19. Néhány szó a jövőről

Hacsak valamennyi előjel nem csal, ma az átalakulás korszakát éljük, mely bár észrevétlenül, feltűnés nélkül, de biztosan halad előre. Lassanként megértjük az ok és okozat közötti összefüggést. Az úgynevezett nyugtalanságok nagyrésze – és számtalan olyan átalakulás, amely látszólag a legszilárdabb berendezkedéseket éri – a valóságban nem más, mint egy regenerációs folyamat látható jele. Az emberek nézetei megváltoztak, mert olyan világnézet után sóvárgunk, melynek révén a kellemetlen múlt biztató jövendővel cserélhető fel. Azon az úton vagyunk, hogy eddigi erényünket, melyet szívósságnak neveztünk, de amely a valóságban csak dacosság volt – intelligenciával pótoljuk a jövőben és egyszersmind a vizenyős szentimentalizmustól is szabadulni óhajtunk.

Az ember tulajdonságai közül az önzés tény és kétségtelen, hogy az összes tevékenységének bizonyos színt ad. Ha az egoizmus csak bizonyos osztályra korlátozódna, akkor könnyen végezhetnénk vele, csakhogy általános emberi tulajdonság. A kapzsiság, az irigység, a féltékenység hasonló módon eleven tények.

Minél inkább enyhül a puszta létért való küzdelem – és ez mára enyhült, ámbár a bizonytalanság érzete talán növekedett – annál előbb lesz alkalmunk szabad folyást engedni a nemesebb indító okoknak. A világ eddigi előrehaladását nyomon követte a mindennapi használati tárgyak nagymértékű megszaporodása. Egy amerikai lakóház hátsó udvarán több tárgyat, több feldolgozott anyagot találunk, mint egy afrikai uralkodó egész birodalmában. Egy amerikai iskolás gyermek több holmival van körülvéve, mint egy egész eszkimó község. Ma a konyha, ebédlő, hálószoba, szenespince és egyebek leltára olyan inventárt tesz ki, amelyet az ötszáz esztendő előtti fényűző potentátokat bámulatba ejtené. Az élet tartozékainak ez a növekedése a fejlődésnek egy bizonyos stádiumát jelöli. Maholnap az indiánhoz hasonlítunk, aki összes pénzét becipeli a városba és ott mindent megvesz, ami a szeme elé kerül. Ama roppant mennyiségű munkaerőt és anyagot, ami az iparban játékok és semmiségek feldolgozására pocsékolódik, de amelyek a világnak a legparányibb szolgálatot sem teszik, hanem csak elpazarlódnak, mert a szemétre kerülnek, eleddig nem méltatták kellő figyelemre. Az emberiség azonban lassanként kivergődik abból az állapotból, hogy semmiségekért dolgozzon, mert az ipar hovatovább alkalmazkodik a valódi szükségletekhez és az ilyen irányú haladást ma már fel is ismerhetjük.

Lassacskán kinövünk a vagyon imádásából is. A gazdagság sem kitüntetés többé, mert az emberek a pénzt nem kívánják önmagáért. Nem mindenkinek becsvágya már, hogy nagy vagyont halmozzon fel. Nagy vagyon felhalmozása nem nyújt már semmiféle személyes előnyt. Az egyénnek egyaránt szüksége van például táplálkozásra és melegedésre, akár szegény, akár gazdag. És senki sem tartózkodhat egyszerre több szobában. Aki előtt csak a szolgálat képe lebeg és olyan terveket forgat magában, amelyeket közönséges eszközökkel nem tud megvalósítani; aki életcélként tűzte ki, hogy az ipar puszta földjét virágzó kertté változtatja, hogy a hétköznapot a lelkesedés, a magasabb törekvés és a buzgalom eleven emberi motívumaival szebbé teszi: annak a nagy összeg pénzek arra valók, amire a földművesnek a vetőmag – csak kezdet az új és gazdagabb aratáshoz, amelynek jótéteményét éppen úgy nem szabad a nagyközönség elől önző módon elzárni, mint a napfény jótékony hatását.

