikai problémák meghaladják a praxeológia hatáskörét. Egyszerűen azt a tényt kell megállapítanunk, hogy a cselekvéshez az embernek ismernie kell az események, folyamatok vagy állapotok közötti oksági összefüggést. És csak annyira érheti el a cselekvése a kívánt célt, amennyire ismeri ezt az összefüggést. Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel a kijelentéssel körkörösen haladunk. Hiszen annak a bizonyítékát, hogy helyesen felismertünk egy oksági kapcsolatot, egyedül az a tény nyújtja, hogy a várt kimenetelt eredményezi a cselekvés, amit ez a tudás vezérel. De pontosan azért nem kerülhetjük el ezt az ádáz körkörös bizonyítást, mert az okság a cselekvés kategóriája. És emiatt a praxeológia nem kerülheti el, hogy némi figyelmet szenteljen ennek az alapvető filozófiai problémának.

6.

Az alteregó

Ha készek vagyunk az okság kifejezést a legtágabb értelemben venni, akkor nevezhetjük a teleológiát⁸ az oksági vizsgálódások egy változatának. A végső okok minden ok közül a legelsők. Egy esemény oka egy bizonyos célra törekvő cselekvésnek vagy kvázi-cselekvésnek tekinthető.

Mind a primitív ember, mind a csecsemő egy naiv, antropomorfikus szemlélettől vezérelve igen valószínűnek tartja, hogy minden változás és esemény egy cselekvő lény cselekvésének a következménye, mint ahogyan ők maguk is cselekszenek. Úgy hiszik, hogy az állatok, a növények, a hegyek, a folyók és a források, még a kövek és az égitestek is, mint ők maguk, érző, akarattal bíró és cselekvő lények. Csak a kulturális fejlődés egy későbbi állapotában veti el az ember ezeket az animista gondolatokat, és helyettesíti őket a mechanisztikus világnézettel. A mechanizmus olyannyira kielégítő eljárási elvnek bizonyul, hogy az emberek végül azt hiszik, hogy képes megoldani a gondolkodás és a tudományos kutatás minden problémáját. A materializmus és a pánpszichizmus azt hirdeti, hogy minden tudás esszenciája a mechanizmus, és a tudományos gondolkodás egyetlen módja a természettudományok kísérleti és matematikai módszere. Minden változást a mechanika törvényeinek alárendelt mozgásként kell értelmezni.

A mechanizmus bajnokai nem is foglalkoznak az okság és a tökéletlen indukció elveinek logikai és ismeretelméleti alapjával kapcsolatos, még mindig megoldatlan problémákkal. A szemükben ezek az elvek helytállók, mert működnek. A tény, hogy a laboratóriumi kísérletek azt eredményezik, amit megjósoltak az elméletek, és hogy a gyárak gépei úgy üzemelnek, ahogyan megjósolta a technológia, bizonyítja – mondják – a modern természettudomány módszerének és következtetéseinek a helyességét. Tekintve, hogy a tudomány nem adhat nekünk igazságot – és ki tudja, hogy egyáltalán mit is jelent az igazság? – az mindenesetre biztos, hogy sikerre vezet bennünket.

De pontosan akkor válik nyilvánvalóvá a pánpszichizmus dogmájának az üressége, amikor elfogadjuk ezt a pragmatikus nézőpontot. A tudomány – ahogyan arra feljebb rámutattunk – nem járt sikerrel a test-lélek kapcsolat kérdéseinek megoldásában. A pánpszichisták semmiképpen sem állíthatják, hogy az általuk javasolt eljárások valaha is beváltak az emberek közötti kapcsolatok és a társadalomtudományok területén. Az viszont kétségtelen, hogy az elv, ami alapján az Ego minden emberi lénnyel bánik: mintha a másik egy ugyanolyan, gondolkodó és cselekvő lény volna, mint ő maga, bebizonyította a hasznosságát mind a hétköznapi életben, mind a tudományos kutatásban. Nem lehet tagadni, hogy működik.