Kétféle bolond van a világon. Az egyik a milliomos, aki azt hiszik, hogy pénzének felhalmozásával valódi hatalomra tehet szert; a másik a nincstelen reformátor, aki azt hiszi, hogy a világ összes bajait úgy gyógyíthatja meg, hogyha a pénzt elveszi az egyik osztálytól és szétosztja a másik közt. Mindkettő hamis úton jár. Korunk ismert kapitalistái közül néhányan egyetlen fillérrel sem szaporították az emberiség vagyonát. Vagy talán a szerencsés kártyajátékos hozzájárul a világ-gazdagság szaporításához?

Ha valamennyien – alkotóképességünk határáig, anélkül azonban, hogy megerőltetnénk magunkat – vagyont teremtenénk, elegendő gazdagság volna arra, hogy mindenki megelégedjen és megkapná ki-ki a magáét. Az élethez szükséges dolgok valódi hiánya – nem a csengő érc hiányából származó fiktív hiányra gondolok – egyedül csakis fogyatékos termelésünkben leli magyarázatát. És a hiányos termelés igen gyakran csak a termelés mikéntjének nagyon is fogyatékos ismeretéből áll.

***

Ismerjük el feltétel gyanánt a következőket.

A föld termel, illetve képes elegendőt termelni, hogy minden egyes embernek biztosítsuk tisztességes megélhetését, de nemcsak a táplálékot, hanem minden más életszükségletet is tekintve. Mert a legnagyobb és legbiztosabb termelő valamennyi közt mégiscsak a föld.

Lehetséges a munkaerőt, a termelést, az elosztást, a munkabért stb. úgy megszervezni, hogy az összes érdekeltek megkapják igazságos részüket.

Lehetséges anélkül, hogy bántanánk az emberi természet gyengéit, egész gazdasági rendszerünket úgy berendezni, hogy az önzést, ha nem is küszöböljük ki a világból, de megfosztjuk minden eszközétől, hogy igazságtalanságot idézzen elő a gazdasági élet területén.

***

Életmódunk aszerint könnyű vagy nehéz, hogy több vagy kevesebb ügyesség van-e bennünk a javak termelésében és elosztásában. Eddig azt hitték, hogy a vállalkozások arra valók, hogy nyereségre tegyünk szert. Végzetes tévedés. A vállalkozás ugyanis arra való, hogy szolgálatot tegyen. Ez egy hivatás, amelynek elismert szakmai etikával kell bírnia, melynek megsértése lefokozza az embert. A vállalkozóban legyen meg a hivatásos szellem, ami hivatásos integritásra törekszik, nem kényszerből, hanem büszkeségből. A kereskedelmi élet egyszer meg fog tisztulni minden szennytől. Az olyan gép, amely időről-időre elakad, tökéletlen gép, mert önmagában hordozza hibáit. Az a test, amely időről időre megbetegszik, beteg test, mert a betegség csíráit hordozza magában. Ez az üzleti életben is érvényes. Hibái, amelyek legnagyobbrészt etikai hibák, megakasztják fejlődését és időnként beteggé teszik. Lesz majd valamikor egy általánosan elismert üzleti etika, és akkor mindenki belátja, hogy a kereskedők osztálya a legrégibb és leghasznosabb az összes szakma között!

***

A Ford-üzem és én nem tettünk mást, mint munkával bebizonyítottuk, hogy a teljesítményt elébe kell helyeznünk a nyereségnek, és hogy az összes vállalatok, amelyek munkálkodásukkal a világot gazdagítják, nemes hivatást teljesítenek.

Sokan magyarázták már nekem, hogy a mi vállalatunk rendkívüli fejlődését – a „siker” szót kerülöm, mert annak kripta-szaga van – véletlennek kell tekinteni, mert az általunk alkalmazott módszerek a maguk nemében egészen jók lehetnek, de csak a mi iparunkra alkalmazhatók. Más vállalatoknál, más terményeknél, más embereknél felmondanák a szolgálatot. Mindenütt az a szilárd meggyőződés uralkodik, hogy más társaság nem utánozhatna minket – mert bennünket bizonyára valami tündér érintett meg varázspálcájával – és például cipőt, kalapot, varrógépet, órát, írógépet és egyéb használati cikket sem mi, sem más nem tudna azzal a módszerrel előállítani, amellyel a mi autóinkat és traktorjainkat gyártjuk. És ha más térre merészkednénk, csakhamar mi is rájönnénk tévedésünkre. Ezzel az érveléssel nem értek egyet.

Az előzményekben már előadtam bizonyítékaimat. A levegőből semmit sem kaptunk. Semmink sincs, amihez más ugyanúgy hozzá nem juthatott volna. Nekünk is csak az a szerencsénk volt, ami mindenkit kísérni szokott, aki munkájához önmagából a legjobbat adja. A kezdet semmi tekintetében sem volt „kedvező” – és amink van, azt megszolgáltattuk lankadatlan munkával és elveinkhez való ragaszkodással. Úgynevezett „luxuscikket” gyártunk, amelyet fortélyok és ravaszkodások nélkül szükségletté tettünk. Amikor a gyártást elkezdtük, nálunk még igen kevés jó országút volt, benzint nehezen lehetett kapni, a közönségnél pedig befészkelődött az a felfogás, hogy az automobil – legjobb esetben – a gazdag emberek játékszere.

Ellenben határozott hitvallással kezdtük meg a termelést, olyan hitvallással, ami akkor az üzleti életben új volt. Mechanikai keresztülvitele ennek a hitvallásnak napról-napra változik. Nap-nap után fedezünk fel új és jobb módszereket, hogy ezeket tetté változtassuk. Csak azt tartottuk feleslegesnek, hogy az elvet megváltoztassuk. De el sem tudom képzelni, hogy erre valaha szükség lett volna, mert azt abszolút jónak és egyetemes érvényűnek hiszem, mert tapasztalatom, hogy mindez egy jobb és tágasabb horizontú élethez vezet. Ha nem ez volna hitem, abbahagynám a munkát, mert a pénz, amit általa keresek, nekem nem fontos. A pénz csak annyiban hasznos, amennyiben gyakorlati bizonyosságot szolgáltat arra nézve, hogy minden vállalat csak teljesítménye által nyeri el létjogosultságát. Az ilyen vállalkozás az összességnek többet ad, mint amennyit elvesz tőle; mert ha az összes közreműködő faktorok nem nyernek a vállalat révén, akkor annak létjogosultsága szükségképpen megszűnik. Én erre bizonyítékot szolgáltattam az automobillal és a traktorral. Az a szándékom, hogy ugyanezt tegyem a vasutakkal és egyéb közszolgálatban álló intézménnyel, nem azért, hogy magamnak személyes elégtételt szolgáltassak, de nem is azért, hogy pénzt szerezzek. (Egyébként is az én elveim alkalmazásával több pénzt lehet keresni, mintha csak a profit volna a fő cél.) Bizonyító példát akarok szolgáltatni arra, hogy hogyan gazdagodjunk mindnyájan és hogy az összes vállalat teljesítményének emelése által valamennyien jobban élhetünk. A szegénység nem küszöbölhető ki a világból puszta formulákkal, hanem csak kemény és intelligens munkával. Mi voltaképpen kísérleti állomás vagyunk a kifejtett elv igazságának bizonyítására. Ha emellett pénzt is szereztünk, csak további bizonyítéka az elv realitásának. Érv, ami szavak nélkül is meggyőz.