Kétségtelen, hogy jól bevált annak a gyakorlata, hogy úgy tekintsünk az embertársakra, mint akik úgy gondolkodnak és cselekednek, mint Én, az Ego; másrészről reménytelennek tűnik, hogy hasonló pragmatikus igazolást nyerjünk a posztulátumnak, ami megköveteli, hogy ugyanúgy kezeljük őket, mint a természettudományok tárgyait. A mások viselkedésének értelmezése kapcsán felvetődő episztemológiai kérdések nem kevésbé szövevényesek, mint az okság és a hiányos indukció problémái. Be lehet ismerni, hogy lehetetlen perdöntő bizonyítékot találni arra, hogy az én logikám mindenki más logikája, és kétségtelenül az egyetlen emberi logika, és hogy az én cselekvésem kategóriái mindenki más cselekvésének kategóriái, és kétségtelenül, abszolút minden emberi cselekvés kategóriái. Viszont a pragmatistának emlékeznie kell arra, hogy ezek a propozíciók beválnak mind a gyakorlatban, mind a tudományban, és a pozitivistának nem szabad figyelmen kívül hagynia a tényt, hogy amikor megszólítja embertársait – némán és hallgatólagosan – előfeltételezi a logika interszubjektív érvényességét, és ebből fakadóan az alter Ego gondolkodása és cselekvése, kimagasló emberi jelleme birodalmának a valódiságát.⁹

A gondolkodás és a cselekvés az ember specifikus emberi vonásai. Minden emberi lény sajátosságai. A homo sapiens állattani faj tagsága mellett ezek az ember, mint ember karakterisztikus jellemzői. Nem a praxeológia hatásköre megvizsgálni a gondolkodás és a cselekvés közötti kapcsolatot. A praxeológiának elég megállapítani a tényt, hogy egyedül egyetlen logika van, ami értelmezhető az emberi elme számára, és egyedül egyetlen cselekvési mód létezik, ami emberi, és felfogható az emberi elme számára. Az, hogy vannak-e vagy lehetnek-e valahol más - emberfeletti vagy emberalatti – lények, akik másképp gondolkodnak és cselekednek, az emberi elme hatáskörén kívül esik. Az emberi cselekvés tanulmányozására kell korlátoznunk erőfeszítéseinket.

Ezt az emberi cselekvést, ami elválaszthatatlan összeköttetésben áll az emberi gondolkodással, logikai szükségszerűség kondicionálja. Lehetetlen az emberi elmének elgondolni olyan logikai kapcsolatokat, amelyek ellentétben állnak az elménk logikai szerkezetével. Lehetetlen az emberi elmének elgondolni olyan cselevési módot, amelynek a kategóriái különböznek a kategóriáktól, amik meghatározzák a saját cselekvéseinket.

Az ember számára csupán két elv áll rendelkezésre a valóság mentális megértéséhez, nevezetesen a teleológia és az okság elve. Amit egyik kategória alá sem lehet sorolni, az abszolút rejtve marad az emberi elme számára. Egy esemény, amit nem lehet értelmezni ennek a két elvnek valamelyikével, az ember számára felfoghatatlan és rejtélyes. A változást vagy a mechanikus okság, vagy a céltudatos cselekvés eredményeként lehet felfogni; az emberi elme számára nincsen harmadik mód.¹⁰ Igaz, ahogyan az már említésre került, hogy a teleológia tekinthető az okság egy változatának. De ennek a ténynek a megállapítása nem érvényteleníti a két kategória lényegi különbségeit.

A pánmechanisztikus világkép elkötelezte magát a módszertani monizmus mellett; egyedül a mechanikus okságot ismeri el, mivel egyedül annak tulajdonít bármennyi kognitív értéket, vagy legalábbis magasabb értéket tulajdonít neki, mint a teleológiának. Ez egy metafizikai babona. A megismerés mindkét elve – az okság és a teleológia – az emberi értelem korlátjainak köszönhetően tökéletlen, és nem biztosít végső tudást. Az okság egy regressus ad infinitum-hoz vezet, amit sosem meríthet ki az értelem. A teleológia elégtelennek bizonyul, amint felteszik a kérdést, hogy mi mozgatja az első mozgatót. Mindkét módszer megtorpan egy végső tényezőnél, amit nem lehetséges analizálni és interpretálni. Az érvelés és a tudományos vizsgálódás sosem adhat teljes szellemi nyugodalmat, apodiktikus bizonyosságot, és minden dolog tökéletes megértését. Aki erre vágyik, annak a hithez kell fordulnia, és egy hitvallás vagy egy metafizikai tan elfogadásával kell csitítania lelkiismeretét.