Az első fejezetben előadtam a mi hitvallásunkat. Szeretném azt e helyen megismételni, mert a mi hitünk a mi alkotómunkánk alapja. Tehát:

1. Ne félj a jövőtől és ne tiszteld a múltat. Aki fél a jövőtől vagy a sikertelenségtől, maga von határt működési körének. A sikertelenségek csak alkalmat nyújtanak arra, hogy újra és okosabban kezdjük a munkát. A becsületes bukás nem szégyen, a bukástól való félelem ellenben az. A múlt csak annyiban hasznos, amennyiben megmutatja a fejlődés útját.

2. Ne tekints a konkurenciára. Aki valamelyik dologhoz a legjobban ért, az végezze el. Az a kísérlet, hogy valakit kiűzzünk az üzletéből: bűn – bűn, mert ezáltal nyereségszerzésből nyomást gyakorlunk embertársaink életviszonyaira és az erőszak uralmát akarjuk az intelligencia helyébe léptetni.

3. A teljesítményt többre becsüld a nyereségnél. Nyereség nélkül nincs életképes üzlet. A nyereséghez a természettől fogva semmiféle gonosz sem tapad. A jól vezetett vállalatnak meg kell hoznia, sőt meg is hozza a jó szolgálatokért az illő nyereséget. A nyereség azonban ne alapja, hanem eredménye legyen a teljesítménynek.

4. A termelés nem azt jelenti, hogy olcsón vásároljunk és drágán adjunk el; hanem azt, hogy a nyersanyagot illő áron vegyük meg és lehetőség szerint csekély ráfizetéssel hasznos árucikké alakítsuk át, hogy a fogyasztók között olcsó áron szétoszthassuk. A hazardírozás, a spekuláció és a becstelen kereskedelem csak megnehezítik ezt az eljárást.

***

Elengedhetetlen a termelés, de a mögötte meghúzódó szellemiség az, ami a leginkább számít. Az a termelés, ami szolgálat, elkerülhetetlenül abból a vágyból fakad, hogy az ember szolgálatot nyújtson. A különböző, teljesen mesterséges szabályok, amiket a pénzügyekre és az iparra rónak és amiket „törvényeknek” neveznek, olyan gyakran fulladnak kudarcba, hogy még csak jó találgatásnak sem lehet őket nevezni. A föld hozadékát minden formájában olyan bőségesen és olyan biztos alapon lehet fejleszteni, hogy az bázisul szolgálhat a valódi életnek, annak az életnek, amely az evésnél és az alvásnál jóval több: ez volna a tulajdonképpeni szolgáltatás, ez volna minden gazdasági rendszer abszolút alapja. Ma már valóban tudunk dolgokat előállítani, briliánsan megoldódott a termelés kérdése. Milliószámra készíthetünk minden különböző dolgot. Az élet anyagi oldaláról remekül gondoskodhatunk. Annyi folyamat és tökéletesítés vár alkalmazásra, hogy szinte a millenniumi tökéletesség szintjére emelhető az élet fizikai oldala. De túlságosan lefoglalnak minket a dolgok, amiket teszünk – és nem foglalkozunk eléggé az okokkal, amiért tesszük őket. A teljes kompetitív rendszerünk, minden kreativitásunk és képességünk látszólag az anyagi termelésre, valamint annak melléktermékére, a sikerre és vagyonra koncentrál.

Az embereknek például nagy hajlamuk van arra, hogy személyes előnyt szerezzenek csoportoktól vagy egyesektől, más csoportok vagy egyének rovására. Senki sem nyerhet semmit azáltal, hogy a másikat elpusztítja. Vajon jobban menne-e a sorsuk a farmereknek, ha a farmerszövetség csődbe juttatná a gyárosokat, vagy fordítva? Talán nyerne a tőke a munkások megsemmisítésével, vagy a munkások a tőke szétrobbantása által? Nem. A destruktív versenyből senkinek sincs haszna. Meg kell szűnnie tehát a verseny ama fajtájának, amely csak arra törekszik, hogy kevés számú lelkiismeretlen egyén jusson uralomra a tömegek felett. A destruktív versenyből hiányoznak azok a tulajdonságok, amelyekből a haladás fakad. A haladás a nagylelkűséggel párosult rivalizálásból származik. A rossz verseny személyes, egyfajta háború. Az a célja, hogy hatalmassá tegyen egy csoportot vagy egyes egyént. Az a vágy vezérli, hogy valakit egyszer s mindenkorra tönkretegyen. Teljességgel önző; azaz nem a termék iránti büszkeség vagy a kimagasló szolgálat vágya motiválja, de nem is az üdvös ambíció arra, hogy gyakorlatba ültessék a tudományos termelési módszereket. Egyszerűen az a vágy motiválja, hogy kiszorítsanak másokat és monopolizálják maguknak a piacot a nyereség céljából. És amikor ezt elérik, az mindig rosszabb minőségű terméket eredményez.

***

Ha ettől a kicsinyes és destruktív konkurenciától megszabadulunk, ugyanakkor sok előítélettől is emancipáljuk magunkat. Nagyon oda vagyunk kötve a régi módszerekhez és a megrögzött egyoldalú szokásokhoz. Hiányzik belőlünk a mozgékonyság. Nagyon megszoktuk, hogy csak bizonyos módon használjunk fel bizonyos dolgokat, és bizonyos árukat csak meghatározott úton szoktunk értékesíteni. Ha aztán a meghatározott szükséglet kevés és ama bizonyos út el van zárva, akkor megakad az üzlet is és rögtön jelentkeznek a „depresszió” összes szomorú következményei. Vegyük csak a gabonapiacot. Az Egyesült Államokban millió és millió métermázsa gabonát raktároznak be anélkül, hogy megvolna az értékesítés biztos lehetősége. Egyrészt elfogyasztják az emberek és a jószágok, a többi részével nem történik jóformán semmi. Az alkoholtilalom előtt pálinkát főztek belőle, ami a gabonának talán nem a leghelyesebb felhasználása. Éveken keresztül ezt az utat tette meg a gabona; mikor aztán az egyik út, a pálinkafőzés lehetősége bezárult, rögtön felhalmozódtak a készletek. A pénzhiány rendszerint megbénítja az állományok mozgékonyságát, ez esetben azonban akkor sem lennénk képesek arra, hogy a készletet elfogyasszuk, ha pénzbőségben élnénk is.

Ha olyan bővében vagyunk a tápláléknak, hogy a gabonát nem lehet élelmiszerként elfogyasztani, miért nem találnak ki valami más felhasználási módot? Mert bizonyára van a gabonának más értékesítési lehetősége is. Egy időben, mikor a szén még ritka, a gabona pedig feleslegesen sok volt, a farmerek gabonájukat fűtőanyagnak használták el. Ez természetesen barbár módja az értékesítésnek, de megvan benne a magja bizonyos eszmének. A gabonaszem ugyanis éghető anyagot is tartalmaz, tehát olajokat vagy alkoholos anyagokat lehetne belőle kisajtolni. Miért tartunk az íjon csupán egyetlen húrt, miért nem többet? Ha az egyik elszakad, mindjárt készenlétben van a másik. Miért ne használhatná fel gabonáját a farmer a traktor üzemanyagául, ha például a sertéshizlalás megakad?

Sokoldalú és nagyobb koncepciójú átalakító képességre van szükségünk. Nem volna rossz ötlet bevezetni mindenütt a kétvágányú rendszert. Nekünk jelenleg egyvágányú pénzrendszerünk van. Ez pompásan beválik, de csak azok számára, akik a pénz birtokában vannak: ezek pedig a kamatokat bezsebelő és a hitel fölött rendelkező bankárok, akik a szó szoros értelmében az egész pénzmechanizmus fölött uralkodnak.