Ha nem haladjuk meg az értelem és a tapasztalat birodalmát, kénytelenek vagyunk elismerni a tényt, hogy embertársaink cselekednek. Nem vethetjük el szabadon ezt a tényt egy divatos elfogultság vagy egy önkényes vélemény kedvéért. A mindennapi tapasztalat nem csupán azt bizonyítja, hogy az okság kategóriája biztosítja a nem-emberi környezetünk feltételeinek tanulmányozásához alkalmas egyedüli módszert; épp annyira meggyőzően bizonyítja azt is, hogy embertársaink olyan cselekvő lények, mint mi magunk vagyunk. A cselekvés egyetlen rendszerrel értelmezhető és elemezhető, nevezetesen azzal, amit a saját célzatos viselkedésünk megismerése és elemzése biztosít.

Mások cselekvése tanulmányozásának és elemzésének a kérdése semmilyen módon nem áll kapcsolatban egy lélek vagy egy halhatatlan lélek létének a kérdésével. Amennyiben az empirizmus, a behaviorizmus és a pozitivizmus ellenvetései a lélek-elmélet bármelyik formájára irányulnak, addig hiábavalók a mi kérdésünkre nézve. A kérdés, amivel foglalkoznunk kell, hogy lehetséges-e intellektuálisan megérteni az emberi cselekvést, ha nem vagyunk hajlandóak értelmes és céltudatos viselkedésként értelmezni, ami bizonyos célok elérésére törekszik. A behaviorizmus és a pozitivizmus az empirikus természettudományok módszerét szeretné alkalmazni az emberi cselekvés valóságára. A cselekvést ingerekre adott válaszként értelmezik. De maguk az ingerek nem írhatók le a természettudományok módszereivel. A leírásukra törekvő minden próbálkozásnak arra a jelentésre kell hivatkoznia, amit a cselekvő ember tulajdonít nekik. Egy árucikk eladásra bocsátását nevezhetjük „ingernek”. De az, ami lényeges egy ilyen ajánlatban, és ami megkülönbözteti azt más ajánlatoktól, nem írható le anélkül, hogy ne foglalkozzunk azzal, hogy milyen jelentést tulajdonítanak a cselekvő felek a helyzetnek. Semmilyen dialektikus csel sem száműzheti a tényt, miszerint az embert az hajtja, hogy elérjen bizonyos célokat. Ez a céltudatos viselkedés – azaz a cselekvés – ami a tudományunk tárgya. Nem közelíthetjük meg a tárgyunkat, ha elvetjük a jelentést, amit a cselekvő ember társít a helyzethez, azaz az adott körülményekhez, és a saját viselkedéséhez ennek a helyzetnek a tekintetében.

Nem helyénvaló a fizikus számára végső okok után kutatni, mivel semmi sem sugallja, hogy a fizika tárgyát képező eseményeket egy lény cselekvésének eredményeként kell értelmezni, amely célokra törekedik, mint ahogyan az ember. És a praxeológusnak sem helyénvaló elvetni a cselekvő lény akaratának és szándékának műveleteit, mivel ezek kétségtelenül adott tények. Ha elvetné őket, többé nem az emberi cselekvést tanulmányozná. Nagyon gyakran – de nem mindig – a szóban forgó eseményeket meg lehet vizsgálni mind a praxeológia, mind a természettudományok nézőpontjából. De az ember, aki a fizikai és kémiai nézőpontból vizsgálja egy fegyver elsütését, nem praxeológus. Figyelmen kívül hagyja magát a kérdést, amelyet a szándékos emberi viselkedés tudománya tisztázni hivatott.

Az ösztönök hasznosságáról

Annak a ténynek a bizonyítékát, miszerint egyedül két megközelítési mód áll rendelkezésre az emberi kutatás számára, az okság vagy a teleológia, az ösztönök hasznosságával kapcsolatban felmerülő kérdések biztosítják. Vannak olyan viselkedési típusok, amelyeket egyrészről nem lehet teljesen a természettudományok oksági módszereivel vizsgálni, másrészről azonban szándékos emberi cselekvésnek sem lehet tekinteni őket. Ahhoz, hogy megértsük az efféle viselkedést, arra kényszerülünk, hogy szükségmegoldáshoz folyamodjunk. A kvázi-cselekvés jellemével ruházzuk fel őket; hasznos ösztönökről beszélünk.

Megfigyelünk két dolgot: elsőként, egy élő organizmus inherens hajlamát arra, hogy egy szabályos minta szerint reagáljon egy ingerre, és másodjára, az efféle viselkedés az organizmus életének megerősítésére vagy megőrzésére gyakorolt kedvező hatását. Ha megengedhetnénk, hogy az ilyen viselkedést bizonyos célokra való szándékos törekvés eredményeként értelmezzük, akkor cselekvésnek neveznénk, és a praxeológia teleologikus módszerével kezelnénk. De mivel nem leltük a tudatos elme nyomát emögött a viselkedés mögött, feltételezzük, hogy egy ismeretlen tényező játszott közre, amit ösztönnek nevezünk. Azt mondjuk, hogy az ösztönök irányítják a kvázi-célzatos állati viselkedést és az emberi izmok és idegek tudattalan, de ettől függetlenül hasznos reakcióit. De a puszta tény, hogy egy erőként hiposztazáljuk és ösztönnek nevezzük ennek a viselkedésnek az ismeretlen alkotóelemét, nem bővíti a tudásunkat. Sosem szabad elfelejtenünk, hogy ez az ösztön szó semmi több mint egy határkő, ami azt a pontot jelzi, ahonnan – legalábbis mind a mai napig – nem tudjuk tovább folytatni a tudományos kutatásunkat.

A biológia sikeresen fedezett fel „természetes”, azaz mechanisztikus magyarázatokat számos olyan jelenségre, amelyet a korábbi időkben az ösztönök működésének tulajdonítottak. Ettől függetlenül megannyi olyan dolog maradt, ami nem értelmezhető mechanikus vagy kémiai ingerekre adott mechanikus vagy kémiai válaszként. Az állatok tanúsítanak olyan magatartást, ami nem fogható fel másképp, mint a feltevés segítségével, miszerint közrejátszott egy irányító tényező.

A behaviorizmus célja, hogy az állatpszichológia módszereivel tanulmányozza kívülről az emberi cselekvést, illuzórikus. Amennyiben az állati viselkedés meghaladja az olyan, pusztán fiziológiai folyamatokat, mint a lélegzés és a metabolizmus, csak a praxeológia által kifejlesztett jelentés-fogalmak segítségével vizsgálható. A behaviorista a szándék és a cél emberi elképzeléseivel közelíti meg az alanyát. Akaratlanul alkalmazza tanulmányai tárgyára a hasznosság és az ártalmasság emberi fogalmait. Megtéveszti magát azzal, hogy kizárja a tudatosságra és a célokra törekvésre vonatkozó összes verbális hivatkozást. Valójában az elméje mindenhol célok után kutat, és minden magatartást a hasznosság zavaros fogalmának mércéjével mér. Az emberi viselkedés tudománya – amennyiben nem fiziológia – nem hagyhatja el a jelentésre és a szándékra való hivatkozást. Nem tanulhat semmit az állatpszichológiától és az újszülött csecsemő tudattalan reakcióinak megfigyeléséből. Épp ellenkezőleg, az állatpszichológia és a csecsemőpszichológia az, ami nem mondhat le az emberi cselekvés tudománya által biztosított segítségről. Praxeológiai kategóriák nélkül képtelenek lennénk elgondolni és megérteni mind az állatok, mind a csecsemők viselkedését.

Az állatok ösztönös viselkedésének megfigyelése döbbenettel tölti el az embert, és olyan kérdéseket vet fel, amiket senki nem tud kielégítően megválaszolni. Viszont a tény, hogy az állatok, de még a növények is kvázi-célzatos módon viselkednek, nem kevésbé csodával határos, mint az, hogy az ember gondolkodik és cselekszik, hogy a szervetlen univerzumban a fizika által leírt működési folyamatok uralkodnak, a szerves univerzumban pedig a biológiai folyamatok zajlanak. Mindez csodával határos olyan értelemben, hogy végső tényezőként jelenik meg a kutató elménk számára.

Egy ilyen végső tényező az, amit állati ösztönnek nevezünk. Mint a mozgás, az erő, az élet és a tudat fogalmai, az ösztön fogalma is pusztán egy kifejezés, ami egy végső tényezőt takar. Se nem „magyaráz meg” semmit, se nem indikál egy okot vagy egy végső okot.¹¹

A végső cél

Ahhoz, hogy elkerüljük a praxeológiai kategóriák mindennemű félreértését, célszerűnek látszik kihangsúlyozni egy nyilvánvaló igazságot.

A praxeológia, mint az emberi cselekvés történelmi tudományai, a céltudatos emberi cselekvéssel foglalkozik. Ha célokat említ, azokra a célokra gondol, amikre a cselekvő emberek törekednek. Ha jelentésről beszél, arra a jelentésre hivatkozik, amit a cselekvő emberek társítanak a cselekvésükhöz.