***

Minden haladás apró módon, az egyénnel kezdődik. A tömeg nem lehet jobb, mint az azt alkotó egyének összessége. A haladás az embernél kezdődik; amikor az érdektelenségből erős elszántságig halad; amikor a hezitálásból az elszánt döntésig halad; amikor az éretlentől az érett ítéletig halad; amikor tanoncságból a mesteri szintig halad; amikor pusztán dilettáns munkásból olyan dolgozó lesz, aki őszintén örömét leli a munkájában; amikor valaki, akit folyton szemmel kellett tartani, előlép azzá, akire felügyelet és noszogatás nélkül rábízható a munka – azzal a világ is halad! A haladás nem egyszerű. Elpuhult időket élünk, ahol az embereknek azt tanítják, hogy mindennek könnyűnek kellene lennie. Sosem lesz könnyű az a munka, ami ér is valamit. És minél magasabbra jutsz a felelősség skáláján, annál nehezebb lesz a munka. Persze a könnyedségnek is megvan a maga helye. Minden dolgozó embernek elegendő szabadidőt kell élveznie. Aki dolgozik, az megérdemli a kényelmes fotelt, a kellemes kandallót, a békés környezetet. Ezek jog szerint megilletik. De senki sem érdemli meg a kényelmet, amíg el nem végezte a munkáját. Sosem lesz lehetséges kipárnázott kényelmet élvezni a munka során. Egyes munkák szükségszerűen nehezek. A helyes vezetés megkönnyítheti őket. Minden eszközt fel kell használni, hogy felszabadítsák az embert arra, hogy emberi munkát végezzen. A húst és a vért nem szabad azzal terhelni, amit az acél is elbír. De ha e tekintetben meg is teszünk mindent, a munka munka marad, és aki nekilát, érezni fogja, hogy az bizony munka.

És nem is lehet sokat válogatni. A kijelölt feladat talán nem üti meg az elvárásokat. Egy ember valódi munkája nem mindig az, amit ő maga választott volna. Egy ember valódi munkája az, amire kiválasztották őt. Most több az alantas munka, mint a jövőben; és amíg vannak alantas munkák, valakinek el kell végeznie őket; de semmi oka nincs annak, hogy valakit büntetés érjen csak azért, mert alantas munkát végez. Van valami, ami elmondható az alantas munkákról, ami nem mondható el nagyon sok úgynevezett felelősségteljesebb munkáról, mégpedig az, hogy az alantas munkák hasznosak és tiszteletre méltóak és becsületesek.

Eljött az ideje annak, hogy a halálra fárasztó gyilkos munkát kiküszöböljük az életből. A normális munkától senki sem irtózik, csak ettől a fajtától borsódzik a háta. Addig nem lehetünk teljesen civilizáltak, amíg nem száműztük a taposómalmot a napi munkából. A találékonyság ebben az irányban is eredményt ér el. Mi nagy részben megszabadítottuk munkásainkat azoktól a legsúlyosabb terhektől, amelyek felemésztik erejüket, de a nehéz munka megkönnyítése dacára sem sikerült még kiküszöbölnünk az egyhangúságot. És ily módon új feladat előtt állunk: megszüntetni a gyári munka monotonitását. Az erre törekvő kísérletek alkalmával bizonyára egyéb változtatni valókra is bukkanunk, amelyeket ugyancsak kipróbálunk rendszerünk keretében.

***

A munkaalkalom ma jóval nagyobb, mint volt azelőtt, úgyszintén a haladási lehetőség is. Az az ifjú, aki most lép ipari üzembe, egészen más rendszert talál, mint az, aki huszonöt esztendővel ezelőtt kezdte meg pályáját. Szűkebbre szabták a rendszert; kevesebb benne a játék vagy a súrlódás; kevesebb dolgot hagynak a rendszertelen egyéni akaratra; a modern munkás azt látja, hogy ő egy olyan szervezet része, amely csak csekély kezdeményezést enged. Mindazonáltal nem igaz, hogy a munkás csak gép, és az sem, hogy a gyár nem nyújt alkalmat a haladásra. Ha a fiatalember megszabadul ezektől a téves nézetektől és a rendszert annak nézi, ami: akkor azt találja, hogy a vélt korlátok a valóságban éppen kapaszkodóként szolgálnak a haladás felé.