A praxeológia és a történelem az emberi elme manifesztációi, és mint olyan, a halandó emberek intellektuális képességei kondicionálják őket. A praxeológia és a történelem nem színleli, hogy tudna bármit is egy abszolút és objektív elme szándékairól, az események és a történelmi evolúció folyamában rejlő inherens értelemről, és a tervekről, amiket Isten, vagy a Természet, vagy a Weltgeist, vagy a sors rendeltetése próbál megvalósítani a világegyetem és az emberi ügyletek irányításával. Semmi közös nincsen bennük és abban, amit történelemfilozófiának neveznek. Nem állítják – mint Hegel, Comte, Marx és egy sor másik író művei – hogy információt fednek fel az élet és a történelem igaz, objektív és abszolút értelméről.

Vegetatív ember

Néhány filozófia azt tanácsolja az embernek, hogy viselkedése végső céljának a minden cselekvésről való teljes lemondást tűzze ki. Abszolút gonoszként tekintenek az életre, tele fájdalommal, szenvedéssel és kínnal, és apodiktikusan tagadják, hogy bármiféle céltudatos emberi erőfeszítés elviselhetővé tehetné azt. A boldogságot kizárólag a tudatosság, az akarat és az élet teljes kiirtásával lehet elérni. Az egyetlen út az üdvösséghez és a megváltáshoz, ha az ember tökéletesen passzívvá, közönyössé és tétlenné válik, mint a növények. A legfőbb jó a gondolkodás és a cselekvés feladása.

Ez a lényege a különböző indiai filozófiáknak, kiváltképpen a buddhizmusnak, és Schopenhauernek. A praxeológia nem fűz megjegyzést hozzájuk. Semlegesen viszonyul minden értékítélethez és minden választott végső célhoz. Feladata nem helyeselni vagy helyteleníteni, hanem pusztán megállapítani a tényeket.

A praxeológia tárgya az emberi cselekvés. Nem foglalkozik olyan emberi lényekkel, akik sikeresen teljesen elnyomtak magukban mindent, ami emberré teszi az embert: az akaratot, a vágyat, a gondolatot és a célokra törekvést. A cselekvő emberrel foglalkozik, nem az emberrel, ami növénnyé változott, és a pusztán vegetatív létre redukálódott.

Lábjegyzetek

1. v. ö. Locke, An Essay Concerning Human Understanding, I. 331-333. o; Leibniz, Nouveaux essais sur l’entendement humain, 119. o. ↩

2. v.ö. Feuerbach, Sämmtliche Werke, X. 231. o. ↩

3. [önálló léttel felruházása, megszemélyesítése; a ford.] ↩

4. v.ö. William McFougall, An Introduction to Social Psychology, 4. kiadás, 11. o. ↩

5. Ilyen esetben nagy szerepet játszik az a körülmény, hogy a szóban forgó két kielégülés – az, amit az impulzusnak való megadástól várnak, és az, amit nem kívánatos következményei elkerülésétől várnak – nem egyidejű. v. ö. lejjebb, XVII. fejezet. ↩

6. A bérek vastörvényében rejlő hibákért lásd lejjebb, XXI. fejezet, 6. szakasz; a malthusi elmélettel kapcsolatos félreértésekért lásd XXIV fejezet, 2. szakasz. ↩

7. A későbbiekben látni fogjuk, hogy miként kezelik az empirikus társadalomtudományok a végső tényezőket. ↩

8. [Az elmélet, miszerint a jelenségekben bekövetkező változások okát és irányát egy előzetesen létező cél vagy szándék határozza meg, a mechanizmussal ellentétben, ami szerint a természettudományos törvények határozzák meg őket. Minden emberi cselekvés (szándékos emberi viselkedés) teleologikus, azaz a cselekvő szándéka aktiválja őket.] ↩

9. vö. Alfred Schütz, Der sinnhafter Aufbau der sozialen Welt, 18. o. ↩

10. vö. Karel Engliš, Begründung der Teleologie als Form des empirischen Erkennens, 15. o. ↩

11. „La vie est une cause première qui nous échappe comme toutes les causes premières et dont la science expérimentale n’a pas á se préoccuper.” [Az élet egy első ok, ami megismerhetetlen a számunkra, és amivel a tapasztalati tudományoknak nem kell foglalkoznia.] Claude Bernard, La Science expérimentale (1878) 137. o. ↩