A gyári szervezet nem arra szolgál, hogy határokat szabjon a buzgalomnak, hanem eszköz arra, hogy csökkentse a pazarlást és a könnyelműség által előidézett veszteségeket. A lelkiismeretes munkást semmiképp sem gátolja abban, hogy munkájának legjavát adja, csak meg akarja magát oltalmazni attól, hogy a lelkiismeretlen munkás a legrosszabbat tegye. Ez más szóval azt jelenti, hogy ha a lustaság, a könnyelműség, a renyheség és a közömbösség szabadjára vannak engedve, akkor mindenki szenved. Nem prosperálhat a gyár, így nem fizethet tisztes béreket. Amikor egy szervezet rábírja a nemtörődöm osztályt arra, hogy többet nyújtson, mint amennyit természeténél fogva tenne, az az ő javukra válik – jobban járnak fizikailag, mentálisan és pénzügyileg. Milyen béreket fizethetnénk, ha rábíznánk egy hatalmas nemtörődöm osztályra, hogy saját módszereik és saját tempójuk szerint végezzék a termelést?

Annyi bizonyos, hogy a modern gyári szisztéma megvalósításához jóval nagyobb intelligencia kell, mint a régihez. Az is bizonyos végül, hogy a gyárban a tehetség és a tudás legnagyobb adagja a „szellemi gépház” fűtéséhez szükséges.

Minden növekvő vállalat új munkaalkalmat teremt a rátermett embereknek. Nem is tehet másképp. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy napról-napra seregestől adódnak az új lehetőségek. Ellenkezőleg: csak nehéz munkával lehetséges azokat kivívni. Végül az kapja meg a vezetői pozíciót, aki kibírja az idegőrlőrutint és képes élénknek és ébernek maradni. Az üzleti életben nem annyira brillírozó szellemre, mint inkább egészséges és szolid megbízhatóságra van szükség. A nagyvállalatok a természetüknél fogva lassan és óvatosan haladnak előre. Az ambiciózus fiatalembernek messzire kell előretekintenie és hagynia kell elegendő időt ahhoz, hogy megtörténjenek a dolgok.

***

Másképpen fog alakulni sok, nagyon sok dolog. Megtanuljuk, hogy urai, ne pedig rabszolgái legyünk a természetnek. Csodálatos képességeink ellenére függő viszonyban vagyunk a természetes erőforrásokkal szemben. Azt hisszük, hogy azok pótolhatatlanok. Szenet meg ércet bányászunk és fákat döntünk ki. Érctelepeink kimerülnek, szénforrásaink kiapadnak és a fát egy emberöltő alatt sem pótolhatjuk. Eljön az idő, amikor majd a körülöttünk levő meleget hajtjuk szolgálatunkba és nem lesz szükség szénre. A víz által fejlesztett villamosságból máris meleget nyerünk. Ezt a módszert más vonatkozásban is alkalmazzuk majd. Minél inkább fejlődik a kémia, annál bizonyosabban hiszem azt, hogy egyszer olyan módszer birtokába jutunk, amelynek révén növényekből a fémeknél is tartósabb anyagot nyerünk. Eddig a gyapottal végeztünk idevágó kísérleteket. Mesterséges úton jobb fát lehet majd előállítani a mostaninál. Az igazi szolgálatkészség szelleme lesz a mi újjáteremtőnk, csak vegye ki a maga részét bátor szívvel mindenki.

***

Minden lehetséges. „A hit a dolgok lényege, és amit hiszünk, az bizonyosság reánk nézve akkor is, ha nem látjuk.”